Emil, vagy a nevelésről - 31

Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a
melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell
venni, hogy itélhessünk róla.
Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a
miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi
az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé
teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt
visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű
emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák
az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga
istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek
istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint
a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a
magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.
Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást
tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és
elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal,
hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha
nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az
érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb
és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és
legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a
harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden
előitélet; következetlensége szembeszökő.
A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva,
melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A
zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert,
sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még
maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon
egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni,
melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet.
Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy
egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha
Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen
szükség?
Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be
legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a
könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata
ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda
mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak
mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld
háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e
minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy
ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére,
mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit
önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.
Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek
vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a
tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk
közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga
van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen
túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.
Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a fáradságot, hogy
gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik
látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a
tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki
olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a
zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez
nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza
lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek
szólani.[109]
Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni
zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk
szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké
teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és
kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a
nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság
buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A
legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak.
Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját;
beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy
hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon,
mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon
a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna?
A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra
vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs
rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a
zsidók érveit, a míg nincs szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol
koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi
mondani valójuk van.
Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük
elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a
törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben
mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus
iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek
igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt
a kérdést?
Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem
keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről!
Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak
mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen
szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e
Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak,
melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak
volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika
mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy
más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e
Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol
elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen
ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül
hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek
háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit
követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se
prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be
vannak börtönözve?
Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit
nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett
valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta.
Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak
egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem
prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az
emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.
Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak
nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi
nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a
ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem
is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik
nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra,
hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit
nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol
következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem?
Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e,
hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű
város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi
történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de
miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el
ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre
bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly
jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld
magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te
tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz
nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos
Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a
távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt;
hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy,
mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit
tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni?
Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba
vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára
nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik
isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők sem ismerik el Istent Istennek.
Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.
Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el
sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a
ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod
be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel
és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor
és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit
mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól
tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el
kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak
magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.
Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom,
hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó
messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait,
annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom,
hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló
sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a
kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi
vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni,
egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával,
összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell
tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első
kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A
mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud
olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír
fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni,
vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy
helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a
kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának
megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a
melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a
mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden
polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás
tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a
legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a
legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát
és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban
kellett volna élnie.
Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást
engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki
mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan
vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek
a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes
türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos
embert.
Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné
igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk
bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek
magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek
kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól
élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket
mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák,
hogy éljen velük.
Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor
mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi
nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom
tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom
őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és
hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és
első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten
rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát
minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a
természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből tanulom szolgálni
nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert
ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető
nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna
magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt
egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak
műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket,
melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a
műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem,
betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az
emberek minden tudása?
A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és
tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek
szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan
bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok
ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van
mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem
fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok
elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten
igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség
akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket
az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban
tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy
csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a
mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az
ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy
jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.
Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az
Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit
minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre
oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e,
hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? Egy rajongó
hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily
tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily
emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily
lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily
uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki
gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni?
Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,[110] a kit elhalmoznak a
bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára,
vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira
szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet
félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy
össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e
kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s
könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem
dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates,
minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják;
mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok
tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos
volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas
meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a
hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a
józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már
bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az
övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a
leczkéjét és a példáját?[111] A legbőszebb fanatizmus öléből a
legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények
egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates
halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak
kivánhat magának az ember, a kínzások között kimúló, meggyalázott,
kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a
melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja,
megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között
imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé,
Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi
történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni
és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé
vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a
nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése;
felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a
könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha
nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az
evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen
utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal
csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium
tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket
felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez
ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem,
tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni
és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az
igazságot.
Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a
szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra
lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira
nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s
nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve.
A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre,
sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán
nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös
intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes
módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek
mindegyikének meglehet a maga alapja az éghajlatban, a
kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az
egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak
hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges
istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a
hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a
vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a
lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a
lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit.
Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem
az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt
azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő
multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi
őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a
legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely
oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra
gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan
követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy
soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha
közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind
azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége
megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt
mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat?
Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem
mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan
misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy
szívemben bármikor is profanizáltam.
Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem
fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt
kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az
embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom lesz, hogy
a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy
megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember
köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a
türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy
gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!»
azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»[112] Ha előkelőbb
állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal
kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom,
mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni
igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.
Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam,
de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek,
mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a
jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat
tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor
másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga
iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló
parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára
szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de
osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és
megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés.
Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi
gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, hogy
semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek,
megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én.
Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint
inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál
fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a
jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell,
igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit
mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban
vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim
között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit
arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül
tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki
békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy
hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni,
hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt
nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük
minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet
ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert
nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket
más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy
engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.
Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a
milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a
vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán
megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell
zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan
nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják,
a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van
ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott,
bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban
van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy
megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék az örök
igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat,
melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.
Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a
mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza
magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag
megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot.
Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha
biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam
volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit
tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak
tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled,
nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre.
Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs
és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe
hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte
önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a
többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban
a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy
beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik,
felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a
jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az
ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én
csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom;
lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném
vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és
szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában
felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az
elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt
kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi
pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt,
hogy kivergődjem belőle. Életemnek több mint a fele elmúlt, nincs többé
több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra
fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek,
akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja,
hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől
kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a
belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is
gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt