Emil, vagy a nevelésről - 50

látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon
tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és
te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie
kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha
közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a
bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az
ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak
törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt
csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a
természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs
számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az
ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga,
a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs
meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van,
mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a
szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz
Párisban is.»
«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna,
hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál
volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való
valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai,
a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az
közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a
közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a
magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele
azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették
meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a
ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik
neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek
erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében
születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit
leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett
volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek
már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A
közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális
indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga
érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a
törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a
gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították
uralkodni önmagán.»
«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked,
hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e
kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid
oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél.
Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos
lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol
keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az
ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája
kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás
nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is
kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja
ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú
feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük,
ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te
példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a
jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden
hiábavaló beszédünk.»
«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni;
ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy
adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső
életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak
számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország,
a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az
az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a
hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint
intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a
semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide,
csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be
kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a
nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a
társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú.
Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az
eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra
gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk
körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a
vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt
buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők
termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség
ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek
a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket
megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is
megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy
visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá,
hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy
szeressék.»
«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem
is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves
Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves
kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a
rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem
vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a
neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a
hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy
megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják
meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher
kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak
keresni az állam szolgálatára.»
Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és
szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek,
mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig
tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek
nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az
érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is
az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de
nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket
engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom
végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki
van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is
abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne
hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.
Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb
napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A
méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük
megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak.
Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak,
hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart
feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás!
Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég
erős, hogy elviselje.
Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a
fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes
tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén
való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak
magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs
nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket
tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal,
melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész
bizonyosan terhükre vannak.
Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a
mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a
ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy
ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és
élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket
a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni
valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról
beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és
jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.
«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve
már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma
boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom
szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak
gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából
kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja
kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk
kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig?
Hagyom őket és aztán folytatom.
«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a
házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő.
De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok
mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a
melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy
mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges
módnak gondolok?»
Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil
egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint
Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz.
Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó
arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt;
égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire
kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről,
ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.
«E titkos gerjedelmeknek csaknem észrevehetetlen különbsége nagyon
jellemzőn és azokkal a befogadott előítéletekkel ugyancsak ellentétesen
határozza meg a két nemet: hogy t. i. általánosságban a férfiak kevésbbé
állhatatosak mint a nők és hamarabb riadnak vissza a boldog szerelemtől.
A nő jóval előre megérzi a férfi állhatatlanságát és nyugtalankodik
miatta;[161] ez teszi féltékenyebbé is. Mikor a férj elkezd hűlni,
kénytelen lévén azért tanusítani iránta mindazon gondoskodást, csakhogy
megtarthassa, melyet azért tanusított azelőtt, hogy tessék neki; a nő
sír, megalázza magát és ritkán egyenlő sikerrel. A ragaszkodás és
gondoskodás megnyeri a szívet, de visszaszerezni nem tudja. Visszatérek
a szerelemnek a házasságban való kihűlése elleni reczeptemhez.
«Egyszerű és könnyű szer, – folytatom – abban áll, hogy legyetek
továbbra is szerelmesek házas korotokban is.»
«Az már igaz, mondja Emil titokban nevetve, ez nem fog nehezünkre esni.»
«Nehezebben talán, mint a hogy gondolnád. Kérlek, adj időt, hogy
kimagyarázzam magamat.»
«A csomó, melyet nagyon is össze akar az ember húzni, elszakad. Ugyanez
történik a házasság csomójával is, ha erősebbre akarják kötni, mint a
mennyire lennie kell. A hűség, a melyet a két hitvestárstól megkíván,
minden jogok legszentebbike, de a hatalom, melyet a kettő mindegyikére a
másik fölött ráruház, túlságos nagy. A kényszer és szerelem rosszul
férnek meg és a gyönyört nem lehet senkire ráparancsolni. Ne piruljon
el, oh Zsófia és ne gondoljon menekülésre. Ne adja Isten, hogy meg
akarjam sérteni szerénységét! De most élete sorsáról van szó. Ilyen nagy
czél érdekében tűrje el, a férj és az apa közt, az olyan beszédet, a
melyet máskülönben nem tudna eltűrni.»
«Nem annyira a bírás, mint inkább az alárendeltség unat meg és a
kitartott leány iránt sokkal tovább tartják meg a ragaszkodást, mint a
feleség iránt. Hogy csinálhattak kötelességet a leggyöngédebb
enyelgésből és jogot a szerelem legédesebb tanubizonyságaiból? A
kölcsönös vágy teszi a jogot, a természet nem ismer mást. A törvény
korlátozhatja ezt a jogot, de nem tudhatja kiirtani. A kéj oly édes
magamagában véve! Vajjon merítheti-e a keserves kényszerből azt az erőt,
a melyet nem tud meríteni saját vonzó erejéből? Nem gyermekeim, a
házasságban a szívek egyesülnek, de a testek nincsenek alávetve.
Hűséggel tartoztok egymásnak, de nem kedveskedésekkel. Mindegyitek csak
a másiké lehet, de egyitek sem lehet a másiké jobban, mint a hogy neki
tartozik.»
«Ha tehát igaz, kedves Emilem, hogy a feleséged kedvese akarsz lenni és
hogy ő mindig a te úrnőd és a maga úrnője legyen, akkor légy boldog, de
tiszteletteljes szerelmes, kapj mindent a szerelemtől, de semmit se
követelj kötelességből és a legkisebb kedvezések is ne legyenek soha
számodra jogok, hanem kegyek. Tudom, hogy a szemérmetesség kerüli a
formaszerű vallomásokat és le akar győzetni, de tapintattal és igazi
szerelemmel bíró szerelmes tévedhet-e a titkos akarat dolgában? Nem
tudja-e, hogy mikor egyeznek bele a szív és a szemek abba, a minek
megtagadását a száj tetteti? Mindegyik a kettő közül mindig ura legyen
személyének és kedveskedéseinek, legyen joga semmi más szerint, mint
csak a saját akarata szerint osztogatni őket. Gondoljatok mindig arra,
hogy még a házasságban is a gyönyör csak akkor jogosult, mikor a vágy
kölcsönös. Ne féljetek, gyermekeim, attól, hogy ez a törvény távol tart
titeket egymástól, ellenkezőleg mindkettőtöket tetszeni vágyóbbá tesz és
elejét veszi a beteltségnek. Egyitek csupán csak a másikra lévén
korlátozva, a természet és a szerelem elég közel hoz egymáshoz.»
Ezekre és hasonló beszédekre Emil felbosszankodik és tiltakozik ellenük;
Zsófia szégyenkezve szeme elé tartja legyezőjét és nem szól semmit.
Kettejük közül talán nem az az elégedetlenebbik, a ki jobban
panaszkodik. Én kérlelhetetlenül folytatom, megpirongatom Emilt csekély
gyöngédsége miatt s biztosítékot szerzek róla, hogy Zsófia a maga
részéről elfogadja az egyességet. Felszólítom, hogy szóljon; senki sem
fog benne kételkedni, hogy nem mer engem megczáfolni. Emil
nyugtalankodik s vizsgálja fiatal felesége szemeit; zavarodottságuk
közepett kéjes mámorban látja őket, a mely biztonságot nyújt neki
bizalma koczkázatára. Lábai elé veti magát, elragadtatva csókolja meg a
kezet, melyet Zsófia nyújt neki és megesküszik, hogy a megfogadott
hűségen kívül lemond minden más jogáról fölötte. «Légy – mondja neki –
kedves nőm, bírája gyönyöreimnek, mint a hogy bírája vagy napjaimnak és
sorsomnak. Ha kegyetlenséged életembe kerülne is, visszaruházom rád
legdrágább jogaimat. Semmit sem akarok engedékenységednek köszönni,
mindent a szivedtől akarok megkapni.»
«Jó Emilem, nyugodj meg, Zsófia sokkal nagylelkűbb, semhogy téged
engedjen nagylelkűséged áldozatakép meghalni.»
Este, mikor el akarom őket hagyni, a tőlem telhető legkomolyabb hangon
mondom nekik: «Gondoljatok arra mindketten, hogy szabadok vagytok és
hogy itt nincs szó a házastársak kötelességeiről; higyjetek nekem, ne
engedjetek a hazug alázatosságnak. «Emil, akarsz jönni?» Zsófia
megengedi. Emil, dühbe jőve, szeretne engem megverni. «És ön, Zsófia,
mit szól hozzá? El kell őt vezetnem?» A kis hazug pirulva azt mondja,
igen. Bájos és édes hazugság, a mely többet ér, mint az igazság!
Másnap… A boldogság látszata nem mosolyog már az emberekre; a bűn
romlása ép úgy elaljasította ízlésüket, mint szívüket. Nem tudják már
érezni, a mi megható, sem meglátni, a mi szeretetreméltó. Ti, a kik ha a
gyönyört akarjátok lefesteni, el sem képzeltek soha mást, csak a kéjek
ölében úszó szerelmeseket; mily tökéletlenek a ti képeitek! Nincs benne
egyéb, mint a durvábbik fele; a gyönyör legédesebb vonzóereje nincs
benne. Oh, kicsoda nem látott még közületek két fiatal házastársat, a
kik boldog auspicziumok alatt egyesültek, a mint kilépnek a házastársi
ágyból és egyszerre hordják sápadt és szűzies tekintetükben mámorát az
édes gyönyöröknek, melyeket az imént ízleltek, az ártatlanság
szeretetreméltó biztonságát és a most oly varázslatos biztosságot, hogy
hátralevő napjaikat együtt fogják eltölteni? Ime, ez a legelragadóbb
látvány, mely az emberi szív elé tárul; ime a gyönyör igazi képe:
láttátok százszor a nélkül, hogy felismertétek volna; megkeményedett
szívetek nincs többé arra alkotva, hogy szeressen. Zsófia boldogan és
nyugodtan gyöngéd anyja karjai közt tölti a napot; édes pihenés, mikor
az éjszakát a férj karjai közt töltötte.
Harmadnap már bizonyos változást látok a színtéren. Emil kissé
elégületlennek akar mutatkozni, de ezen a szenvelgésen át oly gyöngéd
buzgalmat, sőt annyi alárendelést is látok, hogy nem jóslok semmi
aggasztót. A mi Zsófiát illeti, vidámabb, mint előtte való nap; szemében
önelégültséget látok csillogni; kedvesen bánik Emillel, csaknem
ingerkedik vele, a mi csak annál jobban bosszantja.
Ezek a változások kevéssé észrevehetők, de figyelmemet nem kerülik el;
nyugtalankodom miattuk, négyszemközt kikérdezem Emilt; megtudom, hogy az
ő nagy bánatára és minden könyörgése daczára külön kellett hálnia előtte
való éjszaka. A zsarnokoskodó nő sietett élni jogával. Megbeszélésre
kerül a dolog, Emil keservesen panaszkodik. Zsófia tréfálkozik, de végül
látva, hogy igazán megharagszik, szelidséggel és szerelemmel teljes
pillantást vet rá és megragadva kezemet, csak egy szót mond, de olyan
hangon, a mely a szívig ér: «_A hálátlan!_» Emil olyan együgyű, hogy nem
ért ebből semmit. Én megértem, eltávolítom Emilt és négyszemközt szólok
Zsófiával is.
«Látom ennek a szeszélynek az okát, – mondom neki. – Nem lehetne
senkiben több tapintat, de kevésbbé alkalmas módon sem lehet alkalmazva.
Kedves Zsófia, nyugodjon meg, férfit adtam önnek, ne féljen hát annak is
venni: ifjusága első zsengéit kapta tőle, nem tékozolta el senkire,
sokáig meg fogja tartani számára.»
«Kedves gyermekem, meg kell hogy magyarázzam álláspontomat abban a
beszélgetésben, melyet hárman folytattunk tegnapelőtt. Te talán nem
vettél észre benne mást, mint gyönyöreitek mérséklésére való fogást,
hogy tartósabbakká tehesse őket. Oh Zsófia, más, az én gondoskodásomhoz
méltóbb czélja volt. Emil mikor férjévé lett, az urává is lett; az ön
dolga engedelmeskedni, így rendelte a természet. Mindazáltal ha a nő
Zsófiához hasonló, akkor jó, ha ő vezeti a férfit; ez is a természet
törvénye és azért tettem önt az ő gyönyöreinek bírájává, hogy akkora
jogot adjak önnek az ő szívére, mint a mekkorát az ő neme ád neki az ön
személyére. Ezzel ő önnek kínos nélkülözéseket fog okozni, de ön
uralkodni fog rajta, ha tud magán uralkodni és a mi már történt, azt
mutatja nekem, hogy ez a nehéz mesterség nem haladja felül az ön
bátorságát. Sokáig fog ön a szerelem által uralkodni, ha ritkákká és
becsesekké teszi kegyeit, ha meg tudja becsültetni őket. Ha férjét
mindig lába előtt akarja látni, tartsa mindig bizonyos távolságra
személyétől. De szigorúságába vigyen bele szerénységet, nem szeszélyt;
tartózkodónak lássa önt, de nem furcsának: vigyázzon, hogy a míg
irányítja az ő szerelmét, ne keltsen benne kétséget a maga szerelme
iránt. Szerettesse magát kegyei és tiszteltesse visszautasításai által;
hadd tisztelje nejének szűziességét a nélkül, hogy panaszkodnia kellene
hidegsége miatt.»
«Így fogja, gyermekem, önnek adni bizalmát, így fogja meghallgatni
nézeteit, így fog öntől tanácsot kérni ügyeiben-bajaiban és nem fog
határozni semmit a nélkül, hogy önnel meg ne beszélje. Így térítheti
vissza az okossághoz, ha megtéved, visszavezetheti szelid rábeszéléssel,
szeretetreméltóvá teszi magát, hogy hasznossá tehesse magát,
felhasználhatja a barbárságot az erény érdekében és a szerelmet az ész
hasznára.»
«Mindazáltal ne higyje azonban, hogy ez a művészet örökké szolgálatára
lesz. Lehet az ember bármily óvatos, az élvezés megőrli a gyönyöröket,
mindenekelőtt pedig a szerelmet. De mikor a szerelem már régóta tart, az
édes megszokás kitölti a hiányait és a bizalom vonzóereje következik a
szenvedély elragadtatásaira. A gyermekek azok között, a kik az életet
adták nekik, nem kevésbbé édes köteléket alkotnak és gyakran erősebbet,
mint maga a szerelem. Ha ön már nem lesz Emil szerelmese, még mindig a
neje és barátnője lesz, gyermekeinek anyja lesz. Akkor a kezdetbeli
tortózkodás helyett honosítsa meg a legnagyobb bensőséget; ne legyen
többé különhálás, ne legyen visszautasítás, ne legyen szeszély. Legyen
annyira élete párja, hogy ne tudjon ellenni ön nélkül és a mint
eltávolodik öntől, érezze magát önmagától is távol. Ön, a kinek révén
oly jól uralkodott a házi élet varázsa atyja házában, uralkodtassa a
magáéban is. Minden férfi, a ki jól érzi magát a házában, szereti a
feleségét. Gondolja meg, hogy ha a férje boldogan él odahaza, akkor ön
boldog asszony lesz.»
«Most pedig ne legyen olyan szigorú szerelmese iránt; több
engedékenységet érdemelt, megsértődnék az ön aggodalmaskodásain, ne
gondoskodjék annyira az ő egészségéről boldogsága rovására és élvezze a
saját boldogságát. Nem kell megvárni a beteltséget és nem kell
visszautasítani a vágyat; nem kell visszautasítani, csak azért, hogy
visszautasítsa, hanem azért, hogy becsessé tegye, a mit megad.»
Azután összehoztam őket és Zsófia előtt azt mondtam a fiatal férjnek:
«Bizony el kell viselni az igát, melyet az ember maga vállalt fel.
Érdemeld ki, hogy könnyű legyen neked. Mindenekfelett áldozz a
grácziáknak és ne hidd, hogy a duzzogásoddal szeretetreméltóbbá válsz.»
Nem nehéz létrehozni a békét és mindenki tudhatja a feltételeit. A
békeszerződést megpecsételik egy csókkal; ezután azt mondom
növendékemnek: «Kedves Emilem, a férfinek egész életében szüksége van
tanácsra és vezetőre. Megtettem a tőlem telhetőt a mai napig, hogy
betöltsem ezt a kötelességet irántad; most bevégződik az én hosszas
feladatom és megkezdődik másvalakié. A mai napon lemondok arról a
szerepről, melyet rám bíztál és ettől fogva im, itt a te vezetőd.»
Az első mámor lassankint elcsitul és békében engedi őket, hadd élvezzék
új helyzetük varázsát. Boldog szerelmesek, méltó hitvestársak! Hogy
méltón dicsőíthessem erényeiket, hogy leírjam boldogságukat, el kellene
mondanom életük történetét. A művemet szemlélvén bennük, hányszor érzem,
hogy elfog az elragadtatás, a mely megdobogtatja szivemet! Hányszor
fűzöm kezeiket az enyimbe, áldva a gondviselést és forró sóhajokban
törve ki! Hány csókot adok a két kézre, a mely egymást szorongatja!
Mennyi örömkönynyel öntözöm őket! Ők is elfogódnak, osztozom
elragadtatásomban. Tiszteletreméltó szüleik még egyszer élvezik
ifjúságukat gyermekeikében; úgyszólva újra kezdenek élni bennük, sőt mi
több, most először ismerik meg az élet értékét: megátkozzák egykori
gazdagságukat, a mely megakadályozta, hogy annak idején ők is ily
gyönyörteljes sorsban részesüljenek. Ha van boldogság a földön, akkor
abban a zugban kell keresni, a hol mi élünk.
Néhány hónap mulva Emil egy reggel bejön szobámba és megölelve engem,
ezt mondja: «Mesterem, kívánj szerencsét gyermekemnek;» azt reméli, hogy
nemsokára abban a dicsőségben részesül, hogy apa lesz. «Oh, mily gondok
fognak várni buzgalmunkra és mekkora szükségünk lesz rád! Ne adja Isten,
hogy veled neveltessem a fiamat, miután fölnevelted az apát! Ne adja
isten, hogy ily szent és édes kötelességet más teljesítsen, mint én, még
ha ép oly jól választanám meg az illetőt, a hogy számomra
megválasztották. De maradj a fiatal mesterek mestere. Adj nekünk
tanácsot, nevelj minket; tanulékonyak leszünk: a míg élek, szükségem
lesz rád. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha, most, hogy férfiúi
kötelességeim kezdődnek. Te beteljesítetted a magadét: vezess engem,
hogy utánozzalak és pihenj meg: ideje már.»