Emil, vagy a nevelésről - 48

Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek
kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete
virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán
erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely
megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.[154]
Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek.
Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell
hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember,
annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni
is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott
czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal
embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás
módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet
alkalmazni igyekeztem.
Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi
emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még,
hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát.
Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a
kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak
tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki
benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el,
minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak
is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a
közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség
fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva
hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak.
Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai
örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a
maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint
minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol
születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy
megszerezze az általuk való védelemre való jogot.
Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél,
nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De
közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a
vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül
fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még
örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék
dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt
megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod
életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a
magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá
tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének
akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok
szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani,
a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek,
hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?
Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát
hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben
és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna
koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne
kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és
előítéletei szerint szabja meg.
«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember
felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom
áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem
tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek
előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi
másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól,
csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a
becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik
rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül
divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi
foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek
sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.
«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó
sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt
ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll
mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető
legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is
kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna
minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a
többiek a toilette-asztalnál teljesítik.
Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak
kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem
ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem
tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az
emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint
hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint
hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve
munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek,
melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint
egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba
vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia
és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»
«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az
övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a
hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.
«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki?
A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a
darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken
könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság
nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy
az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy
félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű
megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek
lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes
kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor
megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga
földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a
föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog
földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet
keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás,
visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók
elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök
elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor
igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási
biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos
szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged
megkínozni, ha elhanyagolod őket.
«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől;
gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével.
Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít
kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját
valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét
kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt
látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig
befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor
ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem
kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást;
az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.
«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom
terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá
tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked
egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig
megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy
menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a
veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor
megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul
kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz
egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és
aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»
Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az
így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér
vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan
a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor
vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.
A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni,
hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink
mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor
azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják,
akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az
igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában
különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik,
Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.
Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan
tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a
politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok
pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint
ez a két tanulmány.
Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a
hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek
lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb
nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell
kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két
kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe
juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.
A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az
elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából,
a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak
a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem
osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el
lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy
intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy
tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja
a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha
valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem
ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.
Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem
akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja
vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem
annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és
az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit
egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az
alkalom rá, vagy soha.
Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése
szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani
lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a
mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.
Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók
lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk
közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek
megoldva.
A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon
az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy
függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a
hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az
első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom
túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt
mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt
lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes
király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom
elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a
másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a
mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól,
a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok
hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.
Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség
Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.
Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy
odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli,
még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet
kezében tart, szintén hatalom.
Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a
jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom,
melyekből ered?
Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti
jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom
alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét,
mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek
haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha
tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga
lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a
fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más
embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti
magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.
Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy
más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk
és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az
egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk,
hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön
több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.
Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk
különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így
alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem
mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen
társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés
jellegét.
Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon
elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak,
megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy
lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben
nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála
előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra,
lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell
tennie és mitől kell tartózkodnia.
Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és
megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi
szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a
minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,[155] saját bírája marad a
szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a
tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a
szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.
Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának,
hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha
a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne
maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?
Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép»
kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához
szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az
általunk föltételezettet megelőzi.
Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának,
mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi
szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az
aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a
természetét, mely belőle alakul.
Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e
nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk
közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét,
életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az
egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»
Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre
szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön
személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv
testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a
gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a _politikai testület_ nevét
viseli, melyet tagjai _állam_nak hívnak, mikor passziv, _szuverén_nek,
mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A
tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a _nép_ nevet viselik,
külön-külön _polgárok_nak neveztetnek, mint a _polgárság_ tagjai vagy a
szuverén hatóság részesei és _alattvalók_nak, mint ugyanazon hatóság
alárendeltjei.
Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában
foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy
minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős
viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az
egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.
Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan
kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a
közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben
a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük
tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből
kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy
pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti
azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti
magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű
lénynyé, egyénné válik.
A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös
följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk,
hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy
tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.
Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután
a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános
akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint
általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az
egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a
többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert
ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi
szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem
mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem
szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.
Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy
mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges,
önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik,
vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint
alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész
szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá,
észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül
képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek
volnának.
Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság
nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember,
mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és
hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti
állapotban.
Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a
polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a
javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az
egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén
hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább
tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig
egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá
van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így
a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy
többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint
a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az
adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.
Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános
akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről
lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi
jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak
ezután kell megcsinálni.
Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy
több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan
viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek
egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész,
a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll,
nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.
Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát
veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a
bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más
szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül.
Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely
határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta
aktus, a mely a törvény nevét viselheti.
Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az
általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet,
ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is
határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve
mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni
fogjuk, hogy történhetik ez.
A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá
szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat
ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig
ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely
által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és
az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép
megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.
Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe
vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket
mint szuverén hozott.[156]
Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát
szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a
választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén
maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy
jogot, a melylyel nem bír.
Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni
be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges
akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre
feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig
kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az
összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű
és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.
Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép
főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek,
mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával;
vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással
közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a
törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.
Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra
bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának
képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.
Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk,
hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen;
vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy
nagy nép a maga törvényhozója legyen;
vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;
vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.
Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy
közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő
testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a
közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai
szabadság fentartásával.
Ennek a testületnek a tagjai _hivatalnokoknak_ vagy _királyoknak_
neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az
embereket, a kikből áll, _fejedelemnek_ és tekintetbe véve
tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.
Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis
az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában,
ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk,
melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a
rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve,
hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok
hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon
pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a
nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni
akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló
megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és
az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.
Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak
kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek,
mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén
úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam
minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred
része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer
emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre
mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy
százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények
megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya
ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy
mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.
Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a
közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a
korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a
köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a
visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására,
annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat
fékentartására.