Emil, vagy a nevelésről - 27

  lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra,
  hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az
  elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával,
  mint sorsával.
  Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül,
  iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva
  viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy
  tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja
  sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem
  az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és
  híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy
  bálványozására termett szív buzgalmától?
  Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira
  állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az
  idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas
  elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat
  nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.
  Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom
  megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a
  legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a
  melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog
  az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére
  is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit
  se higyjen.
  Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely
  eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot
  elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a
  lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített
  azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj
  mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam
  többé, hol álljak meg.
  Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam
  különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek,
  dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is;
  mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a
  valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben
  mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek,
  mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók,
  ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva;
  csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás
  volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.
  Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e
  csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek
  a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani
  vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem
  ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható
  elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember;
  át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség
  határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott
  csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki
  utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé
  czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent
  ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a
  mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni
  magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki
  sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek,
  melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen
  vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az
  egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.
  Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék
  iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva,
  mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük
  egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat,
  ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által
  felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga
  dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet?
  Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy
  kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak
  homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog:
  másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az
  istentagadók közt hívő lenne.
  Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam
  kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély
  tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a
  kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.
  Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak
  volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek
  kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és
  ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé
  fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a
  tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját
  káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki
  magamat.
  Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek
  születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem
  volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a
  valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás
  különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első
  megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző
  gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az
  első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is
  és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb,
  mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi
  és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket
  az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről,
  az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta
  materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a
  világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét.
  Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott
  volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges,
  oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly
  megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik –
  kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi
  képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A
  megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember
  szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik
  ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen
  bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt
  adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?
  Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és
  minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a
  bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a
  szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek
  érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a
  melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet,
  elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű
  viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban
  hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy
  megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati
  haszonra.
  De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi
  határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik
  őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a
  kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a
  nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb
  fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet
  használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.
  Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első
  igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni.
  Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján
  érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen
  megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan
  benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az _énem_ érzése
  valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független
  lehet-e?
  Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem
  létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is
  hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük.
  Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van
  és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a
  dolog.
  Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i.
  érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának,
  még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.
  Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat,
  anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni
  lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az
  idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit;
  megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.
  Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a
  magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és
  megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel
  érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.
  Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni;
  itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak
  elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak;
  az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket
  változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy
  hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a
  tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a
  _van_ szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki
  lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi
  egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez
  a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni
  az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén
  képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is
  fog róluk itélni.
  Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat
  vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve
  észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban
  a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül,
  hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik
  kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a
  nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.[94] Az olyan összehasonlító
  fogalmak, mint _nagyobb, kisebb_, ép úgy, mnt az _egy, kettő_ stb.
  számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak
  érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.
  Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által
  különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük
  vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az
  érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért
  különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben
  hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma
  tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak
  venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja,
  hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.
  Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement,
  mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a
  viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak
  érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg
  soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.
  Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg,
  kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot
  harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely
  az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért,
  mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít,
  hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit
  az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.
  Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha
  gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink
  használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna
  nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet
  látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy
  ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem
  volna módunk észrevenni.
  Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás
  mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek,
  megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy
  bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak
  annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek.
  Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé
  vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.
  Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és
  gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás
  dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem
  pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a
  magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok,
  hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább
  érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.
  Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni
  önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok
  vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve
  a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár
  egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem
  őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam
  vagyok.
  Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes
  lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek
  útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban
  látom az anyagot, hol nyugalomban,[95] ebből azt következtetem, hogy sem
  a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás,
  tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha
  tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert
  közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.
  Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást
  és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a
  mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt
  következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem
  hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani
  magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem
  tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a
  tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.[96]
  Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom
  erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is
  kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak
  spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom
  mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más
  közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy
  ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely
  bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.
  Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna
  semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk,
  hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira
  meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota
  a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre,
  hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle,
  hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele.
  Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy
  lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami
  cselekvést fejt ki.
  Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,[97] a
  melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből,
  organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei
  vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a
  mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek
  alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek
  és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy
  állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle
  idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az
  okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot
  keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor
  a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.
  Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános
  törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem?
  Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák,
  valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A
  tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit;
  ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása
  nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának
  megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de
  csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést
  ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális
  erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve
  hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez
  kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a
  maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény
  forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket
  kidobta körpályáik tangensére.
  A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és
  tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet
  erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább
  azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk
  valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő
  sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval
  minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy
  spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a
  mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én
  első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a
  világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy
  első hitczikkelyem.
  Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem
  tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok
  és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy
  lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez
  érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes
  előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató
  okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint
  következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel
  egyáltalán semmit.
  Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a
  testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem
  tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a
  másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a
  két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek
  tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből
  indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző
  természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban,
  mint kettőben.
  A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van
  értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a
  megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem
  nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak,
  elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg
  benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen
  volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem
  lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás
  nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni
  olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna
  bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és
  akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban
  szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel
  visszajutunk az első nehézséghez.
  Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek
  forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság
  fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek
  miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból.
  Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről
  beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik,
  mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: _egyetemes erő, szükséges
  mozgás_, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem
  egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje;
  nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem
  mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag
  szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű
  mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás
  szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell
  alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot
  alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön.
  Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes
  vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az
  anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai
  mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag
  minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha
  semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még
  akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos
  irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani
  annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit;
  meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni,
  a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál
  több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék
  valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni
  semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok
  küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb
  előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa
  érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog
  magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek
  megértenek.
  Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint
  mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés,
  összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény
  tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok
  mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely
  világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a
  madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet
  elragad a szél.
  Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert
  hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a
  részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat,
  észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért
  mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely
  által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.
  Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem
  győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet
  rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való
  mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva;
  csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a
  kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely
  czélt lehetetlen észrevennem.
  Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle
  meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket:
  mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan
  szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet?
  És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a
  lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek
  fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és
  véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem
  tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen
  érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált
  testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat
  öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül,
  kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek
  elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri
  tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért
  szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek
  kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik,
  a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a
  koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem,
  hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész
  Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a
  hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a
  dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy
  valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok,
  fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a
  véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek
  mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a
  kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre
  az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit
  összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra
  birni.[98]
  Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy
  akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek
  alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a
  világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a
  részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése
  elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is