Emil, vagy a nevelésről - 39

ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő
kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra
ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy
talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük
megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a
beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve
és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és
belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első
és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek,
miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy
milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és
miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.
Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle
igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még
inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik
korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe
jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket,
azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus
ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép
érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására
nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a
társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a
férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól
tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy
mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint
a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok
iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös
egyenetlenségben élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban
a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul,
nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak
ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten
parancsolnak.
Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá
van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell
követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a
hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének,
eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk
bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az
egyházéit.
Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a
bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle
dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon.
Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy
vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj
forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk
tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök
féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem
zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan
keveset.
Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira
arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva
hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit
hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső
csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk,
tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi
katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól
tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.
Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne
csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni
való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük
könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem.
Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a
nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen
cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is
rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok
arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez
megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.
Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a
vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék.
Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük,
hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen
kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem
teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a
katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán
azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti,
mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek
el soha semmit a gyermekeknél.
De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen
tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem
szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak
nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány
tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt
magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni.
Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik
nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.
Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «_Ki teremtett
és hozott a világra téged?_» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az
anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet,
mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a
melyet egyáltalán nem ért.
Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna
számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet
valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék
szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem
hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.
Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek
magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától
értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.
Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és
én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi
halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.
Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi
katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:
_A nevelőnő:_ Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?
_A kis lány:_ Nem.
_A nevelőnő:_ Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?
_A kis lány:_ Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.
_A nevelőnő:_ Hát te nem éltél mindig?
_A kis lány:_ Nem.
_A nevelőnő:_ És vajjon mindig élni fogsz-e?
_A kis lány:_ Igen.
_A nevelőnő:_ Fiatal vagy-e vagy öreg?
_A kis lány:_ Fiatal vagyok.
_A nevelőnő:_ Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?
_A kis lány:_ Öreg.
_A nevelőnő:_ Ő is fiatal volt valamikor?
_A kis lány:_ Igen.
_A nevelőnő:_ Hát miért nem fiatal már?
_A kis lány:_ Mert megöregedett.
_A nevelőnő:_ Te is meg fogsz öregedni, mint ő?
_A kis lány:_ Nem tudom.[132]
_A nevelőnő:_ Hova lett a tavalyi ruhád?
_A kis lány:_ Szétfejtették.
_A nevelőnő:_ Miért fejtették szét?
_A kis lány:_ Mert kicsiny volt már.
_A nevelőnő:_ Mért volt már kicsiny?
_A kis lány:_ Mert megnőttem.
_A nevelőnő:_ Fogsz még ezután is nőni?
_A kis lány:_ Hogyne!
_A nevelőnő:_ És mi lesz a nagy lányokból?
_A kis lány:_ Asszonyok lesznek.
_A nevelőnő:_ És mi lesz az asszonyokból?
_A kis lány:_ Anyák lesznek.
_A nevelőnő:_ És az anyákból mi lesz?
_A kis lány:_ Megöregszenek.
_A nevelőnő:_ Tehát te is megöregszel?
_A kis lány:_ Ha majd anya leszek.
_A nevelőnő:_ És mi lesz az öreg emberekkel?
_A kis lány:_ Nem tudom.
_A nevelőnő:_ Mi lett a nagyapádból?
_A kis lány:_ Meghalt.[133]
_A nevelőnő:_ És miért halt meg?
_A kis lány:_ Mert öreg volt.
_A nevelőnő:_ Mi lesz tehát az öreg emberekkel?
_A kis lány:_ Meghalnak.
_A nevelőnő:_ És te, ha öreg leszel, mint…
_A kis lány_ (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.
_A nevelőnő:_ Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal
mindenki.
_A kis lány:_ Hogyan! a mamám is meg fog halni?
_A nevelőnő:_ Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és
az öregség halálba vezet.
_A kis lány:_ Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?
_A nevelőnő:_ Okosan élni, a míg az ember fiatal.
_A kis lány:_ Én mindig okos leszek.
_A nevelőnő:_ Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz
élni?
_A kis lány:_ Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…
_A nevelőnő:_ Hogy-hogy?
_A kis lány:_ Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg
kell halnia.
_A nevelőnő:_ Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?
_A kis lány:_ Sajnos, igen.
_A nevelőnő:_ Kicsoda élt előtted?
_A kis lány:_ Apám és anyám.
_A nevelőnő:_ Hát ő előttük ki élt?
_A kis lány:_ Az ő apjuk és anyjuk.
_A nevelőnő:_ És ki fog élni te utánad?
_A kis lány:_ A gyermekeim.
_A nevelőnő:_ És azok után ki fog élni?
_A kis lány:_ Az ő gyermekeik stb. stb.
Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi
nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát
és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a
gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.[134] Csak az ilyen
kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé
előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti
meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni
lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag
kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek
szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly
nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket
megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor
egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt
nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem
megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb
tudnod kell, hogy mit csinált.
Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma
fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e
minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden
tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a
kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga
iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött
erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy
egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy
embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy
csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik
mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy
ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi
nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon
kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni,
latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel
díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek
saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket,
ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam
részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám
hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának
van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk,
hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és
könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a
mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos
boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a
legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a
dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az
ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd,
kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom
ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos
véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja
szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az
Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek
hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné
teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem
büntetnék meg, mint türelmetlent.
Ne törődjetek tehát mindazokkal a rejtelmes dogmákkal, melyek számunkra
csak gondolatnélküli szavak, mindazokkal a bizarr tanításokkal, melyek
meddő tanulmányozása a velük foglalkozóknál az erényt helyettesíti és
inkább arra való, hogy bolondokká, minthogy jókká tegye őket. Tartsátok
meg gyermekeiteket mindig azoknak a dogmáknak szűk körében, melyek az
erkölcsre vonatkoznak, győzzétek meg jól őket, hogy semmi másnak a
tudása nem hasznos ránk nézve, mint a miből megtanulunk jól cselekedni.
Ne csináljatok lányaitokból theológusokat és okoskodókat; az égi
dolgokból csak arra tanítsátok őket, a mi az emberi bölcseségre
tartozik; szoktassátok őket arra, hogy mindig Isten szeme előtt érezzék
magukat, hogy ő a tanuja cselekedeteiknek, gondolataiknak, erényeiknek,
mulatságaiknak; hogy tegyenek jót tüntetés nélkül, mert Isten ezt úgy
szereti, hogy zúgolódás nélkül viseljék el a rosszat, mert Isten
kárpótolni fogja őket s hogy végül életük minden napján azok legyenek, a
mik szeretnének lenni, a mikor majd megjelennek Isten színe előtt. Ez az
igazi vallás, ez az egyedüli szokás, a mely nem hajlik sem visszaélésre,
sem hitetlenségre, sem vakbuzgóságra. Prédikálhatnak, a mennyit akarnak,
a legfenségesebb vallásokról, én a magam részéről nem ismerek el mást,
mint ezt.
Egyébiránt jó lesz megjegyezni, hogy egész addig a korig, mikor az ész
megvilágosodik és mikor a föléledő érzés megszólaltatja a
lelkiismeretet, a fiatal leányokra nézve az a jó és rossz, a mit a
környezete annak mond ki. A mit parancsolnak neki, az jó, a mit
megtiltanak, az rossz; ennél többet nem kell tudniok. Ebből látható,
milyen nagy fontosságú dolog náluk még inkább, mint a fiúknál,
megválogatni azokat az embereket, a kik közelükben legyenek és bizonyos
tekintélyt gyakoroljanak fölöttük. Végül beáll a pillanat, a mikor
elkezdenek magukból itélni a dolgokról és akkor van ideje megváltoztatni
nevetésük tervét.
Talán már eddig is sokat mondtam. Mekkora mértékben korlátoljuk a nőket,
a mikor nem szabunk meg nekik más törvényt, csak az általános
előítéleteket? Ne alacsonyítsuk le ennyire a nemet, a mely minket
kormányoz és a mely tisztel minket, ha nem aljasítottuk le. Van az egész
emberi nem számára a közvéleménynél előbbrevaló szabály is. Ennek a
szabálynak hajthatatlan irányításához kell alkalmazkodni az összes többi
szabályoknak; ez ítél még az előítéletről is s az emberek értékelésének
csak akkor lehet köztünk érvénye, ha ezzel a szabálylyal megegyezik.
Ez a szabály a belső érzés. Nem ismétlem, a mit föntebb mondtam róla;
elég, ha megjegyzem, hogy ha ez a két szabály nem hat együtt a nők
nevelésében, ez mindig hiányos lesz. Az érzés a közvélemény nélkül nem
adja meg nekik a léleknek azt a finomságát, a mely feldíszíti a jó
erkölcsöket a világ tiszteletével; a közvélemény pedig az érzés nélkül
mindig csak csalfa és tisztességtelen nőket csinál belőlük, a kik a
látszatot teszik az erény helyébe.
Fontos dolog tehát, hogy ápoljanak egy tehetséget, a mely a két vezető
között ítélőbíróul szolgál, a mely nem engedi tévútra jutni a
lelkiismeretet és a mely jóváteszi az előítélet tévedéseit. Ez a
tehetség az ész. De mennyi kérdés kél fel erre a szóra! Képesek-e a nők
alapos okoskodásra? Fontos-e, hogy ezt ápolják? Sikerrel fogják-e
ápolni? Hasznos-e ez az ápolás azokra a funktiókra, melyek rájuk
háramlanak? Összeférhető-e az egyszerűséggel, a mely hozzájuk illik?
A különböző módok, a melyek szerint ezekkel a kérdésekkel szembenéznek
és megfelelnek rájuk, magukkal hozzák, hogy mindkét irányban túlzások
merülnek fel; az egyik arra korlátolja a nőt, hogy varrjon és fonjon a
háztartásban a szolgálókkal; így ne legyen egyéb, mint a gazda első
cselédje; a másik nem éri be azzal, hogy biztosítja a nők jogait, a
miénket is elvitatja számukra; mert ha meghagyják őket fölöttünk a
nemüket illető tulajdonságukban és minden egyébben velünk egyenlővé
teszik, mi ez más, mint átruházása a nőre annak az elsőségnek, melyet a
természet a férjnek ad?
Az ész, a mely az embert kötelességeinek megismerésére vezeti, nem
nagyon bonyolult dolog; az ész, a mely a nőt a saját kötelességére
vezeti, még sokkal egyszerűbb. Az engedelmesség és hűség, melylyel
férjének tartozik, a gyöngédség és gondoskodás, melylyel gyermekeinek
tartozik, oly természetes és oly érthető következményei helyzetének,
hogy rosszhiszeműség nélkül nem vonakodhatik engedni a belső érzésnek, a
mely vezeti és nem ismerheti félre kötelességét abban a hajlamban, mely
még nincs megromolva.
Nem kárhoztatnám minden megkülönböztetés nélkül, hogy a nő kizárólag a
nemének való munkákra szoríttassék és hogy a többiről mélységes
tudatlanságban hagyassék, de ehhez nagyon egyszerű, nagyon egészséges
közerkölcsök kellenének vagy pedig nagyon visszavonult életmód. A nagy
városokban, romlott emberek közt ezt a nőt nagyon könnyű volna
elcsábítani, erénye gyakran csak az alkalmaktól függne: ebben a
filozófus században kipróbált erényre van szüksége; előre kell tudnia
azt is, a mit mondhatnak neki s azt is, a mit erről gondolnia kell.
Egyébiránt, alá lévén vetve a férfiak ítéletének, ki kell hogy érdemelje
becsülésüket; különösen a férjéét kell megkapnia; nemcsak a személyét
kell vele megszerettetnie, hanem magaviseletével is ki kell érdemelnie
helyeslését; igazolnia kell a világ előtt a férj választását és meg kell
szereznie a férjnek azt a tiszteletet, melylyel feleségének adóznak. De
hogy foghatna hozzá mindehhez, ha nem ismerné intézményeinket, ha nem
tudna semmit szokásainkról és illemszabályainkról, ha nem ismerné sem az
emberi ítéletek forrását, sem a szenvedélyeket, melyek ezeket
meghatározzák? Annálfogva, hogy egyszerre függ a saját lelkiismeretétől
és más emberek véleményétől, meg kell tanulnia ezt a két zsinórmértéket
összehasonlítani, összhangba hozni és az előbbinek csak akkor adni
előnyt, mikor ellentétbe kerülnek egymással. Bírájává lesz bíráinak, ő
határozza meg, mikor kell magát alávetnie nekik és mikor kell őket
visszautasítania. Mielőtt elvetné vagy elfogadná előítéleteiket,
mérlegeli őket; megtanul végére járni a forrásuknak, megtanulja
megelőzni őket, kedvezővé tenni őket; gondja lesz rá, hogy sohase vonja
magára a megrovást, mikor kötelessége megengedi a kikerülését. Mindezt
egyáltalán nem teheti meg szellemének és eszének kifejlesztése nélkül.
Mindig visszatérek az alapvető elvre és ez adja meg nekem minden
nehézség megoldását. Azt tanulmányozom, a mi van, ennek keresem okát és
végül mind csak azt találom, hogy a mi van, az jól van. Bemegyek a nyilt
házakba, a hol az úr és az úrnő együtt fogadják a vendégeket.
Mindkettőnek ugyanaz a nevelése volt, mindketten egyforma udvariasak,
mindketten egyformán meg vannak áldva ízléssel és szellemmel, mindkettőt
ugyanaz a vágy lelkesíti, hogy jól fogadják vendégeiket és hogy mindenki
elégedetten távozzék tőlük. A férj nem mulaszt el semmi gondoskodást,
hogy figyelmes legyen mindenki iránt, jön, megy, körüljár és ezer gondot
csinál magának; merő figyelmesség szeretne lenni. A nő helyén marad, egy
kis kör képződik körüle és látszatra elfödi előle a gyülekezetet,
mindazáltal nem történik itt semmi, a mit észre ne venne, nem távozik el
senki a nélkül, hogy ő ne szólt volna hozzá; nem mulasztott el semmit, a
mi érdekelhet mindenkit, nem mondott senkinek semmit, a mi ne volna
kellemes és a rendnek minden legkisebb megzavarása nélkül a legkisebb
emberről a társaságban épúgy nem feledkezik meg, mint a legelsőről. A
lakomát feltálalják, asztalhoz ülnek; a férfi tudja, kik illenek együvé
s a szerint ülteti őket; a nő a nélkül, hogy bármit is tudna, még se
téved ebben; ő már kiolvasott a szemekből, a magatartásból mindent és
mindenki kedve szerint van elhelyezve. Arról nem is szólok, hogy a
kiszolgáláskor nem feledkeznek meg senkiről. A házigazda körüljárt s nem
feledkezett meg senkiről, ellenben a nő eltalálja, a mit az ember
megkíván s azzal kínálja; mikor a szomszédjával beszél, a füle ott van
az asztal végén; észreveszi, hogy melyik nem eszik azért, mert nem éhes
és melyik azért, mert nem mer venni vagy kérni az ételből, mivel félszeg
vagy félénk. Mikor fölkelnek az asztaltól, mindenki azt hiszi, hogy a
háziasszony csak vele törődött, mind azt hiszik, hogy nem ért rá egy
falatot sem enni, a valóság pedig az, hogy többet evett, mint bárki más.
Mikor mindenki eltávozott, megbeszélik a történteket. A férfi
visszaemlékezik arra, a mit mondtak neki, mit mondtak és tettek azok, a
kikkel mulatott. Ha a nő nem mindig a legpontosabb is ebben, de viszont
ő látta azt, a mit halkan mondtak a terem másik végében, ő tudja, hogy
ez vagy az mit gondolt, mire vonatkozott ez a szó vagy az a taglejtés,
nem volt az a kifejezőbb mozdulat, melyre ne volna kész magyarázata, a
mely csaknem mindig megfelel a valóságnak.
Ugyanaz a szellemi alkat, a mely kitünővé tesz egy nagyvilági nőt a ház
vezetésében, kitünővé teszi a kaczért abban a művészetben, a melylyel
több imádót is el tud mulattatni. A kaczérság művészete még finomabb
megkülönböztető képességet kíván, mint az udvariasságé, mert ha az
udvarias nő mindenkivel szemben udvarias, akkor eleget tett, a kaczér nő
ellenben ezzel az ügyetlen egyformasággal hamar elvesztené uralmát, le
akarván kötelezni összes barátait, visszariasztaná valamennyit. A
társaságban a mindenkivel egyformán tanusított udvariasság tetszik
mindenkinek; ha jól bántak vele, nem nézi olyan nagyon a kedvezéseket,
de a szerelemben az a kegy, a mely nem kizárólagos, sértésszámba megy.
Az okos ember százszor jobban szereti, ha vele egymagával rosszul
bánnak, mintha a többivel egyenlően dédelgetik és nem történhetik vele
rosszabb valami, mintha nem tüntetik ki. Ha egy nő több imádót akar
egyszerre tartani, mindegyiküket meg kell győznie, hogy őt részesíti
előnyben és pedig a többieknek szeme előtt kell erről meggyőznie, a
kiket meg az ő szemei előtt ugyanerről győz meg.
Ha zavarba jött embert akartok látni, tegyetek egy férfit két nő közé,
kiknek mindegyikével titkos viszonya van, aztán figyeljétek meg, milyen
ostobán viselkedik. Tegyetek egy nőt hasonló helyzetben két férfi közé –
a mi bizonyára nem ritkább eset – s el fogtok ámulni az ügyességen,
melylyel mind a kettővel elbánik úgy, hogy mindegyik nevetni fog a
másikon. De ha ez a nő ugyanazt a bizalmasságot tanusítaná mind a kettő
iránt és ugyanolyan barátságos volna velük, hogy vezettetnék magukat
félre csak egy pillanatra is? Ha egyformán bánna velük, nem mutatná-e
ki, hogy egyforma joguk van hozzá? Bizony, sokkal jobban fog hozzá! A
helyett, hogy egyformán bánna velük, úgy tesz, mintha különbséget tenne
közöttük és ezt olyan jól csinálja, hogy az, a kinek hizeleg, azt hiszi,
gyöngédségből teszi, az pedig, a kivel rosszul bánik, azt hiszi,
mérgében teszi. Így mindegyik megelégszik a neki jutott részszel s azt
látja, hogy a nő mindig vele foglalkozik, holott pedig a valóságban csak
magamagával foglalkozik.
Az általános tetszés vágyában a kaczérság hasonló eszközöket sugall: a
szeszélyek csak visszariasztanának, ha nem volnának okosan irányítva és
épen mesteri alkalmazásukkal csinálja belőlük a legerősebb lánczokat
rabszolgáinak.
Usa ogn’ arte la donna, onde sia colto
Nella sua rete alcun novello amante;
Nè con tutti, nè sempre un stesso volto
Serba; má cangia à tempo atto a sembiante.[135]
Mitől függ mindez a művészet, ha nem a finom és folytonos
megfigyelésektől, melyek megláttatják vele minden pillanatban azt, a mi
a férfiak szívében történik és melyek képessé teszik arra, hogy minden
titkos mozdulattal szemben, a melyet észrevesz, annyi erőt alkalmazzon,
a mennyi föltartóztatásához és siettetéséhez kell? De megtanulható-e ez
a művészet? Nem, velük születik a nőkkel, megvan mindegyikben és soha
sincs meg a férfiakban ugyanolyan mértékben. Ez a nem megkülönböztető
jellemvonásainak egyike. A lélekjelenlét, az éberenlátás, a finom
megfigyelőképesség a nők tudománya; az ügyesség, melylyel hasznát
veszik, a tehetségük.
Így van a dolog és láttuk, miért kell így lennie. Azt mondjuk, hogy a
nők csalfák. Azokká lesznek. Az ő sajátos adományuk az ügyesség, nem
pedig a csalfaság, a nemüknek megfelelő valódi hajlamokban, még mikor
hazudnak, akkor sem csalfák. Miért kérdezitek a szájukat, mikor nem neki
kell szólnia? Kérdezzétek a szemüket, az arczuk bőrét, a lélekzetüket,
félénk modorukat, gyönge ellenállásukat: ez az a nyelv, melyet a
természet ad nekik, hogy feleljenek nektek. A száj mindig nemet mond és
azt is kell mondania, de a hangsúly, melyet erre vet, nem mindig ugyanaz
és ez a hangsúly nem tud hazudni. Nincsenek-e a nőnek ugyanazok a
szükségletei, mint a férfinak, a nélkül, hogy ugyanannyi joga volna
kinyilvánítani őket? A sorsa nagyon is kegyetlen volna, ha még jogosult
vágyaiban is nem volna olyan nyelve, a mely egyenértékű azzal, melyen
nem mer szólani: kell-e az, hogy a szemérem boldogtalanná tegye? Nincs-e
szüksége olyan művészetre, melylyel közölheti hajlamait, a nélkül, hogy
leleplezné őket? Mekkora ügyességre van szüksége, hogy elraboltassa
magától azt, a mit ég a vágytól odaadni? Mily fontos dolog neki, hogy
megtanulja megindítani a férfi szívét a nélkül, hogy észrevehetővé
válnék, hogy gondol rá! Mily bájos párbeszéd a Galatea almája és
ügyetlen menekülése! Mi kell neki még ehhez egyéb? Megmondja-e a
pásztornak, a ki a fűzfák között utána veti magát, hogy csak azért fut
előle, hogy maga után csalogassa? Hisz akkor, hogy úgy mondjam,
hazudnék, mert akkor nem tudná a pásztort maga után csalogatni. Mennél
több a tartózkodás a nőben, annál több művészetre van szüksége, még a
férjével szemben is. Igen, azt állítom, hogy ha a kaczérságot korlátai
közt tartjuk, illedelmessé és igazzá teszszük s a tisztesség törvénye
lesz belőle.
Az erény csak egyféle, mondhatja igen helyesen valamelyik ellenfelem;
nem osztható fel, hogy egy részét megengedjük, a másikat pedig elvessük.
Ha szeretjük az erényt, teljes épségében szeretjük; és azok előtt az
érzések előtt, melyekkel nem kell bírnunk, elzárjuk a szívünket, ha
lehet és a szánkat mindig. Az erkölcsi igazság nem az, a mi van, hanem a
mi jól van; a mi rossz, annak nem volna szabad lennie és azt nem szabad
bevallani, különösen ha ez a bevallás olyan hatást ad neki, amelylyel a
nélkül nem bírna. Ha abba a kísértésbe estem volna, hogy lopok és ennek
elmondásával abba a kísértetbe ejtenék más valakit, hogy bűntársammá
legyen, nem esnék-e a kísértés áldozatául azzal, hogy bevallom? Miért
mondjátok, hogy a szemérem csalfává teszi az asszonyokat? Vajjon azok, a
kik legjobban elvesztik, egyebekben igazabbak-e a többinél? Még csak ez
kellene! Ezerszer csalfábbak. A lealjasodásnak erre a fokára csak a
bűnöknél fogva juthatni el, melyek mind megmaradnak benne és melyek csak
az alattomosság és hazugság segítségével uralkodnak.[136] Ellenkezőleg,
azok, a kikben még van szemérem, a kik nem hivalkodnak hibáikkal, a kik
el tudják leplezni vágyaikat még azok előtt is, a kikre irányulnak és a
kiktől ezek bevallását csak a legnagyobb fáradsággal lehet kicsikarni,