Emil, vagy a nevelésről - 28

örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a
természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek,
teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend
megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi
sem zavarhassa.
Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos
tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a
mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és
eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak
ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem
elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó
anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik
tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden
részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat
abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes
kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az
ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel
egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a
passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a
vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem
gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.
Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat
kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez
a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő
van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez
nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni
fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek
nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára
és fölötte állnak elmémnek.
Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom.
Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár
nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet
nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben
elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a
megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és
tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja
a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez
a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én
foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de
ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom;
egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet
gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom,
hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá
van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek,
ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben;
érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom
szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a
substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre
többé semmit.
Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről
okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának
érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak
remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem
teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az
Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.
Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom
létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az
általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni.
Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert
akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által
több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy
tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle,
mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson
rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok
az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a
világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik
tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy
úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének
érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden
az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára
tud vonatkoztatni?
Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak
megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel
leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel
s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a
melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a
mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot.
Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és
kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni
tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely
kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz
hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk
hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed
tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és
még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja
önmagad ellen.
A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én,
egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki
nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok
elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok
semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a
helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember
legyek.
Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert
ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény
érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira
kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a
tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele
juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik
fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony
Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein.
Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet
diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy
tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?
De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a
fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem,
a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem?
A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi
nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang
uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok,
egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid?
Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett
hatalmadból? Látom a bajt e földön.
Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és
ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről
való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból?
Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne
felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok
tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az
intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs
gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza,
alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek
szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta
neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik
bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem
akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót,
szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok,
passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az
a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.
Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a
lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és
nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek,
hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis
veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az
ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak
egy substantiát fogok elismerni.
Észre fogod venni, hogy a _substantia_ szó alatt általában a valami
eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden
részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok
mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy
lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük,
melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia,
a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam
részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak
kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud
gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek
és a sziklák gondolkodnak.[99] hiába akarna zavarba ejteni szubtilis
érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a
ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.
Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem
érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek
megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom
meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi.
Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden
testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem,
folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben
a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy
rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a
melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos
tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra
érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.
Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és
természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása
hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely
nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem
mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi
igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem
mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek,
vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az
a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.
Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el
akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól
hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a
többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem
szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem
vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem
magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek
egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam,
hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha
átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint
cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak
akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a
lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik
ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy
lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.
Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem
ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely
meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok,
a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak
egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy
értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni
fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik;
úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg,
akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az
akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét?
Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van.
Ezen túl nem értek meg többé semmit.
Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem
vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban
áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek
vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből,
hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki
legyek, mint a ki vagyok?
Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen
túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a
szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem
származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli
eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba.
Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és
nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a
cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális
substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből
könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam
őket.
Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit
szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és
nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz,
mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg
benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő
szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül,
hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által.
Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót.
Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól
felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta
erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem
zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá
a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül,
hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az
akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza
meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő
képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az
erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény
jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez
önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a
szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a
lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni
hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a
jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan!
Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai
közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom
szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és
boldog lehessek, mint te!
A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és
gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az
erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna
semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért
tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy
fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet
nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A
halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki
akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok
csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek
mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő
ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és
nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá
teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők
azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a
sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk
magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie
sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen
életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez,
tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és
sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és
meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen,
olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket
követtünk el rajta.
Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy.
Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s
mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet
és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg
magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely
szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga
szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset
elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el
gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és
minden jól van.
A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság
elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom
szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni
önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét
a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e
hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem
lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek
minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.[100] A
souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal
souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana
magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, _jóság_
a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve
_igazságosság_.
Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt
hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja
nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és
érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet
kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat:
_légy igazságos és boldog lészsz_. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok
mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva.
Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás
csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen,
sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!
Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a
lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes
életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel
együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: _az erény_ semmi, mikor
épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz
halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem
neked.
A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy
Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre
megfizetni az erényükért.
Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a
díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán
koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,[101] hanem
miután a pályát befutották.
Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés
igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról,
mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e
miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes
összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám
magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a
maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem
kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül.
Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát
ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor
mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi
nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel
tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért
vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását?
Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által
erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő
visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri
mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására
használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig
él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.
De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél
fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan,
mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy
állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok
felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend
fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson?
Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el
részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a
gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan
halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi
észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?
Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van,
a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan
fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az _én_ azonossága
csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény
legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom
után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha
nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és
nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók
boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti
fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a
keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak,
megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor
megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel,
élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek
ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden
erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a
mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret
szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a
mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás
lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a
sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom,
vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok
pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre
az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem
mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy
kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban
mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak
alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem
éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg
rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az
életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem
annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a
mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak
azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és
Isten önmagában állhatatos marad.[102]
Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy
megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje
őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy
haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a
gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen
hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság
megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és
a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat,
melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a
megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől,
kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló
szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség
van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a
világon a gonoszok szivében.
A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen
vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda
elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük
semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva
érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót
akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt
vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat
ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid,
imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge
okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a
lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy
napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon
a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek
hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró
rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy
felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.
Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban
tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy
fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és
korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam
magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal
kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben
az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok
lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt
elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem,
a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és
fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem,
hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny