Emil, vagy a nevelésről - 13

rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat
is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én
ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy
akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy
egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani?
Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem
látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt
zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez
nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban
körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a
gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást
is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé
válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A
gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a
gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja
megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok
fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás
és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha
gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a
tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.
Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet
elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk
látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a
tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy
híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az
előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk
semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb,
csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki
semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a
járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk
meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a
mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra.
Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a
mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként
hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani,
a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel
helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével
alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni.
Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel
kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az
érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által
helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak
minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének
magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője
szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye
mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra
járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette
megtenni, tegye meg ő maga.
Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes
megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt
utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat
törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint
megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A
gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az
én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a
művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes
legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e
ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az
élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal
nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak
utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom,
hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a
tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt,
nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát
a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek
és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és
konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól
is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében,
mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól
bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos
alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az
arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.
Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami
felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak
elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői
hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri
soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a
biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak,
a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a
pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én
el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a
tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud
mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy
oszlopfő levélzetét.
Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt
kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom
neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom,
hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és
koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a
foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő
módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok
vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat.
Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép
szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy
vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy
másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak
van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a
karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a
haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel
előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran
túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók
utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a
formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk
közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme
előtt tennénk.
Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk
őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne
lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva
őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az
érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket
körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden
példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor
a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a
homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb
hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes
képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban
fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó
aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az
ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű
fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és
kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy
megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége
után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik
rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek
közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány
ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.
Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk.
Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az,
a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet
más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi
módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a
geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az
okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a
bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül
melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a
melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a
melyről szó van.
Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem
találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy
megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a
helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik
helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.
Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket
egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni
az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a
nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi
más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra
helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én
tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a
viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy
megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör
rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal
rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör
sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a
kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.
Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától
kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem
szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög
két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög
csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez
a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy
harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem
és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve
ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár
kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki
megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő
használatához.
Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel,
leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a
körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és
meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek
nagysága? stb.
Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán
neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó
bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos,
egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy
kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát,
megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk,
hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél
fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét,
összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek
össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva;
megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a
parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani
a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait
stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon
bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal,
a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző
kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni,
hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha
elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk,
vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban
egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak
és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú
izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk
kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a
lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.
Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját
pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él
vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már,
hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi
játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és
elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre.
Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a
többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket
az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a
felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy
a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy
értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester
rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a
melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát
használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül
kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok
a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál
fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a
ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad
ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem
horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk,
azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre
leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk
azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a
toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly
mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a
tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik
végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét,
erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a
férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.
A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de
annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle
csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A
gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy
megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem
volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat
vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára,
és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán
belefogni.
Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint
ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség
van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a
mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a
kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel
nézőket a _Comédie Italiennebe!_ Ki ne hallott volna Németországban vagy
Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról?
Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a
kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé
könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid,
kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas
valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban,
hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se
tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis
angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam
egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a
desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy
csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is
meglepte tökéletességével.
Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja,
hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről
fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem
sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.
Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés
hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet
illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak
látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük,
a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt
csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez
nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és
kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet
megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy
kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává
tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra
okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül
mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag
nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani,
akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és
unalom nélkül czélt érjünk.
A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a
legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek
gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a
nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja
fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy
hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel
tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s
így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk
figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely
bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel
van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég
ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat
keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó
testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük
fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást,
mintha állva maradunk.
Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz
összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás
közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér
hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még
elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már
késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a
villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind
ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni,
megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor
jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.
Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk;
olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy
visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek
gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által
gyakoroljuk.
Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang,
az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a
mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és
a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint
az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint
mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a
nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két
hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három
hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke.
Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem
hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az
energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb
beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat
az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket
reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani.
Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a
hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan
érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.
Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni,
szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a
grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy
megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban
nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi
fölösleges.
Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé,
hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia
iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának
való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget
akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat
készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.
Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az
írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását.
Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk
eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag
megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra
nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük
ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy
beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben
azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.
De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még
hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a
zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell
tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül
sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy
kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy
ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje
meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és
szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase
legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű,
egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a
basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje;
mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál
kell énekelni.
Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben,
innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok
megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és
különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok
nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a
hangsor hangjegyeit megnevezzük. _C_ és _A_ meghatározott,
változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk
mindig visszaadnak. Az _ut_ és _la_ már máskép áll. _Ut_ állandóan a dúr
hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A _la_
állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye.
Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait,
a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a
különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és
szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan
összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok
értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk
neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy
számukra _ut_ és _C_ mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is
szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a _C?_ Skálázásuk módja is
rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy
szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a
két szótag: _ut_ és _mi_ egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb,
egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az
az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a
melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?
Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne
legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok
legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár
valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang
mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár _D_-ben, akár
_C_-ben, akár _G_-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig _ut_ vagy
_la_ legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a
hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig
elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása
gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy
természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól
való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek
csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással
énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a
zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint
mulatság.
Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a
miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről,
szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről,
mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni
magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk
hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást
állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk.
Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát,
szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a
képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a
választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s
azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak
többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának
szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az
életmód, melyet hivatása előír.
Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy
kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít
megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények
élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi
tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs