Emil, vagy a nevelésről - 19

legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a
földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s
ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid
örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged,
mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.
Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én
jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy
soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy
nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni,
a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden
időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit,
kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a
melyeket öntől kap.
A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy
azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint
hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha
sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb,
annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem
dicsőségből.
Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé fölébe emelkedhess.
Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy
függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által
uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem
valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi
mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet
dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa
ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak
attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira
vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is
tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden
eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt
hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a
segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a
sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát
mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs
abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban
fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.
A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér,
ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a
nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha
művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha
olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet
elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a
világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem
boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez
nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz
hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok
fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha
nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van?
Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet.
Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy művedet a műtárlaton?
Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is
protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal
sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit
és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy
azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói
vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a
kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-,
mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell,
hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz
rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más
mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.
Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé
megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak
hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban?
A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s
inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl
az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az
aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass?
Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól
is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a
nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél;
ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.
Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél
menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják,
nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra,
a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden
mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a
pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem
akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug
légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt,
aljasul kedveskedő az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi
csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye
téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az
ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned
a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a
nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged
nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember
légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen
mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le
ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az
ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és
lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon,
egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti
idejét az, a ki így veszi hasznát.
Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De
legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent
ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a
közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint
a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy
könyvíró legyen.[72] Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk
hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom
semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta;
jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál
porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a
pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De
hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az
is kell hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják,
gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így
tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes
mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség
hasznosság nélkül.
Korunk egy híres írója,[73] a kinek könyvei tele vannak nagy tervekkel
és kicsiny szempontokkal, fogadalmat tett, mint az ő hitközségebeli
papok mind, hogy nem lesz neki saját asszonya. De aggályoskodóbb lévén
házasságtörés dolgában, mint a többiek, azt mondják, azzal segített
magán, hogy csinos szolgálókat tartott s ezekkel tette tőle telhetőleg
jóvá azt a sérelmet, a melyet faja ellen ezzel a meggondolatlan
kötelezettséggel elkövetett. A polgár kötelességének tekintette, hogy
ujabb polgárokat adjon a hazának és a mi adót ebben a tekintetben a
hazának fizetett, azzal a mesteremberek osztályát tette népesebbé. A
mint ezek a gyermekek fölserdültek, valamennyit valami kedvük szerinti
mesterségre taníttatta. Csak a tétlen, értéktelen és a divatnak
alávetett mesterségeket zárta ki, a milyen például a parókacsináló
mestersége, a melyre soha sincsen szükség és a mely egyik napról a
másikra hasznavehetetlenné válhatik, hacsak a természet nem fog
tartózkodni attól, hogy hajat növeszszen nekünk.
Ennek a szellemnek kell minket vezetni Emil mesterségének
megválasztásában: illetőleg nem a mi dolgunk ez a választás, hanem az
övé; mert az elvek, melyekkel el van telve, megtartják benne a
haszontalan dolgok iránti természetes megvetést, tehát soha sem lesz
kedve idejét értéktelen munkával tölteni és nem ismeri a dolgoknak más
értékét, mint a mely tényleges hasznukból folyik; olyan mesterségre van
szüksége, a mely Robinsonnak is hasznára lehetett szigetén.
Ha egy gyermeknek áltekintést adunk, a természet és a művészet termékein
felingerelve kiváncsiságát, utána menve oda, a hova a kiváncsiság
vezeti, megvan az az előnyünk, hogy tanulmányozhatjuk izlését,
kedvteléseit, hajlamait és láthatjuk géniusának első szikráját
föllobogni, ha van benne valami határozott egyéniség. De gyakori
tévedés, a melytől óvakodnunk kell, ha a tehetség tüzének tulajdonítjuk
azt, a mi a véletlen alkalom hatása és határozott hajlamnak tekintjük
valamely művészet iránt azt, a mi csak az emberrel és a majommal közös
utánzás szelleme és a mi ezt is, azt is, öntudatlanul arra viszi, hogy
utána akarjon csinálni mindent a mit lát, a nélkül, hogy igazában tudná,
mire jó az? A világ tele van mesteremberekkel és még inkább művészekkel,
a kiknek nincs velük született tehetségük arra a mesterségre, a melylyel
foglalkoznak és a melyre kora ifjúságuktól fogva rászorították őket,
akár mert más tekintetek alapján határoztak, akár mert megtévesztette
őket az a látszólagos buzgalom, a mely épp úgy vihette volna őket
bármely mesterségre, ha épp úgy maguk előtt látták volna űzését. Az
egyik ember dobszót hall és már is tábornoknak képzeli magát, a másik
építkezést lát és mindjárt építész akar lenni. Mindegyik kedvet kap arra
a mesterségre, a melyet maga előtt lát, ha azt hiszi róla, hogy
megbecsülésben részesül.
Ismertem egy lakájt, a ki látta gazdáját festeni és rajzolni és fejébe
vette, hogy ő is festő és rajzoló lesz. Abban a pillanatban, a mint ez
az elhatározás megfogamzott benne, fogta a czeruzát és nem is tette
félre, legföljebb azért, hogy ecsethez nyuljon, a melyet soha életében
nem fog többé félretenni. Tanulás és szabályok nélkül nekilátott
berajzolni mindent, a mi keze ügyébe akadt. Három egész évet töltött
pacsmagolásai fölé görnyedve a nélkül, hogy valami is eltudta volna
vonni tőlük, kivéve a szolgálatát és a nélkül, hogy valaha is elcsüggedt
volna a csekély haladáson, melyet középszerű hivatottságánál fogva tett.
Láttam őt nagyon forró nyárban hat hónapon át, a mint egész nap ült egy
délnek fekvő kicsiny előszobában, a melyben fuldoklott az is, a ki csak
keresztül ment rajta, vagy jobban mondva oda volt ragadva székéhez egy
golyó előtt, rajzolta ezt a golyót és újra lerajzolta, legyőzhetetlen
szívóssággal kezdte mindig újra és újra, a míg a görbületet elég jól
tudta visszaadni, hogy meg lehessen elégedve munkájával. Végre
gazdájának pártfogásával eljutott odáig, hogy levethette a bérruhát és
az ecsetjéből élhetett. Egy bizonyos pontig a kitartás helyettesítheti a
tehetséget: ezt a pontot elérte és nem is fogja soha túlhaladni. Ennek a
derék legénynek az álhatatossága és becsvágya dicséretére válik. Mindig
becsületet fog szerezni kitartásával, bizalmával, hűségével,
erkölcsével, de sohasem fog egyebet festeni, mint ajtóbetéteket. Kit ne
vezetett volna félre a buzgalma? És ki nem tekintette volna igazi
tehetségnek? Nagy különbség van a között, hogy az embernek kedve telik
valamelyik munkában vagy hogy hivatott-e rá? Finomabb megfigyelésekre
van szükség, sem mint gondoljuk, egy gyermek igazi geniuszáról és igazi
izléséről, a mely gyermek inkább óhajtásait mutatja ki, mint a hajlamait
és a melyet mindig az óhajtásai szerint itélnek meg, mert a hajlamait
nem tudják kitanulmányozni. Szeretném, ha egy helyes itéletű ember
értekezést tartana a gyermekek megfigyelésének művészetéről. Nagyon
fontos dolog volna ismerni ezt a művészetet; az apák és a tanítók még az
elemein sincsenek túl.
De talán túlságos fontosságot tulajdonítunk mi egy mesterség
megválasztásának. Miután nincs egyébről szó, mint kézi munkáról, ez a
választás könnyű dolog Emilnek; és tanuló idejének már több mint a felén
túl van, azoknak a gyakorlatoknak révén, melyekkel mostanáig
elfoglaltuk. Mit tegyen tehát? kész mindenre, tud bánni az ásóval és a
kapával, tud bánni az esztergával, a kalapácscsal, a gyaluval és a
ráspolylyal. Ismerős már minden mesterség szerszámaival. Csak arról van
szó, hogy elég ügyességet, elég könnyűséget szerezzen ezen szerszámok
valamelyikének kezelésében, hogy szorgalom dolgában egyenlővé váljon a
jó munkásokkal, a kik bánnak velük; ebben a tekintetben pedig nagy
előnye van fölöttük abban, hogy a teste ügyes, tagjai hajlékonyak, úgy
hogy fáradtság nélkül tud bármiféle testtartást kibirni és erőfeszítés
nélkül, sokáig ki tud állani mindenféle mozdulatot. Ezenfelül a szervei
helyesek és jól be vannak gyakorolva; a mesterségek egész mechanikáját
ismeri már. Csak a megszokás hiányzik már neki, hogy úgy tudjon
dolgozni, mint egy mester. A megszokást pedig csak idővel szerezzük.
Vajjon azok közül a mesterségek közül, a melyek közt válogathatunk,
melyikre fog elegendő időt fordítani, hogy tökéletessé váljék benne?
Csak erről van most már szó.
Olyan mesterséget adjatok a felnőtt embernek, a mely nemének megfelel. A
fiatal embernek pedig olyan mesterséget, a mely korának megfelel:
semmiféle ülő és szobai foglalkozás, a mely elpuhítja és férfiatlanná
teszi testét, nem tetszik és nem is való neki. Soha fiatal gyerek nem
fog magamagától arra vágyódni, hogy szabó lehessen; ugyancsak művészet
kell hozzá, hogy rávegyék erre az asszonyi mesterségre azt a nemet, a
mely nem termett rá.[74] Ugyanaz a kéz nem bánhat egyszerre a tűvel és a
karddal. Ha uralkodó volnék, a szabóságot és a többi tűvel dolgozó
mesterséget csak a nőknek engedném meg és a sántáknak, a kik kénytelenek
női foglalkozásukat űzni. Nagy bolondoknak találom a keletieket, a kik,
mikor szükségét látják az eunuchoknak, csinálják az eunuchokat. Miért
nem elégesznek meg azokkal, a kiket a természet tett azzá, az
elférfiatlanított férfiak tömegével, a kiknek a természet
összezsugorította a szivét? Volnának ezek annyian, a mennyire szükségük
van. Minden gyönge, kényes, félénk ember természeténél fogva az ülő
életmódra van kárhoztatva; arra van teremtve, hogy asszonyokkal vagy
asszonyok módjára éljen. Jól van tehát, űzzön valami nekik való
mesterséget és ha föltétlenül szükség van igazi eunuchokra, kárhoztassák
erre az állapotra azokat az embereket, a kik megbecstelenítik nemüket
azzal, hogy olyan foglalkozást vállalnak, a mely nem nekik való.
Választásuk rávall a természet tévedésére; ezt a tévedést igazítsátok
egy vagy más módon helyre és jó dolgot műveltetek.
Megtiltom növendékemnek az egészségtelen mesterségeket, de nem a
fáradtságos mesterségeket, sőt még a veszedelmes mesterségeket sem. Ezek
egyszerre gyakorolják az erőt és a bátorságot s csupán a férfiakat
illetik meg, a nők nem vállalkoznak rájuk; miért nem szégyenlik hát a
férfiak, hogy azokra a dolgokra adják magukat, a miket a nők csinálnak?
Luctantur paucæ, comedunt coliphia paucæ.
Vos lanam trahitis calathisque peracta refertis
Vellera…[75]
Olaszországban nem látni asszonyokat az üzletekben és nem lehet
szomorúbb dolgot képzelni, mint egy pillantást egy utczába ebben az
országban azok számára, a kik hozzá vannak szokva a franczia és angol
utczákhoz. Látni a divatárusokat, a mint szalagokat, fejdíszeket,
hajhálókat adnak el a hölgyeknek; ezeket a finom holmikat nagyon
nevetségeseknek találtam a vaskos férfikezekben, melyek arra vannak
alkotva, hogy a fujtatót nyomkodják és az üllőn kalapáljanak. Ezt
mondtam magamban: ebben az országban visszahatásul az asszonyoknak
kellene kardkészítő és fegyverkovács üzleteket nyitni. Nos, készítse és
árulja mindenki a maga nemének való fegyvereket. Hogy az ember ismerje,
használni kell őket.
Fiatalember, nyomd rá munkáidra a férfi kezének bélyegét. Tanuld meg
erős karral forgatni a fejszét és a fürészt, gerendát ácsolni, fölmászni
a háztetőre, fölrakni a tető gerendát és bordákkal és vaskapcsokkal
megszilárdítani és aztán hívd oda nővéredet, hogy segítsen a munkádban,
mint a hogy ő mondta neked, hogy segíts neki hímzésén dolgozni.
Túlságos sokat mondok erről kedves kortársaimnak, érzem; de néha
elragadtatom magamat a következtetések erejétől. Ha valaki, bárki legyen
is, szégyell nyilvánosan dolgozni gyaluval a kezében és bőrköténynyel
maga előtt, én nem látok benne egyebet, mint a képzelődés rabszolgáját,
a ki mindjárt elpirul, ha jót tesz, a mint egyszer kinevetik a
becsületes embereket. Mindazáltal engedjünk az apák előitéleteinek addig
a pontig, a míg az nem válik ártalmára a gyermekek helyes itéletének.
Nem szükséges gyakorolni az összes hasznos mesterségeket, hogy
becsületet szerezzünk valamennyinek, elég, ha egyiket sem becsüljük
saját értékén alul. Mikor az ember válogathat és máskülönben is semmi
sem korlátozza, miért ne követnők a kellemesség, a hajlam, a
czélszerüség tanácsát az egyenlő rangú foglalkozások közt? A fémmunkák
hasznosak, sőt valamennyi közt leghasznosabbak, mindazáltal, ha csak
nincs erre valami különös okom, nem fogok fiadból lakatost, kovácsot
vagy lópatkolót csinálni. Nem szeretném őt az üllőnél egy cyclops
arczával látni. Hasonlókép kőművest sem csinálnék belőle, mégkevésbbé
czipészt. Minden mesterség űzése szükséges, de a ki válogathat, annak
tekintettel kell lenni a tisztaságra, mert ez nem képzelődés dolga;
ebben a pontban az érzékeink után kell indulni. Végül nem szeretném
azokat a lélekölő foglalkozásokat sem, melyekben a munkások gépiesen és
csaknem automata módjára mindig csak ugyanabban a munkában gyakorolják
kezüket: takácsok, harisnyakötők, kőfaragók; mire való értelmes
embereket használni ezekre a mesterségekre? Ezekben csak az egyik gép
vezeti a másikat.
Mindent jól megfontolva legjobban szeretném, ha növendékemet az asztalos
mesterségre vinné kedve. Tiszta, hasznos mesterség, odahaza lehet vele
foglalkozni, elegendő mozgásban tartja a testet, ügyességet és
leleményességet kiván a munkástól és munkáinak formáját a hasznosság
határozza meg ugyan, de az elegánczia és az izlés sincs belőle kizárva.
Ha növendékednek szelleme véletlenül határozottan a spekulativ
tudományokra hajlik, akkor nem kárhoztatnám, ha hajlamainak megfelelő
mesterséget adnának neki; tanuljon meg például matematikai készülékeket,
szemüvegeket, távcsöveket készíteni.
Mikor Emil a mesterségét tanulja, magam is együtt tanulom vele, mert meg
vagyok róla győződve, hogy csak azt tanulja meg jól, a mit együtt
tanulunk. Együtt állunk be tehát az inassorba és nem fogjuk kivánni,
hogy urak módjára bánjanak velünk, hanem úgy, mint igazi inasokkal, a
kik nem csak tréfából azok. Mért is ne lennénk igazi inasok? Péter czár
ács volt a hajóműhelyben és dobos a saját hadseregében; azt hiszitek,
hogy ez a fejedelem nem ér föl veletek születés vagy érdem dolgában?
Értsd meg, ezt nem Emilnek mondom, hanem te neked, bárki vagy is.
Sajnos, nem tölthetjük egész időnket a műhelyben. Nem csupán
mesterinasok vagyunk, hanem emberinasok is és ez utóbbi mesterség
inasévei fáradságosabbak és hosszadalmasabbak, mint a másikéi. Hogy
fogjuk tehát ezt megcsinálni? Óraszámra fogadunk magunknak egy
gyalumestert, mint a hogy tánczmestert szokás fogadni? Nem! akkor nem
inasok volnánk, hanem tanulók és a mi becsvágyunk nem annyira az, hogy
megtanuljuk az asztalos mesterséget, mint inkább, hogy az asztalos
társadalmi helyzetébe emelkedjünk. Úgy vélem, hogy hetenként legalább
egyszer vagy kétszer az egész napot ott töltjük a mesternél, olyankor
kelünk fel, a mikor ő, előbb leszünk a munkában, mint ő, az ő asztalánál
étkezünk, az ő parancsai szerint dolgozunk és miután abban a
megtiszteltetésben részesültünk, hogy együtt vacsorázhattunk a
családjával, ha akarjuk, haza térünk aludni, kemény ágyunkba. Ime így
tanul meg az ember egyszerre több mesterséget és így gyakorolja magát a
kézimunkában, a nélkül, hogy a másik inasságot elhanyagolná.
Ha jót teszünk, legyünk egyszerűek; ne keltsük föl újra a hiúságot
azzal, hogy nagyon igyekszünk leküzdeni. Ha az ember nagyon büszke arra,
hogy legyőzte az előitéleteket, éppen akkor veti magát alá nekik. Azt
mondják, hogy az ottomán uralkodóház egy régi szokása szerint a Nagyúr
köteles kézimunkát végezni és mindenki tudja, hogy a fejedelmi kéz művei
csak remekművek lehetnek. Nagylelküen osztogatja tehát ezeket a
remekműveket a Porta nagyjainak és a munkát készítőjének értéke szerint
fizetik meg. Nem a látszólagos zsarolást látom ebben rossznak, mert ez
ellenkezőleg jótékony hatású. A fejedelem, mikor a főurakat arra
kényszeríti, hogy oszszák meg vele, a mit a néptől raboltak, ezzel is
kevésbbé van kényszerülve közvetlenül fosztogatni a népet. Ez a
despotizmusnak szükséges megkönnyítése, nélküle ez a rettentő uralom
fent se tudna maradni.
Az ilyen szokásnak igazi hibája az a fogalom, a melyet ennek a szegény
embernek saját értékéről ad. Mint Midás király mindent aranynyá akar
változtatni, a mihez hozzá nyúl, de nem veszi észre, hogy ez alatt
mekkora fülei nőnek. Hogy Emil fülei rövidek maradjanak, óvjuk meg
kezeit ettől a dús képességtől, hogy a mit csinál, annak értéke ne a
munkás, hanem a mű szerint itélődjék meg. Ne tűrjük soha, hogy az ő
munkáját máskép itéljék meg, mint összehasonlítva valamely jó
mesterével. A munkája maga a munka szerint becsültessék meg, nem pedig
azért, mert tőle származik. A mit jól megcsinálsz, arról mondjátok ezt:
_ez bizony jól van csinálva;_ de ne tegyétek hozzá: _kicsoda csinálta
ezt?_ Ha ő maga mondja büszkén és önelégülten: _ezt én csináltam;_
tegyétek hozzá hidegen: _akár te, akár más, az egyre megy_, mindenesetre
jó munka.
Jó anya, óvakodj mindenek fölött a hazugságoktól, a melyeket neked
föltálalnak. Ha a fiad sok mindenfélét tud, légy bizalmatlan mindaz
iránt, a mit tud; ha abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy Párisban
nevelkedett és gazdag, akkor el van veszve. A míg ott akadnak ügyes
művészek, meg lesznek benne összes tehetségeik; tőlük távol azonban nem
lesz benne egy sem. Párisban a gazdag mindent tud, csak a szegény
tudatlan. Ez a főváros tele van műkedvelőkkel és különösen műkedvelő
nőkkel; a kik úgy készítik munkájukat, mint a hogy Guillaume úr találta
fel a színeit.[76] Ebben a tekintetben három tiszteletreméltó kivételt
tudok a férfiak között, s meglehet, akad több is; a nők között azonban
nem tudok egyet sem és nem is hiszem, hogy legyen. Rendszerint úgy
szoktak hírnevet szerezni a művészetekben, mint a jogászok között; az
ember művész és művészek birálója lesz, úgy a hogy jogi doktor és biró
lesz.
Ha tehát egyszer megvolna már állapítva, hogy szép dolog egy mesterséget
tudni, a gyermekeitek rögtön tudnák is a nélkül, hogy tanulniok kéne;
mesterszámba mennének, akár csak a zürichi városi tanácsosok. Emillel
nem csinálunk semmi ilyen ceremóniát; semmi látszat, mindég csak a
valóság. Nem azt mondják, hogy tud, hanem csak hogy csöndben tanul. Hadd
csinálja mindig a remekművét és soha ne menjen mesterszámba, ne a czíme
által mutatkozzék munkásnak, hanem a munkája által.
Ha eddig meg tudtam értetni magamat, megfogják érteni, miként szerzem
meg növendékemnek észrevétlenül a testgyakorlat és a kézimunka
gyakorlásával együtt a gondolkodásra és elmélkedésre való hajlandóságot,
hogy ellensúlyozzam benne a restséget, a mely az emberek itélete iránti
közönbösségéből és szenvedélyektől való mentességéből származnék. Úgy
kell dolgoznia, mint egy földmívesnek és úgy kell gondolkoznia, mint egy
filozófusnak, hogy ne váljon belőle olyan naplopó, mint egy vadember. A
nevelés nagy titka úgy eljárni, hogy a test gyakorlatai és a szelleméi
mindig pihenésül szolgáljanak egymásnak.
De óvakodjunk attól, hogy időnek előtte fogjuk olyan tanulmányokra, a
melyek érettebb szellemet kivánnak meg. Emil nem lesz sokáig a nélkül,
hogy önmagán ne érezze a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségét, a melyet
kezdetben csak épen hogy észre vett. Azoknak az elveknek alapján, a
melyeket bele oltottam és a melyek szellemi fejlettségének megfelelnek,
a maga részéről is ki fog engem kérdezni. Mivel mindent egyedül tőlem
kap és mivel oly közel látja magát a szegények állapotához, tudni
akarja, miért vagyok én attól olyan messze. Meglehet, hogy váratlanul
kényes kérdéseket fog föltenni. «Ön gazdag, így mondta nekem és én látom
is. A gazdag ember is munkával tartozik a társadalomnak, épen mert
ember. De ön, mit tesz ön a társadalomért?» Mit mond erre a jó nevelő?
Nem tudom. Talán elég ostoba lesz arra, hogy arról a gondoskodásról
beszéljen a gyermeknek, a melyet ő iránta tanusít. A mi engem illet, a
műhely kiránt engem a zavarból. «Kedves Emilem, ez aztán a pompás
kérdés. Megigérem neked, hogy felelek rá a magam részéről, majd ha te is
a magad részéről olyan feleletet találsz, a melylyel meg vagy elégedve.
Addig is gondom lesz rá, hogy neked és a szegényeknek adjam, a mi
fölöslegem van; és hetenként egy asztalt vagy egy padot csináljak, hogy
ne legyek mindenben egész haszontalan.»
Ime visszatértünk önmagunkhoz. A gyermekünk most kész arra, hogy
megszűnjön gyermek lenni, visszatért saját egyéniségébe. Jobban érzi,
mint valaha a kényszert, a mely hozzáfűzi a dolgokhoz. Miután azon
kezdtük, hogy gyakoroltuk a testét és az érzékeit, a szellemét és az
itéletét gyakoroltuk. Most végre összekötöttük tagjainak használatát
szellemi képességeinek használatával; cselekvő és gongolkozó lényt
csináltunk, hogy teljessé tegyük az embert, nem marad más hátra, mint
hogy szerető és érző lényt csináljunk belőle, vagyis hogy az elméjét az
érzés által tökéletesítsük. De mielőtt belépnénk a dolgoknak ezen új
rendjébe, vessünk egy tekintetet arra, a melyből kilépünk és nézzük meg
a lehető legpontosabban, hogy meddig jutottunk.
Növendékünknek eleinte csak érzékletei voltak, most már eszméi vannak;
csak érzett, most már itél. Mert több egymásra következő vagy egyidejű
benyomások összehasonlításából és az itéletből, melyet ebből levonunk,
keletkezik a vegyes vagy complex benyomásnak egy neme, a melyet én
eszmének nevezek.
Az eszmék alkotásának a módja adja meg az emberi szellem jellemét. Az a
szellem, a mely eszméit csak tényleges vonatkozások alapján alkotja meg,
alapos szellem; az, a mely beéri a látszólagos vonatkozásokkal,
fölületes szellem. Az, a mely a vonatkozásokat olyanoknak látja, a
milyenek, helyes szellem, az, a mely rosszul értékeli őket, hibás
szellem; az, a ki képzelt vonatkozásokat talál ki, a melyekben nincs sem
valóság, sem látszat, bolond; az, a ki nem hasonlít össze, buta. Az
eszmék összehasonlítására és a kapcsolatok megtalálására való kisebb
vagy nagyobb képesség adja az emberben a több vagy kevesebb szellemet
stb.
Az egyszerű eszmék csak összehasonlított benyomások. Vannak itéletek az
egyszerű benyomások közt ép úgy, mint a complex benyomások közt, a
melyeket én egyszerű eszméknek nevezek. A benyomásban az itélet tisztára
passiv, megerősíti azt, hogy csakugyan érezzük, a mit érzünk. Az
észrevevésben vagy az eszmében az itélet aktiv, összekapcsolja,
összehasonlítja és meghatározza a vonatkozásokat, melyeket az érzék nem
határoz meg. Ez az egész különbség, de ez nagy különbség. A természet
sohasem vezet minket félre, mindig magunk vezetjük magunkat félre.
Látom, hogy a nyolcz éves gyermek elébe fagylaltot adnak; szájához emeli
a kanalat, a nélkül, hogy tudná, mi van benne és megijedve hidegségétől,
felkiált: _oh hisz ez éget!_ Nagyon élénk benyomást érez, a tűz
melegénél élénkebbet nem ismer, s így azt hiszi, most is ezt érzi. És
még is téved. A hideg érintése fájdalmat okoz neki, de nem égeti; ez a
két benyomás nem is hasonló, mivel azok, a kik megpróbálták az egyiket