Don Quijote de la Mancha - 24

a vonalon, a mi azt a két bokát vagy sarkat egymástól elválasztja, a mit
nagyságod azzal az asztallábbal akarna méregetni?
– Igen nagy utat – viszonzá Don Quijote – mert ha az említett vonalon
áthaladtunk – már akkor túl vagyunk a viz és földgömb felén, melyről a
világ legnagyobb koszmográfja, Ptolomaios tanusága szerint tudjuk, hogy
háromszázhatvan foka van.
– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel Sancho Panza – ugyancsak derék egy
fogas embert hoz fel nagyságod tanubizonyság gyanánt, ha annak a kosz
megrágta ólom májosnak háromszázhatvan foga van!
Don Quijote meg nem állhatta, hogy fel ne kaczagjon azon magyarázat
hallatára melyet Sancho a koszmográf Ptolomaios nevéről és
fokszámításáról nyujtott.
Egyszerre egy pár vízi malmot pillantottak meg a folyó közepén.
Alighogy ezeket Don Quijote meglátta, mindjárt igy szóla Sanchohoz:
– Látod, édes barátom, ime ott, ott magaslik már a város, a vizivár vagy
erősség, a melyben amaz elnyomott lovagnak, vagy valamely kárvallott
királynénak vagy herczegasszonynak kell lennie, a kinek megszabadítására
engemet visznek.
– Hol az ördögbe van itt olyan város, vízi vár vagy erősség, a milyet
nagyságod emlit? – kérdé Sancho – nem látja, hogy ezek vizi malmok, a
mik a folyón állnak s a mikben buzát szoktak őrleni?
– Hallgass, Sancho, – mondá Don Quijote – mert akármennyire malmoknak
lássanak is, nem azok s mondtam már akárhányszor, hogy a varázslat
mindent ki szokott vetkőztetni s fordítani a maga természetes
valóságából.
E közben a sajka az árnak épen a közepére jutott s most már sokkal
gyorsabban kezdett haladni mint idáig. A vizi molnárok észre véve, hogy
a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé
ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy
a sajkát feltartóztassák. Lisztes volt valamennyi, szemit- száját, de
még a ruháját is belepte a lisztpor mindnyájának s bizony nem volt
valami nagyon kivánatos rájok tekinteni. Már messziről igy kiáltottak:
– Ördögadta emberei, hová törekedtek? Az eszetek ment e el, vagy azt
akarjátok, hogy ezek a kerekek össze-vissza törjenek s itt fulladjatok?
– Nem megmondtam, Sancho – szóla most Don Quijote – úgy-e, hogy oda
jutottunk, a hol meg kell mutatnom hős karom bátorságát? Nézd csak hány
kisértet készül szembe szállni velem! Nézd csak hány rút szörnyeteg
vigyorog le reám! De majd meglássuk, nyomorultak!
S ezzel talpra szökve a sajkában, nagy fenszóval így kiálta oda a
molnárokhoz:
– Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátok
szabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy
fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású,
akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha
vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég
határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak
szerencsésen véget vessek.
S e szavak után kirántotta kardját s elkezdett vele rettenetesen
hadonázni a molnárok felé a levegőben. Azok pedig hallva, de semmikép se
értve, mit jelentsen e hóbortosság: kinyujtották póznáikat, hogy a
csónakot feltartóztassák, melyet a víz már egész erővel ragadt a kerekek
felé.
Sancho térdre borult s kezét tördelve kérte az egeket, mentsék ki ebből
a rettenetes veszedelemből, a mi aztán a molnárok serénységének s
igyekezetének segedelmével sükerült is, a kik a csónak előtt keresztbe
vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind
föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a
vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni
mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette;
de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten
ott találták volna fel sirjokat.
A mikor kitették őket a szárazra, hová inkább elázva semmint
szomjuságtól gyötörve jutottak, Sancho megint letérdelt s összekulcsolt
kezekkel s égre emelt tekintettel hosszú, buzgó imádságban kérte Istent,
szabadítsa meg innentúl urának minden vakmerő vállalatától és
törekvésitől.
Ez alatt a halászok is odaértek, a kiké a bárka volt, melyet a malom
kerekek izzé-porrá törtek s látva, hogy annak már csak a diribje meg a
darabja: neki estek Sanchonak és huzkodták róla a ruhát, Don Quijotenak
meg azért, hogy fizesse meg sajkájokat.
A lovag, a legnagyobb nyugalommal, mintha a világon semmisem történt
volna vele, azt mondá a molnároknak és a halászoknak, ő e hajót igen
szívesen megfizeti, de csak azon egy feltétel alatt, ha minden haladék
nélkül szabadon bocsátják azt vagy azokat, a kiket ezen ő várukban fogva
tartanak.
– Micsoda foglyokat, micsoda várat emleget ez a balgatag ember? – kérdé
az egyik molnár. Talán azokat akarja elvinni, a kik őrletni szoktak ide
járni?
– Elég – mondá Don Quijote magában – borsót hánynék a falra, ha ezt a
csőcseléket szép szóval akarnám valamely jó cselekedetre rávenni. Ebben
a kalandban bizonyára két varázsló hatalma ütközött egymásba, s egyik
elrontja a másik tervét; egyik elém küldte a hajót, a másik
felfordította s engem is vele együtt. Isten legyen irgalmas
mindnyájunknak, mert ez a világ csakugyan teli van ármánynyal és
gonosznál gonoszabb cselszövénynyel. Többet én sem tehetek.
S azzal emeltebb hangon így folytatá szavait, tekintetét a malmok felé
fordítva:
– Barátaim, bárkik legyetek is, a kik e börtönben zárva maradtok,
bocsássatok meg énnekem, hogy mind az én szerencsétlenségemre, mind a
tietekre, nem tudlak kinos helyzetetekből kiszabadítani. Ez a kaland
bizonyára más lovag számára van rendelve és fentartva.
E szavak után kiegyezett a halászokkal, a kik jó busásan megfizetteték a
sajkáért, a mit Sancho nagyon rosz kedvvel fizetett ki, s meg nem
állhatta, hogy azt ne mondja:
– Még egy két ilyen csónakázás s az ördögé lesz egész vagyonunk.

XVIII. FEJEZET.
Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik.
Lovag és fegyvernöke meglehetős komoran és kedvök szegetten tértek
vissza barmaikhoz, különösen Sancho, a kinek mindig a szívét hasogatta,
valahányszor a pénzes zsacskóba kellett nyulni, s olyan nehezére esett
ebből valamit kivenni, mintha a szemebogarát vájták volna ki. Minden szó
nélkül vetették föl magokat a nyeregbe s távoztak a hatalmas folyótól,
Don Quijote egészen elmerűlve szokott merengéseibe, Sancho pedig
előmeneteléről való töprenkedésébe, a melyet különösen most nagyon
távolra esettnek kellett tartania. Igaz, hogy ő is együgyü volt, de
azért belátta, hogy urának legtöbb tette-vette mind eszelősséget árúl
el, s azért arra határozta el magát, hogy a legelső kinálkozó alkalommal
se nem számol vele, sem azt se mondja neki beföllegzett, hanem ott
hagyja a faképnél, maga pedig elmegy haza. Azonban szegény ember
szándékát boldog Isten birja, s egészen máskép ütött ki a dolog mint
Sancho előre kigondolta. Történt ugyanis, hogy másnap alkonyat táján a
mint egy erdőségből kiértek, s Don Quijote egy zöld rétségen hordozá
végig tekintetét: a rét tulsó szélén embercsoportot pillantott meg, s
közelebb jutva hozzájok, látta, hogy sólyom-vadászok. A mikor még
közelebb érkezett, egy igen szép úrnőt vett észre közöttük, a ki
gyönyörü hófehér paripán ült, melynek szerszáma zöld színű volt
párnanyerge pedig ezüsttel kihímezve. Maga az urnő szintén zöldbe volt
öltözve, de oly fényesen, oly gazdagon, mintha a megtestesült pompa állt
volna az ember előtt. Jobb kezén úri sólymot tartott. Don Quijote azt
következtette, hogy igen előkelő hölgynek kell lennie s bizonyosan a
körülötte lévőknek urasszonya, a minthogy valóban az is volt. Ekkor így
szóla Sanchohoz:
– Szaladj, fiam Sancho, s mondd annak a paripán ülő, sólymos urhölgynek,
hogy én, az Oroszlán-lovag, csókoltatom az ő nagy szépségének kezeit, s
ha ő magassága kegyesen megengedné, magam mennék oda s mély hódolattal
felajánlanám néki szolgálatomat, valamit csak reám bízni kegyeskednék.
De eszeden légy, Sancho s jól megrágd, a mit mondani akarsz és szokott
példabeszédeidet közbe ne zagyváld valahogy az üzenetbe.
– Emberére talált bennem, nagyságos uram, – viszonzá Sancho – bizza rám
bátran, hisz különben sem most járok én életemben először követségben
magas és törzsökös asszonyságokhoz.
– Ha csak nem azt érted, mikor Dulcinea kisasszonynál jártál – mondá Don
Quijote – azon egyen kivül én nem tudok semmiféle követségedről,
legalább az én szolgálatomban nem.
– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a pontos fizetőt nem bántja a zálog s
könnyű ott szegni, a hol van miből; a mivel csak azt akartam mondani,
semmi szükségem rá, hogy mindent a számba rágjanak, magam is konyítok
egyhez máshoz s ott, a hol kell, ember vagyok a gáton.
– Hiszem, Sancho – mondá Don Quijote – eredj hát Isten hirével s járj
szerencsésen.
Sancho tehát sarokba kapta szamarát s sebes vágtatva elnyargalt s a mint
a szép vadásznő elé érkezett, földre ugrott, térdre borúlt s igy szóla:
– Szépséges señora, az a lovag, ki amott látszik ni s a kit az
Oroszlán-lovagnak neveznek, az az én gazdám, én meg az ő fegyvernöke
vagyok s nevem Sancho Panza. Ez az Oroszlán-lovag, a kit nem régiben még
a Búsképű lovagnak híttak, azzal az üzenettel küld engemet
méltóságodhoz, kegyeskedjék neki nyájas és szeretetre méltó
szívességével megengedni, hadd jőjjön ide s hadd ajánlja fel szolgálatát
mindarra a mit méltóságod neki parancsolni akar. A mit ha méltóságod
megenged, mind a saját maga javát fogja előmozdítani, mind boldoggá
tenni a legboldogtalanabb lovagot, nem különben szerencséssé annak
legszerencsétlenebb fegyvernökét, engemet.
– Igazán mondhatom, derék fegyvernök – viszonzá az urnő – kegyelmed
olyan körülményesen adta elé megbizását, a mint valóban illik az ilyes
küldetéshez. Keljen föl, mert egyáltalában nem volna rendén, ha egy oly
jeles lovagnak mint a Búsképű, a kiről már oly sokat hallottunk, ha
annak fegyvernöke tovább is térden állna előttünk. Keljen föl barátom s
mondja meg urának, hogy mind én, mind férjem a herczeg, a legszívesebben
fogjuk látni, ha ő hozzá itt a közelben fekvő nyaralónkban szerencsénk
lehet.
Sancho felkelt s alig tudta min bámuljon inkább, a jó asszonyság nagy
szépségin-e, vagy udvariasságán és nyájasságán vagy pedig azon, hogy a
mint említette, urát a Búsképű lovagot már híréről ismeri. S hogy nem
Oroszlán-lovagnak mondotta, annak bizonyosan az lehetett az oka, hogy a
lovag ezt a nevet csak az utóbbi időben vette föl.
A herczegné – mert valóban és igazán az volt – azt kérdezé azután a
fegyvernöktől:
– Mondja csak, derék fegyvernök, ez az ön gazdája nem ugyanaz, a kit más
néven Don Quijote de la Manchának is neveznek, s a kinek jegyese s
minden gondolatainak királynéja egy bizonyos Doña Dulcinea del Toboso?
– Testestül lelkestül az az, señora – viszonzá Sancho – egészen az
elevenére tapintott herczegséged.
– Akkor kimondhatatlanúl örülök e régen óhajtott találkozásnak, –
viszonzá a herczegné. Férjemmel együtt mindig határtalan tisztelője
voltam a kóbor lovagoknak, s áldani fogom azon pillanatot, melyben ezek
legjelesebbje, señor Don Quijote de la Mancha lépi át házam küszöbét.
Azért kérem, menjen Panza barátom, s mondja meg urának: a legszívesebben
üdvözlöm birtokomon s nem lehetne semmi a világon, a mi számomra nagyobb
örömet szerezhetne.
Hejh! de milyen rózsás kedvben nyargalt vissza Sancho Panza ezzel a
válaszszal gazdájához! Soha se karikázott az a szamár még életében úgy
mint ez uttal, de Sancho Panza sarka másszor egész esztendőn át sem
döngette ám a bordáit olyan sürüen, mint ez alkalommal az alig
másfélszáz lépésnyi távolságon keresztül. S hogy elmondott aztán
gazdájának mindent, mindent egy szálig, valamit csak a nagy úrnőtől
hallott, a kit szokása szerint parasztosan egekig emelt, s nem győzte
eléggé magasztalni nagy szépségét, jóságát és nyájasságát.
Don Quijote összeszedte magát peczkesen a nyeregben, lábát a kengyelben
keményen megvetette, sisakja rostélyát felütötte, sarkantyuba kapta
Rocinantet s nagy gangosan léptetett a herczegné felé, hogy kezet
csókoljon. Az pedig, férjét, a herczeget már ekkor magához kéreté s Don
Quijote oda érkeztéig közölte véle a lovag egész üzenetét. S minthogy
mind a ketten ismerték már hallomásból Don Quijote különös bogarát, igen
kiváncsiak voltak rá, s nagyon óhajtották személyesen is megismerni, s
előre megegyeztek abban, hogy minden szeszélyének engednek, – vele nem
vitatkoznak, hanem inkább helyben hagyják mindazt a mit mond, s a míg
csak vendégök lesz, egészen úgy bánnak vele mint a regényekben szokás a
kóbor lovagokkal.
E közben Don Quijote, felütött sisakrostélylyal odaérkezett s jelt
adván, hogy le akar szállani, Sancho nyomban ott akart teremni, hogy a
kengyelszíjat tartsa. Azonban szörny szerencsétlenségére, lába ugy
belekeveredett a szürkéről leszálltakor a nyereg valamelyik kötelébe,
hogy semmikép se tudta kirántani, s lába még egyre fen volt, – feje,
válla pedig már a földet érte. Don Quijote, a ki úri lovaghoz illőn,
soha sem szokott a nélkül leszállani, hogy kengyelszíját ne tartsák,
most is azt hitte, hogy Sancho fogja már, egyszerre len akart teremni
egy ugrással, de magával rántotta Rocinante nyergét is, a mely
bizonyosan roszúl lett a nyergeléskor megszorítva, s így a lovag
nyergestől a földre pottyant, a mit röstelt is halálig s fogai közt ezer
átkot szórt Sanchora, ki a békóból még most sem tudta lábát
kiszabadítani.
A herczeg megparancsolta vadászainak, siessenek mind a lovag, mind
fegyvernöke segítségére, kik aztán föl is emelték Don Quijotét, ki
akkorát esett, hogy csak sántítva s nagy nehezen tudott oda biczegni,
hogy a magas uraságok előtt térdre borúljon. A herczeg semmi áron sem
akarta ezt megengedni, minek okáért maga is leszállt lováról, odament
Don Quijotehez és meg ölelte, így szólva hozzá:
– Végtelenül sajnálom, Búsképű lovag úr, hogy az én birtokomon önnek
legelső lépése is oly balul ütött ki miképen láttuk; azonban a lovászok
gondatlanságából gyakran még sokkal komolyabb veszedelem is szokott
származni.
– Az a szerencse, hogy méltóságodat láthatom, nemes herczeg – viszonzá
Don Quijote – gazdag kárpótlást nyujt akármily szerencsétlenségért, mert
ha esésemben a legmélyebb mélységig zuhantam volna is alá, méltóságod
láthatásának dicsősége még onnan is fölemel és kiragad vala engemet. Az
én lovászom sokkal jobban ért ahhoz, hogy sületlen beszédekre nyelvét
oldozza ki, semmint ahhoz, hogy a nyerget erősen meg tudná csatolni és
szorítani. Egyébiránt történjék velem akármi, estemben úgy mint
fölkeltemben, gyalog vagy lóháton, mindig kész szolgája leszek
herczegségednek, úgy szinte a herczegné ő nagyméltóságának, herczegséged
méltó hitvesének, a szépség nagyérdemű úrnőjének s az udvariasság örökös
fejedelemasszonyának.
– Csak halkan, señor Don Quijote de la Mancha, – mondá a herczeg – mert
a hol egy Doña Dulcinea del Toboso kisasszony foroghat szóban ott nincs
helyén egyéb szépségeket magasztalni.
Már ekkor Sancho Panza is kiszabadúlt a hurokból s minthogy ő is
odafurakodott, még mielőtt ura válaszolna, ő kottyant bele e szavakkal:
– Már mi tűrés-tagadás, az én kegyelmes asszonyom señora Dulcinea del
Toboso igazán takaros egy teremtés; de a hol az ember nem is gondolná, a
nyúl sokszor épen ott ugrik ki a bokorból. Sokszor hallottam, hogy a
természet olyan mint a fazekas, a ki cserépedényeket szokott készíteni,
s a ki egyet tud csinálni szépet, tud az aztán két-háromszázat is, a
mivel azt akartam mondani, hogy a herczegné asszonyom ő nagyméltósága,
egy paraszthajszállal se alább való Dulcinea del Toboso kisasszonynál.
Don Quijote a herczeghez fordult s így szóla:
– Meghiheti nagyságod, hogy e világon soha sem volt még kóbor lovag, a
kinek fecsegőbb de egyszersmind elmésebb fegyvernöke lett volna mint
énnekem; s tudom, hogy ő igazolni fogja szavaimat, ha herczegi nagy
magasságod kegyes lesz egy-két napig velem parancsolni.
Mire a herczegné így válaszolt:
– Nagyon becsülöm a jó Sanchoban, hogy oly elmés, mert az elmésség
bizonyos jele az okosságnak. S ha a jó Sancho tréfás és elmés, már
ennélfogva is okos embernek kell tartanom.
– És fecsegőnek – tevé hozzá Don Quijote.
– A mi annál jobb – szóla közbe a herczeg – mert sok tréfát nem lehet
kevés szóval elmondani. Hogy azonban mi se pazaroljuk üres beszéddel az
időt, kérem Bús-képü lovag úr…
– Oroszlán-lovagot méltóztassék mondani, herczeg úr, – igazítá ki
Sancho, – mert a bús-képnek már nyoma sincsen.
– Legyen tehát Oroszlán-lovag – folytatá a herczeg. – Kérem tehát az
Oroszlán-lovag urat, legyen szíves egy közel várkastélyomban
megszállani, a hol oly fogadtatásban akarjuk részesíteni, a milyen az
ily magas egyéniséget méltán megilleti, s a milyenben a herczegnő és én
a hozzánk be-betérő kóbor lovagokat rendesen részesíteni szoktuk.
Sancho már akkor helyre igazította s jobban megszorította Rocinante
nyergét, melyre Don Quijote felülvén, valamint a herczeg is egy gyönyörü
paripára, a herczegnét közre vették s utnak eredtek a kastély felé. A
herczegné azonban megparancsolta Sanchonak, hogy ott maradjon az ő
oldala mellett, mert kimondhatatlanúl szereti hallani elmés mondásait.
Sancho se kérette magát kétszer, hanem befurakodott hármok közé
negyediknek, mind a herczegné mind a herczeg nagy mulatságára, a kik
igen nagy szerencséjöknek tartották, hogy egy ilyen járó-kelő lovagot s
egy ilyen jártas-keltes fegyvernököt fogadhatnak be kastélyukba.

XIX. FEJEZET.
Az igazi várkastélyban.
Sancho alig tudott hová lenni örömében annak láttára, hogy a
herczegnével mily bizalmas lábon áll, s már előre is elképzelte mily
kényelmes napokat fog ő ezen úri lakban tölteni.
A herczeg, hogy tisztelt vendége számára illendő fogadtatást készítsen
elé, csakhamar megvált a lassabban menő társaságtól s előre rugtatott,
hogy kiadja a parancsot minden cselédjének, hogyan s mikép bánjanak majd
Don Quijoteval.
Mikor aztán a lovag a herczegnével együtt megérkezett a kastély kapuja
elé, abban a nyomban két inas vagy lovász termett ott előtte, a kik
egész bokáig érő hosszú ruhába voltak öltözve a legfinomabb
karmazsin-piros atlaszból, s Don Quijotet nagy sebtiben karon leemelve,
ezt mondák neki:
– Segítse nagyságod a herczegné ő kegyelmességét leszállani.
Don Quijote meg is tette, a mi aztán egy sereg udvarias bókolásra
szolgáltatott alkalmat kettejök között; utóvégre mégis a herczegné lett
a győztes, a ki csak herczegi férje karján akart a paripáról leszállani,
azt vetvén okúl, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy egy ily
nagyhírű lovagot ily hasztalan teherrel fáraszszon. A herczeg tehát
csakugyan le is jött, leemelte hitvesét, s a mint aztán a nagy udvarba
beléptek, két ifju apród jelent meg előttök, a kik Don Quijote vállára
finom skarlát köpönyeget térítettek, mire az udvar körül futó tornáczok
mind megteltek a herczegi házhoz tartozó férfi- és nő-cselédséggel, a
kik fennszóval kiálták:
– Isten hozta a kóbor lovagok színét és virágját!
S azzal mind, vagy legalább is a nagyobb rész, illatos víz permetegjét
hintette Don Quijotera és a herczeg-párra. Don Quijote alig tudott hová
lenni csodálatában s csak most kezdte igazán hinni, hogy nem csak
képzelt, hanem valóságos kóbor lovag, mert ime szakasztott úgy bánnak
vele, mint a hogy regényeiben ő a mult századok kóbor lovagjairól
olvasta.
Sancho, a ki még a szürkéjéről is megfeledkezett, a herczegné
gallérjához varrta magát, s az ő sarkában lépett a kastélyba. De
lelkiismerete rögtön mardosni kezdé, hogy a szamarát magára hagyta;
odalépett tehát egy tiszteletre méltó társalkodónéhoz, ki a többiekkel
együtt a herczegné fogadására jött eléjök, s halkan oda súgta a fülébe:
– Señora Gonzales, vagy hogy is hívják asszonyságodat…
– Doña Rodriguez de Grijalbanak – viszonzá a társalkodóné, a ki sokat
tartott a maga tisztes állására – mi kell, atyafi?
Mire Sancho így szóla:
– Ugyan, az Isten is megáldja asszonyságodat, menjen ki csak kérem a
kastély kapuja elé, ott találja az én szürke szamaramat. Legyen olyan
jó, s vezettesse vagy vezesse be maga az istállóba, mert szegényke kissé
félénkecske, és semmi módon se fogja magát beletalálni, hogy egymagára
maradjon.
A társalkodónét ez a meggondolatlan kivánság egyszerre felpuskaporozta.
– Ha a gazdának is csak annyi az esze mint a szolgájának – pattant fel
keményen – akkor ugyan szépen vagyunk! Menjen kend a pokolba, tökfilkó,
azzal együtt, a ki kendet idehozta. Viselje kend maga a szamarának
gondját; szoktunk is mi, e kastély hölgyei, ilyes dolgokkal törődni?!
– De lelkem adta – viszonzá Sancho – az én uramtól hallottam, a ki pedig
valóságos táltos az ilyes történetekben, hogy mikor az a bizonyos
Lanzarote nevű lovag Britanniából eljött: „Úrnők ápolák magát, s
paripáját asszonyságok;“ már pedig, a mi az én szamaramat illeti,
csakugyan nem adnám oda Lanzarote paripájaért, s bizony asszonyságodnak
se esnék ám le az aranygyűrű az ujjáról, ha az én szürkém kötőfékét
megfogná.
A társalkodóné olyan hangosan csattant föl megint, hogy szabadkozását a
herczegné is meghallotta, a ki azonnal vissza is szólt hozzá, kérdé,
kivel gyűlt meg a baja?
