Emil, vagy a nevelésről - 49

Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a
nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam
természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike,
t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy
csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a
mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag.
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és
változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző,
kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.
Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél
kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló
analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a
hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.
Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot
fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén
saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a
hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára
vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és
a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig,
melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a
népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek
tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett
kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és
egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat
közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és
szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint
ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél
jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a
testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van
valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság
és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a
társadalmi rend megkíván.
Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében
van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen
egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut,
a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom
gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a
népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok
leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.
Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a
szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a
testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz
hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön
akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett
hatékonyságának minimumára jut.
Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére
szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk
közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön
akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem
mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel,
holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem
bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a
reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az
állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a
kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam
hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy
ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül,
hogy a hatalma növekedni tudna.
Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a
hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban
kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt
következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított
arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való
viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban
kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép
szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.
Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel
fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén
átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb
részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű
magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.
Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az
egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia
nevet.
Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen
tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának
vagy királyi kormányzatnak neveztetik.
Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két
előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt
engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a
felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről
meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a
királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér
közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római
birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani,
hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden
formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a
kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az
államnak.
Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző
részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik
amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák
sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű
formákkal.
Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak
megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb,
más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző
államokban a hatóságok száma[157] fordított arányban kell hogy legyen a
polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a
demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a
középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.
E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a
polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az
utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg
mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.
Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját
magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük
különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős,
a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és
ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek
nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna
első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi
intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az
embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt
a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot
bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e
jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy
többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz
mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat _per quem
neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace
securum?_[158] Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a
zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség
legnagyobb ostorai-e?
Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket
ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek
befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak
minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ
társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet
kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.
Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy
fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük
ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy
tartós lesz?[159] Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon
kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog
kérdéseit.
Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk
vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.
Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én
fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt
mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig
emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van,
barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi
szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva
megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink
meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és
szép dolgokat fogsz látni!
Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján;
megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa
tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest
egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan.
De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk
Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó
alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve
ellenére hajt végre.
Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk
azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a
mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a
maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki
elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes
szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot.
Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik
tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha
királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak
volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy
vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni
kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és
azokká lennénk, a mik most vagyunk.
Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ
számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy
végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk
mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba,
palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és
íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban
szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek
között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal
foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy
mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal
foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna
valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból,
a mi hasznos lehet nekik.
Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük;
nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én
szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző
előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak
és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az
embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily
erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra
halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer
lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik
benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem
érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.
A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol
kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek,
kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell
tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában
a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak
a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint
Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban.
Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet
vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat
jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek
méretei pontosabbak.
Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van
kifejezve a _törvények szelleméről_ szóló könyvben, hogy nem lehet
jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok
tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és
egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a
népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás
felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a
legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.[160]
Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök
természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy
más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által
csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség
ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A
kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig
törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján
történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd,
kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az
erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által
történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék
Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny
gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament
volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre
lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden
fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér
anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak
vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is
meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.
A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a
népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség
eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek
számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a
kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva
a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely
következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok
merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet
produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés
eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal
Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több
tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a
vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog
és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a
királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még
senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb
volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz
eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés,
annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul
berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát
és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon,
hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem,
mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül
abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.
Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni.
Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és
a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét
eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden
fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen
fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket
mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok
mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a
másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy
megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban
lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta,
mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve.
Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.
A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük
észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az
emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy
minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél
jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság
jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén
megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és
veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.
Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy
új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy
városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve
annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos
társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket,
becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell
félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó
intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat,
mely a szívében van.
Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira
vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják
őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig
kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert
fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen
élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi
embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát.
Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a
valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak
volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.
Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én
leleményem, a következő eset sugallta nekem.
Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt,
a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával.
Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének.
Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam,
hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket
viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja,
hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az
arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a
szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél,
nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A
népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban.
Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke
meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá:
«Szabad tudnom, mit jelent ez?»
A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett
arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését,
megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.
«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló
hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van
igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és
a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és
le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt
okozta, a melynek ön tanuja volt:
«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a
tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a
munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam,
mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti
mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán
egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»
John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így
szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon
igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön
által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő –
a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást.
Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»
Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra
való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.
Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt
Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal
felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza
magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket
minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az
ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami
érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az
ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és
mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez
kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész
életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi
sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos
emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a
kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel
küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül
szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem
megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az
első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország
iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy
kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb
szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon
szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az
országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy
és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet,
miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár
kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a
türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor
ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára;
láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon
nekem:
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még
lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám.
Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban
látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni,
rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan
erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen
engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra;
aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak,
hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni,
hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad.
Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy
megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés
nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom
semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben,
találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de
mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent
jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást
rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a
földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a
földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és
szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a
nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»
Hoc erat in votis, modus agri non ita magnus.
«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan
bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat
és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és
igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy
vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a
természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a
szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle;
meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem,
megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem
fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen.
Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban,
egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el
van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a
kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom
halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak
maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul
még a rabszolgaságért is?»
«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt,
a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek,
magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a
melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul
elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a
szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a
halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely
időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy
éltem.»
«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim,
embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt
akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak
egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel
dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»
«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és