Emil, vagy a nevelésről - 23

kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»
Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember
elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni.
Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a
helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden
csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, –
mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem
birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de
tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán
minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.
A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor
becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik,
később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az
ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz
a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet
nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt
meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak
egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást
lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen
abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az
legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek azok a
szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét
és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van
hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására
szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve
tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a
léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a
functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a
lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a
testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei
rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig
gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden
rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az
alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az
emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól,
mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben
kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért
mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs
erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal
tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de
a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik
az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban
hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.
A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi
korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer
megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e,
hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg
szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a
képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek
kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire
való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek
útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről fogalma van? És mi
egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a
nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és
gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén
gyűlöli őt?
Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz,
elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt
nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg
növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el
kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj
lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.
Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa
teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve
fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a
gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most
alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és
szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól.
Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor
erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt
magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki
valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és
nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel
kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké
tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló
közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve,
melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak,
melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek
nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre.
Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját
érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett
észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa
az emberiség elvont eszméje alatt és különleges vonzódásait
összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.
A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai
iránt is[81] és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt.
Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat
fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a
szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a
mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel
és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt
meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem
fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak
viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja
hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek,
mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a
czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel
kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá,
hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis
kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő
beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a
pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére
besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem
vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek
azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?
A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az
uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz
neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében,
de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az
érdekből adakozó.[82] Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk
szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a
magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt
megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit
fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le,
hogy szabadnak hagyjuk.
Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve
körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és
észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a
halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a
kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest
beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál
rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik
a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily
édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most
rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem
talál hálátlanságra.
Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját
hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi
látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem
magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan
tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól
meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok
azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte
dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné
teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig,
a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról,
hogy mivel tartozik nektek, csak arról, hogy mivel tartozik magának.
Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát;
vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a
hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek
neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit
tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy
megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak
szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz
az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a
kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele
foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát
szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a
jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk
érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de
nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem
vetjük meg őket.
Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk.
Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a
szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek
a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai.
Megmutatnám, hogy az _igazság_ és _jóság_ nem merő elvont szavak,
merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi
vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint
kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy
csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle
természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga
csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére
alapítva.[83] Azt hiszem azonban, itt nem az a dolgom, hogy metafizikai
és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha
megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban
szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt
csak utalok.
Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első
tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa
magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt,
hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé
változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek
ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek
közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és
szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a
jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és
kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt
és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson
arra a helyre, melyet el akar foglalni.
Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az
embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik
szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor tárul fel a természetes és polgári
egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.
Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a
társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az
erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges
vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az
emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy
ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a
szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a
szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki
kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve
hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az
utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a
következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.
A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan
egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli
különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket
függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség
van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására
szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének
lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet
állapított meg köztük.[84] Ebből az első ellenmondásból folynak mind
azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A
tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a
magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül
fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak.
Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek,
mintha hasznára volnának a többieknek, a valóságban csak önmaguknak
vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés
illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni,
vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a
kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson
magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos
nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell
kezdenünk.
Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal
embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül
is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a
külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az
embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje
őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem
ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.
Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a
melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a
fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli
őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást
rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras,
hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és
csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a
dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és
nem ez utóbbiak a legrosszabbak.
Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg,
hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól
tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi
benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd
érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy
elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja
előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest
becsülni, de vesse meg a tömeget; hadd lássa, hogy minden ember
körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak
szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.
Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a
gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik
megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások
cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és
túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent
baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is
hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a
gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a
boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira
tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában
mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.
Ha tehát elvek szerint akarod oktatni és megismertetni vele az emberi
szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat
bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról
az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem
bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i.
olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és
szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a
saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.
Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe
juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének
megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más
helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a
nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez
által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja
őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint
birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.
Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell őket látni. A
társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a
tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint
itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert
összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre
meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek,
annál jobban ismerni meg őket.
Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és
nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről
méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy
bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról
rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által
érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és
virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem
bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy
ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már
hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie
kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét,
melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég
boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk
mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a
kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik
magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot.
Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy
nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia,
az emberi nemet.
Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos
rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak
a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik
előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre
vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A
tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti
vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó körülmények kiterjesztése
vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni!
Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog
ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme.
Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy
megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy
megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy
bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy
balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez
a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség
vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát
magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen
tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A
történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel
oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete,
hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban
hasonlít az igazsághoz.
Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle
könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a
saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem
élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött
dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget
látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy
a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a
történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is
hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót,
akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.
Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel,
mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól
van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven
legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a
tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a
jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb
részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem
visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem
adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk
venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni,
jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is
jobban hozzá lesznek alkalmazva.
A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek.
Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az
embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a
más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit
látni.
Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé
fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a
mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem
gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a
melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.[85] A régiek általában
kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet
visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és
kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a
legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem
Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal
emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi
cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus
mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt
a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz
illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának
egyes szabályokból kell állni.
Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket
a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a
mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél,
az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és
az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas,
hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában
alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i.
csatákat. A _Tizezrek visszavonulásá_ban és _Cæsar commentarjai_ban
csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak
nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre
és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb
történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire
gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének
megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető
képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de
ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.
A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és
föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel,
helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai
azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek
maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy
forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen
volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már
meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.
A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba
terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van
munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön
s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak
úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.
Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy a történelem sokkal
inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak
bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben;
csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be,
hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai
közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le,
mint a személyét.
Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának
megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró
utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi
menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az
egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel
legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak,
épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az
eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut
be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden
esetre az én emberem.»
Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen
különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon
tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban
is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni,
hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden
egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a
nép egészében.
Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket
már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de
igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink
az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ
színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az