Emil, vagy a nevelésről - 12

Ki biztosít arról, hogy veled lesznek mindenütt, a hol szükséged van
rájuk. A mi engem illet, jobb szeretem, hogy Emilnek az ujja hegyén
legyen szeme, mint a gyertyamártó boltjában.
Ha az éjszaka közepén be vagy zárva egy épületbe, tapsolj a kezeddel, a
helyiség visszhangjáról észre fogod venni, nagy-e a területe vagy
kicsiny, a közepében vagy-e vagy a sarkában? Fél lábnyira egy faltól, a
kevésbbé szabadon áramló és jobban visszaverődő levegő ismét más érzést
kelt arcodon; maradj egy helyben és egymásután fordulj minden irányba, a
könnyű légáramlat tudtodra fogja adni, nyitva van-e valamelyik ajtó. Ha
csónakban ülsz, a szerint, hogy miként érinti a levegő az arczodat, meg
fogod ismerni, nemcsak azt, hogy mely irányban haladsz, hanem azt is,
hogy a folyó sodra lassan vagy gyorsan ragad-e magával. Ezek a
megfigyelések és még ezer más hasonló, csak éjjel tehetők, bármennyire
figyelni akarunk rájuk napvilágnál, a látás segítségünkre jön vagy
elvonja figyelmünket, s azok eltűnnek előlünk; pedig itt még nincs is
szó sem kézről, sem botról. Mennyi a szemtől származó ismeretet
szerezhetünk meg a tapintás által, a nélkül, hogy valamihez hozzá
nyulnánk!
Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek
látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az
állatokat is.[49] Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek
föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket,
filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy
falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a
dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka
van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a
népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket
körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.[50] Hozzászokva a
tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges
megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne
tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és
melyektől lehetetlen magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy
biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta
olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek,
a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen
test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad
magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre,
melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent,
a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg
mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.
Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj
nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a
milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök
kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén
működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és
a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy
annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem
hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom
gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind
csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél
hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől
félnie, mikor nincs semmi tenni valója?
Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden
esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a
tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés
működik, hanem az emlékezet; ez az oka az _ab assuetis non fit passio_
tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne
okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való
félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a
filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező
feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől,
a ki megszokta.
Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy
ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot.
Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket
börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel
nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a
mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd
része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a
sötétben meglátogathatják.
Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével
hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy
mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely
érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve,
ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit
tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg
tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól
írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.
Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál
gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint
gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek
voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen
éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta
dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén,
mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött,
hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy
fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a
meghátrálást lehetetlenné tették számomra.
Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán
annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem;
vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha
sem féltem az éjszakában.
A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást
hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított volna és a mely kezdte
megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de
alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a
mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a
hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve
elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a
melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön
visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem
akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a
templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan
erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék
jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül,
hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már
hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót,
kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült
kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan
eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.
Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem
Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra
vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek,
haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier
kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy
keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre
indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész
expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem
eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem
közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék,
tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és
megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni
is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát
lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt
segítséget.
Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például
említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle
gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy
semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est
árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni
és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül
mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk
össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket
együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon,
hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon
megrémülni.
Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen
játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben
valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből
és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban
nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem
ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal
pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a
felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és
kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a
kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg
valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a
feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.[51]
Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében,
roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül,
ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű
banda örömkiáltásait, mikor az édességek helyett, a melyeket vártak,
mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy
darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot
találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében
fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a
feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz.
Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra,
ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi
most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak
az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.
Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött!
A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik,
hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül
elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora
éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha
nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori
pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz
az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz
föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle,
szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész
lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába,
keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a
nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy
észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá
aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok
Ulyssest.
Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a
gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon
rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni
és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a
megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a
melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a természetét; a
meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve.
Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg
lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt
hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te
most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt,
hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar
ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt
neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep,
akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes
erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond
vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A
felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és
ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk
megismétlésétől.
Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a
legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam,
tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más
érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a
tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi
nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak,
éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a
meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a
távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a
mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt,
hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek
tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az
alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így
a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban
tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre
tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a
legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot.
Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne
segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó
tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha
ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége
nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a
fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való.
Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi
kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész
dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük,
nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni;
mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a
szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy
alapjává tehetők a beszédnek.
Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás
érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az
előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való
folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és
megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az
érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy
hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra,
megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a
külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a
nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása,
hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a
hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de
egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek
kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő
benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test
többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon
munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre
majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek
révén meg tudja ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig
simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha
különböző módokon remegtetnek meg bennünket.
Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a
lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját
bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a
részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat
árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban
az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy
se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e
Genf ellenség kezére.
Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil
szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a
lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját,
csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a
kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak
mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden
helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni
messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig
az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei
szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A
szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára
támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban
mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha
tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel[52] minden majmoskodását,
a melyek jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben,
a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat,
elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia,
hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie,
mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén
követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és
csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge
vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire
a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp
annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az
utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja
látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett
itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás
összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a
legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége
túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek
helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek
nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek
egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a
messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk
megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve
távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire
van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint
az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha
a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem
látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.
A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és
távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet
szemünkben keltenek és mivel ez a nyilás egy összett oknak egyszerü
eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy
minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan
különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy
tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi
tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?
Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a
helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell
megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási
szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a
másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához
nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok.
Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a
mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek,
mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök,
a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal
biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a
kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a
gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög
kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik
és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának
egymáshoz való viszonyát.
Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig
könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket
keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van
egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét
szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon
széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az
egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk
ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a
zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú
lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25
négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon
nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu,
melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?
Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta
gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik
testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de
elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit
tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a
combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú
Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna
elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam
neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az
igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy
oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy
magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és
kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy
ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá
szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig
összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki
ebben a példában beszél.
Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt
abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk
megevett egyet séta közben[53] és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy
nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg
tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli
a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem
magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két
gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a
süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A
süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük
a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes
elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött
szeme láttára.
Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi
hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem
is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell
időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk
három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a
versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők
sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és
ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy
lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet,
hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem
be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy
nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket;
egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik
fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok
voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen
tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik
köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy
elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő
pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az
előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom
tárgyalni.
Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a
süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a
futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte
magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de
akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már
elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy
tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és
végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a
távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát
tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel
kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál
könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót
és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni,
hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben;
csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés
nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy
volt is a távolság.
Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is
gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg,
épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű
lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is
egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a
nagylelküség igazi alapja.
Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről
mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő
észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az
egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy
ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a
növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A
nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat
választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így
csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én
akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna.
Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget,
megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában
közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott
bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én