Emil, vagy a nevelésről - 14

az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges
állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a
melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.
Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről
gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk
keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul
életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél
jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a
természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik,
melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri
már.
Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a
legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink
által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé.
Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül
alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz
tartozó ember nem lesz már más országba való.
Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a
tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak
fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek
nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt
húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.[54] Mikor a
vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is,
a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé
hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha
ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az
ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett
ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a
víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi
szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak
lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé
fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.
Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem
is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom,
hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben
alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá
kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy
korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért
legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A
munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre
van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta
magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely
sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már
a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan,
mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki
olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való
megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen
országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy
egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg
legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg
azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy
olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az
ételeket.
Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint
a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat
az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak
körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás
számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több,
ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az
egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az
összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott
az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az
összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a
szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a
többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg.
Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál
megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen
ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a
gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság
rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az
előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a
másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta
visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem
állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb
versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon
is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve
nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire
megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel
fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül
hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor
azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a
kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és
pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt
találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek,
állhatatosság nélkül, _fruges consumere ratio_ – a falánkság azoknak a
szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke
teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta
tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet
megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a
foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében,
mint a miénkben.
Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való
gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk
másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk
erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném,
hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó
falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be,
hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia
egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a
merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor
a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri,
nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli
frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?[55] Mikor a
fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a
konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s
az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás
szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül,
egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát
vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés
sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az
eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a
süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott,
csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha
hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a
tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre
bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell
felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet
érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk
finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete
ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít.
Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a
rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt
egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük
a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók
vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.
Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az
emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel
iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek
adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb.
Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne
denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük,
hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a
tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek
és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni
minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,[56] a
gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.[57] A vademberek mind
kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká
lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba,
mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában
a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a
sebészek.[58] A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik
magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a
lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük
érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.
«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott
Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem
tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki
először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét
egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és
testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még
mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy
érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta
látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik,
szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem
fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt
be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek
a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat
borította?
A lenyúzott bőrök vonaglottak a földön,
A tűzön bőgött a szétdarabolt hús.
Az ember nem birta borzalom nélkül enni
És a saját testében hallotta nyögésüket.
«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a
természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett
rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még
legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni,
megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a
kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik
felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan
mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket
náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.
«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek,
hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti
és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a
gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok
rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta
partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ
felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és
gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket,
nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk
művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem
vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg
volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei
ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót,
vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa
vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet
táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek
voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom,
szenvedés és nyomorúság volt.
«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé
semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk
magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint
sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki
kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége
vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot
ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy
tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük
többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el
vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges
dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem
bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények
feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen?
Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem
föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat
elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét,
melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti
vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi
állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek
ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb
gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik
a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem
utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem
vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak
titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.
«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet
arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból
való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a
borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld
meg az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok
nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a
medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele
karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a
húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem
mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó
ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed,
mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús
még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani
tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek
fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra,
pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától
és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a
leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel
ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan
birná elviselni.»
Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a
kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz
néven venni tőlem.
Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak
közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék,
futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva
a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése;
ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy
kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit
eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem
pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet
szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk,
rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel
kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való,
nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A
parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a
gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj.
Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a
magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog
elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az
étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és
ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz
beszéli,[59] hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre
is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki,
a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így
étlenül.[60] A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a
passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre.
Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az
ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre
a mulatságra gondoltam.
A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz
viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az
az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a
benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek
szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép
itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony
elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza
rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk,
mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik
ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől,
teljesen ellenkező benyomásokat is kell hogy keltsen benne az ízekről s
következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly
élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi
vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.
Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be,
érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat
járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy
gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme
telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.
A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek,
kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra
felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A
szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan
gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e
kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni
rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese
a keblén hord.
A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első
életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély
élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az
embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre
lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a
megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem
bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk
elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem
kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy
a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem
nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék
rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához
kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat
a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.
Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik
szaglásukat, hogy bár vannak kutyáik, nem használják őket vadászatra,
hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni,
hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket,
mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna
szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be,
hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni,
hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait
az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket,
hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék
tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy
szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen
közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk
meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy
ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek
megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy
gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is
nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a
másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az
orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely
egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése
felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz
számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások
mennyiségét a kellemesek rovására.
A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy
nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért,
mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól
szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok
természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg
ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és
benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek
neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik
ismereteink kiterjedése, szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem
helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik
emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem,
abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű
eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek
nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű
eszmének összetalálkozása által.
Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem
tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk
növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl
tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az
útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk.
Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő
tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran
hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy
tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem
lesz kevésbbé kellemes.
A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem
látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik
föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz,
a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre
korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel
diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a
csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az
érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az
erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis
meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy
érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül:
a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek
hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén
csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk,
kellemes, mindig száraz szemmel nézzük.
Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés
hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A
gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a
gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket
majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek
egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy
lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni
őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el
akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve
elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a
szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor
tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember
láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és
ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva,
hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg
korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket.
Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé
haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy
egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves
gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a
jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak,
rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek,
teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a
mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a
mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra
fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem,
mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még
jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem,
mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.
Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme,
vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és
kelletlen ember megfogja a kezénél és komolyan mondja neki: _menjünk,
uram_ és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok.
Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek
engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi
környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem
mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.
Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet
egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság
nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak
élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem,
vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért,
jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy
ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez
lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem
függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük
magunkat olyan jól, mint együtt.
Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít.
Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik
föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies