Emil, vagy a nevelésről - 02

gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól,
angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól
féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek
őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan
bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.
Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és
vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak
akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van;
szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek,
felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt:
születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a
melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak,
kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele,
hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük:
volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.
Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta
az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni
gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen
gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit,
csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott
gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve,
bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene
kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne
törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha
elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére,
teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.
Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik
bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen
bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé
is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt
a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad
keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak,
violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem
engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek
tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány
óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de
alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb
kényelmességeinek egyike.
Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy
mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis
bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle
tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál
észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek
fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna
magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson
és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti
őket, hogy változtassák meg.
Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy
macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az
elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek
is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha
hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a
teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.
Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni
sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai
állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék
magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra
kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj
szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt
jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a
belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni.
Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon
megváltozni.
Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy
tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat
kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen
közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki
beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna
veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől.
Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse,
hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még
nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem
mások számára van rendelve!
Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire
elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő
tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői
az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom[13] és a magam
részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka
tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti
attól a vértől, a melyből lett.
De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És
vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint
emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet,
melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki
a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát
jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a
megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek
százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd
iránta érezni.
Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna,
hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel
tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az
anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más
nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet
saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja
iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek
ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?
Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a
gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor
a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát;
barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa
egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta.
Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és
keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett,
hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből,
hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy
megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.
Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő,
hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki
is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd
meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel.
Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi
rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje
kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi
ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé
tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé
megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér
kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér;
valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik
csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül
kell keresni a felvidulást.
De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk
megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam
újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon
életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek
rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik;
szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá
teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi
gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj
legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék,
hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a
természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a
férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.
Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet
vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem
akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság,
mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene
küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve
egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar
követni.
Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe
merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes
rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a
természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek
vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek
alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a
legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre,
melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó
anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az
igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését
és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket,
erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon
utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások
leányainak.
A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha
rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is.
A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége.
Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a
gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal,
mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül
vagyunk a természeten.
Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy
elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi
őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja
gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a
természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen
benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek
fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet
halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor
tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát
sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe.
Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről
beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba,
előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető
bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.
Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet
számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi
vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején
arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves
kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák
őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük
és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor
betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik
éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és
a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.
Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy
abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét,
megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély
megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott
ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás
tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak
erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk,
mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor
el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az
elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz,
merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna
bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha
egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz
neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem
bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül
hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak
erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne
vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek
tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog,
akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan
koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára
vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?
A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének
értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete
elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a
jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai
ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet
értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda
bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok
megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a
tanításai.
Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze
van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai
bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok,
mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra.
A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek
szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán,
pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból
folynak.
A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el.
Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg
is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik,
vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat
szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt
vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a
szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik,
mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná
ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek
előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek
imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá
tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.
A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata
szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is,
meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal,
melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem
veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét
szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a
mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a
mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak
épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá
tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek,
tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt
gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét,
gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot
és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet
embere máskép van alkotva.
Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a
pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek
hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül
sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy
az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy,
mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban
neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb
tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a
tehetség a buzgalmat.
De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a
kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó![14] Ne csodálkozzunk
rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük
gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy
nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás
benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka
lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői
háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban,
kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy
jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig
ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek,
nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint
az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a
család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell
térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki
nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?
Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét
teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba
való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a
kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg,
bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja
teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem
szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az
alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem,
olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent
kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem
talál soha vigasztalást.[15]
Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a
ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más
embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó
lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd
magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból
aztán szintén szolgát nevel.
Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az
első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot
tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes
foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy
méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen
a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már,
hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak
barátot. Más segítséget nem tudok.
A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson,
vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet
nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.
Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget
találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve,
hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok,
a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket
vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja
meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki
maga sincs jól nevelve?
Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben
ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De
tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit
kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem,
hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond
róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé
lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában
jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a
munka felét.
Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy
neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad
panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat.
Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben,
a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál
rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna
herczeg lenni.
Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és
sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy
ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a
barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra.
Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az
ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis lenne kedvük,
ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben
a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a
helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a
nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem
becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak
elhatározásaimban.
Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb
feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak
példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett,
hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.
Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a
rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van
mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem
kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is,
hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.
Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak,
megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes
tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak,
hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett
emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez
a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a
ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint
eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét
növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó,
vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját
követi-e.
Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem
mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet,
megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát
mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek
kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy
más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá
az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését
feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.
Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első
nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal,
olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni
tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén
vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van
egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre
és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig,
a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.
Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy
megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a
tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű
vagyok magammal szemben.
Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek
nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen
fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek
legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal
nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég
érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora
távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A
gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.
Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket.
Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene,
hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?
Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes.
A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden
fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul
töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra.
Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz
évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt
akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek
minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél
több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság!
Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell
tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és
bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg.
Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány
mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy
vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével
találtatnia.
Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve,
hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát
nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy
jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a
kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos
szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak
közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál
például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek
daczára.
Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat
alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a
hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint
a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a
másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson,
mint annak, a ki a közepéről indul el.
Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is,
előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az
egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el
természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön,
de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben.