Emil, vagy a nevelésről - 11

neki és a másik a finom szaglást, a melylyel meg van áldva. Ezt a hajlam
teszi a szerint, hogy jól vagy rosszul fejlesztik ki a gyermeket ügyessé
vagy félszeggé, nehézkessé vagy fürgévé, együgyüvé vagy okossá.
Az ember első mozdulatai tehát arra irányulván, hogy hozzá mérje magát
mindahhoz, a mi körülveszi és megvizsgáljon minden tárgyban, a melyet
észrevesz, minden érzékelhető tulajdonságot, a mely vonatkozással lehet
rá, első tanulmánya egy neme a kisérleti fizikának, vonatkozással saját
föntartására; ettől pedig eltérítik az elmélkedő tanulmányok által,
mielőtt fölismerte volna a maga helyét ide lenn a földön. A míg finom és
hajlékony szervei alkalmazkodni tudnak azokhoz a testekhez, melyekre
hatással kell lenniök, a míg még tiszta érzékei mentesek az illuziótól,
addig van ideje gyakorolni azokat is és ezeket is a functiókban,
melyekre valók; ez az ideje, megismerni az érzékelhető vonatkozásokat,
melyekben a dolgok mi velünk vannak. Mivel mindaz, a mi az emberi
értelembe behatol, az érzékek által jut bele, az emberi megismerés
legelőször is érzéki megismerés; ez szolgál alapjául az elmebeli
megismerésnek: első mestereink a filozófiában a lábaink, kezeink,
szemeink.
Mindennek helyébe a könyveket tenni nem annyi, mint megtanítani minket a
gondolkodásra, hanem annyi, mint megtanítani minket, hogy mások
gondolkodását használjuk föl; annyi, mint megtanítani minket, hogy sokat
higyjünk és soha ne tudjunk semmit.
Ha az ember gyakorolni akar valamely művészetet, azon kell kezdenie,
hogy megszerezze az eszközeit és hogy hasznosan alkalmazhassa ezeket az
eszközöket, elég erősen készülteknek kell lenniök, hogy kibirják a
használatot. Hogy tehát megtanuljunk gondolkozni, gyakorolnunk kell
tagjainkat, érzékeinket, szerveinket, a melyek értelmünk eszközei és
hogy minden lehető hasznát vehessük ezeknek az eszközöknek, szükséges,
hogy a test, a mely szolgáltatja őket, erős és egészséges legyen. Így
tehát az ember valóságos elméje egyáltalán nem fejlődik a testtől
függetlenül, hanem a test helyes alkata teszi a szellem tevékenységét
könnyűvé és biztossá.
Kimutatván, hogy mire kell felhasználni a gyermekkor hosszas
tétlenségét, rátérek egy olyan részletre, a mely nevetségesnek fog
föltünni. Kedves tanítások, fogják nekem mondani, melyek áldozatul esve
saját kritikádnak, arra szorítkoznak, hogy csak azt tanítsák, a mire
senkit sem szükséges tanítani! Minek az időt vesztegetni olyan
oktatásokra, a melyek maguktól értetődnek és nem kerülnek sem
fáradtságba, sem gondba? Melyik 12 éves gyermek nem tudja mindezt, a
mire te növendékedet tanítani akarod és ezenfölül még azt is, a mire a
mestere tanította?
Uraim, önök tévednek; én egy nagyon nehéz, nagyon fáradságos művészetre
tanítom növendékemet, a melylyel a tiéitek bizonyára nem birnak; ez az,
hogy tudatlan legyen: mert annak a tudománya, a ki csak arról hiszi el,
hogy tudja, a mit csakugyan tud, nagyon kevés dologra redukálódik. Önök
megadják a tudományt, nagyon jól van; én azzal az eszközzel foglalkozom,
a mely a tudomány megszerzésére való. Azt mondják, hogy mikor a
velenczeiek egy nap megmutatták nagy pompával kincstárukat a Szent
Márk-templomban egy spanyol követnek, ez minden bók helyett az asztalok
alá nézve, ezt mondta nekik: _Qui non c’é la radice_. (Hol vannak
mindennek a gyökerei?) Nem nézhetem soha, mikor egy tanító kiteregeti
növendéke tudományát a nélkül, hogy kisértetbe ne essem, hogy ugyanezt
mondjam neki.
Mindazok, a kik elmélkedtek a régiek életmódján, a testgyakorlatoknak
tulajdonítják a testnek és a léleknek azt az erejét, a mely a
legfeltünőbben különbözteti meg őket a maiaktól. Az a mód, a hogy
Montaigne hangsúlyozza ezt a véleményt, mutatja, hogy erősen át volt
hatva tőle, szüntelenül és ezerféleképen visszatér rá. A gyermek
neveléséről szólva, úgymond, hogy megaczélozzuk lelkét, meg kell edzeni
izmait; hozzászoktatva őt a munkához, hozzászoktatjuk őt a fájdalomhoz;
hozzá kell edzeni a testgyakorlatok keservességéhez, hogy hozzá edzzük a
ficzamodás, a kólika és mindenféle más baj keservességeihez. A bölcs
Locke, a jó Rollin, a tudós Fleury, a pedáns de Crouzas, bármennyire
különböznek egymástól a többi dolgokban, mind megegyeznek abban az egy
pontban, hogy sokat kell gyakorolni a gyermekek testét. Ez tanításaiknak
legokosabbika és ez fog mindig a legelhanyagoltabb maradni.
Fontosságáról már eleget szóltam és mivel erre vonatkozólag nem lehet
sem jobb okfejtést, sem okosabb szabályokat adni, mint a melyeket Locke
könyvében találni, beérem azzal, hogy utalok rájuk, miután bátorkodtam
néhány megfigyelésemet hozzáfűzni az övéihez.
A növekvésben levő testnek tagjai kényelmesen kell, hogy mozogjanak a
ruhában; semminek sem szabad feszélyezni mozgásukat, sem növekvésüket;
semmi se legyen nagyon szűk, semmi se legyen testhez álló; semmi se
legyen összefűzve. A franczia divatú ruha, a mely kényelmetlen és
egészségtelen a felnőtteknek is, különösen veszedelmes a gyermekeknek. A
test nedvei megrekedve, keringésökben föltartóztatva megposhadnak a
mozdulatlanságban, melyet a tétlen és ülő életmód is fokoz, megromlanak
és okozzák a skorbutot, azt a betegséget, a mely napról-napra gyakoribb
közöttünk és a melyet a régiek alig ismertek, mert öltözködésük és
életük módja megóvta őket tőle. A huszárruha a helyett, hogy segítene
ezen a bajon, még fokozza és hogy megmentse a gyermeket néhány
füzőzsinórtól, szorítja egész testén. Legjobb a gyermeket oly sokáig
pendelyben hagyni, a míg csak lehet, aztán nagyon bő ruhát adni rá és
nem törődni vele, hogy karcsú lesz-e a dereka, a mi csak arra való, hogy
elformátlanítsa. Testi és szellemi hibái csaknem mind ugyanabból az
okból erednek; időnekelőtte felnőtt emberré akarják tenni.
Vannak derült és szomorú szinek: az előbbiek inkább kedvére valók a
gyermeknek és jobban is állnak neki; és én nem látom be, hogy miért ne
fogadnók meg az ilyen természetes egyezéseket. De attól a pillanattól
fogva, hogy jobban tetszik nekik egy szövet csak azért, mert pompás a
szine, már ki van szolgáltatva a fényüzésnek és a képzelődés minden
szeszélyének; ez az ízlés pedig bizonyára nem tőle magától ered. Ki sem
lehet mondani, mekkora befolyással van a ruha megválogatása és ennek a
megválogatásnak az okai a nevelésre. Nemcsak hogy elvakult anyák igérnek
gyermekeiknek jutalmul piperét, még olyan esztelen nevelők is akadnak, a
kik durvább és egyszerübb ruhával fenyegetik meg tanítványaikat, mint
valami büntetéssel: ha nem tanulsz jobban, ha nem vigyázol jobban a
holmidra, olyan ruhát kapsz, mint ez a parasztgyerek. Ez annyi, mintha
ezt mondanák neki: tudd meg, hogy csak a ruha teszi az embert, hogy a te
értéked csak a ruhádban van. Csudálni való-e, ha az ily bölcs tanítások
azt eredményezik, hogy az ifjúság csak a díszes ruhát becsüli és az
érdemet csak külseje szerint itéli meg?
Ha az így elrontott gyermeknek a fejét kellene helyreigazítanom, gondom
lenne rá, hogy a legpazarabb ruhája legyen a legkényelmetlenebb, hogy
mindig feszélyezve, mindenben akadályozva és ezerféle módon korlátozva
legyen benne; a szabadságnak, a vidámságnak el kellene tünnie pompája
előtt; ha bele akarna vegyülni más, egyszerüen öltözött gyermekek
játékaiba, húzódjanak el, tünjenek el előle azonnal. Végre is annyira
megunatnám, annyira megutáltatnám vele pompáját, annyira rabszolgájává
tenném aranyos ruhájának, hogy ez életének ostorává lenne és hogy
kevesebb borzadással nézné a legsötétebb börtönt, mint ruhájának
díszeit. A míg nem vetettük alá a gyermeket előitéleteinknek, legelső
vágya mindig, hogy könnyed és szabad legyen; a legegyszerübb, a
legkényelmesebb ruha, a mely legkevésbbé feszélyezi, mindig a
legbecsesebb neki.
Van a testnek oly állapota, a mely alkalmasabb a testgyakorlatokra és
van olyan, a mely alkalmasabb a tétlenségre. Emez a test nedveinek
egyenletes és szabályos keringést enged s biztosítja a levegő változásai
ellen; a másik a testet szüntelenül a mozgásból nyugalomba, hidegből
melegbe juttatja s ezzel hozzászoktatja ugyanazokhoz a változásokhoz.
Ebből az következik, hogy a szobában élő és ülő életmódot folytató
embereknek minden időben melegen kell öltözniök, hogy egyforma
hőmérsékletben tartsák testüket csaknem minden évszakban és a nap minden
órájában egyaránt. Azok ellenben, a kik jönnek-mennek szélben, napon,
esőben, a kik sokat mozognak és idejük nagyobb részét szabad ég alatt
töltik, mindig könnyen kell, hogy öltözve legyenek, hogy hozzászokjanak
a levegő minden változásához és a hőmérséklet minden fokához, a nélkül,
hogy ártana nekik.
Azt ajánlanám az egyiknek is és a másiknak is, hogy ne változtassa
ruháját az évszakok szerint és az én Emilem így is fog tenni; ezalatt
nem azt értjük, hogy nyáron is téli ruhában fog járni, mint az ülő
életmódot folytató emberek, hanem hogy télen is nyári ruhában jár, mint
a munkás emberek. Ez utóbbi mód szerint járt Sir Newton egész életén át
és nyolczvan évig élt.
Kevés vagy semmi föveg ne legyen a fején bármely évszakban. A régi
egyiptomiak mindig hajadonfőtt jártak, a perzsák vastag tiarával födték
be fejüket s ma is nagy turbánnal födik, melynek használatát Chardin
szerint országuk levegője teszi szükségessé. Más helyen[47] említettem,
hogy különbözteti meg Herodotosz egy harczmezőn a perzsák és az
egyiptomiak koponyáit. Mivel tehát fontos dolog, hogy a fej csontja
keményebbé, tömörebbé, kevésbbé törékenynyé és kevésbbé likacsossá
váljék, hogy jobban megvédje az agyat nem csupán a sérülések ellen,
hanem a meghülés, folyások és a levegő mindenféle benyomásai ellen,
szoktassátok hozzá gyermekeiteket, hogy télen-nyáron, éjjel-nappal,
mindig hajadonfőtt maradjanak. Ha a tisztaság kedvéért s azért, hogy a
hajuk rendben maradjon, éjszakára adtok is rájuk föveget, ez csak nagyon
vékony, hálóból készült főkötő legyen, hasonló ahhoz a hálóhoz, melylyel
a baszkok födik a hajukat. Jól tudom, hogy az anyák többsége, kikre
inkább hat Chardin megfigyelése, mint az én okaim, azt hiszi, mindenütt
Perzsia levegőjére talál a gyermek, de én nem azért kerestem
növendékemül európait, hogy ázsiait csináljak belőle.
Általában tulságosan öltöztetik a gyermekeket és különösen első
életkorukban. Pedig inkább meg kellene őket edzeni a hideg és meleg
ellen: a nagy hideg nem okoz nekik soha bajt, ha idején teszszük ki neki
őket; ellenben bőrük szövete, mely még nagyon gyöngéd és nagyon puha,
túlságos szabad utat enged s az izzadásnak, a nagyon nagy meleg miatt a
kikerülhetetlen elbágyadásnak teszi ki őket. Azt is meg lehet figyelni,
hogy augusztusban több gyermek hal meg, mint bármely más hónapban.
Máskülönben áll az, az északi és a déli népek összehasonlítása alapján,
hogy az ember erősebbé válik, ha a túlságos hideget, mint ha a túlságos
meleget viseli el. De a mint a gyermek növekszik és a rostjai
megerősödnek, szoktassátok lassankint a nap sugarainak elviselésére:
fokonkint haladva veszély nélkül hozzá edzitek a forró égöv
perzseléséhez.
Locke, hathatós és okos szabályai közepette, olyan ellenmondásokba esik,
melyeket nem várna az ember ilyen pontos gondolkodótól. Ugyanaz az
ember, a ki azt kivánja, hogy a gyermekek nyáron jeges vizben
fürödjenek, nem akarja, hogy friss vizet igyanak, ha ki vannak
melegedve, sem hogy nedves helyen a földre feküdjenek.[48] De a mikor
azt kivánja, hogy a gyermekek czipője mindig átereszsze a vizet, vajjon
kevésbbé ereszti-e át, ha a gyermeknek melege van? És nem lehetne-e
ugyanazt a következtetést, melyet ő a kézről a lábra, az arczról a
testre vonatkozólag tesz, megtenni a lábról a testre vonatkozólag? Azt
mondanám neki, hogy ha azt akarod, hogy az ember csupa arcz legyen,
akkor miért itélsz el engem, ha azt akarom, hogy csupa láb legyen?
Hogy a gyermekek ne igyanak, mikor melegük van, Locke azt ajánlja,
szoktassuk hozzá őket, hogy egyenek meg egy darab kenyeret, mielőtt
innának. Furcsa dolog az, hogy mikor a gyermek szomjas, enni adjunk
neki. Én ennél jobban szeretném, hogy inkább adjunk neki inni, ha éhes.
Soha sem fognak engem meggyőzni, hogy első étvágyaink olyan
szabálytalanok, hogy ne lehetne őket kielégíteni a pusztulás veszedelme
nélkül. Ha ez igaz volna, az emberi nem százszor elpusztította volna
magát, mielőtt megtanulta volna, hogy mi szükséges a fentartására.
Azt akarom, hogy valahányszor Emil szomjas, adjanak neki inni; azt
akarom, hogy adjanak neki tiszta vizet minden előkészület nélkül, a
nélkül, hogy állottá tennék, akárha fürdik is a verejtékben, akár a
leghidegebb télen. Az egyedüli gondoskodás, melyet ajánlok, hogy
vigyázzunk a víz minőségére. Ha folyóvíz, adjátok neki azonnal, a hogy a
folyóból jön; ha forrásvíz, kis ideig a levegőn kell hagyni, mielőtt
megiszsza. A meleg időszakban a patak vize is meleg; de nem így áll a
dolog a forrásvízzel, a mely nem érintkezik a levegővel; meg kell várni,
míg a levegő hőmérsékletét eléri. Télen ellenben a forrásvíz kevésbbé
veszedelmes, mint a patak vize. De se nem természetes, se nem gyakori
dolog, hogy a gyermek télen megizzadjon, különösen szabad levegőn; mert
a hideg levegő, szüntelenül hatva a bőrre, visszaszorítja a verejtéket a
bőr alá és nem engedi a pórusokat eléggé megnyilni arra, hogy a verejték
szabadon átjárhassa őket. Mert én nem azt tételezem fel, hogy Emil a jó
meleg tűz mellett végez testgyakorlatokat, hanem kint, a szabadban, a
jég közepén. A míg csak a hógolyók csinálásában és dobálásában melegszik
meg, hagyjuk inni, a mikor szomjas; ivás után folytassa a
testgyakorlatot és ne féljünk semmi bajtól. Ha valami más gyakorlatban
izzad meg és megszomjazik, igyon még ebben az időben is hideg vizet.
Csak arra ügyeljetek, hogy vezessétek messzire és lassú lépésben vizért.
A hideg, melyet föltételezünk, eléggé lehűtötte, hogy mire odaér,
veszedelem nélkül ihasson. Főképen pedig ezt az elővigyázatot
gyakoroljátok úgy, hogy ő ne vegye észre. Jobb szeretem, ha néha
megbetegszik is, mint hogy szüntelenül az egészségére vigyázzon.
A gyermeknek hosszú álomra van szüksége, mert nagyon sokat mozog. Az
egyik a másiknak kiegyenlítőjéül szolgál; látjuk azt is, hogy szükség
van mind a kettőre. A pihenés ideje az éjjel; ezt a természet jelölte
ki. Folytonos tapasztalat, hogy nyugodtabb és édesebb az álom, mikor a
nap a láthatár alatt van és hogy a napsugarak által fölmelegített levegő
nem tartja érzékeinket oly nagy nyugalomban. Így tehát kétségkivül a
legüdvösebb szokás a nappal együtt kelni és feküdni. Ebből az
következik, hogy a mi éghajlatunk alatt az embereknek és az összes
állatoknak általában hosszabb álomra van szükségük télen, mint nyáron.
De a mi társadalmi életünk nem elég egyszerű, nem elég természetes, nem
eléggé mentes a válságoktól és eshetőségektől, hogy az embert annyira
hozzá lehessen szoktatni ehhez az egyformasághoz hogy ezt szükségessé
tegyük számára. Kétségkivül alá kell vetni magát a szabályoknak, de az
első az, hogy veszedelem nélkül tudjuk őket megszegni, mikor a szükség
úgy kivánja. Ne puhítsátok tehát el oktalanul növendéketeket a folytonos
nyugodt álommal, a mely soha sincs megszakítva. Szolgáltassátok ki
kezdettől fogva feszélyezés nélkül a természet törvényének, de ne
felejtsétek el, hogy köztünk e törvény fölött kell állnia. Hogy tudnia
kell későn lefeküdni, korán fölkelni, hirtelen fölébredni, éjszakákat
álmatlanul tölteni a nélkül, hogy baja lenne belőle. Ha idejekorán hozzá
kezdünk, mindig vigyázva és fokonként haladva tovább, alkalmassá
teszszük a temperamentumát ugyanazokhoz a dolgokhoz, a melyek
elpusztítanák, ha már teljesen kiformált korában vetnők alá.
Fontos dolog kezdettől fogva hozzá szokni a kényelmetlen fekvéshez; ez a
módja annak, hogy sohasem találjuk rossznak az ágyat. Általában az
edzett életmód, ha egyszer szokássá vált, megsokszorozza a kellemes
érzéseket; az elpuhult életmód ellenben a kellemetlen érzések végtelen
sokaságát szerzi. A nagyon kényesen nevelt emberek csak pelyhes ágyon
tudnak aludni; a kik hozzá szoktak, hogy deszkán aludjanak, megtalálják
az álmot mindenütt; nincs rossz ágy annak számára, a ki elalszik,
mihelyt lefeküdt.
A puha ágy, a melyen toll- vagy pehelydunnával takaródzunk, elpuhítja és
úgyszólván feloldja a testet, a nagyon melegen beburkolt vesék
kimelegszenek. Innen keletkezik gyakran a kő vagy más baj és
elkerülhetetlenül az olyan kényes szervezet, a mely mindezeket táplálja.
Az a legjobb ágy, a mely a legjobb álmot szerzi. Ime az, a melyet Emil
és én napközben készítünk magunknak. Nekünk nincs arra szükségünk, hogy
perzsa rabszolgákat hozzanak ágyunk elkészítésére; azzal, hogy fölássuk
a földet, megfordítjuk derékaljunkat.
Tapasztalatból tudom, hogy mikor a gyermek egészséges, csaknem kedvünk
szerint elaltathatjuk vagy ébrentarthatjuk. Mikor a gyermek lefeküdt és
a dajkája megunta fecsegését és azt mondja neki: aludj már, ez annyi
mintha azt mondaná: érezd magadat jól, – holott beteg. – A helyes mód
elaltatására, ha ő maga unatkozik: beszélj neki annyit, hogy kénytelen
legyen hallgatni és csakhamar el fog aludni. Valamire mégis csak jók a
prédikácziók; prédikálni neki annyit ér, mint elringatni őt, de ha este
alkalmazod ezt az altatószert, óvakodjál alkalmazásától nappal.
Néha fel fogom költeni Emilt. Nem annyira mintha attól félnék, hogy
megszokja a nagyon hosszú alvást, mint inkább, hogy hozzászoktassam
mindenhez, még ahhoz is, hogy hirtelen fölébreszszék. Ezen fölül még
kevés tehetségem volna föladatomra, ha nem tudnám rászoktatni, hogy
önmagától is fölébredjen és úgyszólván akaratom nélkül keljen fel a
nélkül, hogy egy szót szóltam volna neki. Ha nem alszik eleget, másnapra
unalmas reggelt helyezek neki kilátásba és ő maga fogja nyereségnek
tekinteni, a mit belőle álomra fordíthat; ha nagyon sokat alszik,
fölébredésekor valami kedvére való szórakozást mutatok neki; ha azt
akarom, hogy pontos időben keljen föl, így szólok hozzá: holnap reggel
hat órakor elmegyünk halászni, elmegyünk sétálni ide vagy oda, el akarsz
jönni velem? Beleegyezik, megkér, hogy ébreszszem föl, én megigérem vagy
nem igérem meg, a szükséghez képest; ha nagyon későn ébred föl, már nem
talál engem otthon, baj volna, ha így hamarosan meg nem tanulna
fölkelni.
Ha különben megesnék, a mi ritkaság, hogy valamely rest gyermeknek
hajlama volna elmerülni a lustálkodásban, nem kell átengedni ennek a
hajlamnak, a melyben teljesen elrenyhésedne, hanem valami ösztönzést
kell neki adni, a mi fölébreszti. Könnyen megérthető, hogy nem arról van
szó, hogy erőszakkal kényszerítsük tevékenységre, hanem valami olyan
ingerrel hassunk rá, a mely erre irányul és ez az inger, melyet a
természet rendjéből kell kiválogatni, egyszerre két czélra vezet rá.
Nem tudok elképzelni semmit, a mire egy kis ügyességgel ne lehetne
kedvet csinálni a gyermeknek, sőt a mit szenvedélyévé ne lehetne tenni,
hiúság nélkül, vetélkedés nélkül, féltékenység nélkül. Élénksége, utánzó
ösztöne teljesen elegendő, mindenekfölött pedig természetes vidámsága, a
mely olyan eszköz, melynek hatásossága bizonyos és melyet a tanítók soha
sem tudnak fölhasználni. Minden olyan játékba, a melyről meg van
győződve, hogy semmi más, csak játék, panasz nélkül belenyugszik a
gyermek, sőt nevetve viseli el, a mit máskülönben soha sem viselne el
könnypatakok ontása nélkül. A hosszas böjtölés, a verés, égési seb,
mindenféle fáradság mulatságot szerez a fiatal vadembereknek; bizonysága
ez annak, hogy még a fájdalomnak is megvan a varázsa, a mely megfosztja
keserűségétől; de nem minden mester ért hozzá, hogy el tudja készíteni a
csemegét és talán nem is minden növendék, hogy arczfintorítás nélkül
élvezze. Ime, ha nem vigyázok magamra, már megint a kivételek között
kalandozom.
Mindazáltal nem tűr kivételt az ember alávetettsége a fájdalomnak, neme
bajainak, az eshetőségeknek, az élet veszedelmeinek, végül a halálnak:
mennél inkább megbarátkoztatjuk ezekkel az eszmékkel, annál inkább
kigyógyítjuk a káros érzékenységből, a mely a bajt szaporítja a
tűrésében való türelmetlenséggel; mennél inkább hozzászoktatjuk a
szenvedésekhez, a melyek érhetik, annál inkább megfosztjuk azokat – mint
Montaigne már megmondotta, – a szokatlanság szúrósságától s annál
sebezhetetlenebbé és edzettebbé tesszük lelkét; teste lesz az a vért, a
melyről visszapattan minden ütés, a mely érheti. A halál közeledése még
nem lévén maga a halál, alig fogja annak érezni; hogy úgy mondjam meg se
hal; eleven lesz vagy halott, ennyi az egész. Róla mondhatta volna
Montaigne, a mit egy marokkói királyról mondott, hogy senkinek az élete
nem nyúlt annyira bele a halálába. Az állhatatosság és a szilárdság,
mint a többi erények, a gyermek mesterleveléhez tartoznak: de nem azzal
tanítjuk meg rájuk a gyermekeket, hogy megtaníttatjuk velük a neveiket,
hanem meg kell velük izleltetni, a nélkül, hogy tudnák, mi az.
De éppen a halálról lévén szó, hogy viselkedünk növendékünkkel szemben a
himlőveszedelemre vonatkozólag? Bele oltsuk már kicsiny korában, vagy
várjunk, míg magától megkapja? Az első eshetőség, a mely inkább megfelel
szokásainknak, megóvja a veszedelemtől azt az életkort, a mikor az élet
legértékesebb, annak az életkornak rovására, a mikor az élet
legcsekélyebb értékű; ha ugyan egyáltalában szó lehet veszedelemről a
jól kezelt beoltásnál. A második módszer azonban jobban felel meg
általános elveinknek, hogy hagyjuk mindenben a természetet működni,
azokban a gondoskodásokban, melyeket maga akar gyakorolni és a melyekkel
azonnal fölhagy, ha az ember beleelegyedik. A természetes ember mindig
el van készülve: hadd oltsa be tehát a tanító, jobban fogja
megválasztani a pillanatot, mint mi.
Nem szabad ebből azt következtetni, hogy én rosszalom a beoltást; mert a
szempont, a melynél fogva én kivonom alóla az én növendékemet, nagyon
rosszul felelne meg a tiéteknek. A ti neveléstek módja arra készíti elő,
hogy ne kerülje el a himlőt, a mikor az megtámadja; ha rábizzátok a
véletlenre, valószinüleg belepusztul. Látom, hogy a különböző
országokban annál jobban ellenállnak az oltásnak, mennél szükségesebbé
válik és ennek oka könnyen érthető. Alig tartom érdemesnek, hogy ezt a
kérdést Emilemre vonatkozólag fejtegessem; be fogom oltatni vagy nem, az
időnek, helynek, a körülményeknek megfelelően; rá nézve ez csaknem egyre
megy. Ha beleoltjuk a himlőt, meglesz az az előnyünk, hogy előre látjuk
és előre ismerjük a baját s már ez is valami. De ha természetes úton
kapja meg, akkor megóvjuk az orvostól és ez még több.
A zárkózott nevelés, a mely csak arra irányul, hogy megkülönböztesse a
néptől azokat, a kik részesültek benne, mindig többre becsüli a drága
tanításokat a könnyebben elérhetőknél és éppen ezáltal hasznosabbaknál.
Így a gondosan nevelt fiatal emberek mind megtanulnak lovagolni, mert ez
sokba kerül, de alig egy is tanul meg közülük úszni, mert ez nem kerül
semmibe és egy mesterember is éppen olyan jól tudhat úszni, mint akárki
más. Pedig az utas ember, a nélkül hogy lovardában tanulta volna,
lóhátra ül, rajta tud maradni és hasznát tudja venni, a mennyire
szüksége van; ellenben a vízbe belefullad, a ki nem tud úszni; úszni
pedig nem tud, a ki nem tanult. Végül nem kénytelen az ember élete
koczkáztatásával is lovagolni, holott senki sem biztos benne, hogy
kikerül egy veszélyt, a melynek az ember oly gyakran van kitéve. Emil
oly biztos lesz a vízben, mint a földön. Vajha élni tudna minden
elemben! Ha meg lehetne tanítani repülni, sast csinálnék belőle és
szalamandert csinálnék belőle, ha hozzá lehetne edzeni a tűzhöz.
Attól szoktak félni, hogy a gyermek megfulladhat, mikor úszni tanul;
akár tanulás közben fullad meg, akár azért, mert nem tanult meg úszni,
ez mindig a ti hibátok lesz. Csak a hiúság tesz minket vakmerőkké; az
ember nem vakmerősködik, a mikor senki se látja. Emil nem lesz vakmerő,
akár ha az egész világ nézi is, mivel a gyakorlás nem függ a
veszedelemtől; apja parkjának egy csatornájában megtanulja átúszni a
Hellespontust; de meg kell barátkoznia magával a veszedelemmel is, hogy
megtanulja megőrizni benne lélekjelenlétét; ez egyik lényeges pontja
annak a mesterlevélnek, melyről az imént beszéltem. Egyébiránt miután
vigyázok rá, hogy a veszedelmet hozzámérjem erőihöz és mindig megoszszam
vele, soha sem kell vigyázatlanságtó félnem, ha az ő megóvására való
gondosságot ahhoz mérem a melylyel a magaménak tartozom.
A gyermek kisebb mint a felnőtt, nincsen sem annyi ereje, sem annyi
esze; de épp oly jól vagy csaknem épp jól lát és hall, izlése épp oly
érzékeny, habár kevésbbé kényes is és épp oly jól megkülönbözteti a
szagokat, habár nem olyan érzékeny is irántuk. Az első képességek, a
melyek kialakulnak és tökéletesednek bennünk: az érzékek. Ezeket kell
tehát először ápolni és épen ezekről szoktak leginkább megfeledkezni
vagy el szokták őket hanyagolni.
Az érzékek gyakorlása tehát nemcsak abban áll, hogy használjuk őket,
hanem abban is, hogy megtanuljunk segítségökkel helyesen itélni, hogy
úgyszólván megtanuljunk érezni, mert nem tudunk sem tapintani, sem
látni, sem hallani, csak úgy a hogy megtanultuk.
Van egy tisztára természetes és mechanikus mozgás, a mely arra szolgál,
hogy erőteljessé tegye a testet, a nélkül, hogy az itélőképességet
foglalkoztatná: úszni, futni, ugrálni, búgó csigát hajtani, köveket
dobálni. Mindez nagyon jó, de vajjon csak karjaink és czombjaink
vannak-e? Nincs-e szemünk is, fülünk is? és ezek a szervek
fölöslegesek-e az előbbiek használatánál? Ne gyakoroljátok tehát csupán
az erőket, gyakoroljátok az összes érzékeket, melyek azokat irányítják;
vegyétek mindegyiküknek minden lehetséges hasznát, azután igazoljátok az
egyiknek benyomásait a másikéi által. Mérjetek, számláljatok,
mérlegeljetek, hasonlítsatok össze. Csak akkor alkalmazzátok az erőt, a
mikor az ellenállást már előbb megbecsültétek; rendezzétek úgy, hogy az
eredmény megitélése előtte járjon az eszközök használatának.
Szoktassátok a gyermeket arra, hogy soha se fejtsen ki elégtelen vagy
fölösleges erőfeszítést. Ha hozzászoktatjátok, hogy így előre
megfontolja, minden mozdulatának eredményét és a tapasztalat
segítségével helyreigazítsa tévedését; nem magától értetődik-e akkor,
hogy mennél tevékenyebb, annál biztosabb itéletű lesz.
Tegyük föl, hogy arról van szó, hogy elmozdítson helyéből valami
tömeget. Ha túlságosan hosszú emeltyűt használ, túlságos erőfeszítést
pazarol el. Ha túlságosan rövidet használ, nem lesz elég ereje: a
tapasztalat megtaníthatja, hogy pontosan válaszsza meg az emelőrudat, a
melyre szüksége van. Ez a bölcsesség tehát nem haladja meg korát. Ha
arról van szó, hogy elvigyen egy batyut s oly sulyosat akar vinni, a
mekkorát elbir, de súlyosabbal próbálkozni sem akar, nem lesz-e
kényszerülve szemmérték szerint megbecsülni a súlyát? Ha már össze tud
hasonlítani ugyanazon anyagból való és különböző nagyságú tömegeket,
válogasson egyforma nagyságú és különböző anyagú tömegek között: akkor
igyekeznie kell mindegyiknek a külön súlyát összehasonlítani. Láttam egy
nagyon jól nevelt fiatalembert, a ki csak akkor akarta elhinni, a mikor
megpróbálta, hogy vastag tölgyfaforgácsokkal tele dézsa kevésbbé nehéz,
mint ugyanaz a dézsa vízzel megtöltve.
Nincs egyformán hatalmunkban összes érzékeink használata. Van köztük
egy, t. i. a tapintás, melynek tevékenysége soha sem szünetel, a míg
ébren vagyunk. El van terjedve testünk egész fölületén, mint egy állandó
őr, a ki figyelmeztet mindenre, a mi ártalmunkra lehet. Ez az érzék az,
a melynek használatát akár akarjuk, akár nem, leghamarabb szerezzük meg,
és pedig folytonos gyakorlása által és a melyet következőleg kevésbbé
szükséges különösképen gyakorolni. Mindazáltal azt tapasztaljuk, hogy a
vakoknak biztosabb és finomabb a tapintása, mint a miénk; mivel nem
vezeti őket a látás, kénytelenek kizárólag az előbbi érzék segítségével
megalkotni azokat az itéleteket, melyeket nekünk az utóbbi szolgáltat.
Miért nem gyakorolnak minket abban, hogy úgy tudjunk járni a sötétben,
mint ők, hogy megismerjük a testeket, a melyekkel érintkezésbe jutunk,
hogy meg tudjuk itélni a tárgyakat, a melyek környeznek minket, szóval,
hogy éjszaka világítás nélkül meg tudjuk tenni azt, a mit ők megtesznek
nappal szem nélkül? A míg a nap világít, előnyben vagyunk fölöttük, a
sötétben azonban ők lesznek vezetőinkké. Életünk felén át vakok vagyunk
azzal a különbséggel, hogy az igazi vakok mindig tudják, hogy kell
viselkedniök, mi pedig egy lépést sem tudunk tenni az éjszaka
sötétjében. Arra való a világítás, fogják mondani. Ugyan! mindig gépek!