Emil, vagy a nevelésről - 29

substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani,
hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni
lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem
ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli
absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által
akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az
akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok,
mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan
substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő
teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem
tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén;
annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő
alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s
rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém
az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli
szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz
addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap
minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni,
létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és
a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható
ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.
Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb
értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem
præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv,
egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak
egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes
idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az
isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma.
Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága
a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert
a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden
részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez
jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig
az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a
gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban
megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek,
a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér
mindenkitől arról, a mit adott neki.
Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs
semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések,
elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket,
hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem
állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem,
bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az
Isten ilyen.
Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál
kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom
fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények
lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel,
mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy
megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez
gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.
Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a
mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint,
levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt,
hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem
magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy
betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt
elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a
szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket
a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak
meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit
jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták
legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás
szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden
gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja
nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó,
akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését
követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek
mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik,
a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a
test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond
egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran
megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a
lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője,
az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;[103] a ki ezt követi, az a
természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont
fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd
meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.
Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla
magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie
szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az
az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik
természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges
szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember
természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül,
hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra
lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra
van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan
elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna
nekünk lelki furdalásokat.
Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden
személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány
van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit
kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután
megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki
iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben
gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha
megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott
ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal
szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon
nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs
semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat
elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy
lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van
magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja
testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a
szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas
szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket,
a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig,
hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges
szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a
szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem
él többé, máris meg van halva.
De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű
lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi
igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben
hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan
védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és
igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal
a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az
elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények
megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a
kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot,
mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha
én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve,
hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az
ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban
ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy
áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna?
Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért,
mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások
boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza.
Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s
szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen
elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával.
A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét
és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.
Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a
rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem
hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek
róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt
szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni,
mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk,
annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és
menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan
szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja;
a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a
gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső,
nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában
hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem
azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.
Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden
történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és
jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a
fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről,
mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat
a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket
nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a
legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni
való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent
tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi
ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor
ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates
önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a
rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az
istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját
apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb
emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az
isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha
az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.
Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született
törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját
cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az
elvnek adom én a lelkiismeret nevet.
De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az
állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés
előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben
semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről
csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni
merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését
és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben
keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha
egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és
mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi
végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a
földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival
ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel
ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb
íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen
helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén
alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik,
csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki
nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha
ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a
földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak,
jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a
hitszegőt tisztelik.
Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan
van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a
halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára
cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog
megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt
kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis
csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek
zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas
szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy
kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle
tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép
úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen
vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.
Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek
meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek
alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok
filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd
szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam
s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.
Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat
természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és
mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a
természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak
gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti
szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes
eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik,
belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a
viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre
törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.
Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk
tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink,
mint fogalmaink.[104] Bármi is a létünk oka, gondoskodott
fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott
belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek
az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a
haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet
kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra
van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó
érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget
tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket,
széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való
viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret
ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem
született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele,
lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.
Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk
következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét,
függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem
volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által
elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem
létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy
létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan
a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz
magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte
összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge
szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni
ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek
kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk
egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket
önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza,
ha nem vezetett félre.
Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang;
biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad
lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert
Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és
cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi
az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről
tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész
segítségével.
Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai
apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl
vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával
töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi
vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni
kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis
oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén
szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk,
szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az
előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei,
elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és
nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer
föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon
félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután
oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a
mennyibe került számüzni.
Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet
magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné
első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt
és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam
magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az
erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh,
ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést,
mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha
meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett
életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel
töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is
ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg
természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna.
De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki
olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés
kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen
neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke
elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre
kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk
szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi _én_ korlátai közé;
a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át
merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk
és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem
szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk.
Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt
és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer
megfogták, nem eresztik el.
Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös
érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott
kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában
hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig
ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be
szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem
erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba
magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani;
milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De
ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak
hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos
alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a
bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt
bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az,
hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz
pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát
teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és
ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való
kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus
körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség,
akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.
Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg
az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és
megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a
bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely
fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége,
melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra
érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám
hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és
eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem
jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és
szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet
megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a
rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság
édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a
melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak,
béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől
ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó
cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való
magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha
igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki
mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem
szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál
gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd
mindent el kell hagyni.
Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a
testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e
Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény
hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme
szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és
követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni
nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék
boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az
önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az
erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó
testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test
fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára
vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a
melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó
felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan
boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és
megmarad eredeti akarata mellett.
Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán
vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk
önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva?
Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket
művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen?
Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog
lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy
kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy
nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük,
hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek
a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik
ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek
gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh,
mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az
életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a
mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan
tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat,
melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem
azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint
leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink
gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel,
mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől,
mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk
ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és
aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a
megillető értékét.
Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a
boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és
megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi,
megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak.
Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen
megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely
okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom
már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát
látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor
megszabadulva a test bilincseitől, _én_ leszek ellenmondás nélkül,
csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek;
addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe
veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi
jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.
Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az
állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben.
Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam
hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy
imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele
és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm
jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék