Don Quijote de la Mancha - 29

nem botlik s el nem bukik, kergethettem volna a világ végéig.
– Mért futottál, ficzkó? – kérdé Sancho.
Mire az ifjú tiszteletteljesen ugyan, de azért könnyedén igy felelt:
– Azért uram, hogy ne legyek kénytelen arra a sok kérdésre felelgetni, a
mit majd a törvényszék intézett volna hozzám minden ok nélkül.
– Mi a mesterséged?
– Takács vagyok.
– S mit szősz?
– Lándzsahegyeket, nagyságod kegyes engedelmével.
– Te furfangos ficzkó vagy. Tréfával akarod elütni a dolgot.
– No jó. S hova szándékoztál ily későn?
– Hűs levegőt szivni, uram.
– S hol lehet ezen a szigeten hűs levegőt színi?
– A hol a szél fúj.
– Jól van; nálad nagyon kész a felelet. Eszes ficzkó vagy öcsém. De hát
most gondold, hogy én vagyok az a szél s neked a hátadba fújok és
odafújlak a hűsre. Csipjétek nyakon, s vigyétek hát, hadd aludjon a
hűsön.
– Akár megesküdjem rá – viszonzá a suhancz – nagyságod épen olyan hiába
parancsolja, hogy a tömlöczben aludjam, mint azt, hogy királylyá legyek.
– Valjon? S ugyan mért ne parancsolhatnám én, hogy a tömlöczben aludjál?
– mondá Sancho – avagy nincs-e nekem arra való hatalmam, hogy
elfogassalak, meg szabadon ereszszelek a hányszor és a mikor csak
akarom?
– Akár mekkora hatalma legyen is nagyságodnak – felelt a siheder –
akkora még sem lehet, hogy engem ott altasson a börtönben.
– S ugyan miért ne lenne? – válaszolt Sancho – csipjétek nyakon azonnal,
hadd lássa be a tulajdon két szemével mennyire csalódik. Még ha a
börtönőr a maga hasznára akarna is könyörületességet gyakorolni veled
szemben, kétezer arany büntetést szabok rá, ha csak egy tapodtatnyira is
kiereszt a börtönből.
– Nevetséges! – felelt a ficzkó – hisz én mindössze is csak annyit
mondtam, nincs a világon ember, a ki képes legyen arra kényszeríteni,
hogy a börtönben aludjam.
– Monddsza hát, ördög teremtette! – fakadt ki Sancho türelmét vesztve –
valami védangyalod van talán, a melyik le fogja oldani azokat a
bilincseket a miket én tüstént rád veretek?
– Most tapintottunk már az elevenére, kormányzó úr – viszonzá a ficzkó
derűlten – beszéljünk tehát okosan. Tegyük fel, hogy nagyságod engem
tömlöczbe vettet s kezemre lábomra békót veret s beledugnak a lyukba, de
még a börtönőrnek is megtiltják súlyos büntetés terhe alatt, hogy engem
semmi szín alatt ki ne bocsásson, s az egészen a parancsolathoz szabja
magát: mindazáltal, ha én egyszer nem akarok aludni, s egész éjjel a
szememet se akarom behunyni, hanem folytonosan ébren fogok maradni:
lesz-e nagyságodnak annyi hatalma, hogy az én akaratom ellenére mégis
alvásra kényszerítsen?
– Bizony nem lesz az – jegyzé meg a titoknok – s ez a ficzkó derekasan
kivágta magát.
– Tehát – mondá Sancho – nem indít semmi egyéb ok arra, hogy ne aludjál,
csupán az, hogy a te akaratod teljesűljön s nem az, hogy nekem tégy
ellenemre?
– Eszem ágában sincs, uram – felelt a siheder.
– Akkor hát eredj Isten hirével – mondá Sancho – aludjál otthonn, s
adjon Isten csendes álmot, a mitől én nem akarlak megfosztani. De azt az
egyet tanácsolom, hogy ezentúl újjat ne húzz többé a felső
hatalmassággal, mert juthatsz olyan körülmények közé, hogy te huzod a
rövidebbet.
A fiatal ember eltávozott, a kormányzó pedig tovább folytatta utját,
megnézte a kapukat, a felállított őröket, az egész várost körül vevő
kőfalat, s minthogy mindent elég jó rendben talált, az éj első fele
pedig már is mulófélben volt, visszamentek a kormányzó palotájába, s az
első napi sok töredelem és baj után, talán mondanunk sem kell, hogy a
különben is jól alvó Sancho Panza, milyen hamar elaludt jól megvetett
ágyában.

XXVII. FEJEZET.
Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései.
Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a
szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj
elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar
fölébresztették ezen szóval:
– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek.
– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát
nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös
embertől?
– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy
sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság.
– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho.
– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor
úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet.
– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég
jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá
tekinteni.
Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse.
De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában
megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a
miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy
pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi
tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül
semmit! Majd megpukkadt mérgében.
– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak
azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül.
Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan
rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s
gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele,
hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a
néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan
világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a
mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni.
Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek
betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség,
mindig ilyen eledelekkel kell táplálni.
Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is
elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még
olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így
tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az
egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a
szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment
törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit
hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet
jelenlétében. A kérdés pedig ez volt:
– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s
jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas
kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy
akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház.
Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény
szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa
szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar
menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi
végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de
ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló
akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel
köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is
kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni
valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek
egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő
egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon
bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel,
mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan
esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő
arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát
esküvése igaz s ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát
nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel?
mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S
minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van
nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben
nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a
véleménye?
Mire Sancho így válaszolt:
– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony
megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas
kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül.
Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak,
másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében,
tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha
egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer
barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán
meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani.
A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig
Sancho végre igy szólott:
– Azt az embert szabadon át kell ereszteni.
Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket.
– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a
kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak.
– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni?
– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója.
– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek
épen a szomszédba.
– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester.
– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek.
Mire Sancho igy szóla:
– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott
itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem: miért akasztják fel
az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a
hamis esküvésért?
– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő.
– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni
az akasztófán?
– Nem!
– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék, kösse fel vagy
köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is
esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja
magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s
fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész
cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni.
Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu
alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy
betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a
ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja
boszantani!“
A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy
talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet
hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott
először is kormányzókat a birák helyett.
Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok
bölcsesége által.
– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio
orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és
négy korty viz reggelire!
– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a
reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok
akkor, hogyan döntögetem a pereket.
Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap,
melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan
igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által
teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva,
egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban.
A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden
tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig
elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót
egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt
fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas
helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki
Sanchonak.
Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak
adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne
semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is.
A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így
szóla:
– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt
ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le
arany betükkel. A levél így hangzik:
=Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete
kormányzójához.=
„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd
hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a
miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is
fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják:
kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly
szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni,
hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és
szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék,
azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a
szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja
magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan
mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom
ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt
sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted
olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és
tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd,
egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas
mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a
másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne
legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az
éhség és inség.
„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá
gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg
nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a
fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket
kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az
olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem
lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává
tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban
rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek
édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de
mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor
találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a
mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes
helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik
mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán
a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák
ijesztője.
„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és
utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak
mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt
találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a
kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak.
„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a
hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik
legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt
kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban
részesült és részesül még folytonosan.
„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még
más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy
odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is
az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a
dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem
akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és
Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik
csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi
érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól
hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat,
és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek
igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik.
„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért
nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a
fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam
lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy
lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek
állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban,
már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási
helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap
kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és
sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy
kiről?
„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg
az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására,
de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg
kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed
magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a
mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad. És most
Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.
Barátod
Don Quijote de la Mancha.
Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, melyet a többi
hallgatók is igazán talpra esettnek ítéltek és nem győztek eléggé
magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát,
bezárkozott vele szobájába s minden további huzás, halasztás nélkül
azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondá tehát a titkárnak,
hogy minden hozzátoldás vagy elhagyás nélkül irja, a mit tollába mond,
mit az meg is cselekedett.
A válasz pedig így hangzott:
=Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához.=
„Annyira el vagyok halmozva teendőimmel, hogy még arra se érek rá, hogy
a fejemet megvakarjam vagy körmeimet levágjam, minél fogva meg is nőttek
akkorává, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom,
kedves lelkem uram, hogy nagyságod ne csodálkozzék a fölött, hogy mind
ez ideig semmi tudósítást sem küldtem arról, hogy s mint érzem magamat e
kormányzóságban, melyben többször kell éhséget szenvednem, mint mikor
együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon.
„A minap ő méltóságától, a herczeg urtól kaptam egy levelet, melyben
arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek e szigetségbe, a kik az életem
ellen áskálódnak. Mindez ideig azonban nem tudtam egyetlen egyet is
fölfedezni, egy bizonyos doktoron kivül, a ki azért húzza itt a
fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót valahány csak idekerül.
Doktor Pedro Reciónak hívják s Tirteafuerába való, a miből nyilván
láthatja nagyságod, hogy már ez a név maga is elegendő, hogy az ember
bizonyos halálát sejtse, ha az ő kezeire bízza magát. Egyébiránt ez a
doktor maga is azt mondja magáról, hogy ő nem betegségről gyógyít, ha az
ember már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy beteggé ne legyen, s az
az orvosság, a mit ő szokott rendelni, koplalás, meg ujra csak koplalás,
mig az embert úgy kiszárítja, hogy csak a csontja meg a bőre, mintha
bizony a sorvadás nem lenne akkora nyavalya, mint a hideglelés. Szóval
minden áron azon törekszik, hogy éhen veszszek el, s már látom, hogy a
csupa boszuság mián kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem
magamat, hogy majd ezen a kormányzóságon meleget eszem, hideget iszom s
testemet patyolatos tollas ágyon pihentetem, s ime kész sanyaruságra
kerültem ide, mintha valami remete volnék, a mi pedig nem történvén a
magam jó szántából, azt hiszem, hogy előbb-utóbb elvisz az ördög
engemet.
„Mindez óráig se igaz úton se nem igaz uton semmi se ütötte a markomat,
s megáll rajt az eszem, hogy ez hogy s mikép történhetik, holott azt
hallottam, hogy a ki erre a szigetre került kormányzónak, még előbb
hogysem a lábát ide betette volna, a lakosságtól vagy ajándékba vagy
kölcsön annyi pénzt kapott, hogy több se kell, a mi egyébiránt másutt is
rendes szokás a többi kormányzóknál s nem csupán e helyen.
„El szoktam én látogatni a piaczra, a mint nagyságod is tanácsolja s
épen tegnap akadtam egy kofára, a ki idei mogyorót árult, de nyomára
jutottam, hogy egy véka ujba egy másik véka régit kevert, a mi avas volt
vagy lyukas. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, azok majd ki
tudják a javát válogatni s azt a büntetést szabtam rá, hogy két álló
hétig nem szabad neki a piaczra kiülni. Azt mondták rá, egészen helyesen
intézkedtem. Annyit mondhatok nagyságodnak, itt az az emberek
meggyőződése, hogy nincs ármányosabb népség a kofánál, a ki akkor is
kész már csalni, ha csak akkora is mint a kis ujjam; s ezt magam is
elhiszem azok után, a kiket itt és egyebütt láttam.
„Annak, hogy a herczegasszony ő kegyelmessége feleségemnek levelet irt,
s a mint nagyságod mondja ajándékot is küldött: igen megörültem s rajta
leszek, hogy egykor valamikor meg is hálálhassam. Csókoljon neki
nagyságod kezet az én nevemben s mondja meg, azt üzenem, hogy vagyok és
maradok örökre hű szolgája.
„Szeretnék nagyságodnak valamit küldeni, de nem tudom mit küldjek, mert
eddig még – a mint említettem – egy árva fillér se ütötte a markomat. De
ha még egy ideig ki nem csöppenek a hivatalomból, egyet vagy mást majd
csak küldök, ha lehet. Ha feleségem Panza Teresa írni találna, fizesse
ki nagyságod a póstadíjat s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék
már hírt hallani az egész háznépem felől. Most pedig Isten óvja meg
nagyságodat minden roszakaratú varázslótól, engem pedig ő szabadítson el
épen és békén ebből a kormányzóságból, a mit ugyan alig hiszek, mert a
mint velem ez a doktor Pedro Recico bánik, abból nem merek mást jósolni,
mint hogy csakugyan ithagyom én a fogamat.
Nagyságod alázatos szolgája
Sancho Panza kormányzó.“
A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította.
Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt
összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon
furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen
ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét
azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt
sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó
bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki
élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort
szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan
ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi
értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy
nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden
lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az
kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők
eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az
éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így
háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább
ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a
végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja
ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság
örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá.
Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig
fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:
„A nagy kormányzó rendeletei.“

XXVIII. FEJEZET.
Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának.
Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön
a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a
legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely
hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás
között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás
bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani.
Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek
magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése
után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt
bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet
sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen
kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt
elsülyedne.
Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-e venni
valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem
tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész
sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban
megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem.
Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott
hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen
lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már
vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő
fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva:
– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be
a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem
segít!
Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda
Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és
hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt:
– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s
veszszen egyszersmind az egész sziget is!
– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a
fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote
úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék
velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még
csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz.
– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés?
Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s
aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez
kormányzónk létére jogosan meg is illeti.
– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a
pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb
ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat
hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután
holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a
deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se
térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott.
Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva
maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy
most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert
ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik
tusájokat.
– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak
a térdem kalácsát sem tudom meghajtani, minthogy ez a deszka nem engedi,
a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy
ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy
támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a
dárdával vagy a tulajdon testemmel.
– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is
annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben?