Emil, vagy a nevelésről - 44

az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra
királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy
beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.[145]
Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy
idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára
lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a
nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek
kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal
herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek,
mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy
ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes
félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész
fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna[146]
és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai
közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni
nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek
megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát,
kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi
köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem
mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a
tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.
Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha
el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle
semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb
mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához;
észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé
kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia
figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a
társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk
és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni
rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad,
a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és
megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő
arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis
nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a
melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan
elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy
szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így
minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben.
Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki,
a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná
kelteni, hogy már régóta itt van.
A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára
van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg
fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a
tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia
szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer
néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem
nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja
szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban
tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz
engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy
megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én
becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne
mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy
van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség
van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!…
Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott
nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő
barátsága mindent megtérített nekem.
A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak
lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében
tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást
Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész
szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó
szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a
gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt
kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én
beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá
nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy
őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni
Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet
haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem
legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.
Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák
meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb,
semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más
valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek
tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire
szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy
eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az
akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy
erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e
nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem
pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását,
szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a
pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.
Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának
tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát?
Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot.
Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó
bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő
vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a
szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem
bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné
ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi
és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.
Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen
hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült
szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily
áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs
semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem;
mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel
fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki;
megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis
visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem
beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót
szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja,
az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te,
a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki,
szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne
engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled
van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!
Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a
melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az
engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is
használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem
tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja
képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és
az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az
előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak
akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen
az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy
férje legyen.
«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar
ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem
tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen
tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még
hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel
több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha
mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy
az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az
utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki,
hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy
szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy
meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos
az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel
akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod
által úgyis elvesztenél.
Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy
ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek
szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság
tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait
fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember
többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a
pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek
sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik
nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a
kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd
félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt.
Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet
egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre
részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és
fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat.
Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó
szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és
futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett
kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon
megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre
becsült érdemnél.»
Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a
fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire
boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell
tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő
nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét,
bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.
Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője!
Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem
tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira
megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig
megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban,
megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig
attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira
tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem
engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok
magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért,
melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a
melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig,
a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle,
hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja
tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte.
Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem
szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér
minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és
kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit
egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia,
mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral
úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal
engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik!
Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily
megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe!
Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor
türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily
bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy
jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat
meríts arra, hogy szeresd!
Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott
szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög,
tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem
sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság
nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves
jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki
kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza
látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos
napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem
játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket
a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a
szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány,
ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel
tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem.
A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája
büszkélkedésén.
Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni
Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság
örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent
igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek,
aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes
elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül
adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik
mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják
be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi
bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket
össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy
összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni
az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek
bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár
egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és
az erény?
Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a
kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret
énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és
könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja
tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó
jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a
szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van
neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.
Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és
felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen
asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak
segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői
fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is
belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik
nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s
követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden
tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja
visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk
körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a
szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által,
költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek,
melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak
összegyűjteni.
Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan
kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a
kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind
újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy
tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy
új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete
gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga
helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és
nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani
mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire
tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki
mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak
meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli
magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni;
haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia
szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a
leány nem tud.
Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából,
történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik
buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét
előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az
ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve
még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a
tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az
őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a
leczke jobban.
A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat
csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg
emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés
dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a
világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a
természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák
alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen
árasztják ki előtte szívüket.
Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas
együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy
felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos?
Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek
elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást,
lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az
áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává,
elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják
könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük
varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha
tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik
önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek,
egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben
sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták
maguktól.
Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más
véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a
szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen
elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat
megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig
előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első
összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben
tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de
mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában
az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni
akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele
tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy
nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.
Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni,
hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg
neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább
lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga
az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog
elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a
legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és
ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy,
melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez
szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg
merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a
leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé
nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz
néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság
néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap
többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.
Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el
előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely
eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja
megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.
Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia
anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil
tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya
üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon
kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért
nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem
csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel
vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem
tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le
olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban
kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már
azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne.
Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre
kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja
ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen
megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve
magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt
és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a
beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét
vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és
hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem
éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem
az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran
fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a
föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.
Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az
anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s
meglehetős komoly hangon mondja neki.
– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember,
mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel
viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én
nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell
megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem
előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége
dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok
közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a
szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg
magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő
szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a
leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg
mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie;
meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember,
kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni
egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a
szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni,
hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll
meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei
egyedüli birájává.
Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint
növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka
okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a
leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha
elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi
becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb
a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a
magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.
A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a
kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új
megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik
Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének:
nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek,
csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát.
Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi
magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem
büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt
a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket
használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában,
kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk,
melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el
türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen
máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg
nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és
ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még
beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről
nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.
Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és
kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a
ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a
függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával
kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb,
mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is
keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem
kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben
vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a
rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült.
Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt;