Emil, vagy a nevelésről - 17

lehetséges-e, hogy a gyermek megértsen mindent, a mit tudni a felnőtt
embernek fontos? Igyekezzetek a gyermeket megtanítani mind arra, a mi az
ő korára hasznos és meg fogjátok látni, hogy az ideje nagyon is ki lesz
töltve. Miért akarjátok azoknak a tanulmányoknak rovására, melyek most
megfelelnek neki, olyan életkor tanulmányaival foglalkoztatni, a melyről
nagyon kevéssé biztos, hogy el fogja érni? De fogjátok mondani, hogy
lesz-e elég ideje megtanulni, a mit tudnia kell, mikor eljön a pillanat,
hogy hasznát vegye? nem tudom, azt azonban tudom, hogy lehetetlenség
erre előbb megtanítani, mert igazi mestereink a tapasztalat és az érzés
és az ember mindig csak az ő mindenkori helyzetével való kapcsolatban
érzi jól, hogy mi való az embernek. A gyermek tudja, hogy arra
született, hogy emberré legyen; mindazok a fogalmak, melyekkel az ember
helyzetéről birhat, számára a tanulás alkalmai; de annak a helyzetnek
fogalmaira vonatkozólag, a melyek kivül esnek felfogása körén, teljes
tudatlanságban kell maradnia. Egész könyvem nem egyéb, mint a nevelés ez
alapelvének folytonos bizonyítása.
A mint eljutottunk odáig, hogy növendékünknek fogalmat adhatunk a
_hasznos_ szóról, ujabb nagy támasztó pontunk van arra, hogy
irányíthassuk, mert ez a szó erős benyomást tesz rá, úgy azonban, hogy
korával arányban álló értelemmel bir reá nézve és hogy világosan látja
kapcsolatát jelenlegi jóllétével. A ti gyermekeitekre ez a szó nincs
benyomással, mert nem volt rá gondotok, hogy olyan fogalmat adjatok
nekik róla, a mely kezük ügyébe esik és mert mindig mások vállalván
magukra, hogy gondoskodnak arról, a mi nekik hasznos, soha sincs rá
szükségük, hogy maguk törődjenek ezzel és nem is tudják, mi a
hasznosság.
_Mire jó ez?_ Ez lesz ettől fogva a szent szó, az a szó, a mely közte és
köztem dönt életünk minden tényében; ez az a kérdés, a mely az én
részemről csalhatatlanul következik az ő minden kérdésére és a mely
zabolájául szolgál az együgyű és terhes kérdések, kérdezgetések
sokaságának, a melyekkel a gyermekek nyughatatlanul és haszontalanul
fárasztják mindazokat, a kik körülöttük vannak, inkább azért, hogy
bizonyos nemű uralmat gyakoroljanak fölöttük, minthogy valami hasznuk
legyen belőle. Az, a kit megtanítanak, mint legfontosabb leczkéjére,
arra, hogy csakis hasznos dolgokat akarjon tudni, úgy kérdez, mint
Sokrates, nem tesz egy kérdést sem a nélkül, hogy számot ne adna magának
az okáról, a melyről tudja, hogy meg fogják tőle kérdezni, mielőtt
feleletet adnak neki.
Ime, mily hatalmas eszközt adok kezetekbe, hogy hathassatok
növendéketekre. Nem tudván semminek sem az okát, csaknem hallgatásra van
kárhoztatva, a mikor nektek úgy tetszik; nektek pedig ellenkezőleg
mekkora előnyt nyujtanak ismereteitek és tapasztalataitok, hogy
megmutassátok neki mindannak a hasznát, a mit ajánltok neki! Mert ne
tévedjetek ebben, ezt a kérdést fölvetni előtte annyit tesz, mint
megtanítani, hogy a maga részéről ő is fölvesse veletek szemben és
számítanotok kell arra, hogy mindenben, a mit ezek után ajánlani fogtok
neki, példátokat követve bizonyosan ezt fogja mondani: _mire jó ez?_
Talán ez a legnehezebb örvény, melyet a nevelőnek ki kell kerülni. Ha a
gyermek kérdésére csak éppen, hogy lerázd magadról az ügyet, egyetlen
okot mondasz neki, a melyet nem képes megérteni, akkor azt látja, hogy a
magad fogalmai és nem az övéi szerint okoskodol s azt a mit mondasz neki
a te korod számára valónak fogja hinni és nem a maga kora számára
valónak; nem fog többé bizni benned és minden el lesz veszve. De hol az
a tanító, a ki növendéke előtt zavarba akarna jutni és beismerni, hogy
nincs igaza. Valamennyiök előtt törvény számba megy, hogy azokat a
tévedéseiket sem vallják be, a melyeket elkövettek, holott én? azt
tenném törvényemül, hogy még azokat a tévedéseimet is belátom, a
melyeket nem követek el, a mikor nem tudnám megértetni vele okaimat. Így
az én magatartásom mindig tisztán állna előtte, soha sem keltene benne
gyanút és jobban föntartanám hitelemet, a midőn hibákat vállalok
magamra, mint amazok, a midőn elleplezik az övéiket.
Első sorban gondoljátok meg, hogy ritkán a ti dolgotok megállapítani,
hogy mit kell tanulnia; az ő dolga ezt kivánni, keresni és megtalálni. A
ti dolgotok pedig felfoghatóvá tenni számára, ügyesen fölkelteni benne
azt a kivánságot és eszközöket szolgáltatni neki kielégítésére. Ebből
következik, hogy kérdéseitek legyenek ritkák, de jól megválasztottak és
hogy mivel ő neki sokkal több kérdezni valója van tőletek, mint nektek
tőle, mindig tartózkodóbbak lesztek és gyakrabban kerültök abba a
helyzetbe, hogy ezt kérdezzétek tőle: _miben hasznos tudni azt, a mit
kérdezel tőlem?_
Sőt mivel kevéssé fontos, hogy ő ezt vagy azt megtanulja, csak értse meg
jól azt, a mit megtanul és annak hasznát, a mit megtanul, a mint nem
tudtok neki való felvilágosítást adni arra nézve, a mit mondtok neki,
inkább ne adjatok neki semmiféle felvilágosítást. Mondjátok neki aggály
nélkül: erre nem tudok jó feleletet adni, tévedtem, hagyjuk ezt. Ha
tanítástok egyáltalán nem volt helyén, nincs abban semmi rossz, ha
teljesen fel hagytok vele; ha pedig helyén volt, egy kis fáradsággal
hamarosan meg fogjátok találni az alkalmat, hogy hasznosságát
megértessétek vele.
Nem szeretem a beszéddel történő magyarázatokat. A fiatal emberek nem
nagyon figyelnek rájuk és nem is jegyzik meg őket. Tényeket! Tényeket!
Nem ismételhetem eléggé, hogy túlságos hatalmat tulajdonítunk a
szavaknak; szószátyár nevelésünkkel csak szószátyárokat nevelünk.
Tegyük föl, hogy mialatt növendékemmel a nap forgását és a tájékozódás
módját tanulmányozom, egyszerre félbeszakít és megkérdez, hogy mire való
mindez? Mily szép beszédet tarthatok neki! Mennyi dologról nyilik
alkalmam kioktatni, mikor kérdésére felelek. Különösen ha
beszélgetésünknek tanui is vannak![63] Beszélni fogok neki az utazás
hasznosságáról, a közlekedés előnyeiről, a különféle éghajlatok
különleges terményeiről, a különböző népek szokásairól, a kalendárium
használatáról, az évszakok visszatérésének kiszámításáról a mezőgazdaság
számára, a hajózás művészetéről, annak a módjáról, hogy mikép találja
meg az ember az irányát a tengeren és pontosan követhesse kiszabott
útját a nélkül, hogy tudhatná, hol van. A politika, a természetrajz, a
csillagászat, sőt még az erkölcs és a nemzetközi jog is belekerülne
magyarázatomba, olyasformán, hogy növendékemnek mindezen tudományokról
magasztas fogalmat nyujtanék és nagy vágyat keltenék benne
megtanulásukra. Mikor mindezt elmondanám, egy igazi pedánst tárnék ki, a
kinek a gyermek egyetlen gondolatát sem értené meg. Nagy vágya volna
megkérdezni tőlem, mint azelőtt, hogy mire való a tájékozódás, de nem
merné, mert attól félne, hogy rossz néven veszem. Jobban járna, ha úgy
tenne, mintha megértené, a minek meghallgatására kényszerítették Így
szokott végbemenni a szép nevelés.
De a mi Emilünk, a ki rusztikusabban van nevelve és a kinek annyi
fáradsággal nehezebb felfogást adtunk, semmi effélét nem fog hallani. Az
első szótól kezdve, a melyet nem ért meg, elszalad, bohóskodik a
szobában és hagy engem magamra szónokolni. Keressünk tehát egyszerűbb
megoldást, tudós apparátusom ő rajta nem fog.
A Montmorencytől északra fekvő erdő fekvését figyeltük meg, a mikor
félbeszakított alkalmatlan kérdésével: _mire való ez?_ Igazad van,
mondom én, erről nyugodtan kell gondolkodni és ha azt találjuk, hogy ez
a munka nem jó semmire, nem fogunk vele többet bajlódni, mert hasznos
szórakozásokban nem szenvedünk hiányt. Más dologgal foglalkozunk az nap
már, nem kerül szóba a földrajz.
Másnap reggel sétát ajánlok neki, reggeli előtt; ő nagyon szivesen
beleegyezik; futkosni mindig kész a gyermek és Emilnek jó lábai vannak.
Fölmegyünk az erdőbe, átszaladunk a mezőkön, eltévedünk, már nem is
tudjuk, hol vagyunk és a mikor vissza kellene térni, nem tudjuk
megtalálni utunkat. Az idő múlik, jön a hőség, megéhezünk, sietünk,
hasztalan bolyongunk erre-arra, mindenütt csak erdőt, kőfejtő helyet,
mezőket találunk, semerre nincs tájékozó pont, hogy visszataláljunk. Jól
kimelegedve, kimerülten, éhesen, futkosásunkkal nem érünk el egyebet,
mint hogy még jobban eltévedünk. Végre leülünk pihenni, helyzetünket
megfontolni. Emil, a kiről föltételezem, hogy úgy van nevelve, mint
bármely más gyerek, nem fontolgat, hanem sir; nem tudja, hogy
Montmorency kapujánál vagyunk, hogy csak egy egyszerű facsoport rejti el
előlünk; ez a facsoport az ő szemében erdő, akkora emberkét, mint ő,
elfödnek a bokrok.
Néhány pillanatnyi hallgatás után aggódó hangon mondom neki: kedves
Emilem, mit tegyünk, hogy kijussunk innen?
_Emil._ (Verejtékezve és forró könnyeket ontva). Nem tudom. Fáradt
vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, nem birom tovább.
_Jean Jacques._ Azt hiszed, hogy én jobban vagyok, mint te és azt
gondolod, hogy nem sirnék, ha könnyeimből meg lehetne reggelizni? Nem
sirni kell most, hanem haza találni. Mutasd az órádat, hány óra?
_Emil._ Dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.
_Jean Jacques._ Ez igaz, dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.
_Emil._ Oh milyen éhes lehet ön!
_Jean Jacques._ A baj az, hogy az ebéd nem jön ide utánam. Dél van,
éppen az az idő, a mikor tegnap Montmorencyból figyeltük az erdő
fekvését. Hát ha ugyanúgy meg tudnók figyelni az erdőből Montmorency
helyzetét?…
_Emil._ Igen ám, de tegnap láttuk az erdőt, innen pedig nem látjuk a
várost.
_Jean Jacques._ Ez a baj… Ha megtalálhatnók a fekvését a nélkül, hogy
látnunk kellene…
_Emil._ Oh uram!
_Jean Jacques._ Nem mondtuk-e, hogy az erdő Montmorencyból…
_Emil._ Északra fekszik.
_Jean Jacques._ Következőleg tehát Montmorencynak…
_Emil._ Az erdőtől délre kell lenni.
_Jean Jacques._ Van egy módunk arra, hogy délben miként találjuk meg az
északot.
_Emil._ Igen, az árnyék irányáról.
_Jean Jacques._ De a délt?
_Emil._ Hát ezt hogy?
_Jean Jacques._ A dél szemközt van északkal.
_Emil._ Ez igaz, tehát csak az árnyékkal ellenkező irányt kell
keresnünk. Ime erre van dél! erre van dél! Biztos, hogy Montmorency ezen
az oldalon van, keressük ezen az oldalon.
_Jean Jacques._ Igazad lehet, menjünk ezen az ösvényen, az erdőn át.
_Emil._ (Tapsolva és örömkiáltásban törve ki.) Ah már látom
Montmorencyt, hiszen itt van közvetlen előttünk, itt van a nyilt mezőn.
Menjünk reggelizni, menjünk ebédelni, fussunk. Mégis csak jó valamire a
csillagászat.
Jegyezzétek meg, hogy ha nem mondja is ezt az utóbbi mondatot, gondolni
fogja, a mi egyre megy! Csak az a fő, hogy ne én mondjam. Arról is
biztosak lehettek, hogy élete fogytáig nem fogja elfelejteni ezt a
leczkét, holott, hacsak a szobájában magyaráztam volna meg neki mindezt,
a beszédemet másnap már elfelejtette volna. A mennyire lehet, a tényeket
kell beszéltetni és csak azt mondani, a mit az ember nem bir megtenni.
Az olvasó nem tételezi föl rólam, hogy oly kevésre becsülöm őt, hogy a
tanulmányok minden fajtájára külön példát adjak. Hanem bármiről van is
szó, nem buzdíthatom eléggé a nevelőt, hogy mérje mindig bizonyítását
növendéke fölfogásához, mert hogy ismételjem, nem az a baj, a mit nem
ért meg, hanem a miről azt hiszi, hogy megértette.
Emlékszem, hogy egy gyermeket rá akartam kapatni a khémiára; miután
különböző fémcsapadékokat mutattam neki, megmagyaráztam, miként készül a
tinta. Megmondtam, hogy feketesége csak nagyon feloldott vastól ered, a
melyet vitriolból oldottunk ki és alkalikus folyadékkal csaptunk ki.
Tudós magyarázatom közben a kis gézengúz egyszerűen szavamba vágott
azzal a kérdéssel, a melyre én tanítottam. Bizony nagy zavarba jöttem.
Miután egy kissé gondolkoztam, elhatározásra jutottam. Hozattam vele egy
kis bort a házigazda pinczéjéből és nyolcz sousért másféle bort egy
borkereskedőtől. Egy kis üvegbe szilárd alkali oldatot tettem, aztán
magam elé állítottam két pohárban a két különböző fajta bort és így
szóltam:[64]
Különböző árúkat hamisítanak úgy, hogy jobbnak tüntetik föl, mint a
milyenek. Ezek a hamisítványok megcsalják a szemet és az izlést, de
ártalmasak is és a meghamisított holmit, ha látszólag szebb lett is,
rosszabbá teszik, mint a milyen azelőtt volt.
Különösen az italokat hamisítják és leginkább a bort, mert itt a csalást
nehezebb fölismerni és a csalónak nagyobb haszna van belőle.
A fanyar vagy savanyú borok hamisítása ólomczukorral történik; az
ólomczukor ólom készítmény Az ólom savakkal vegyítve nagyon édes sót ad,
a mely megjavítja a bor savanyú izét, de méreg azokra, a kik megiszszák.
Fontos dolog tehát, mielőtt az ember megiszsza a gyanus bort, megtudni,
van-e benne ólomczukor, vagy sem Hogy ezt megállapítsam, így okoskodom:
E bor folyadéka nemcsak meggyujtható szeszt tartalmaz, mint a hogy
láttad a pálinkán, a melyet belőle kivonnak, hanem van benne sav is,
mint a hogy tudhatod az eczetről és a borkőről, a melyet szintén a
borból vonnak ki.
A sav vegyi rokonságban van a fémes anyagokkal, egyesül velük oldódás
útján, hogy összetett sót adjon, olyat, mint pl. a rozsda, a mely nem
egyéb, mint a levegőben, vagy a vízben levő sav által feloldott vas,
vagy mint a rézrozsda, a mely nem egyéb, mint az eczet által föloldott
réz. De ugyanez a sav még közelebbi vegyi rokonságban van az alkalikus
anyagokkal, mint a fémekkel. Úgy hogy az előbbieknek hozzájárulásával a
sav az összetett sókban, a melyekről az imént beszéltem, kényszerül
elengedni a fémet, a melylyel egyesülve van, hogy az alkalihoz hozzá
kötődjék.
A fém tehát megszabadulva a savtól, a mely feloldva tartotta, kicsapódik
és a folyadékot zavarossá teszi.
Ha tehát ezeknek a boroknak egyike ólomczukrozva van, a benne levő sav
föloldva tartja az ólmot. Ha most alkalikus folyadékot öntök bele, akkor
ez kényszeríti a savat, hogy szabaddá legyen és egyesüljön vele; az ólom
nem tartatván föloldva, ismét előtünik, zavarossá teszi a folyadékot és
végül lecsapódik a pohár fenekén.
Ha nincs ólom[65] sem más fém a borban, az alkali nyugodtan egyesül a
savval,[66] az egész föloldva marad és nem lesz semmi lecsapódás.
Ekkor aztán töltöttem alkalikus folyadékomból egymásután a két pohárba:
az otthoni bor tiszta és átlátszó maradt, a másik egy pillanat alatt
zavaros lett és egy óra mulva tisztán lehetett látni a pohár fenekén
lecsapódott ólmot.
Ime folytattam én, a természetes bor, a melyet meg lehet inni; és ime a
hamisított bor, a mely mérges. Ezt azokkal az ismeretekkel lehet
megállapítani, a melyeknek hasznát kérdezted tőlem. A ki jól tudja, hogy
készül a tinta, fel tudja ismerni a hamisított bort is.
Nagyon meg voltam elégedve a példámmal és mégis észrevettem, hogy a
gyermekre nem sok hatással van. Némi időre volt szükségem, hogy
megértsem, hogy ostobaságot cselekedtem; mert nem is szólva annak
lehetetlenségéről, hogy egy 12 éves gyermek megérthesse magyarázatomat,
ennek a kisérletnek a haszna nem fért az eszébe, mert miután megkóstolta
a kétféle bort, mind a kettőt jónak találta és nem kapcsolt semmiféle
fogalmat a hamisítás szóhoz, a melyet oly jól megmagyarázottnak hittem.
Ezeknek a többi szavaknak: _egészségtelen méreg_, nem volt ránézve semmi
értelme, ugyanúgy volt ebben a tekintetben, mint Fülöp orvosának az
életirója. Ugyanígy van vele minden gyermek.
Az okozatoknak az okokhoz való viszonya, a melyeknek kapcsolatát nem
veszszük észre, a jó és rossz, melyről nincs fogalmunk, a szükségletek,
a melyeket soha sem éreztünk, semmisek ránk nézve; lehetetlenség, hogy
általuk bármire is rávehetők legyünk, a mi rájuk vonatkozik. Tizenötéves
korunkban ugyanígy nézünk a bölcs ember boldogságára, mint 30 éves
korunkban a paradicsomi boldogságra. Ha nem fogjuk föl sem az egyiket,
sem a másikat, keveset fogunk tenni arra, hogy elérjük és még ha
fölfogjuk is, akkor is keveset fogunk erre tenni, hacsak nem kivánjuk és
nem érezzük nekünk valóknak. Könnyű dolog meggyőzni a gyermeket arról,
hogy a mire meg akarjuk tanítani, hasznos, de nem érünk semmit a
meggyőzéssel, ha nem tudjuk rábeszélni. Hiába indít a nyugodt okoskodás
helyeslésre vagy kárhoztatásra, a cselekvésre csak a szenvedély bir rá.
És hogy gyuljunk szenvedélyre olyan érdekekért, a melyek nincsenek meg
bennük?
Ne mutassatok soha a gyermeknek olyat, a mit nem tud meglátni. Míg az
emberiség neki csaknem idegen, nem tudván fölemelni őt az ember
állapotába, sülyeszszétek le kedvéért az embert a gyermek állapotába.
Arra gondolva, a mi hasznos lehet ránézve egy más életkorban, csak arról
beszéljetek neki, a minek hasznát a jelenben belátja. Egyéb iránt soha
ne hasonlítsátok össze más gyermekekkel, soha ne legyenek vetélytársai,
sem versenytársai még a futásban sem, attól fogva, hogy elkezd önállóan
gondolkozni. Százszor jobban szeretem, ha inkább meg se tanulja azt, a
mit csak féltékenység, vagy hiuság által tudna megtanulni. Csak épen
megjelölöm minden évben a haladást, a melyet tesz, összehasonlítom azzal
a haladással, a melyet a következő évben tesz s ezt mondom neki: ennyi
meg ennyi vonallal nőttél, ezt az árkot tudtad átugrani, ezt a terhet
tudtad fölemelni, ilyen messzire tudtál egy követ eldobni, ennyire
tudtál egy szuszra szaladni stb; lássuk hát, mit tudsz most. Így
felizgatom a nélkül, hogy bárkire is féltékenynyé tenném. Fölül akarja
mulni magát és fölül is kell, hogy mulja. Abban nem látok semmi rosszat,
ha vetélytársává lesz önmagának.
Gyűlölöm a könyveket, nem tanítanak meg egyébre, minthogy beszélni
tudjunk arról, a mit nem tudunk. Azt mondják, hogy Hermes oszlopokra
véste a tudományok elemeit, hogy megmentse fölfödözéseit egy vízözönből.
Ha jól belevéste volna az emberek fejébe, a hagyomány útján megmaradtak
volna benne. A jól előkészített agyvelők azok az emlékkövek, melyekbe az
emberi ismeretek legbiztosabban bevésődnek. Nincs-e arra mód az annyi
könyvben szétszórt tanuságokat összébb hozni, egyesíteni őket egy
szempont alatt, a melyet könnyű lehetne belátni, érdekes lehetne követni
és a mely ösztökéül szolgálhatna már a gyermekkorban is? Ha ki lehet
találni egy helyzetet, a melyben az ember összes természetes
szükségletei a gyermek eszének érthető módon mutatkoznak és a melyben az
ugyanezen szükségletekről való gondoskodás eszközei fokozatosan
ugyanolyan könnyűséggel fejlődnek ki, ennek a helyzetnek eleven és
természetes festésével kell megadni az első gyakorlást a gyermek
képzelőtehetségének.
Heves vérű filozofus, már látom a te képzelődésedet fölgyúlni. Ne
pazarold erődet; ez a helyzet meg van találva, le van írva és nem
akarlak megsérteni, de sokkal jobban van leírva, mint a hogy te tudnád
leírni, legalább is több igazsággal és egyszerűséggel. Ha már okvetlenül
szükség van könyvekre, van egy könyv, a mely nézetem szerint természetes
nevelés, legszerencsésebb nevelés ábrázolását szolgáltatja. Ez lesz az
első könyv, a melyet Emilem olvasni fog hosszú ideig, ez lesz az egész
könyvtára és azután is mindig nevezetes helyet fog elfoglalni benne. Ez
lesz a textus, a melynek a természettudományokról szóló társalkodásaink
csak kommentáraiul fognak szolgálni. Ez lesz a mértéke előhaladásunk
folyamán itéletünk állapotának és a míg izlésünk nem romlik el, mindig
élvezettel fogjuk olvasni. Melyik tehát ez a csodálatra méltó könyv?
Talán Aristoteles? talán Plinius? Talán Buffon? Nem, hanem Robinson
Crusoe.
Robinson Crusoe a szigetén egyedül, megfosztva embertársainak
segítségétől és minden mesterség eszközeitől, mégis gondoskodni tud
létéről és föntartásáról, sőt bizonyos mértékű jólétre is tesz szert. Ez
minden életkor számára érdekes tárgy és ezer mód van arra, hogy
kellemessé tegyük a gyermekeknek. Így valósul meg a lakatlan sziget, a
melyet kezdetben csak hasonlatul használtam. Megengedem, hogy ez a
helyzet nem a társadalmi ember helyzete, valószinüleg nem lesz Emil
helyzete sem, de e szerint a helyzet szerint kell minden más helyzetet
megitélnie. A legbiztosabb mód az előitéletek fölé emelkedni és
itéleteinket a dolgok valódi viszonyai szerint elrendezni, az, ha egy
elszigetelt ember helyébe képzeljük magunkat és mindenről úgy itélünk, a
hogy ez az ember kellene, hogy itéljen, tekintettel saját hasznára.
Ez a regény, minden lim-lomtól megszabadítva, elkezdődve Robinson
hajótörésével szigete mellett és befejeződve a hajó érkezésével, a mely
elviendő volt, egyszerre mulatsága és tanulsága lesz Emilnek azalatt az
idő alatt, a melyről most itt szó van. Azt akarom, hogy tele legyen vele
a feje, hogy szüntelenül foglalkozzék Robinson várával, kecskéivel,
ültetvényeivel, hogy részletesen megtanulja nem könyveiből, hanem a
tényekből mindazt, a mit hasonló esetben tennie kell, hogy Robinsonnak
képzelje magát, hogy lássa magát bőrökbe öltözve, nagy sapkában, nagy
kardjával, külsejének egész groteszk fölszerelésével, egész a
napernyőig, a melyre nem lesz szüksége. Azt akarom, hogy aggódjék,
milyen rendszabályokat kell alkalmaznia, ha ennek vagy annak hijával
van, hogy tanulmányozza hősének magatartását, hogy kutassa, nem
mulasztott-e el valamit, nem tehetett volna-e valamit jobban, hogy
figyelmesen megjegyezze hibáit, hogy hasznára fordítsa őket s hasonló
esetben ne essék beléjük; mert nem kell benne kételkedni, ő is tervezni
fog egy ilyen telepítvényt; ez ennek a boldog kornak az igazi légvára, a
melyben nem ismernek más boldogságot, mint a szükségest és a
szabadságot.
Mily bő forrás ez a bohóság az ügyes embernek, a ki csak azért eszelte
ki, hogy hasznát vegye! A gyermek igyekszik raktárt szerezni szigete
számára s buzgóbb lesz a tanulásban, mint a mester a tanításban. Tudni
akar mindent, a mi hasznos és csak azt akarja tudni. Nem lesz szükség
rá, hogy vezesd, sőt inkább vissza kell tartóztatnod. Egyébiránt
siessünk őt elhelyezni ezen a szigeten, a míg erre korlátozza
boldogságát, mert közeledik a napja, mikor, ha ott akar még élni, nem
akar egyedül élni és mikor _Péntek_, a ki most még nem sokat
foglalkoztatja, nem lesz neki sokáig elegendő.
A természetes mesterségek gyakorlása, a melyekre egy ember egymagában
elegendő, az ipari mesterségek feltalálásához vezet, a melyekhez több
kéz együttes munkájára van szükség. Az előbbieket a remeték, a
vademberek is gyakorolhatják, az utóbbiak azonban csak a társadalomban
keletkezhetnek és szükségessé teszik a társadalmat. A míg csak a fizikai
szükséget érzi, minden ember elegendő magamagának; a fölösleg előállása
elkerülhetetlenné teszi a munka megosztását, mert egy magában dolgozó
ember ugyan csak egy ember eltartására tud elegendőt szerezni, száz
együtt dolgozó ember azonban annyit szerez, a mennyiből kétszáz embert
lehet eltartani. A mint tehát az emberek egy része tétlen, azok
karjainak együttes munkája, kik dolgoznak, pótolja azoknak tétlenségét
is, a kik nem csinálnak semmit.
Legnagyobb gondotok legyen elhárítani növendéketek elméjéből a
társadalmi viszonyok mindennemű fogalmait, melyek nem neki valók: de a
mikor az ismeretek lánczolata arra kényszerít, hogy megmutassátok neki
az emberek kölcsönös függését, a helyett, hogy ezt morális oldaláról
mutatnátok neki, fordítsátok kezdetben minden figyelmét az ipari és
mechanikai mesterségekre, a melyek által hasznosak lehetünk egymásra
nézve. Műhelyből-műhelybe vezetve őt, ne türjétek, hogy bármi munkát is
lásson, a nélkül, hogy maga is neki ne gyürkőzzék s ne is lépjen ki a
műhelyből a nélkül, hogy tökéletesen tudja mind annak az okát, a mi ott
történik vagy legalább, a mit megfigyelt. Azért dolgozzatok magatok is,
adjatok neki példát mindenben, hogy őt mesterré tegyétek, legyetek
mindenben segédek és számítsatok arra, hogy egy órai munka többre
tanítja meg, mint a mennyi megmaradna emlékezetében egy napi
magyarázatok után.
Az egyes mesterségekhez valódi hasznukkal ellentétes közvélekedés
füződik. Ez a vélekedés egyenesen haszontalanságukról veszi a mértéket s
ennek így is kell lenni. A leghasznosabb mesterségek jövedelmeznek
legkevesebbet, mert a munkások száma az emberek szükségleteivel arányos
és a mindenkinek szükséges munka szükségszerüen olyan árú marad, a
melyet a szegény ember is meg tud fizetni. Ellenben azok a fontos
emberek, a kiket nem mesterembereknek, hanem művészeknek neveznek, csak
a tétlenek és gazdagok számára dolgoznak, tetszés szerinti árt szabnak
haszontalanságaiknak és mivel ezeknek a hiábavaló munkáknak az érdeme
csak a képzelődésben van, az áruk is egy részévé válik ennek az érdemnek
s olyan arányban értékelik őket, a mennyibe kerülnek. A gazdag ember nem
a hasznukért becsüli meg, hanem azért, mert a szegény nem tudja
megfizetni őket. _Nolo habere bona, nisi quibus populus inviderit._[67]
Mi lesz tanítványaitokból, ha engeditek őket eltelni ezzel az ostoba
előitélettel, ha még elő is mozdítjátok, ha például azt látják, hogy
több tisztelettel mentek egy ötvös boltjába, mint a lakatoséba? Miféle
itéletet szerezhetnek a mesterségek igazi érdeméről és a dolgok igazi
értékéről, ha mindenütt ellenmondásban látják a képzeletbeli árat a
valóságos hasznon alapuló árral s ha azt látják, hogy mennél többe kerül
valami, annál kevesebbet ér? Az első pillanattól fogva, hogy ezeket a
fogalmakat a fejükbe engedtétek jutni, hagyjatok fel minden további
neveléssel, csinálhattok, a mit akartok, úgy lesznek nevelve, mint a
többiek mind, tizennégy évi gondoskodásotokat elvesztegettétek.
Emilnek, mikor be akarja butorozni szigetét, mások lesznek a
szempontjai. Robinson többre tartotta volna egy vasárus boltját, mint
Saida minden csecsebecséjét. Az előbbi nagyon tiszteletreméltó ember, az
utóbbi kissé szélhámos számba ment volna előtte.
«Az én fiam arravaló, hogy a világban éljen; nem bölcsek között fog
élni, hanem bolondok között, ismernie kell tehát bolondságaikat, mert
ezeknél fogva akarnak vezettetni. A dolgok valódi ismerete jó lehet, de
az emberek és véleményeik ismerete még többet ér, mert az emberi
társadalomban az ember legnagyobb eszköze az ember s a legbölcsebb az, a
ki legjobb hasznát tudja venni ennek az eszköznek. Mire jó egy oly
világrend fogalmát adni a gyermekeknek, a mely teljesen ellenkezik
azzal, a melyet megvalósulva találnak s a melyhez igazodniok kell?
Először tanítsátok arra, hogy bölcsek legyenek s aztán adjatok nekik
módot arra, hogy megitéljék, miben bolondok a többiek.»
Ezek a pompás elvek, melyek révén az apák hamis bölcsesége rabszolgáivá
igyekszik őket tenni az előitéleteknek, melyeket beléjük oltanak s
játékszereivé annak az esztelen tömegnek, a melyet szenvedélyeik
eszközévé akarnak tenni. Hogy el lehessen jutni az ember ismeretéhez,
mennyi más dolgot kell előbb ismerni! Az ember a bölcs utolsó tanulmánya
és ti a gyermek első tanulmányává akarjátok tenni! Mielőtt kioktatnátok
érzelmeinkről, előbb ezek értékelésére kell megtanítani. Megismerünk egy
bolondságot azzal, hogy józan ész számba veszszük? A ki bölcs akar
lenni, annak tudnia kell a különbséget, hogy mi nem józan ész. Hogy
ismerhetné gyermeketek az embereket, ha nem tudja sem megitélni
itéleteiket, sem fölfedezni tévedéseiket? Baj, ha tudjuk, mit gondolnak,
a mikor nem tudjuk, hogy a mit gondolnak, igaz-e vagy bolondság.
Tanítsátok meg először arra, mik a dolgok magukban véve és azután meg
fogjátok tanítani arra, hogy mik a mi szemünkben: így fogja tudni
összehasonlítani a képzelődést az igazsággal s tudni fog a köznapi tömeg
fölé emelkedni, mert nem akkor ismeri az ember az előitéleteket, mikor
magára ölti őket s nem akkor szereti a népet, mikor hozzá hasonló. Ha
ellenben azon kezditek, hogy felvilágosítjátok a közvéleményről, mielőtt
megtanítanátok értékét megbecsülni, biztosak lehettek benne, hogy
tehettek akármit, magáévá fogja tenni és ti nem birjátok ellensúlyozni.
Azon végzem, hogy jól meg kell formálni a fiatal ember itéleteit, ha
helyes itéletüvé akarjátok tenni, nem pedig rádiktálni a ti
itéleteiteket.
Látjátok, hogy mindeddig nem beszéltem növendékemnek az emberekről,
sokkal több esze is volna, semhogy megértsen; fajához való viszonyai még
nem eléggé megfoghatók rá nézve, hogy önmagától tudjon másokról itélni.
Nem ismer más emberi lényt, csak magamagát és még attól is távol van,
hogy magamagát ismerje, de ha kevés itélete van is saját személyéről,
legalább csak helyes itéletei vannak róla. Nem tudja, milyen helyet
foglalnak el a többiek, de a magáét érzi és ragaszkodik hozzá. A
társadalmi törvények helyett, melyeket nem ismerhet, a szükség
lánczaival kötöttük meg. Alig egyéb még, mint fizikai lény, bánjunk vele