Emil, vagy a nevelésről - 27

lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra,
hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az
elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával,
mint sorsával.
Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül,
iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva
viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy
tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja
sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem
az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és
híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy
bálványozására termett szív buzgalmától?
Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira
állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az
idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas
elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat
nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.
Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom
megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a
legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a
melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog
az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére
is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit
se higyjen.
Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely
eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot
elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a
lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített
azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj
mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam
többé, hol álljak meg.
Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam
különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek,
dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is;
mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a
valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben
mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek,
mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók,
ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva;
csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás
volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.
Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e
csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek
a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani
vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem
ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható
elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember;
át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség
határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott
csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki
utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé
czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent
ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a
mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni
magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki
sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek,
melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen
vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az
egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.
Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék
iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva,
mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük
egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat,
ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által
felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga
dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet?
Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy
kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak
homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog:
másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az
istentagadók közt hívő lenne.
Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam
kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély
tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a
kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.
Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak
volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek
kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és
ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé
fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a
tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját
káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki
magamat.
Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek
születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem
volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a
valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás
különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első
megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző
gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az
első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is
és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb,
mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi
és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket
az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről,
az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta
materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a
világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét.
Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott
volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges,
oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly
megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik –
kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi
képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A
megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember
szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik
ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen
bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt
adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?
Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és
minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a
bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a
szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek
érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a
melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet,
elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű
viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban
hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy
megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati
haszonra.
De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi
határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik
őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a
kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a
nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb
fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet
használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.
Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első
igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni.
Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján
érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen
megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan
benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az _énem_ érzése
valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független
lehet-e?
Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem
létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is
hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük.
Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van
és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a
dolog.
Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i.
érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának,
még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.
Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat,
anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni
lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az
idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit;
megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.
Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a
magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és
megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel
érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.
Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni;
itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak
elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak;
az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket
változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy
hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a
tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a
_van_ szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki
lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi
egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez
a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni
az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén
képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is
fog róluk itélni.
Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat
vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve
észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban
a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül,
hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik
kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a
nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.[94] Az olyan összehasonlító
fogalmak, mint _nagyobb, kisebb_, ép úgy, mnt az _egy, kettő_ stb.
számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak
érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.
Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által
különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük
vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az
érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért
különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben
hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma
tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak
venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja,
hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.
Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement,
mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a
viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak
érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg
soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.
Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg,
kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot
harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely
az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért,
mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít,
hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit
az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.
Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha
gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink
használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna
nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet
látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy
ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem
volna módunk észrevenni.
Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás
mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek,
megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy
bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak
annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek.
Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé
vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.
Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és
gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás
dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem
pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a
magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok,
hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább
érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.
Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni
önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok
vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve
a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár
egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem
őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam
vagyok.
Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes
lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek
útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban
látom az anyagot, hol nyugalomban,[95] ebből azt következtetem, hogy sem
a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás,
tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha
tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert
közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.
Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást
és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a
mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt
következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem
hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani
magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem
tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a
tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.[96]
Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom
erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is
kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak
spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom
mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más
közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy
ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely
bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.
Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna
semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk,
hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira
meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota
a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre,
hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle,
hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele.
Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy
lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami
cselekvést fejt ki.
Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,[97] a
melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből,
organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei
vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a
mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek
alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek
és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy
állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle
idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az
okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot
keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor
a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.
Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános
törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem?
Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák,
valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A
tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit;
ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása
nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának
megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de
csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést
ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális
erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve
hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez
kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a
maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény
forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket
kidobta körpályáik tangensére.
A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és
tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet
erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább
azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk
valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő
sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval
minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy
spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a
mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én
első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a
világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy
első hitczikkelyem.
Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem
tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok
és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy
lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez
érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes
előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató
okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint
következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel
egyáltalán semmit.
Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a
testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem
tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a
másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a
két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek
tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből
indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző
természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban,
mint kettőben.
A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van
értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a
megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem
nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak,
elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg
benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen
volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem
lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás
nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni
olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna
bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és
akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban
szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel
visszajutunk az első nehézséghez.
Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek
forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság
fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek
miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból.
Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről
beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik,
mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: _egyetemes erő, szükséges
mozgás_, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem
egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje;
nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem
mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag
szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű
mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás
szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell
alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot
alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön.
Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes
vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az
anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai
mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag
minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha
semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még
akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos
irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani
annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit;
meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni,
a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál
több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék
valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni
semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok
küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb
előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa
érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog
magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek
megértenek.
Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint
mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés,
összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény
tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok
mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely
világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a
madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet
elragad a szél.
Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert
hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a
részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat,
észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért
mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely
által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.
Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem
győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet
rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való
mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva;
csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a
kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely
czélt lehetetlen észrevennem.
Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle
meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket:
mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan
szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet?
És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a
lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek
fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és
véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem
tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen
érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált
testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat
öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül,
kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek
elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri
tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért
szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek
kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik,
a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a
koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem,
hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész
Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a
hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a
dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy
valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok,
fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a
véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek
mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a
kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre
az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit
összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra
birni.[98]
Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy
akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek
alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a
világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a
részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése
elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is