Don Quijote de la Mancha - 19

– Csillapuljon lovag úr s hallgassa meg a mit mondani akarok. Tudnia
kell nagyságodnak, hogy az említett Don Quijote nekem az egész világon
legbensőbb barátom, elannyira, hogy majdnem azt mondhatom róla, úgy
szeretem mint tulajdon magamat. Azon kímerítő s részben pontos részben
hazug leirás után, melyet felőle és jegyeséről nyujtott, csakugyan azt
kellene hinnem, hogy ő maga volt az, a kit nagyságod legyőzött. Más
részről azonban szemmel látható és kézzel fogható előttem, hogy az semmi
szín alatt sem ő lehetett, ha csak úgy nem történt, hogy igen sok
varázsló lévén ellensége – különösen egy a ki folytonosan üldözi –
netalán ezek valamelyike ölté fel az ő alakját s győzette le magát, hogy
megfoszsza azon nagy hírétől, melyet számára kitünő hőstettei az ismert
föld egész kerekségén megszereztek és megteremtettek. Ennek bizonyságára
pedig még azt is felhozhatom, hogy íme alig harmad napja ugyancsak e
varázslók a bájos Dulcinea személyét és alakját átváltoztatták
közönséges rút pórleánynyá; meglehet tehát, hogy így varázsolták el Don
Quijotet is. S ha még ez mind nem elég, hogy nagyságodat állitásom igaz
volta felől meggyőzzem, ime itt áll Don Quijote maga személyesen, a ki
ez igazságot kész fegyverrel is megvédeni, gyalog vagy lóháton, vagy a
mint nagyságodnak kedve tartja.
S e szavaknál Don Quijote egész hosszában fölegyenesedék kezét kardja
markolatára vetette és várta mire határozza el magát az erdők lovagja.
Don Quijote meglepetést, megrettenést térdreborulást s a hazugság
bevallását és töredelmes bűnbánat rebegést várt, – ez azonban nem
történt, ellenkezőleg az erdők lovagja a legnyugodtabb hangon így
válaszolt:
– Ismerős előttem az ilyen felelet; hallottam ezt már másoktól is. Jó,
ám ön legyen tehát az igazi Don Quijote. De a ki önt elvarázsolt
alakjában egyszer már legyőzte, kecsegteti magát azzal a reménynyel,
hogy majd legyőzi másodszor is saját maga valóságában. Minthogy azonban
nem járja, hogy a lovagok a magok baját éjnek idején végezzék mint a
tolvajok és útonállók: várjuk be a hajnal hasadtát, hogy a nap is tanuja
legyen küzdelmünknek. Feltétel gyanánt csak azt szeretném kikötni, hogy
a vesztes fél köteles legyen a győztes minden kivánságát beteljesíteni,
a mennyiben ez a kivánság a lovag illedelemmel nem ellenkezik.
– Teljes tökéletesen beleegyezem mind a föltételbe, mind a
megállapodásba – mondá Don Quijote.
S azzal oda mentek fegyvernökeikhez, a kik még most is hortyogtak,
ugyanazon helyzetben a melyben őket az álom meglepte. Felébresztették s
megparancsolták nekik, tartsák készen a lovakat, mert mihelyt virrad,
véres és gyilkos párbajt akarnak küzdeni.
Ezen hír hallatára Sanchonak ijedtében még a szája is tátva maradt,
annyira féltette urát azok után, a miket az erdők lovagja fegyvernökétől
hallott gazdája hősiségéről. A két fegyvernök szótlanúl ment, hogy az
állatokat összeterelje, melyek azonban, ugymint a három ló és a szamár,
egymással mintegy jó barátságot kötve, immár mind egy rakáson állottak.
Útközben az erdei csatlós így szóla Sanchohoz:
– Ugy-e tudja pajtás uram, hogy Andaluciában, a hová mi is valók
vagyunk, az a szokás, hogy az ilyen viaskodások alkalmával a szemtanuk
se dugják össze kezüket tétlenül mig a hozzájok tartozó felek egymással
tusakodnak; azt akarom mondani más szóval, legyen rá készen kegyelmed,
hogy a míg uraink vívnak, addig majd nekünk is meg kell egymást
tapogatnunk, de úgy, hogy a kékje-zöldje ott maradjon.
– No már hiszen pajtás uram, – viszonzá Sancho – ez a szokás megjárhatja
zsiványok meg verekedők közt, de hogy a kóbor lovagok fegyvernökei is
ahhoz tartsák magokat, azt ugyancsak nem látom szükségesnek. Én legalább
soha se hallottam a gazdámtól semmit ilyes rosz szokásról, már pedig az
könyv nélkül tudja a kóbor lovagság minden törvényét. Egyébiránt még ha
úgy volna is igaz hogy a fegyvernököknek kutya kötelességök magoknak is
dulakodniok a míg uraik dulakodnak, én még sem állanék kötélnek,
szívesebben megadom a bánatpénzt mi az ilyen békességesebb indulatú
fegyvernökökre ki van szabva, tudom, hogy ez nem rughat többre két font
viasz áránál s én szívesen leteszem ezt, mert még így is olcsóbb lesz
mint a mennyibe a tépés kerülne a mit a fejemre kellene rakatnom,
melyről már előre is látom, hogy ketté van hasítva. Aztán meg énnekem
már csak azért se lehet viaskodnom, mert kardom sincs, minthogy soha
életemben se kötöttem az oldalamra.
– Ezen igen könnyen segíthetünk – viszonzá az erdei csatlós – van nálam
két vászonzsák, egyik akkora mint a másik; pajtás uram fogja az egyiket
én meg a másikat s elzsákoljuk egymást egyenlő fegyverekkel.
– Ebbe már beleegyezem – mondá Sancho – mert így inkább csak kiporoljuk
egymást mintsem megsebesítjük.
– De nem addig a! – viszonzá a másik, – hanem hogy a szél ki ne kapja
kezünkből a zsákot, valami fél tuczat csínos, lapos, félökölnyi kavicsot
kell előbb beléjök hánynunk, de úgy, hogy egyikünké se legyen se
könnyebb se nehezebb mint a másiké, így aztán jól megrakhatjuk egymást a
nélkül, hogy valami nagy bajt okoznánk.
– Ugyan ugy-é? – mondá Sancho – eb a lelke, de jól eltalálta pajtás
uram! Lám milyen puha prémmel, lágy párnával akarná kibélelni a zsákját,
hogy csak a fejit üsse az embernek, hogy meg ne sántuljon. Hát nem
verekszem én, tudja, ha mindjárt selyem gubóval tölti is meg a
zsacskóját! Üssék verjék egymást az uraink, ha kedvök tartja, mi meg
együnk, igyunk, vígadjunk, úgy is van az időnek gondja rá, hogy
életünket elnyisszantsa a nélkül, hogy mi magunk siettetnők a végit;
majd leesik, ha megérik.
– Már törik-szakad – viszonzá az erdei csatlós – legalább fél óra
folyásáig okvetetlenül verekednünk kell.
– Nem én egy minutáig se! – felelé Sancho – hiszen csak nem leszek olyan
goromba meg háládatlan, hogy hajba kapjak azzal, a kivel csak az imént
ettem, ittam, vígadtam. És még hozzá minden boszú és harag nélkül! Ki az
ördög akarna veszekedni csak ugy potyára?!
– Majd segítek én azon könnyü szerrel – mondá a másik – nevezetesen úgy,
hogy mielőtt a dulakodáshoz fognánk, én suttyomban odalopódzom pajtás
uramhoz, s kétszer háromszor úgy képen felejtem, hogy a lábam elé rogy,
a mi tudom felébreszti haragját, ha úgy aludnék is mint a juhászbunda.
– Tudok ez ellen én is valamit – viszonzá Sancho – a mi egy
paraszthajszállal se áll hátrább a kegyelmedénél; fogok egy vendég
marasztalót s előbb, hogy sem pajtás uram az én haragomat felébresztené,
úgy elaltatom én egy pár suhintással a kegyelmedét, hogy tudom Isten föl
nem ébred hamarább mint a más világon, a hol pajtás uram majd megtudja,
hogy nem vagyok olyan ember, a kit akár ki is az orránál fogva
czibálhasson. Azért hát jó lesz, ha minden ember résen áll, bárha
derekabb dolog lenne, ha kiki aludni hagyná a maga haragját; mert nem
lehet tudni kiben mi lakik, kicsiny ember nagy bot, a kis csupor hamar
felforr, sokan mennek gyapjuért s nyírtan jönnek vissza; az Isten
megáldotta a békességet s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt,
megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a
megmondhatója, hogy én a ki ember vagyok, mivé nem lehetek! Azért tehát
jó előre csak azt akarom mondani, uram pajtásuram, hogy ha baj lesz, nem
én felelek érte, hanem kegyelmed.
– Jó jó – viszonzá az erdei csatlós – holnap is nap lesz s akkor majd
elvállik hány zsákkal telik!
E közben a fákon már ezer meg ezer apró tarka madárka kezdett
csicseregni, melyek vegyes vidám hangicsálásokkal köszönteni s üdvözleni
látszának az üde hajnalt, mely a kelet kapuján és erkélyein már már meg
akarta mutatni bájos arczulatát, fürtjeiről véghetetlen számú omlatag
gyöngyöt hullatván alá miknek édes nedvében a füvek megfüremedve, magok
is olyanokká váltak mintha töméntelen sok apró gyöngyöt hajtanának s
ömlesztenének; a füvekről gyöngyharmat csepegett, a források
mosolyogtak, a patakok mormoltak az erdők örültek s a rétek teljes
díszbe öltöztek a hajnal elérkeztével.
Azonban alig hogy a hajnal elegendő világosságot szolgáltatott a
tárgyakat meglátni s egymástól megkülönböztetni: ime Sancho Panza
szemeibe legelőször is az erdők lovagja fegyvernökének orra ötlött, a
mely akkora volt, hogy gazdájának majd az egész testét beárnyékolá. Oly
éktelen nagy orr volt ez, telisded tele bibircsókkal s bolondgombaszerű
szederjes, kék foltokkal, hogy majd egy araszszal alább ért gazdája
ajkánál s nagysága, színe, bibircsói s görbülése úgy elrutíták az
arczot, hogy a mint Sancho meglátta e szörnyeteget s eszébe jutott, hogy
az éjszaka homályában ennek tőszomszédságában evett-ivott: keze-lába úgy
el kezdett egyszerre remegni, mint a kit a kórság tör, s megfogadta
magában, szivesebben kiáll egy tuczat pofoncsapást, semhogy haragját
fölébresztesse s ezzel a madárijesztővel birokra keljen.
Don Quijote is végig mérte ellenfelét, a lovagot, s látta, hogy sisakja
lebocsátott rostélylyal a fején van már, úgy hogy arczát ki nem veheté;
az azonban látszott, hogy izmos ember, ha nem túlságosan magas is.
Panczélja fölött valami felöltőt vagy zubbonykát viselt, úgy látszék
tiszta arany szövetből, mely számos apróbb, tündöklő tűkör-foltokkal
volt behintve, melyek külsejének kiváló fényt és urias díszt
kölcsönzének. Sisakjáról nagy csomó sárga, zöld és fehér toll
lengedezett; egy fa derekához támasztott dárdája igen hosszú és vastag
volt, s erős vashegye arasznyinál hosszabb. Don Quijote mindezt látta,
megfigyelte s a látottakból és megfigyeltekből azt következteté, hogy az
említett lovagnak igen erősnek kell lennie, mindazáltal korán sem ijedt
meg úgy mint Sancho Panza; sőt ellenkezőleg, nemes magatartással így
szólt a Tükrök lovagjához:
– Ha a nagy küzdés-vágy nagyságod udvariasságát nem akadályoztatja,
ennek nevében kérem kegyedet, szíveskedjék sisakja rostélyát kissé
fölemelni, hogy megláthassam, valjon arcza hősisége is hasonlítható-e
külső délczegségihez.
– Akár nyertes, akár vesztes legyen e párbajban – viszonzá a Tükrök
lovagja – elég ideje marad a harcz után is arczom meglátására. S ha most
nem teljesítem kivánságát, ennek az az oka, mert igen sérelmesnek
tartanám Casildea de Vandaliára nézve a sisakrostély fölemelésére
pazarolt idővesztegetést, mely ennyivel is késleltetné azon vallomás
kicsikarását, melyet tudvalevőleg nagyságodtól követelek.
– De hát legalább addig, a mig lóra ülünk – mondá Don Quijote –
megmondhatja lovag úr, én vagyok-e csakugyan az a Don Quijote – a kiről
azt állítá, hogy legyőzte?
– Erre nézve annyit mondhatok – viszonzá a Tükrös – hogy ama lovaghoz
nagyságod annyira hasolít, mint egyik tojás a másikhoz; minthogy azonban
kegyelmedet állítása szerint varázslók üldözik, nem merem határozottan
erősíteni, nagyságod volt-e az valóban vagy sem?
– A mi engem illet – felelt Don Quijote – ez nekem elég, hogy kegyelmed
csalódásáról meg legyek győződve; a mi pedig azt illeti, hogy nagyságod
is belássa tévedését, csak ide a lovakkal, s rövidebb idő alatt mint a
mennyi a sisakrostély felemelésére kellett volna, ha isten és karom
hősisége el nem hagynak, majd meglátom én kegyelmed arczát s kegyelmed
majd belátja azt, hogy a legyőzöttnek gondolt Don Quijote nem én vagyok.
Ezzel félbeszakadt köztük minden szóváltás; lóra pattantak s Don Quijote
egy kanyarulatot tett Rocinanteval, hogy a támadásra szükséges
távolságra juthasson; hasonlókép cselekedett a Tükrök lovagja is.
Azonban Don Quijote nem igen lehetett még húsz lépésnyire sem, midőn a
Tükrök lovagja visszahívta, mire megint egymáshoz közelítének mind a
ketten, a Tükrös pedig így szólott:
– Ne feledje lovag úr, hogy tusakodásunk feltétele az, hogy a mint már
említettem, a vesztes fél köteles a győztes akaratának teljesen
meghódolni.
– Tudom – viszonzá Don Quijote – azon kikötéssel azonban, hogy a
legyőzöttnek csak azt szabad rendelni és parancsolni, a mi a lovagság
korlátain túl nem terjed.
– Igen természetes – jegyzé meg a Tükrök lovagja.
E pillanatban látta meg Don Quijote a fegyvernök ormányát s láttára nem
kisebb csodálkozás fogta el őt magát is mint előbb Sanchot elannyira,
hogy valami csodaszörnynek gondolta, vagy olyan uj fajta embernek, a
milyent a világon eddigelé még nem ismertek.
A mint Sancho látta, hogy gazdája térfogni távozik, semmi áron se
kivánkozott a nagy orrúval magára maradni, félve, hogy ha ez orrával az
övét csak egyetlen egyszer meg találja is legyinteni, már akkor az ő
küzdelmének vége lesz, mert vagy az ütéstől, vagy az ijedtségtől földre
roskad. Azért tehát ura után szaladt s Rocinante egyik kengyelszijába
kapaszkodott, mikor pedig észrevette, hogy gazdája már fordúlni
szándékozik, így szóla hozzá:
– Az isten is megáldja nagyságos uramat, billentsen föl engem kérem arra
a tölgyfára, mielőtt még a támadáshoz látna, a honnan sokkal
bátorságosabban, de még jobban is láthatom mint a földről, azt a vakmerő
viaskodást, melyre nagyságod ezzel a lovaggal készül.
– Vagy is az igazat megvallva – jegyzé meg Don Quijote – úgy-e azért
szeretnél a kakasülőre felkuporodni, hogy minden veszedelemtől mentten
láthasd a bikákat?
– Mi tagadás, uram – felelé Sancho – ennek a csatlósnak éktelen nagy
orra úgy meglepett, de meg is ijesztett, hogy nem merek közeliben
maradni.
– Csakugyan akkora is – mondá Don Quijote – hogy ha nem az volnék, a ki
vagyok, magam is megdöbbennék tőle; jer tehát, fölsegítlek oda, a hova
kivánkozol.
A mig Don Quijote azzal vesződött, hogy Sanchot a paratölgyre fölemelje,
addig a Tükrök lovagja elegendő távolságra vonúlt már vissza s
gondolván, hogy Don Quijote is ekképen cselekedett, semmiféle
trombitaszóra vagy egyéb jeladásra nem várva, lovát megfordítá, a mely
sem futósabb, sem szemrevalóbb nem volt Rocinantenál s a tőle telhető
legnagyobb sebességgel, tudniillik lassú koczogvást, szembe indúlt
ellenségével. Mikor azonban meglátta, hogy Don Quijote azzal van
elfoglalva, hogy Sanchot a fára szuszakolja; egyszerre megrántá
kantárszíját s a fele uton megállt, a mely jóságot a jó paripa mély
háladatossággal fogadott, minthogy úgy is alig lett volna képes
megmocczanni.
Don Quijote, a kinek hirtelen visszafordúltában úgy látszott, hogy
ellensége vágtatva közelít: nagy gyorsan belenyomta sarkantyuit
Rocinante soványságtól horpadó két oldalába, a mi ezt annyira
felcsiklandozta, hogy a jelenvoltak utóbbi tanúskodása szerint, most az
egyszer csakugyan úgy neki iramodott, mint soha máskor sem azelőtt, sem
soha többé azután.
Most tehát ezen ő nála páratlan hevességgel száguldott oda, hol a Tükrök
lovagja paripájával megfeneklett, a ki tövig nyomta ugyan sarkantyúját
lovába, de csak egy arasznyira se tudta elébbre ösztökélni álló
helyétől, a hol négy lábát megvetette.
E kedvező pillanatban, e szerencsés körülmények közt rohanta meg Don
Quijote az ellenséget, a ki már lovával is rettenetesen meg volt akadva,
azonkívül még dárdája neki szögzésével sem tudott semmi módon
boldogúlni. Don Quijote, heves ostromlásában, észre sem vevé az ellenség
szorúltságát, könnyü szerrel s minden veszedelem nélkül rája üthetett
tehát a Tükrök lovagján, s neki is rontott olyan erővel, hogy ugyancsak
pogányúl lelökte lováról s az úgy vágódott a földre hanyatt, hogy se
keze, se lába meg se mozdúlt, mintha egészen halva lett volna.
Alighogy Sancho ezt az esést meglátta, csuszott rögtön a tölgyfáról s
rohant, a mint csak a lába bírta, a gazdájához. Ez pedig már akkor
leszállt Rocinanteról, oda lépett a Tükrök lovagja mellé, megeresztte
sisakja állazóját, hogy lássa, megvan-e halva, s ha még él, hogy szabad
levegőhez juttassa. És ime látta… De ki tudná csodálkozás, ámulat és
meglepetés nélkül hallani, mit látott. Látta a tanuló Carrasco Sámson
tulajdon arczát, tulajdon képét a maga valóságos személyében, s a mint
látta, nagy harsányon felkiáltott:
– Ide, Sancho, nézd mily hihetetlen látomány. Siess fiam s lásd, mire
képes a bűvölés, a boszorkányság és a varázslók!
Sancho oda érkezett, s a mint az egyetemi tanuló arczát meglátta, vetett
magára ezer keresztet s mondott ugyanannyi imádságot.
A földre terített lovag e közben az élet legkisebb jelét sem adta,
Sancho végre pedig így szólt urához:
– Én a mondó vagyok, uram, ne is gondolkozzunk sokat, hanem fogja
nagyságod azt a kardot s üsse torkába ennek a Carrasco Samson formájú
tanulónak, hátha hamarjában valamelyik varázsló ellenségét teszi el
benne láb alól.
– Nem rosz tanács – jegyzé meg Don Quijote – mert annál jobb, mennél
kevesebb az ellenség; s azzal kardot rántott, hogy úgy járjon el, a hogy
Sancho tanácsolta.
E pillanatban azonban ujabb csoda történt. A Tükrök lovagjának
fegyvernöke szaladt oda nagy lelkendezve, de – most már híre hamva sem
volt többé az iménti tenger-orrának.
Messziről kiáltott már:
– Megálljon, señor Don Quijote! Legjobb barátját öli meg, Carrasco
Sámsont.
Sancho oda nézett az ismerős hangokra, s most orrtalansága ijeszté meg
majdnem épen annyira mint az előbb nagyorrusága. Meglepetesében egyebet
se tudott kérdeni ez egy pár szónál:
– Hát az orrod?
– Az orrom? – kérdé a másik tettetést színlelve – talán itt van az
arczom közepén.
– Igen, de az a másik!
– Sancho pajtás – mondá a rútságából megint emberi formát öltött
fegyvernök – ugyan ne tréfálj. Nem ismersz? Nem látod, hogy én testestől
lelkestől Cecial Tamás vagyok, a te földid és komád.
– Szentséges szüz Mária! kiálta fel Sancho mintegy nehéz álomból
lassanként felocsudva – akármi legyek, ha ez nem a Cecial Tamás,
falunkbeli szomszédom és komám! De hát az orrod hol van, ember, az a te
rettenetes ormányod?!
– De Sancho! – erősködék a másik is – félrebeszélsz? Láttál te engemet
valaha máskép mint a magam tisztességes orrával?
– Varázslat, varázslat! – mormogá Sancho – kézzel fogható varázslat!
És egyre rázza a fejét csodálkozásában.
– S pedig gonoszindulatú, ellenséges varázslat! tevé hozzá Don Quijote
is – a mely halálos ellenségeinket egyszerre legjobb barátainkká
változtatta el, hogy kiirtásukban s ez által teljes diadalunk
élvezésében megakadályoztasson.
– Pedig meg ne öljön bennünket, lelkem édes señor Don Quijotém –
esdeklék Cecial Tamás térdre borúlva – mert én az igazi Cecial Tamás
vagyok, ez a lovag pedig, ha ugyan estében meg nem halt, a valóságos
Carrasco Sámson!
E közben a Tükrök lovagja is magához jött, mit Don Quijote észre vevén,
kivont kardja hegyét a földön fekvő szemének szögezte s így szóla hozzá:
– Egyedül annak köszönheted életben maradásodat, a kinek képét hirtelen
magadra öltötted, nyomorúlt, s a ki nekem igen kedves barátom. De még
így is halál fia vagy, ha ünnepélyesen el nem ismered, hogy a páratlan
Dulcinea del Toboso, származására, tehetségére és tulajdonaira nézve
annyira fölötte áll a te Casildea de Vandaliádnak, mint a menny a
földnek!
– Elismerem! – nyögte a szegény Sámson keservesen, a kinek estében majd
minden csontja kiment a helyéből.
– Fogadod-e továbbá – folytatá Don Quijote, – hogy ha e tusakodás, s a
mint igaz ügyemtől előre várható vala, az én diadalommal végződő párbaj
után még életben maradsz, elmégy Tobosoba, megjelensz Dulcinea előtt, és
fejedelmi palotáját térden csúszva háromszor megkerülvén bebocsátást
kérsz hozzá, bevallod előtte bűnödet és felajánlod magadat
életre-halálra, hogy ám azt cselekedje véled a mit épen kedve tart.
– Fogadom – nyögé Sámson – s oh bár csak meg is tehetném, magam
szeretném legjobban!
– Igéred-e végűl – így fejezé be vallatását Don Quijote – hogy, ha Doña
Dulcinea del Toboso szabadon bocsát, azonnal fel fogsz keresni engemet,
kihez hős tetteim híre és nyoma elegendő vezető gyanánt fog szolgálni,
hogy eljöjj és híven elmondd mit végzett, minő büntetést szabott rád
Dulcinea, s te mennyire feleltél meg kötelességednek?
– Igérem! – mondá a vallatott.
– Valamint még azt is hinned és vallanod kell – tevé hozzá Don Quijote –
hogy ama lovag, a kit legyőztél, nem volt s nem is lehetett Don Quijote
de la Mancha, hanem más valaki, a ki hozzá hasonlított; valamint én is
hiszem és vallom, hogy te bármennyire hasonlíts is a tanuló Carrasco
Sámsonhoz, nem az vagy, hanem más valaki a ki hozzá hasonlít s a kit
ellenségeim annak képében állítottak ide szemem elé, hogy lángharagomnak
kitörését visszatartóztassam és fékezzem s fényes győzedelmem dicsőségét
csak szelíden használjam.
– Mindent akképen vallok, hiszek és érezek a miképen nagyságod vallja,
hiszi és érezi – viszonzá a csipertes lovag, de most arra kérem,
emeljenek föl, ha lehetséges, mert igazán úgy megütöttem magamat, hogy
kékebb zöldebb lehetek az égboltozatánál.
Don Quijote és a maga fegyvernöke, Cecial Tamás emelték föl, mely
utóbbiról Sancho le nem vette a szemét s utoljára is így szólott hozzá:
– Tomé, Tomé, ha most nem te volnál az, a ki vagy, diadalunk jogos
zsákmánya gyanánt bizony elvenném tőled azt a maradék nyúlpástétomot meg
a mit a kulacsban még benne hagytunk. De így nem bántlak, nem veszem el
tőled, – eredj haza békén s hirdesd el a faluban, hogy Sancho Panza
milyen nagylelkü fegyverhordozó.
Cecial Tamásnak annyira leesett az orra, hogy válaszolni se tudott
komájának. Kedvök szegetten keltek utra legyőzött gazdájával s a
mennyire csak a sérülés megengedé, sietve is, hogy mentől előbb falut
érjenek, a hol a megsérült lovagra flastromot rakassanak s kificzamodott
csontjait helyre igazítsák.
Mig azonban ők odaérnek, mi hamarjában elmondhatjuk, hogy a Tükrök
lovagja csakugyan Carrasco Sámson volt, a ki a lelkész és a borbély
tudtával azért ösztönzé egykor oly nagyon harmadik kirándulására is Don
Quijotet, mert azon tervet koholta, hogy majd ő is felöltözik kóbor
lovagnak, utána megy, párbajra hívja, legyőzi – a mit bizonyosan hitt –
s akkor aztán azt tűzi ki diadala jogánál fogva, hogy Don Quijote menjen
haza rögtön s egy álló esztendeig ki ne merjen mozdulni falujából, mely
idő alatt talán majd csak eszére lehet téríteni.
Fegyvernöke gyanánt csakugyan az igazi Cecial Tamást, Sancho komáját
vitte magával a ki nem viselhetvén lebocsátott sisakot: azon esetre, ha
Sancho Panzával találkozik, a felismertetés veszedelmének elkerülése
végett egy nagy ál-orrot hordott zsebében, melyet akkor éjjel mindjárt
fel is ragasztott s mely úgy eltorzítá ábrázatát.
A szerencse azonban nemcsak hogy nem kedvezett Carrasco Sámson tervének,
sőt annyira ellenséges volt, hogy bizony élete forgott koczkán. Ennek
megmentése végett volt kénytelen a szegény Cecial Tamás is hirtelen
lekapni és zsebredugni a nagy orrot, s megismertetni magát Sanchoval. De
meg is fogadta ekkor, hogy sem fegyverhordozónak be nem áll többé, sem
pedig a maga tisztességes orrán kívül semmi mást soha életében se kiván
ezután viselni az ábrázatán.

X. FEJEZET.
Hogyan lett a Bús-képű lovag Oroszlán lovaggá.
Valamint minden diadala rendesen büszkébbé, elbizottabbá s a
lovagosdiban még hóbortosabbá tette Don Quijotét, úgy a mostani párbaj
után is különös nagy elégedettséggel folytatá útját, mert dicsősége
érzetében csakugyan azt hitte, hogy ez idő szerint a kerek világnak ő a
legderekabb kóbor lovagja. Már ezentúl akármi kalandba ereszkedjék is
egy se lesz olyan a mit ne fogna jól és sükeresen végrehajtani. Föl se
vette többé a bűbájosságot és a varázslókat, hiszen ime most a
megtestesült varázsláson győzelmeskedett, hihetőleg valami jóakaró
bűbájos segítségével, a ki az ellenségesnek ellene szegűlt A töméntelen
sok botütés, a mit lovagsága folytán kapott, sem az a kőzápor, mely
fogai felét kiütötte, mind ez eszébe se jutott többé, s azt mondá
magában: ha szerit tudná ejteni, hogy Dulcineát feloldhatná valami uton
módon a varázs alól, nem irigylené a legnagyobb szerencsét sem, melyben
a mult századok akármelyik leghíresebb kóbor lovagja részesült vagy
részesülhetett.
Még folytonosan ez a képzelődés foglalkoztatá, mikor Sancho egyszer így
szóla hozzá:
– Nem csodálatra méltó-e, uram, hogy az én eszemben még most is az én
Cecial Tamás komám rettenetes és iszonytató orra jár minduntalan?
– S te csakugyan azt hiszed, Sancho – kérdé Don Quijote – hogy a Tükrök
lovagja a tanuló Carrasco volt, fegyvernöke meg a te Cecial komád?
– Magam se tudom mit feleljek – viszonzá Sancho – de annyi szent, hogy
nagyobb hasonlatosságot az utósó porczikáig soha életemben se láttam
mint e között, meg azon emberek között a kiket ábrázoltak.
– Beszéljünk okosan, Sancho – felelt Don Quijote. – Jer ide. Ugyan mi
oknál fogva eshetett volna meg az, hogy a salamancai egyetem egyik
fénycsillaga, a tanuló, Carrasco Sámson kóbor lovaggá öltözzék, védő és
támadó fegyverekkel lássa el magát, hogy velem viadalra keljen? Avagy
ellensége voltam én valaha? Szolgáltattam-e okot arra bármikor, hogy
haragosom legyen? Vetélytársa vagyok-e én? avagy ő fegyverviselő
férfiú-e, hogy talán irígyelje azt a dicsőséget, melyet én a
fegyverhordás által kivívtam?
– De az a rettenetes nagy hasonlatosság, uram!
– Mind csak az engem üldöző roszakaratú varázslók csalfasága és
ármányossága – mondá Don Quijote a komoly meggyőződés hangján. Azok
előrelátták, hogy e párbajban én leszek a győztes, úgy intézték tehát a
dolgot, hogy a legyőzött lovag öltse föl egyszerre az én kedves tanuló
barátom képét, hogy iránta érzett barátságom vesse magát kardom éle és
karom szigorúsága közé, s az mérsékelje szivem méltó haragját, s ekképen
menthesse meg életét az, a ki csalfaság és ármány által az enyimtől
akart megfosztani engemet. A minek bizonyságára, magad tudod, Sancho,
saját tapasztalatodból, mely nem fog hazugságban hagyni s ámítani, mily
könnyű a varázslóknak az arczokat átváltoztatniok s a szépet rúttá, a
rútat széppé tenniök, hiszen alig egy-két napja tulajdon szemeddel
láttad a páratlan Dulcineát, a maga főúri egész természetes valóságában,
mig viszont én csak egy igen közönséges tenyeres, talpas, durva munkához
szokott parasztleányt láttam. S ha már ez az átkozott varázsló elég
vakmerő vala egy ily szörnyű átváltoztatást vinni véghez, nincs abban
semmi különös, ha ugyanazt cselekedte Carrasco Sámson és a te komád
képével, hogy kiragadja markomból a győzelem dicsőségét. Mindazáltal
akármint legyen is, nekem megvan az a vigasztalásom, hogy utóvégre
akármi alakot öltött legyen, mégis csak én diadalmaskodtam ellenségemen.
– Isten tudja mindennek igazságát – viszonzá Sancho, s mivel tudta, hogy
Dulcinea átváltozása az ő csalfasága és ármánykodásának munkája: sehogy
sem volt kibékülve az egész eseménynyel. Mert ha Carrascónál is csak
olyan túlvilági varázslás játszott szerepet, a milyen Dulcineánál, akkor
ugyan nagy bolondnak kell annak lennie, a ki elhigyje, hogy a szemmel
láthatók és kézzel foghatók nem azok, a kik.
Most azonban nem mert gazdájával feleselni, nehogy olyan szót találjon
kivakkantani, a mi által kisülne hazugsága.
Ez a beszélgetés folyt közöttük, midőn egy ember érte utól őket, a ki
ugyancsak ezen az úton jött nyomukba egy igen szép almásszürke paripán.
A lovasnak mind öltözete, mind arcza, mind nyájas köszöntése, melylyel a
lassabban haladókat üdvözlé, mind arról tettek tanúságot, hogy előkelő
állású s művelt lelkű ember lehet. Don Quijote az ilyenek társaságát
mindig nagyon kedvelvén, most is nemcsak a legudvariasabban viszonzá
köszöntését, hanem még így is szóla hozzá:
– Lovag úr, ha nagyságod egy úton megy velünk, s útja nem épen nagyon
sietős, igen nagy hálára kötelezne, ha mihozzánk csatlakoznék.
Az útas megrántotta sebesen futó paripája kantárszárát s így felelt:
– Nagy szerencsémnek fogom tartani, ha nagyságod társaságát élvezhetem.
Utam egyenesen erre vezet, nem is szerfölött sietős, a mennyiben
látogatóból haza megyek, s igy kész örömmel fogadom el a szíves
meghívást, mely kétségkívül csak nekem lesz nyereség.
Don Quijote nem késett ez udvarias szavakat még udvariasabbakkal
viszonozni, s egyszersmind tetőtől talpig szemügyre venni a majdnem
egészen zöld ruhába öltözött lovagot. Korára nézve ez mintegy 50 éves
lehetett, haja ritka, orra hajlott s tekintete félig vidám, félig
komoly, szóval mind öltözete, mind egész alakja arról tettek tanúságot,
hogy nem közönséges ember. A mit viszont a Zöld lovag jegyzett meg Don
Quijote felől, az volt, hogy ilyen fajta meg külsejű embert soha
életében eddigelé még nem látott. Bámulta lova hosszúságát, a lovag
magas termetét, arcza soványságát és sápadtságát, fegyverzetét, egész