Emil, vagy a nevelésről - 06

neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy
szükségletek, mondta Favorinus,[26] a nagy javakból erednek és gyakran a
legjobb módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával
vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.
Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán
fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan
élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz
lett volna?
Ha halhatatlanok volnánk, nagyon boldogtalan lények volnánk. Keserves
dolog meghalni, kétségkívül; de édes remélni, hogy nem fogunk örökké
élni és hogy egy jobb élet véget fog vetni ez élet gyötrelmeinek. Ha
felajánlanák nekünk a halhatatlanságot ezen a földön, kicsoda akarná
elfogadni ezt a szomorú ajándékot?[27] Milyen menedék, milyen remény,
milyen vigasztalás maradna számunkra a sors kegyetlensége és az emberek
igazságtalansága ellen? A tudatlan, a ki nem gondol előre, kevéssé érzi
az élet értékét és kevéssé fél elvesztésétől; a felvilágosodott ember
látja a sokkal nagyobb értékű javakat, a melyeket nálánál többre becsül.
Csak a féltudás és az álbölcseség csinál legrosszabb bajt a halálból, a
mikor tekintetünket épen csak a halálig terjeszti ki s nem azon túlra
is. A halál kényszerüsége a bölcs embernek csak ok arra, hogy elviselje
az élet gyötrelmeit. Ha nem volnánk benne bizonyosak, hogy egykor el
fogjuk veszteni, nem érne annyit a föntartása.
Erkölcsi bajaink mind a képzelődésből származnak, kivéve egyet: a bűnt;
ez pedig tőlünk függ. Fizikai bajaink vagy magukat emésztik fel, vagy
minket. Az idő vagy a halál a gyógyszerünk, de annál többet szenvedünk,
mennél kevesebbet tudunk szenvedni és több kínt szerzünk magunknak
betegségeink gyógyításával, mint a mennyit elviselésükkel szenvednénk.
Élj a természetnek megfelelően, légy türelmes és kergesd el az
orvosokat: a halált nem fogod ugyan elkerülni, de csak egyszer fogod
érezni; holott az orvosok mindennap beleoltják megzavart képzelődésedbe
és hazug művészetük, a helyett, hogy meghosszabbítaná napjaidat,
megfoszt élvezetüktől. Mindig azt fogom kérdezni, micsoda igazi jót tett
ez a művészet az embereknek. Néhányan azok közül, a kiket meggyógyít,
meghalnának, az igaz, de milliói azoknak, a kiket megöl, életben
maradnának. Okos ember, ne játszszál ezen a lutrin, a melyben nagyon is
sok az eshetőség ellened. Szenvedj, halj meg vagy gyógyulj meg: de
mindenekfelett élj, utolsó órádig.
Az emberi intézményekben minden bolondság és ellenmondás. Mennél többet
veszít értékéből életünk, annál többet foglalkozunk vele. Az aggastyánok
jobban sajnálják, mint a fiatalok, nem akarják elveszíteni az
előkészületeket, melyeket élvezésére tettek; bizony keserves dolog
meghalni hatvan éves korban, mielőtt az ember elkezdett volna élni. Azt
hiszik, hogy az emberben erős szeretet él saját fentartására és ez igaz;
de azt nem látják, hogy ez a szeretet, a milyennek mi érezzük, nagy
részben az emberek műve. Természettől fogva az ember csak annyira
törődik a maga fentartásával, a mennyire hatalmában vannak az erre való
eszközök; a mint ezek az eszközök eltünnek kezéből, megnyugszik és
meghal a nélkül, hogy haszontalanul kínozná magát. A lemondás első
törvényét a természettől kapjuk. A vadak, úgy mint a vadállatok, nagyon
kevéssé védekeznek a halál ellen és csaknem panasz nélkül viselik el. Ha
ez a törvény le van rombolva, alakul egy másik, a mely az észből fakad;
de kevesen tudják belőle levonni és ez a mesterséges lemondás sohasem ép
olyan teljes és teli, mint az első.
Az elővigyázat! Az elővigyázat, a mely szüntelenül kivetkőztet magunkból
és gyakran oda helyez, a hova sohasem jutunk el, – ime ez az igazi
forrása minden boldogtalanságunknak. Micsoda mániája egy olyan
ideiglenes lénynek, mint az ember, hogy mindig a messzeségbe néz, olyan
jövőbe, a mely oly ritkán következik be és elhanyagolja a jelent, a
melyben biztos! Annál gyászosabb mánia, mert szüntelenül növekszik a
korral és mert az aggastyánok mindig bizalmatlankodók, előregondoskodók,
fukarok, inkább megvonják maguktól a ma szükségeset, mint hogy száz év
mulva nélkülözzék a fölöslegeset. Így ragaszkodunk mindenhez,
belekapaszkodunk mindenbe; az idő, a hely, az emberek, a dolgok, mindaz,
a mi van, mindaz, a mi lesz, fontos mindegyikünknek: a saját
egyéniségünk csak a legkisebb része énünknek. Mindenki, hogy úgy
mondjam, kiterjeszti magát az egész földre és érzékenynyé lesz ezen az
egész nagy felületen. Csodálni való-e, hogy bajaink megsokasodnak minden
ponton, a melyen sebezhetők vagyunk? Hány fejedelem keseredik el olyan
ország miatt, a melyet sohase látott! Hány kereskedő van, a kit elég
Indiában megsérteni, hogy Párisban kiabáljon!
Vajjon a természet távolítja-e el az embereket önmaguktól? Vajjon a
természet akarja-e, hogy mindenki másoktól tanulja meg a rendeltetését
és néha utolsónak tanulja meg, úgy hogy akárhányan haltak meg boldogan
vagy boldogtalanul, a nélkül, hogy valaha tudtak volna róla? Látok egy
friss, vidám, erős, magát jól érző embert, jelenléte örömet sugall,
szemeiből a megelégedés, a jólét sugárzik, a boldogság képmását hordja
magával. Jön egy levél a postán, a boldog ember megnézi, neki szól,
felnyitja, elolvassa. Külseje egy pillanat alatt megváltozik; elsápad,
elájul. Magához térve sír, nyugtalankodik, nyög, tépi a haját, megtölti
a levegőt siránkozásával, olyan, mintha rettentő görcsök fogták volna
el. Bolond! Mit vétett neked ez a papiros? Melyik tagodtól fosztott meg?
Milyen bűnt követtetett el veled? Végül, mit változtatott meg benned,
hogy ilyen állapotba jutottál, a milyenben látlak?
Ha a levél eltévedt volna, ha könyörületes kéz a tűzbe vetette volna,
ennek az egyszerre boldog és boldogtalan halandónak a sorsa alighanem
sajátszerű probléma lett volna. Szerencsétlensége, fogjátok mondani,
tényleges volt. Nagyon jól van, de nem érezte volna. Hol volt tehát?
Boldogsága képzelt volt. Vagyis: az egészség, a vidámság, a jóllét, a
lelki nyugalom csak látomány. Nem élünk többé ott, a hol vagyunk, csak
ott élünk, a hol nem vagyunk. Megéri-e hát a fáradságot, ennyire félni a
haláltól, ha az, a miben élünk, megmarad?
Oh ember! Korlátozd létedet önmagadra és nem leszel többé boldogtalan.
Maradj azon a helyen, a melyet a természet kijelöl neked a lények
lánczolatában, semmi sem fog tudni téged innen kiűzni; ne ágaskodj fel a
szükségszerűség kemény törvénye ellen s ne merítsd ki, ellen akarva neki
állni, azokat az erőket, a melyeket az ég nem azért adott neked, hogy
kiterjeszd vagy meghosszabbítsd létedet, hanem csupán azért, hogy
fentartsd, a hogy ő neki tetszik s a mennyire ő neki tetszik.
Szabadságod, hatalmad csak oly messzire terjed, mint természetes erőid,
azon túl nem; a többi mind rabszolgaság, illuzió, káprázat. Maga az
uralkodás is szolgai, ha a közvéleménytől függ, mert azoknak
előitéleteitől függsz, a kiken az előitéleteik révén uralkodol. Hogy úgy
vezethesd őket, a hogy neked tetszik, úgy kell magadat vezetned, a hogy
nekik tetszik. Csak meg kell változtatniok gondolkodásuk módját, neked
is akarva-akaratlan meg kell változtatnod eljárásod módját. A kik
közeledben vannak, csak tudniok kell irányítani a nép véleményét, melyet
neked kormányoznod kell, vagy a kegyenczekét, a kik téged kormányoznak,
vagy a családodét, vagy a tiéidet: azok a vezérek, udvaronczok, azok a
papok, azok a katonák, azok az inasok, azok az udvari cselédek, akár a
gyermekek is, ha olyan lángelme vagy is, mint Themistocles,[28] úgy
vezetnek légióid közepette, mint a gyermeket. Tehetsz, a mit akarsz,
igazi tekintélyed sohasem lesz több, mint az igazi képességed. A mint
mások szemével kell látni, az ő akaratukkal is kell akarni. Népeim
alattvalóim, mondod büszkén. Jól van. De te, mi vagy te? Minisztereid
alattvalója. És minisztereid maguk részéről mik? Alattvalói
hivatalnokaiknak, szeretőiknek, szolgáik szolgáinak. Fogj meg mindent,
bitorolj mindent és aztán szórd a pénzt tele kézzel, állíts fel
ágyu-ütegeket, emelj bitófákat és hóhér-kerekeket, bocsáss ki
törvényeket és rendeleteket, sokasítsd meg a kémeket, a katonákat,
hóhérokat, börtönöket, lánczokat, – szegény kicsi ember, mit ér neked
mindez? Nem fognak azért sem jobban szolgálni, sem kevésbbé meglopni,
sem kevésbbé rászedni és nem leszel semmivel korláttalanabb. Mindig azt
fogod mondani: akarom és mindig azt fogod tenni, a mit a többiek
akarnak.
Csak az teszi a maga akaratát, a kinek nincs rá szüksége, hogy mások
karjaival toldja meg a magáét, ha meg akarja tenni; a miből az
következik, hogy minden jóknak elseje nem a tekintély, hanem a
szabadság. Az igazán szabad ember csak azt akarja, a mire képes és azt
teszi, a mi neki tetszik. Ime, az én alapeszmém. Nem kell egyebet tenni,
mint ezt alkalmazni a gyermekkorra és a nevelés minden szabálya
levezethető belőle.
A társadalom gyöngébbé tette az embert, nem csak azzal, hogy megvonta
tőle a saját erőire való jogot, hanem különösen azzal, hogy elégtelenné
tette ez erőit. Ezért sokszorozódnak vágyai gyöngeségével s éppen ebben
van a gyermekkor gyöngesége, összehasonlítva a férfikorral. Ha a meglett
ember erős lény és ha a gyermek gyönge lény, ez nem azért van, mert az
előbbinek egyáltalán több az ereje, hanem azért, mert az előbbi
természetszerűleg megállhat magamagában, a mit az utóbbi nem tehet. A
meglett embernek tehát több akarata kell, hogy legyen, a gyermeknek több
szeszélye; ezen a szón mindazokat a vágyakat értem, melyek nem igazi
szükségletek és a melyeket csak másnak segítségével lehet kielégíteni.
Megmondtam a gyöngeség állapotának az okát. A természet gondoskodott
róla az apák és anyák ragaszkodása által, de ennek a ragaszkodásnak is
lehet túlsága, hiánya és vissza is lehet vele élni. A szülők, a kiknek
megvan a maguk helye a polgári társadalomban, időnek előtte beleviszik a
gyermeket. Azzal, hogy több szükségletet oltanak bele, mint a mennyi
kell, nem enyhítik, hanem növelik gyöngeségét. Növelik még azzal is,
hogy azt követelik tőle, a mit a természet nem követel, azáltal, hogy
alávetik akaratuknak azt a kevés erejét, a mi saját akaratának
szolgálatára való, egy vagy más részről rabszolgasággá változtatva azt a
kölcsönös függést, a melyben a gyermeket gyöngesége, őket pedig
ragaszkodásuk tartja.
Az okos ember meg tud maradni a maga helyén; de a gyermek, a ki nem
ismeri a maga helyét, nem tudná magát rajta megtartani. Ezer kibúvója
van köztünk, a melyeken kiléphet belőle, azok dolga ott tartani őt, a
kik nevelik s ez nem könnyű feladat. Ne legyen sem állat, sem ember,
hanem gyermek, kell, hogy érezze gyöngeségét, de ne szenvedjen általa,
kell, hogy függjön, de ne engedelmeskedjék vakon; kell, hogy kérjen, de
ne parancsoljon. Csak szükségletei miatt van másoknak alávetve és azért,
mert ezek jobban látják, hogy mi hasznos neki, mi szolgál vagy árthat
fenmaradásának. Senkinek, még az apának sincs rá joga, hogy olyat
parancsoljon a gyermeknek, a mi semmire se jó neki.
Mielőtt az emberi előitéletek és intézmények megváltoztatták volna
természetes hajlamainkat, a gyermekek és a felnőttek boldogsága egyaránt
szabadságuk felhasználásában áll; de az előbbieknek ezt a szabadságát
korlátozza gyöngeségük. Mindenki boldog, a ki azt teszi, a mit akar, ha
eleget tud tenni maga-magának; így van az a természetes állapotban élő
embernél. A gyermekek még a természetes állapotban is csak tökéletlen
szabadságot élveznek, a mely hasonló ahhoz, a melyet a polgári
társadalomban élő emberek élveznek. Mindegyikünk, nem tudva többé
függetleníteni magát a többiektől, ebben a tekintetben gyöngévé és
nyomorulttá válik. Azért teremttettünk, hogy emberek legyünk, a
törvények és a társadalom visszasülyesztettek a gyermekkorba. A
gazdagok, a nagyok, a királyok mind olyan gyermekek, a kik látva, hogy
mindenki siet enyhíteni nyomoruságukon, ebből gyermeteg hiúságot
merítenek és nagyon büszkék arra a gondoskodásra, a melyben nem
részesítenék őket, ha kész emberek volnának.
Ezek az elmélkedések fontosak és a társadalmi rendszer minden
ellenmondásának megoldására szolgálnak. Kétféle függés van: függés a
dolgoktól, mely a természettől való és függés az emberektől, a mely a
társadalomtól való. A dolgoktól való függés, nem lévén benne semmi
erkölcsi tartalom, nem árt a szabadságnak és nem nemzője semmiféle
véteknek; az emberektől való függés a természet rendje ellen való[29]
lévén, minden vétek nemzője s úr és rabszolga kölcsönösen elaljasodik
általa. Ha van mód a társadalom e bajának gyógyítására, ez nem lehet
más, mint a törvényt tenni az ember helyébe és a közakaratot valóságos
erővel fölszerelni, a mely fölötte áll minden külön-akarat
hatásosságának. Ha a nemzetek törvényeinek is meglehetne, mint a
természet törvényének, az a hajthatatlansága, melyen soha semmiféle
emberi erő nem győzedelmeskedhetik, akkor az emberektől való függés
visszaváltoznék dolgoktól való függéssé, egyesítve volna a respublikában
a természetes állapot minden előnye a polgári állapotéval, a
szabadsághoz, a mely vétkektől menteseknek tartja meg az embereket,
hozzájárulna az erkölcsiség, a mely fölemeli őket az erényhez.
Tartsátok a gyermeket csupán a dolgoktól való függésben s akkor a
természet rendjét követitek nevelése haladásában. Észszerűtlen
akarásával csak fizikai akadályokat állítsatok szembe, vagy olyan
büntetéseket, a melyek magukból tetteiből folynak és a melyekre
alkalomadtán visszaemlékszik; nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen,
hanem megakadályozni. A tapasztalat vagy a tehetetlenség kell, hogy
helyettesítse nála a törvényt. Ne engedjetek semmit kivánságának azért,
mert kivánja, hanem mert szüksége van rá. Hogy ne is tudja, mi az
engedemesség, a mikor tesz valamit, s ne tudja azt sem, hogy mi az
uralkodás, mikor érte tesznek valamit. Hogy egyaránt érezze szabadságát
a saját tetteiben s a tiéitekben. Pontosan annyira pótoljátok ki hiányzó
erőit, a mennyire szüksége van, hogy szabad legyen, nem pedig
zsarnokoskodó, hogy szolgálataitokat a megalázás bizonyos nemével
fogadva el, vágyakozzék arra a pillanatra, a mikor nélkülözheti őket és
a mikor meglesz az a dicsősége, hogy maga szolgálhatja ki magát.
A természetnek megvannak az eszközei a test megerősítésére és
növesztésére, a melyek ellen nem szabad soha semmit tenni. Nem szabad
kényszeríteni a gyermeket, hogy veszteg maradjon, mikor menni akar, sem
arra, hogy járjon, mikor egy helyben akar maradni. Ha a gyermek akarata
nincs a mi hibánkból elkényeztetve, semmit sem akar ok nélkül. Ugrálnia,
futkosnia, kiabálnia kell, ha kedve van rá. Minden mozdulata erősödni
igyekvő szervezetének szükséglete, de bizalmatlanul kell nézni mindazt,
a mi olyat kiván, a mit maga meg nem tudna tenni és a mit másnak kell a
kedvéért megtenni. Gondosan meg kell külömböztetni az igazi
szükségletet, a természetes szükségletet a növekedni kezdődő szeszélyből
fakadó szükséglettől, vagy attól, a mely nem származik egyébből, mint az
életnek abból a túlságából, a melyről szóltam.
Megmondtam már, mit kell tenni, mikor a gyermek sír, hogy megkapja ezt
vagy azt. Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a mint szóval tudja kérni, a
mit kiván és mégis sírással teszi nyomatékosabbá kérelmét, hogy hamarabb
megkapja vagy hogy legyőzzön egy tilalmat, – visszavonhatatlanul el kell
utasítani. Ha szükséglet szólaltatta meg, ezt neked tudnod kell és
azonnal meg kell tenned, a mit kér, de bármiben is engedni könnyeinek
annyi, mint könnyek ontására izgatni, megtanulni a jóakaratodban való
kételkedésre s azt a hitet kelteni benne, hogy a kellemetlenségnek
nagyobb hatalma van fölötted, mint a jóindulatnak. Ha nem tart téged
jónak, hamar gonoszindulatúvá lesz, ha gyöngének tart, hamar akaratos
lesz: fontos dolog mindig az első jelre megtenni neki mindent, a mit nem
akarsz visszautasítani. Ne légy bőkezű a visszautasításban, de ne vond
vissza soha.
Mindenekfelett óvakodjatok üres udvariassági formulákat oltani bele a
gyermekbe, a melyek varázsszavak szolgálatát teszik neki, hogy alávessen
akaratának mindent, a mi körülveszi s hogy azonnal megkapjon mindent, a
mi tetszik neki. A gazdagok czeremóniás nevelésében sohasem mulasztják
el, hogy a gyermeket udvarias parancsolgatásra ne tanítsák, előirva neki
a szólamokat, melyekkel élnie kell, hogy senki se merjen neki
ellenállni; az ő gyermekeiknek nincs sem kérő hangja, sem kérő modora,
olyan arrogánsak még mikor kérnek is, mint mikor parancsolnak, mintha
annál biztosabbak volnának benne, hogy engedelmeskedni fognak nekik.
Meglátni mindjárt, hogy a _sziveskedjék_ a szájukban annyit jelent, hogy
_akarom_, a _kérem_ annyit, mint _parancsolom_. Csodálatraméltó
udvariasság, a melynek nincs más czélja számunkra, mint megváltoztatni a
szók értelmét, hogy ne tudjunk soha máskép beszélni, mint parancsolva. A
mi engem illet, a ki kevésbbé féltem Emilt attól, hogy goromba lesz,
mint attól, hogy arrogáns, sokkal jobban szeretem, ha kérő hangon
mondja, hogy _tegye meg_, mint parancsoló hangon, hogy _kérem_. Nem a
szólam a fontos nekem, a melyet használ, hanem az értelem, melyet
hozzákapcsol.
Van túlzott szigorúság és van túlzott engedékenység, mind a kettő
egyformán kerülendő. Ha megengeditek, hogy a gyermek szenvedjen,
veszélyeztetitek egészségét, életét, igazán szerencsétlenné teszitek; ha
sok gonddal megkimélitek mindennemű kellemetlenségtől, nagy
szenvedéseket készíttek elő számára, kényessé, érzékenynyé teszitek,
kiveszitek az emberi állapotból, a melybe pedig egy napon ellenetekre is
vissza fog térni. Hogy ki ne tegyétek a természet bizonyos bajainak,
magatok csináltok neki olyan bajokat, melyeket a természet nem szánt
neki. Azt mondhatjátok erre, hogy magam is beleesem azoknak a rossz
apáknak a hibájába, a kiknek szemére vetettem, hogy föláldozzák
gyermekük boldogságát egy távol jövőre való tekintetnek, a mely talán be
sem fog soha következni.
Egyáltalán nem; mert a szabadság, melyet növendékemnek adok, bőségesen
kártalanítja azokért a könnyű fajta kényelmetlenségekért, a melyeknek
kiteszem őt. Apró kölykeket látok játszani a hóban, lilaszínűek,
dermedtek, alig tudják mozgatni az ujjukat. Csak rajtuk áll, hogy
bemenjenek melegedni, de nem teszik; ha kényszerítenék őket,
százszorosan jobban éreznék a kényszer szigoruságát, mint a hidegét.
Miről panaszkodtok tehát? Szerencsétlenné teszem-e gyermeketeket, mikor
csak olyan kényelmetlenségeknek teszem ki, a melyeket szivesen tűr?
Javára teszek a jelen pillanatban, ha szabadon hagyom, javára teszek a
jövőre nézve, ha fölfegyverzem olyan bajok ellen, melyeket el kell
viselnie. Ha választhatna, az én növendékem akar-e lenni, vagy a tiétek,
az hiszitek, habozna egy pillanatig is?
El tudjátok képzelni, hogy lehet igazi boldogság valami lényre nézve
természetes valóján kívül? És nem a valójából kivetkőztetése-e az
embernek, ha egyformán el akarják vonni fajának minden bajától? Igenis,
fenntartom állításomat: hogy élvezni tudja a nagy jókat, meg kell
ismernie a kis bajokat; ezt a természete kivánja meg. Ha fizikailag
túlságosan jól megy a dolga, megromlik az erkölcse. Az az ember, a ki
nem ismerné a fájdalmat, nem ismerné sem az emberiség ellágyulásait, sem
a részvétet, sem a gyöngédséget; szíve nem indulna meg semmin, nem volna
társas lény, szörnyeteg volna a hozzá hasonlók között.
Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet boldogtalanná tedd?
Hozzászoktatni, hogy mindent megkap, mert vágyai kielégítésük könnyűsége
folytán szüntelenül növekedve, előbb-utóbb a tehetetlenség kényszerítene
akaratod ellenére, hogy a megtagadáshoz folyamodjál és ez a szokatlan
megtagadás több szenvedést okozna neki, mintha nélkülöznie kellene azt,
a mit kiván. Kezdetben a pálcza kellene neki, mely a kezedben van, aztán
megkivánná a zsebórádat, később a repülő madarat, a ragyogó csillagot,
megkivánna mindent, a mit lát. Ha csak isten nem volnál, hogyan
elégítenéd ki?
Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, a mi
hatalmában van. Ebben az értelemben bizonyos fokig igaz Hobbes állítása:
szorozzátok meg vágyainkkal a kielégítésükre való eszközöket és mindenki
ura lesz mindennek. A gyermek tehát, a kinek csak akarnia kell, hogy
kapjon, a mindenség tulajdonosának hiszi magát, minden embert
rabszolgájának tekint és mikor végül kénytelenek valamit visszautasítani
neki, ő lehetségesnek tartva mindent, a mit parancsol, ezt a
visszautasítást lázadásnak minősíti; szemében minden ok, a melyet olyan
korban fejtegetnek előtte, mikor még nem tud okoskodni, nem egyéb, mint
ürügy, mindenben a rosszakaratot látja, a képzelt igazságtalanság érzése
ingerültté teszi természetét, meggyülöli az egész világot és a nélkül,
hogy hálás lenne az engedékenységért, felháborodik minden ellenzésen.
Hogy képzelhetném, hogy az ilyen harag uralma alatt levő s a
legmérgesebb szenvedélyektől emésztett gyermek valaha boldog lehessen?
Boldog! Deszpota volna, vagyis egyszerre a leghitványabb rabszolga és a
legnyomorultabb teremtés. Láttam ily módon nevelt gyermekeket, a kik azt
akarták, hogy forgassák fel egy szempillantás alatt az egész házat, hogy
hozzák le nekik a kakast a toronyról, hogy állítsanak meg egy menetelő
ezredet, hogy tovább hallhassa a dobost, – a levegőt hasogatták
visongásukkal, nem hallgatva senkire, mikor nem engedelmeskedtek nekik
azonnal. Hiába igyekezett mindenki kedvükre lenni, kivánságaik
felingerlődtek a teljesítés könnyüségétől, makacsul ragaszkodtak a
lehetetlen dolgokhoz és mindenütt csak ellenmondásra, akadályokra,
szenvedésre, fájdalomra találtak. Mindig zugolódva, mindig lázadozva,
mindig dühösen, sirással és panaszkodással töltötték napjaikat: vajjon
szerencsés lények voltak-e? A gyöngeség és a zsarnokoskodás együtt csak
bolondságot és nyomoruságot nemzenek. Két elkényeztetett gyermek közül
az egyik megveri az asztalt, a másik megkorbácsoltatja a tengert; sokat
kell korbácsolniok és verniök, a mig nyugodtan élhetnek.
Ha az uralkodás és zsarnokság eszméi nyomorultakká teszik őket
gyermekségüktől fogva, mi lesz velük, ha felnőnek és az emberekkel való
érintkezésük kiterjed és megsokszorozódik. Hozzászokva, hogy minden
meghajol előttük, micsoda meglepetéssel fogják a világba belépve érezni,
hogy minden ellenáll nekik és hogy összeroncsolja őket a a súlya annak a
mindenségnek, melyről azt hitték, hogy kényük-kedvük szerint mozog!
Szemtelen modoruk, gyermekes hiuságuk csak kínzást, megvetést, gúnyt hoz
a fejükre, a megalázás lesz a mindennapi kenyerük: keserű tapasztalatok
hamar megtanítják őket, hogy nem ismerték sem helyzetüket, sem erejüket;
nem lévén hatalmukban minden, azt hiszik, semmi sincs hatalmukban. Annyi
szokatlan akadály akasztja meg őket, annyi gúny alacsonyítja le őket,
hogy gyávák, félénkek, meghunyászkodók lesznek és ép annyira önmaguk alá
sülyednek, mint a mennyire önmaguk fölé voltak emelve.
Térjünk vissza az alapszabályra. A természet arra alkotta a gyermekeket,
hogy szeressék és segítsék őket; de vajjon arra alkotta-e őket, hogy
engedelmeskedjenek nekik és féljenek tőlük? Adott-e nekik tekintélyt
parancsoló föllépést, szigorú tekintetet, kemény és fenyegető hangot,
hogy félelmetessé tegyék magukat? Értem, hogy az oroszlán ordítása
megrémíti az állatokat és hogy reszketnek, ha meglátják rettentő
sörényét, de ha van egyáltalán illetlen, gyűlöletes, nevetséges látvány,
akkor a tanácsosok testülete az, a mint ünnepi díszruhájában leborul egy
pólyás gyermek előtt, melyet pompázó szavakkal szólítanak meg s a mely
feleletül csak bőg vagy öklendez.
Ha a gyermekkort maga-magában tekintjük, van-e a világon gyöngébb,
nyomorultabb, mindennek, a mi körülveszi, jobban kiszolgáltatott
teremtés, a melynek annyira szüksége van szánalomra, gondoskodásra,
pártfogásra, mint egy gyermeknek? Nem tűnik-e úgy, mintha csak azért
mutatna olyan szelid arczot és olyan megható tekintetet, hogy mindenki,
a ki közelít hozzá, érdeklődjék gyöngesége iránt és segitségére siessen?
Micsoda bántóbb, a természet rendjével ellenkezőbb, mint látni egy
zsarnokoskodó és lázadó gyermeket, a mely parancsolgat mindenkinek, a ki
körülveszi és szemtelenül az úr hangján beszél azokkal, a kiknek csak el
kellene őt hagyni, hogy elpusztuljon?
Másrészről, ki nem látja, hogy az első kor gyöngesége annyiféle módon
lenyügözi a gyermeket, hogy barbár dolog ehhez az igához még a mi
szeszélyeinkét is hozzátenni, megfosztva őt úgyis oly korlátozott
szabadságától, melylyel oly kevéssé tud visszaélni és a melytől
megfosztani őt ép oly kevéssé hasznos neki, mint nekünk? Ha nincs
nevetségesebb dolog, mint a fennhéjázó gyermek, nincs szánalomra méltóbb
sem, mint a félénk gyermek. Mikor az értelem korával úgyis megkezdődik a
társadalmi szolgaság, mire való volna megelőzni a személyes
szolgasággal? Tűrjük el, hogy az élet egy mozzanata mentve legyen attól
az igától, melyet nem a természet rakott ránk és engedjük meg a
gyermekkornak természetes szabadsága gyakorlását, a mely legalább
egyelőre távoltartja a bűnöktől, melyeket a rabszolgaságban magunkra
öltünk. Jőjjenek hát azok a szigorú nevelők, azok a gyermekeiknek vakon
engedelmeskedő anyák frivol ellenvetéseikkel, és ismerjék meg előbb a
természet nevelési módszerét, mielőtt földicsérik a magukét.
Visszatérek a gyakorlathoz. Mondtam már, hogy a gyermekednek nem szabad
semmit azért megkapnia, mert kéri, hanem mert szüksége van rá,[30] nem
szabad semmit engedelmességből, tennie hanem szükségből Igy tehát ez a
két szó: engedelmesség és parancs ki lesz tiltva szótárából, még inkább
ez a két szó: kötelesség és kötelezettség; ellenben ez erő, szükség,
tehetetlenség és kényszerűség jelentékeny helyet foglal el benne. Az
értelem kora előtt nem lehet fogalma sem erkölcsi tényekről, sem
társadalmi vonatkozásokról; a mennyire csak lehetséges, kerülni kell az
ezeket jelentő szók kimondását, attól tartva, hogy a gyermek kezdettől
fogva hamis fogalmat alkot magának e szavakból, melyet majd később nem
tudunk vagy nem is lehet kiirtani. Az első hamis fogalom, a mely
beférkőzik fejébe, a tévedés és a vétek csirája lesz benne; erre az első
lépésre kell leginkább ügyelni. Tégy róla, hogy a míg csak érzékelhető
dolgok érintik, minden fogalma érzékleteire vonatkozzék; tégy róla, hogy
mindenfelől ne vegyen észre maga körül egyebet, csak a fizikai világot;
e nélkül biztos lehetsz benne, hogy egyáltalán nem hallgat rád, vagy
hogy a morális világról, melyről beszélsz neki, fantasztikus fogalmakat
alkot magának, melyeket soha életében nem fogsz tudni kitörölni.
Locke nagy alaptétele volt, okokkal meggyőzni a gyermeket; ennek van
mostanában legnagyobb kelete: sikere azonban szerintem nem épen nagyon
alkalmas, hogy becsületére váljék; a magam részéről nem tudok ostobább
valamit elképzelni, mint azokat a gyermekeket, a kikkel oly sokat
okoskodtak. Az ember összes tehetségei közül az okosság, mely úgyszólván
nem egyéb, mint a többieknek összetétele, fejlődik ki legnehezebben és
legkésőbben és ezt akarják arra használni, hogy az előbbi tehetségeket
fejleszszék! A nevelés remekműve, ha okossá tette az embert: és
okoskodással akarnak gyermeket nevelni! Ez annyi, mint a végén kezdeni
és a műből eszközt csinálni. Ha a gyermek hallgatna az okoskodásra, nem
volna szüksége a nevelésre; de ha kicsiny korától fogva olyan nyelven
beszélnek neki, a melyet nem ért, hozzászoktatják, hogy érje be
szavakkal, ellenőrizzen mindent, a mit mondanak neki, hogy ép olyan
okosnak tartsa magát, mint a mestere, vagy vitatkozó és czivakodó legyen
és mindent, a miről azt hiszik, észszerű okokból érik el nála, csak a
sóvárság, a félelem vagy a hiúság okából érnek el.
Ime a formula, a melyre visszavezethető csaknem minden erkölcsi tanítás,
melyben a gyermeket részesítik, vagy részesíthetik:
_A mester:_ Ezt nem szabad tenni.
_A gyermek:_ És miért nem szabad tenni?
_A mester:_ Mert ez rossz.
_A gyermek:_ Rossz? Mit tesz az, hogy rossz?
_A mester:_ A mi meg van tiltva.
_A gyermek:_ Hát mi baj van abból, ha megteszem, a mi meg van tiltva?
_A mester:_ Büntetést kapsz, mert engedetlen voltál.
_A gyermek:_ Megteszem úgy, hogy ne tudják meg.
_A mester:_ Csakhogy vigyáznak ám rád.
_A gyermek:_ De ha elbújok.
_A mester:_ Ki fognak kérdezni.
_A gyermek:_ Hazudni fogok.
_A mester:_ Hazudni nem szabad.
_A gyermek:_ Mért nem szabad hazudni?
_A mester:_ Mert az rossz stb. stb.
Ime a kikerülhetetlen körforgás. Ha kilépsz belőle, a gyermek már nem
fog többé megérteni.