Don Quijote de la Mancha - 20

külsejét s magatartását, a mi olyan képet s alakot mutatott, a milyet ez
országban már régtől fogva nem láttak.
Don Quijote igen jól látta, mily nagy figyelemmel nézi őt az idegen, s
leolvasta meglepetéséről titkos ohajtását is, s a mily udvarias és
szíves volt, hogy másoknak kivánságát teljesítse, s azoknak örömet
szerezzen, most sem várta be amannak kérdését, hanem maga ment feléje s
így szóla hozzá:
– Nem csodálom, hogy nagyságod annyira megbámulja azt a bennem látott
alakot, mely annyira újszerű és oly eltérő a mindennap látható
alakoktól. Nagyságod csodálkozása azonban rögtön alább fog hagyni, ha
kimondom, a minthogy ki is mondom, hogy én azon lovagok közé tartozom, a
kikről azt szokták mondani, hogy kalandok után járnak. Szülőföldemről
eltávoztam, vagyonomat elzálogosítám, kényelmemről lemondtam s a
szerencse karjai közé vetettem magamat, hogy ám vigyen a merre néki
tetszik. Fel akartam támasztani halottaiból a már enyészetnek induló
kóbor lovagrendet s immár jó ideje, hogy járom is a világot és sokat
gyámolítottam, sokat fölsegítettem. S igy jeles, számos és keresztyén
hős tetteimért kiérdemeltem azt, hogy nevemet a hír máris felkapja
hangzatos ajakára és ismertté tegye nagy meszsze földön. Szóval, hogy
röviden egybefoglaljam, én Don Quijote de la Mancha vagyok, más néven a
búsképü lovag; s bárha igaz, hogy nem illik az embernek maga-magát
dicsérni, nekem néha meg kell tennem, a mikor nincs körülöttem másvalaki
a ki dicsérjen. Ekkép tehát nemes uraságod nem csodálkozhatik ezentúl
oly szerfölött sem e lovon, sem e dárdán, sem e pajzson, sem e
fegyvernökön, sem egész összes fegyverzetemen, sem arczom sárgaságan,
sem neki vékonyodott soványságomon, ha már tudja ki vagyok én s minő
tisztséget gyakorlok.
E szavak után Don Quijote elhallgatott. A zöld ruhás pedig, a mint
feleletének késedelmezéséből nyilván kitűnt, maga sem volt tisztában
magával mit válaszoljon; jó sok idő mulva azonban végtére így szólott:
– Meglepetésemből igen jól kitalálta szivem ohajtását lovag úr; azonban
csodálkozásomat még sem tudta eloszlatni, sőt ellenkezőleg még jobban
fölgerjeszté, mert igazán nem tudom elképzelni, hogy a mai világban
hogyan tarthassa valaki szükségesnek a kóbor lovagságot, s hogyan
lehessen kedve kóbor lovagnak állani.
A zöld köpenyes e szavaira, kit Don Diegonak hívtak, Don Quijote a maga
szokott áradozó modorában válaszolt, védve a lovagságot és
lovagregényeket, a mit Sancho már annyiszor, de annyiszor hallott, hogy
maga is majdnem könyv nélkül el tudta volna már mondani. Ez a
beszélgetés tehát nem lévén ínyére, letért az útról, hogy egy kis tejet
vagy más egyéb ilyest kérjen azoktól a pásztoroktól, a kik ott a
közelben épen juhaikat fejték.
A két úr között tovább folyt a heves beszélgetés, midőn Don Quijote
egyszer feltekintett s látta, hogy egy szekér jön velök szemközt mely
teli van tűzdözve királyi lobogókkal. S mindig, valahányszor csak a
kóbor lovagságot valaki megtámadta, ő azonnal rajta volt minden áron
alkalmat keresni, hogy az ellenkező nézetűeket cselekedetek
tanubizonysága által győzze meg a kóbor lovagság szükséges voltáról, úgy
most is azonnal az villant agyán keresztül, hogy itt olyan kaland
kínálkozik, mely a kóborság dicsőségét bizonyosan elé fogja mozdítani s
iránta tiszteletet gerjeszteni még abban is, a ki – mint látszék –
ellenszenvvel viseltetett ellene. Nagy fenszóval odakiáltott tehát
Sanchohoz, jőjjön tüstént s hozza hamar a sisakját.
Neve hallatára Sancho mindjárt felfigyelt, de meglehetős zavarba jött
mikor azt hallotta, hogy olyan sürgetve siettetik visszatértét. Ugyanis
igen kellemes dologgal volt elfoglalva; a mennyiben épen akkor elkészült
friss túrót vett a pásztoroktól, kiknél ez is volt kapható. Hamarjában
azt se tudta mit kezdjen a túróval, hová tegye, mibe vigye, már pedig ha
egyszer kifizette az árát, bizony csak nem akarta ő ott hagyni
hamarosan; abban állapodott meg tehát, hogy beleönti gazdája sisakjába.
A sisak ugyan is szépen ott függött az ő nyerge kápájára akasztva, s
belseje szinte maga kínálkozott arra, hogy a még egészen puha túrót
beletegye. Meg is tette, s azzal nyomban oldalba ütvén két sarkával
szamarát, sietve nyargalt gazdájához.
– Ide hamar! – szóla Don Quijote, ki sem mondva a sisak nevét, hanem úgy
a mint volt egyenesen elkapva Sancho nyerge mellől – vagy én nem értek a
kalandokhoz, vagy itt olyasmi van készülőben, a mi minden kételkedéssel
szemben, örök dicsőséget szerezhet a kóbor lovagságnak.
Sancho sejté mi van készülőben; de hiában! sem nem merte, sem nem
lehetett már figyelmeztetni urát, hogy a sisakot úgy a mint van a világ
minden kincseért se nyomja a fejébe, mert mindjárt szörnyü csunya
dicsőséget lát az egész kóbor lovagság. Don Quijote hirtelen föltette a
sisakot, s harczra készülve, jó erősen bele is nyomta fejébe, miáltal a
turó úgy összenyomódott, hogy levet eresztett s a savó végig csorgott a
hős manchai lovagnak, a kóbor lovagság tükrének és virágának képén,
szemén, száján, bajuszon és szakállán.
Soha olyan meglepetést, mint Don Quijoteé e váratlan eseményre!
– Mit jelentsen ez Sancho? – kérdé látható megdöbbenéssel. – Majd úgy
látszik, mintha a koponyám lágyúlna vagy agyvelőm kezdene olvadni, vagy
tetőtől talpig csurom-viz lennék az izzadtságtól. Meg lehet hogy
izzadok, de bizonyára mondom, nem félelemben. Kétségtelen, hogy ez
rettenetes kaland lesz, a mi rám várakozik. Adj valamit, a mivel
megtörülközhessem, mert ez a tenger verejték majd megvakít.
Sancho mélyen hallgatott s oda nyujtott neki valami kendőt, és áldá
magában az istent, hogy gazdája nem jött a dolog igazi nyomára.
Don Quijote megtörülközött, aztán levette a sisakot, hogy lássa, mi
hűtötte le úgy a fejét s megpillantva benne azt a fehér kását, orrához
vitte s megszagolta.
– Dulcinea del Toboso, páratlan tökéletességű királyném üdvösségére
mondom – kiáltá fel lángharaggal – te most-öntött túrót tettél a
sisakomba, semmire való gazember, esztelen fegyverhordozó!
Mire Sancho a legnagyobb higgadtsággal és tettetett nyugalommal így
felelt:
– Ha túró, úgy adja ide nagyságod, hadd eszem meg; de mégis… egye ám meg
az ördög, a ki bele tette. Ugyan hogy lehettem volna én olyan vakmerő,
hogy nagyságod sisakját így bemocskoljam? Ezt ugyan jól eltalálta
nagyságod. Igaz hitemre mondom, señor, a mint isten tudnom adta, már
bizonyos, hogy a boszorkányosok között nekem is meg vannak a magam
ellenségei, a kik azért üldöznek, a miért hogy keze-lába vagyok
nagyságodnak. Azok tették ebbe a sisakba ezt a rondaságot, hogy
nagyságodat rám haragítsák, hogy aztán szokása szerint össze-vissza
törje, zúzza minden bordámat. Most az egyszer azonban porúl jártak, mert
tudom isten, van az én uramnak annyi esze, hogy meggondolja, hogy én
nálam se tej, se más ilyes nincsen, de meg ha volna is, inkább a
gyomromba raktam volna, mint a sisakomba.
– Az is meglehet – mondá Don Quijote.
Don Diegonak, a ki mindezt látta, hallotta, nem fogyott csudája kivált
akkor, a mikor Don Quijote szemét, száját, arczát, sisakját megtörülvén,
ezt meg-meg fejére tette, lábát keményen megveté kengyelében, kardját
megtapintotta s aztán dárdáját marokra fogva így szóla:
– Most már jőjjön a minek jönni kell, én itt vagyok s kiállok bátran
magának az ördögnek is!
E közben a fellobogózott különös kocsi oda érkezék hozzájok. Valami
roppant nagy zárt ketrecz volt rá téve, mely az egész kocsit elfoglalta.
Ember pedig más sem jött velök, mint a kocsis öszvérháton s rajta kívül
egy másik ember, a ki a kocsi elején ült.
Don Quijote útjokba állt s igy szóla hozzájok:
– Hová atyafiak? Micsoda kocsi ez, mit visznek rajta s milyen lobogók
ezek?
Mire a kocsis ekképen válaszolt:
– A kocsi az enyim, rajta pedig két hatalmas oroszlánt viszünk
ketreczben. Az orani helytartó küldi az udvarhoz ő felségének ajándékba;
a lobogók urunk és királyunk lobogói, annak jeléül, hogy az övé, a mit
viszünk.
– S nagyok ezek az oroszlánok? – kérdé Don Quijote.
– Olyan nagyok – vette át most a szót a kocsi elején ülő ember – hogy
nagyobbakat sohasem hoztak Afrikából Spanyolországba. Én vagyok az
etetőjök, s hoztam én már máskor is oroszlánt, de még ekkorát soha egy
ízben sem. Épen egy pár, him és nő. A him itt van az első ketreczben, a
nőstény pedig a hátulsóban; ma még nem ettek s éhesek is nagyon, mi
végre kérem is nagyságodat, ne tartóztasson bennünket, mert sietnünk
kell, hogy mentül előbb megetethessünk.
Mire Don Quijote ajkait mosolyra vonva így válaszolt:
– Oroszlán-kölykeket hozzám? Hozzám fia-oroszlánokat és e mostani
órában? De, istenemre mondom, majd megmutatom azoknak az uraknak, a kik
ide küldték, vagyok olyan ember, a ki nem ijed meg az oroszlánoktól!
Szálljon le, jó ember, s minthogy kegyelmed az oroszlán etető, nyissa ki
csak ezeket a ketreczeket, ereszsze ki e vad állatokat, hadd mutassam
meg nekik e nyílt mezőn, ki az a Don Quijote de la Mancha, minden
bűbájos daczára és ellenére is, a kik ezen oroszlánokat ide küldték.
– Ahá! – mondá magában e szavakra a nemes úr – most üt ki a szög a
zsákból, hogy a mi lovagunk milyen legény! A túró csakugyan
fellágyította koponyáját és elhigította agyveléjét.
E közben Sancho is oda lépett Don Diegohoz és így rimánkodék:
– Uram, az isten szent szerelmére kérem, akadályoztassa meg nagyságod
valami módon, hogy gazdám bele ne kössön az oroszlánokba, mert ha
beléjök köt, itt szaggatnak bennünket darabokká, a hányan csak vagyunk.
– De hát oly bolond a kegyelmed gazdája – viszonzá a nemes – hogy
csakugyan attól lehet tartani, hogy beléjök köt az ilyen vad állatokba?
– Nem bolond az uram, – felelé Sancho – hanem vakmerő.
– Majd teszek én róla, hogy ne legyen az – mondá a nemes – s ezzel
odalépvén Don Quijotehoz, ki az etetőt egyre sürgeté, hogy a
ketreczajtót kinyissa, így szóla hozzá:
– Lovag úr, a kóbor lovagoknak csak olyan kalandokba kell bocsátkozniok,
a melyek felől remélhetik, hogy jó véget érnek, nem pedig olyanokba, a
melyekről előre láthatják, hogy rajta vesztenek. Mert az olyan
bátorságban, mely a vakmerőség határán is túl megy, több a bolondság
mint a hősiség. Ezek az oroszlánok egyáltalában nem nagyságod ellen
jönnek; eszök ágában sincs! Ajándékba küldték a királynak, s kár lenne
útjokat állani és feltartóztatni.
– Ilyen dologba ne avatkozzék az, ki a kóbor lovagság szükséges voltát
tagadja – viszonzá Don Quijote meglehetős ingerülten. – Ez az én dolgom,
s én tudom, hogy ezek a tisztelt oroszlánok én ellenem jönnek-e vagy se?
S azzal megint az oroszlánetetőhez fordúlva, így szóla:
– Lelkemre mondom, silány ficzkója, kinyisd nekem tüstént azokat a
ketreczeket, máskülönben a kocsihoz szögezlek ezzel a dárdával.
A kocsis látva, hogy ennek a fegyveres kisértetnek ugyan hiába
beszélnek, igy szóla hozzá:
– Kegyelmes uram, csak azt engedje meg, hadd fogom ki öszvéreimet s hadd
meneküljek velök, míg az oroszlánokat ki nem eresztik, mert ha ezek
odalesznek, ki nem heverem holtom napjáig sem, mert se égen, se padláson
nincs egyebem ennél a kocsinál meg öszvéreimnél.
– Oh kicsinyhitű! – viszonzá Don Quijote – szállj le tehát és fogj ki s
tégy kedved szerint, bárha tudom, hamar belátod, hogy hijába való munkát
cselekedtél s ez az aggodalmad merőben felesleges volt.
A kocsis földre ugrott, s a mint tudott oly sebesen látott a kifogáshoz,
mig az oroszlánetető nagy fenszóval ezt mondá:
– Tanú gyanánt hívok fel minden embert valaki csak itt van, hogy
akaratom ellen s kényszerüségből nyítom ki a ketreczeket s eresztem ki
az oroszlánokat, s hogy szemébe mondom ennek az urnak, hogy azon kárért
és veszedelemért, a mit ezek a vadállatok okozni fognak, ő a felelős s
neki kell megtérítenie mindent, még az én béremet és jussomat is. Az
urak meg előbb semmint ajtót nyitok, meneküljenek mind, a hová tudnak,
mert a mi engem illet, én nem félek, hogy az orszlánok bántsanak.
A nemes úr még egyszer megkérte, ne tegyen ilyen bolondot, mert
valóságos istenkisértés ily esztelenséget elkövetni. Mire Don Quijote
azzal válaszolt: tudja ő, hogy mit cselekszik. A nemes azt felelte,
vigyázzon, ő azt hiszi, csalatkozik.
– Már most, uram, – szakasztá félbe Don Quijote a beszélgetést – ha nem
akar nézője lenni annak, a mi nagyságod véleménye szerint szomorújáték
lesz, akkor kapja sarkantyuba a lovát és meneküljön. Minek hallatára
Sancho könnyes szemekkel kért, könyörgött, hagyjon fel szándékával, mert
hiszen ahhoz képest, a mi itt készül, a szélmalomharcz, a szörnyü
kótisok, egy szóval életének minden aja-baja mind csupa merő lakodalom.
– Uram, kedves uram – rimánkodék Sancho – itt nincs ám semmi
boszorkányság vagy ilyesféle, hanem van akkora igazi oroszlán, hogy a
mint én a ketrecz hasadékán keresztül csak a körmit megláttam, mindjárt
azt kellett gondolnom, hogy a melyik oroszlánnak ekkor a körme, az maga
nagyobb lehet egy hegynél.
– Legalább félelmed – viszonzá Don Quijote – látja, tudom, akkorának
mint a félvilág. Eredj Sancho, hagyj magamra, s ha itt halok meg, tudod
már, mibe egyeztünk egykoron. Dulcineához elmégy… De nem mondok többet.
Most már bizonyos volt, hogy nem akar felhagyni esztelen szándékával.
A zöld ruhás lovag kész lett volna erővel is ellenállani, azonban
belátta, hogy fegyvereik nem egyenlők s nem tartotta észszerűnek, bolond
emberbe belekötni, már pedig Don Quijotét most egészen annak ismerte. A
lovag nem hagyott alább az oroszlán-etetőhez intézett sürgetéseivel s
fenyegetőzéseivel, minek aztán az lett a következménye, hogy a nemes úr
sarkantyúba kapta a paripáját, Sancho meg a szamarát, valamint a kocsis
öszvéreit, s eszök veszetten futtatni kezdének, mindnyájoknak az lévén
legfőbb törekvésök, hogy a kocsitól mentül tovább juthassanak, mire az
oroszlánok a ketreczből kiszabadúlnak.
Sancho már előre megsiratta gazdája halálát, mert egészen bizonyosnak
hitte, hogy ez alkalommal ott vesz az orszlánok körmei között; átkozta a
sorsot és jajt kiáltott még arra az órára is, mikor arra tökélte el
magát, hogy megint szolgálatba lépjen. Azonban minden sírása, jajgatása
se gátolták, hogy a szamarat mindegyre ne sarkalja, hogy mind messzebb
meg messzebb legyen a kocsitól.
A mint az oroszlán-etető látta, hogy a menekvők már jó távol estek, ujra
kérte, könyörgött Don Quijotenak s még egyszer elmondta a már
elmondottakat, a lovag azonban csak annyit felelt, hogy ezt már
hallotta, s ne fáraszsza magát több kéréssel, könyörgéssel, a mi úgy sem
használ semmit, hanem inkább siessen.
Az alatt, mig az oroszlán etető az első ketreczajtó nyitásához látott,
Don Quijote arról gondolkozott, hogyan lesz jobb a viadalt küzdeni,
gyalog e vagy lóháton? Végre arra határozta el magát, hogy gyalog küzd
meg, mert attól tartott, hogy az oroszlánok megpillantása Rocinantet
elrémítené. Ennek következtében a földre pattant, dárdáját félre lökte,
pajzsát karjára füzte, kardját kirántotta s kimért léptekkel, bámulatra
méltó hidegvérűséggel s bátor szívvel oda ment a kocsi elé, magát lelke
mélyéből isten és Dulcinea kegyeibe ajánlva.
Mikor az oroszlán-etető látta, hogy Don Quijote már ott áll egészen
csatára készen, s neki a hím-oroszlánt ki kell eresztenie, ha csak a
megsértett és vakmerő lovag haragját magára vonni nem akarja: csinján
kinyította azon ketrecz ajtaját, melyen belűl – a mint már említettük –
a hím-oroszlán volt, a mely csakugyan rendkívül nagynak s borzasztó és
ijedelem gerjesztő tekintetűnek látszék. A legelső is, a mit tett, az
vala, hogy megfordúlt a ketreczben, a melybe vetették, körmeit
kimeresztette s egész hosszában kinyujtózék, aztán száját feltátott,
roppant nagyot ásított, s majdnem két arasznyi nyelvét kiöltötte,
megnyalta vele szemét s megmosta arczát. Mikor ez megtörtént, fejét
kinyujtotta a ketreczből, jobbra balra széttekintett, szikraképen égő
két szemével s olyan tekintettel, oly fenyegető mozdulattal, hogy magát
a megtestesült vakmerőséget is el tudta volna rémíteni. Egyedül az egy
Don Quijote kísérte szakadatlan figyelemmel s alig várta, mikor ugrik le
már a kocsiról, mikor kaparíthatja kezei közé, hogy aztán darabokra
szabdalja.
Páratlan hóbortossága egész eddig a szélsőségig ment; a nagylelkü
oroszlán azonban sokkal illedelmesebb lévén mintsem merész, s mitse
törődve azzal a sovány, csupa csontja-bőre lovaggal, szépen megfordúlt,
s farka táját tartva neki Don Quijotenak, nagy csendesen és nyugodtan
ujra lefeküdt a ketreczbe. Don Quijote ennek láttára azt parancsolta a
felvigyázónak, csapkodjon rá az oroszlánra s kényszerítse így a
kiugrásra.
– De már azt nem teszem – viszonzá a felvigyázó – mert ha én izgatom,
legelőször is engemet szaggat szélylyel. Nagyságod nagyon beérheti
azzal, a mi történt, mert ennél többet a legnagyobb bátorságtól sem
lehet követelni; nem jó lenne még egyszer szerencsét próbálni. Az
oroszlán előtt nyitva az ajtó, szabadságában áll kirontani vagy benn
maradni, minthogy pedig mindeddig ki nem rontott, nem is fogna kirontani
egész nap se. Nagyságod szívének hősiségéről senkinek sem lehet többé
semmi kétsége. Semmiféle bajnok küzdő sem lehet egyébre kötelezve,
legalább a mint én tudom, mint arra, hogy ellenfelét kihívja s aztán a
nyílt mezőn bevárja; ha ez az ellenség nem jelen meg, őt bélyegzi a
gyalázat, míg a reá várakozó a győzelemnek koronáját nyeri.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – zárd be hát az ajtót, barátom, s
szolgáltass ki számomra egy bizonyítványt oly formában, a mi tőled a
legjobban telik, mely mindazt elmondja, a mit itt láttál: tudniillik,
hogy ajtót nyitottál az oroszlánnak, én vártam rá, ő még sem jött, hanem
visszafeküdt. Egyébre nincs szükségem, s ezzel pusztúljon a varázslat,
isten segítse az észt és az erényt, és az igaz lovagságot. Zárd be, a
mint mondtam, az ajtót, mig én meg jelt adok a megfutottaknak és
távollevőknek, hogy térjenek vissza és a te szavaidból értesüljenek az
egész eseményről.

Az oroszlán-etető úgy is tett, Don Quijote pedig rá kötvén dárdája
hegyére azt a kendőt, a melybe belétörülközött, mikor a savózápor
szemin-száján végig csurgott, utánok kiáltozott a többieknek, a kik még
egyre szaladtak s majd minden lépésnél vissza-vissza néztek, mind egy
rakáson s élökön a nemes ember. Azonban alighogy Sancho észrevette a
fehér kendő lobogtatásával adott jelt, felkiálta:
– Akármi legyek, ha uram meg nem győzte a vérengző vadállatokat, mert
ime utánunk kiált.
Erre mindnyájan megállottak s látták, hogy a ki jelt ád, az csakugyan
maga Don Quijote, s így valami kevéssé neki bátorodva lassanként
közeledni kezdének, mig végre tisztán kivehették Don Quijote hívogató
kiáltozását. Végre csakugyan oda bátorkodtak a kocsihoz, s mikor ide
érkeztek, Don Quijote így szólítá meg a fuvarost:
– Fogja be ujra az öszvéreit, atyámfia, s aztán menjenek tovább isten
hírével. Te meg, Sancho, adj nekik fejenként két aranyat, az legyen a
kárpótlás, a miért miattam késtek.
– Adok én szíves-örömest – viszonzá Sancho – de hát az oroszlánokból mi
lett? Végök van-e, vagy élnek?
Ekkor a felvigyázó körülményesen elbeszélte szakadazottan az egész nagy
viaskodás lefolyását s kidícsérte, a mennyire csak isten tudnia adta Don
Quijote bátorságát, a kinek puszta tekintetétől az oroszlán úgy
megfélemlett, hogy se nem mert, se nem akart a ketreczből kijönni, bárha
a ketreczajtó ugyancsak sokáig nyitva volt: s hogy ő azt mondta a
lovagnak, valóságos istenkísértés lenne, ha az oroszlánt felbőszítenék s
erőszakosan kergetnék ki, a mint a lovag váltig akarta is, mig utóbb
aztán sokára és nagynehezen mégis csak beleegyezett, hogy ő az ajtót
bezárja.
– Nos, Sancho, mit mondasz ehhez? – kérdé Don Quijote – kifog-e hát a
varázslat az igazi bátorságon? A varázslók megfoszthatnak a
szerencsétől, de karom erejétől s rendíthetetlenségemtől sohasem!
Sancho az aranyokat oda adta, a fuvaros befogott, az oroszlán etető
kezet csókolt Don Quijotenak kegyes jóságaért s megigérte, hogy ezt a
bátor cselekedetet mindjárt elmondja magának a királynak, mihelyt az
udvarhoz érkezik.
– S ha netalán ő felsége kérdezni találná, ki tette, azt mondja neki
atyámfia: az Oroszlán-lovag, mert azt akarom, hogy mától fogva ezen
névvé cseréljék, változtassák, fordítsák és alakítsák át eddig használt
Búsképű lovag elnevezésemet. A régi kóbor lovagok példáját követem ezzel
is, a kik szintén megváltoztatták nevöket, a mikor kedvök tartotta vagy
jónak látták.
A kocsi aztán tovább ment a maga útján, Don Quijote, mostantól kezdve
tehát az Oroszlán-lovag, Sancho és a zöldruhás is a magokén. Don Diego
oly szíves volt, hogy éjjeli szállásra útitársait meg is hívta
vendégszerető házához, mely meghívást azok a legnagyobb örömmel és
köszönettel fogadván el, néhány órai utazás után kényelmes urilak
barátságos körében pihenték ki e nevezetes nap fáradalmait.

XI. FEJEZET.
A Montesinos barlangjában.
Don Diego házában értesült Don Quijote arról, hogy a nagyhírű Montesinos
barlangja épen útjába fog esni, s nincs is valami nagyon távol azon
helytől, a hol most tanyájukat felütötték.
– Ama bűvös barlang! kiálta fel Don Quijote elragadtatással – melyhez
annyi, de annyi nevezetes esemény fűződik! Ama bűvös barlang, hol a
valóságon alapuló mondák állítása szerint az elbűvöltek és elvarázsoltak
közül oly számosan tanyáznak?! oda lemegyek, oda le kell mennem, én
tudom, hogy miért!
A Sancho által elbűvölt Dulcineára gondolt. Hátha ott megtudhatna
valamit a felől, hogyan lehetne Dulcineát a varázs alól feloldani.
Mihelyt Don Diego hallotta, mily szilárdúl el van határozva, hogy a
barlangot megnézze, azonnal feleslegesnek tartotta volna e semmi sükerre
nem vezethető fáradságról lebeszélni akarni a lovagot, a vendégszerető
háziúrnak mindjárt az oroszlánokkal küzdött kaland, vagy is jobban
mondva, Don Quijote ott tanusított makacssága jutott eszébe, s szinte
bizonyosnak tartá, hogy ha akkor nem lehetett lebeszélni oly nagy
veszedelemmel szemben, most bizonyára még kevésbé. Nem is vette tehát
magának a fáradságot, sőt ellenkezőleg, egy unokaöcscsét kérte föl, hogy
az vezesse a lovagot kivánsága helyére.
Megköszönvén tehát a Don Diego házában talált szives fogadtatást és
vendégszeretetet, nem sokára utra keltek az unokaöcs társaságában s
barátságos beszélgetés közben folytatták utjokat, melyen estére kelve
egy kicsiny falucskáig jutottak, a hol éjjelre meg is háltak. Itt a
vezető azt mondá Don Quijotenak, hogy a Montesinos barlang már csak két
mértföldnyire van, ha azonban csakugyan határozott szándéka bele menni,
akkor múlhatlanúl szükség kötelet venniök, a mit a lovag majd derekára
köt s azon bocsátkozik alá a mélységbe.
Don Quijote azt felelte, hogy ha magába a pokol fenekébe kellene is
leszállania, oda is lemenne, a miért is vettek valami száz öl hosszú
kötelet, s másnap délután mintegy két óra tájban értek a barlanghoz,
melynek szája téres-tágas ugyan, de annyira be van nőve tüskebokrokkal,
vadfügével, tele szederindával s bozótokkal hogy az elborító sűrűség
egészen elrejti szem elől.
A mikor ráakadtak, mind a vezető, mind Sancho Panza, valamint Don
Quijote is leszállottak s a lovagot rögtön nagy keményen rákötötték a
kötélre, s a mig a hurkolás és a csomózás folyt, Sancho így szólott
gazdájához:
– Gondolja meg nagyságos uram mit cselekszik: minek temetteti el magát
elevenen s minek száll le a mélységbe, mint valami üvegpalaczk, a mit
behűteni a kútba leeresztenek? Igen bizony; hiszen nagyságodnak senki se
parancsolja, semmi se követeli, hogy ebben a barlangban motozzon, a mely
gonoszabb lehet akármi farkasveremnél.
– Kötözz és hallgass – viszonzá Don Quijote – az a feladat, mely itt
megoldandó, az én számomra van rendelve Sancho barátom.
Majd a vezető szólalt meg:
– Nagyon kérem nagyságodat, señor Don Quijote, jól kinyissa mind a két
szemét s láttatlan ne hagyjon odalent semmit, mert ilyen vakmerőségre
ritka ember vállalkozik; a ki tehát lemegy, az nézzen jól körül, hogy
tudósítást nyújthasson egyebeknek is.
– Olyan kézben van a dob, a ki jól tudja ütni – jegyzé meg Sancho Panza.
E szavak után, s mikor a kötözést elvégezték, (a mi nem a pánczél, hanem
a zubbony fölé alkalmaztatott) Don Quijote igy szóla:
– Gondatlanúl jártunk el, hogy el nem láttuk magunkat valami kis
csengetyűvel, a mit ugyancsak a kötélre kellett volna ide mellém
illesztenünk, hogy annak hangja jelentette volna, hogy még mindig lejebb
megyek és élek. Minthogy azonban ez most már lehetetlen, Isten vezető
kezére bízom magamat.
S azzal térdre borúlt s halk hangon imádkozott, kérve az istent, hogy
segítse meg s adjon jó kimenetelt ezen veszedelmesnek látszó új
kalandnak; majd fenhangon tüstént így szólott:
– Oh minden tettem-vettem asszonya, ragyogó és páratlan Dulcinea del
Toboso! Ha lehetséges, hogy az ajkak gyenge hangja egészen hozzád
hasson: hallatlan szépségedre kérlek, hallgass meg! Ne vond, ne tagadd
meg tőlem gyámolításodat és segedelmedet, a mikre most oly nagy a
szükségem. Rohanni, sülyedni, alámerülni készülök az előttem lévő
mélységbe, s egyedül azért, hogy mind a világ tudja, hogy ha a te
kegyelmed vélem van, nincs az a lehetetlenség, a mit én meg ne kísértsek
s le ne győzzek.
S e szavak után a barlang-nyílás széléhez ment, látta, hogy nemcsak
leereszkedni nem, de még bejutni sem lehet, ha csak kardja erejével útat
nem nyit magának: fegyvert rántott tehát, s vágta-kaszabolta a barlang
szája előtti bokrokat, a mely zajra zörrenésre roppant hollók s kányák
egész serege rebbent föl, s oly sűrű tömegben s akkora sebességgel, hogy
Don Quijotét hanyatt lökték a földre, úgy hogy ha ő olyan babonás lett
volna, mint a mily igaz katholikus keresztyén, rosz jelnek tartja ezt s
ilyen veszedelmes helyre semmi szín alatt be nem zárkózik. Ő azonban
végre fölemelkedett s látva, hogy immár se holló se más éji madár, mint
példáúl denevérek, a mik szintén voltak a hollók csoportjában, többé nem
tolúlnak kifelé: a mint a vezető és Sancho a kötelet eresztették, alább
meg alább merült a rémítő barlang öblébe.
Mikor sülyedni kezdett, Sancho áldást mondott rá s vetett utána ezer meg
ezer keresztet s igy szóla:
– Isten vezéreljen, s vele együtt a francziaországi szent szikla és a
gaetai háromság, oh virága, szíve és habja te a kóbor lovagságnak!
Lemerülsz tehát, világ hőse, aczélszivü, érczkarú! Isten vezéreljen még
egyszer is, s hozzon újra vissza ép kéz-láb, minden megsérülés nélkül a
napvilágra, melyet elhagytál azon sötétségért, a mit most felkeressz.
Körülbelől ugyanilyen szavakban és kifejezésekben áradozott Don Diego
unokaöcscse is.
Don Quijote pedig sülyedt, sülyedt mindegyre, s mindegyre fölkiáltozott,
ereszszék a kötelet, csak ereszszék tovább; ők pedig eresztették nagy
lassan, csendesen. S mire aztán a barlang tölcséréből fölhangzó
kiáltozás végre teljesen megszűnt, már akkor a száz ölnyi kötél is
elfogyott egészen. Most azt gondolták ha már úgy se ereszthetnek több
kötelet, jobb lesz, ha Don Quijotet megint felhúzzák. Mindazáltal valami
fél óráig még is csak vártak; az idő elmúltával azonban elkezdték a
kötelet fölhúzni, de az oly könnyen ment, mintha semmi teher se volna
már az alsó végén. Ebből világosan azt lehetett következtetni, hogy Don
Quijote lemaradt róla, a mely gondolat Sanchot keserves sirásra
fakasztotta, s hogy az ellenkezőről győződhessék meg, eszeveszett
gyorsasággal kezdte a kötelet felmotólálni. Azonban mikor nyolczvan
ölnél valamivel többet kihúztak már: akkor kezdék érezni, hogy
nehezedik, a minek rendkívül megörültek. Végre mintegy tiz ölnyire
világosan ki tudták venni Don Quijote alakját, a kire Sancho mindjárt rá
is kiáltott:
– Isten hozta szerencsésen nagyságos jó uram, csakhogy megint itt van,
mert már igazán azt hittük, hogy ott fogták vesztire.
Don Quijote azonban egyetlen szóval sem válaszolt. Mikor egészen
kihúzták, akkor látták, hogy szeme le van záródva, mintha aludnék.
Lefektették a földre, a kötelet eloldották, de ő csak nem ébredt föl még
erre sem. Erre aztán elkezdték irgetni-forgatni, rázták, keltették s
végre nagysokára magához tért, nyujtózott egy nagyot mintha valami
nehéz, mély álomból ébredne s csodálkozva körül nézett.
– Isten bocsássa meg barátaim – mondá azután – hogy kiragadtatok abból a
gyönyörű, kedves életből s látományból, a melynél szebbet ember nem