Emil, vagy a nevelésről - 34

bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint
jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az
kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük,
hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné
legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda
vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek
nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig
dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene
felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák
eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás
iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett
neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy
fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az
igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves
ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló
oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz
barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak
arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy
tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint
egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos leszek
okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt
emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely
az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani.
De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak
csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb
indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy
náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak
azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak
vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon
az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos
barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak
csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és
miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék?
Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt
akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik
állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom
be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy
előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték
és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a
mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem
voltak apák.
«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla,
kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal
sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a
szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a
mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy
gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában
kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül
már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és
várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő
gyermeke számba menni, a ki hamisan viseli egy család nevét, a ki
ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen
engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda
kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a
melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne
életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat
az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül
következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a
mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő
érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást
akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban
nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A
gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen
nevelésük elenyészik».
El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában.
Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom
fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom
lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy
ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem,
hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony
legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek.
Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt
jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam
ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle
egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha
elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak
barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te
rólad.
Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet
előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek
közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás
történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem
fogja tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a
veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással.
Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni
és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az,
kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen
vele.
Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam
az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám
Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy
parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit
akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert,
a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő
maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik
veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés
által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem
fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv
tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott
volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem
éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések
nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos
erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos
látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első
nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely
csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom
erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban
meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők
nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.
Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók
közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt
nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a
bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a
tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, a melyekre szert
tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk
ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a
magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda
őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.
Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni
magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok
egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne
feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a
mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő
rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az
emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez
talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra
tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon
ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el
van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig
fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a
legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet.
Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása
legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy
pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha
kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől
meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az
asszonyoktól, mint önmagadtól.
Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az
önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az
ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az
önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk
uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az
erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a
szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy
alternativát, a két baj közül válaszszuk a kisebbiket; minden
körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.
Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a
tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak
benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek
a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem
annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a
jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket
elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító
tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a
nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg
és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt
hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen
lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra
és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény
megvetésével ér véget.
Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a
kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói
tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni
tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be,
hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy
ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a
helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell
lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek
soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy
könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez.
Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok
gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső
küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon,
hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak,
hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint
aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk
a mi vágyainkból.
Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor
itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy
bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el
rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az
első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra
bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont
keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig
ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk
ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint
veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.
Mennyi óvatosságot kell alkalmazni egy jó családból való fiatalemberrel,
mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági
rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a
hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt
fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma.
Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert
kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet,
hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket
mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem
egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak
hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy
nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó
emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük
egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg
tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen,
harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb
fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.
Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek,
ő lehetne ez az ember, csak akarnia kellene, de sokkal inkább megvetné
őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most
közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet
játszszon benne.
Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be
először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten
azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok,
melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy
nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb
súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem
erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja
se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem
feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül
és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e
bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az
embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket
előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga
fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan
közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az
udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit
szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem
önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a
megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére
akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből
áll.
Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat
irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja
is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik
képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket
kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a
milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé
kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába
szállna bárkivel is, mert mindenek felett szereti a szabadságot és mert
a nyiltság egyike a legszebb jogainak.
Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele,
ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi
indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő
lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek
tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos
fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon
azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint
mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga
értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a
figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló
érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat
beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek.
Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit
tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja
fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne
és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.
Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű
szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a
szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának,
hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy
kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem
törődnek vele.
Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait,
azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem
azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák,
mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet
sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és
hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár
nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem
távolodik el önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan
könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a
közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel
hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.
Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne
hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem
önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a
rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem
láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta
volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú
lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy
könyvben,[117] hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel
táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok –
felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről
való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a
souverain hatalomnak?[118] Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk
tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel
ellátott rabszolgáját árulja el nekem.
Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a
mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek
nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét
gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember;
sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és
bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet
hogy nem félénk az alsóházban.» Ez a Marcel úr bizonyára megannyi
rómainak tarthatta honfitársait.
Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket,
tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél;
kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a
kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek
erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói.
Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle
szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága.
Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy
erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil
egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon
neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a
zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak
is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák
ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni
nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb
és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a
férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és
mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.
Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban,
sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt
ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb
magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a
legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben
megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a
hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre
alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett
élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint
a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a
feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak adott, a ki azt kérdezte
tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: _Felség, én az
öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a
gyermekek tiszteletében kell követnem._
Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény
értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele,
hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz,
mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és
hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen
okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását,
lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy
ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem
fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja
elékteleníteni öltözékét.
Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak
első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági
szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat
elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes
szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi
udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt;
fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az
kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.
«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike,
hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák
belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor
meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.
«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban
nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi;
nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.
«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk,
a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében,
elég, ha engedékenyek vagyunk.
«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem
romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»[119]
Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az
udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek
tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő
nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle,
hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban
nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a
nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó
idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják
róla: _Majd ki fog formálódni._ Később egészen hozzászoknak modorához és
látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt
mondják: _hát ilyen ő_.
Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni
fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét,
de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme
szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és
egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem
akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek
üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább
ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit
és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak
tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az
önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell
megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások
boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi
hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy
kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem
akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is
akar más lenni; hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig
megtisztelve érzi magát általa.
Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye
iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő
személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes
értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az
előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még
arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a
leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb,
az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja
keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a
melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több
szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még
kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember
személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak
tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik
fel.
Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett
szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak
érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban
való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre
tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani
magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy
helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem
megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek,
addig szép dolog bírni a helyeslésüket».
Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy
azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért
gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy
a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a
mely neki való ebben a korban.
Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, annál jobban eltévedünk;
az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi
tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem
tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az
ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége
egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél
mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések