Emil, vagy a nevelésről - 47

ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak
birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud
megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni
fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud
elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem
lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz
nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és
ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le
fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek.
Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni;
tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják
rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva
semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz
életének vége és az igaz életének kezdete.»
Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú
következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki
annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni
ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a
seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de
egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.
Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok
kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja
csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell
tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit
mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt,
megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek
én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket
a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel,
«sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a
művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»
El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni
felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki
prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem,
semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és
jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az
értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre,
míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.
«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember
boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor
fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet
gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a
gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív
szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által,
mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi
feldíszíti azt, a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által
létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké
tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a
mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges,
minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket
boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana
az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy
a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.
«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a
tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban
semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni
életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen
szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját
vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen
utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes,
de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig
minden évszakra kell gondolni.
«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy
ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert
tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság
dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem
végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de
vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy
összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét.
Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány
helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy
hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két
hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te
távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán
visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek
találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat
nagyon tisztességesnek, de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni,
hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki
rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a
próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás
megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?
«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a
szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya!
Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a
míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek
gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség,
hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e
hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött
testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a
növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek,
sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne
tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul
ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és
gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki
mohóságát.
«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni,
megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává
leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad
emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi
a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és
kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz
még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg
ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.
«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha
erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád
nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú,
hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned!
Teljesítsd ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet,
nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit
becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem
mint jutalmat.»
Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még
hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig
akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért
tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e,
ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet
nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja
azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki
visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje
lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül
fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda
ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese
nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom,
halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid
elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére
válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel
az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést,
melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»
Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy
pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?»
«Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az
elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a
távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki
joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»
Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját
egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim
türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil
szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával
szemben tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének
igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna
előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle
és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de
mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik
maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél
attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha
minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy
hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»
A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan
csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak
látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a
győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat
akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál
élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem
előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt
hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit,
engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet
zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni
nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.
Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről,
vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil
fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül
engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok
mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük,
becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De
mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé
nem látnák egymást.
Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis
helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a
fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel
könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni
hozzá, ő pedig adja önnek a _Spectateurt_,[149] melyet ön szeret
olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és
gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a
csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a
szomorú nap, el kell válni.
Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel
engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és
nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent,
hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon
arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági
szerződését.»
Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró,
izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a
lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli
ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna
minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a
tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát
senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt
karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége
iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel
meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos
fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen
elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El
vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha
is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak
eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s
egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom
visszavezetni hozzá.

AZ UTAZÁS.
Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak
erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha
az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.
A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy
tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy
megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő
tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy
sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a
mikor kevésbbé lettek volna tudósok.[150] Európa összes országai közt
nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást
nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé
ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja
velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén
marad. Ha ez a szó: _hogy lehet valaki perzsa?_ ismeretlen volna
előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból
ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a
fajból, mely legjobban elterjeszti őket.
A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat
ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden
idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több
az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek
a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy
elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a
dologban, hogy mindegyikük tán tízszer is olvasta annak az országnak a
leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.[151]
Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók
előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások
olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a
melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről.
Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit
olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a
melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról,
hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez
igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s
nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak
azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De
mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell
hámozni?
Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk,
azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle
Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem
tud.[152] Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas
összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier[153] után
kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról.
Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott,
nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel
együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének:
Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig
fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem
vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha
attól, hogy miként van a kérdés föltéve.
De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot?
El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük
a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik
annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy
külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az
összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet
ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a
maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet
ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki
összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a
ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.
Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni
kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen
és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember
van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert
nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az
író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól
semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk
annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli
véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem
törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el
levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít
hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a
hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda
mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott
közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a
két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik,
a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem
utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A
francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben
nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés
végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy
forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal
büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy
többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél
van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti
előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az
előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább
büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.
Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a
kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén
előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva
hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a
mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így
utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol
lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes
tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az
erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve
valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.
A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és
mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban
megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A
nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli
költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír
nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy jobban
lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint
elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák
könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga
korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan,
hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a
kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire
napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.
Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra
jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a
mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint
eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első
pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott
önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a
közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi
kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett
uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet;
a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti
érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a
ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló
emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és
nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van
Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország
között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.
Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy
őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy
elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott
megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós
benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a
barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak.
A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök
már nem azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak
alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból
eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a
cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok,
germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még
inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.
A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei
ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait,
jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak
állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye
a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak
kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még
fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és
ország között.
Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé
tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok
lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és
különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk.
Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük
bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta
légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre
megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e
abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat
találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?
Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal
hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az
emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel
járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz
igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai
rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél
valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják
magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a
népeket, megakadályozza őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha
tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van
még?
Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet,
hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni.
Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy
többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja
tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog
semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot,
mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni,
elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak
rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a
társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni
emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket
járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba,
Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így
csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.
Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez
tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók,
Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A
mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad
ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a
dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az
egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb
emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető
országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az
embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra
van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni
az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.
Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az
országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak
czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni
akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg
majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók
megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá
ideje.
Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan,
azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát,
ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg
csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik
elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a
nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a
nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába
tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az
embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi
egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint
jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul
nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik
azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok
közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a
kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és
a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és
okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én