– Ezzel ni – viszonzá Doña Rodriguez, Sanchora mutatva – ezzel a finom
gavallérral, ezzel a hájfejű uracskával, a ki másra se kért csak arra,
hogy még én vezessem a kastély kapuja előtt álló szamarat az istállóba,
s példa gyanánt holmi Lanzarotekat hoz fel, a kiknek lovát – mit tudom
én hol s hol nem – asszonyságok ápolták.
– Úgy van megírva a régi történetekben – jegyzé meg a herczegné – s
Sanchonak ennyiben igaza van. De ne aggódjék barátom; a paripa jobban el
lesz látva mint magának Lanzarotenek paripája volt.
– No lássa, hogy a herczegasszony mennyivel nyájasabban beszél! – mondá
Sancho Doña Rodriguez felé fordúlva. – Ne csodálja, hogy arra kértem, a
mire kértem. A szamaram úgy oda van nőve a szívemhez, mintha együtt
nevelkedtünk volna, s azért nem is szerettem volna rábízni senki másra,
mint az ilyen tisztes öreg asszonyságra, a kinél öregebbet az egész
házban se látok.
A herczegné majd elharapta a nyelvét nevettében, a társalkodónét meg
majd a guta ütötte meg mérgiben, Don Quijote pedig fejét csóválva, e
szavakban fejezte ki roszalását:
– Ugyan Sancho! Ide való beszédek ezek?
Sanchonak most meg a herczeg fogta pártját, a ki így szólt:
– A fegyvernök urnak igaza van, s épenséggel nem érdemel megrovást. A
lovas ember előbb gondoskodik paripájáról mint magáról, s az ilyen
hűségért csak becsülni lehet. De ne féljen, Sancho barátom! A szürkének
majd kijár mindaz, a mit szeme-szája megkiván, s olyan jól gondját
fogják viselni, mint a gazdája tulajdon maga személyének.
Ilyen beszélgetés között, mely az egy Don Quijote kivételével, a
többieket mind nagyon mulattatá, jutottak fel a kastélyba, hol Don
Quijotét és Sancho Panzát a legfinomabb szőnyegekkel bevont, s a
legdíszesebben bebútorozott szobákba vezették s hagyták – öltözés végett
– magokra.
Don Quijote alig várta, hogy egyedűl maradjanak, hogy e pirongatással
ronthasson neki Sanchonak:
– Ugyan te újdon sült udvari bolond s régi vén szamár, hogyan lehettél
olyan meggondolatlan, hogy azt a tisztes asszonyságot szólítsd fel arra,
hogy szamaradat az istállóba vezesse?
– De hiszen nagyságos uram – mentegetődzék Sancho Panza – én
nagyságodtól hallottam, hogy Lanzarote paripáját…
– Igen, de az lovag volt, Sancho, értsd meg jól, lovag és annak a
paripája! – mondá Don Quijote – nem pedig egy fegyvernök hoszzúfülü
szamara! Csak arra kérlek, válogasd meg mindig szavaidat, s mielőtt
valamit kimondanál, gondold meg jól, hol és ki előtt mondod ki; mert ha
már egyszer kimondtad, nincs többé az a hatalom, mely azt ki nem
mondottá tegye, ha a föld alá szeretnél is sülyedni szégyenletedben.
Sancho mennyre földre fogadta, hogy lakatot tesz szájára s készebb
leharapja a nyelvét, semhogy valami illetlen vagy meggondolatlan szót
ejtsen ki s legyen megnyugodva a felől, hogy ő mindenben ahhoz fogja
tartani magát, a mit ura parancsolt.
Don Quijote átöltözött, vagyis más szavakkal pánczélját levetette s
csupán zergebőr újjasában maradt, felövezte kardszíját kardostól,
vállára vetette a skarlát köpönyeget, fejére pedig zöld atlasz föveget
illesztett, a mit szinte az apródok szolgáltattak kezébe, s ilyen módon
felékesítve ment a nagy terem felé, hol az udvari cselédség két sorjában
vala fölállítva, egyik felől épen annyian, mint a másikon, s mindnyájan
hozzákészülve, hogy neki kézmosó vizzel szolgáljanak, a mi aztán sok
udvarias bókolás és czerimonia között csakugyan meg is történt.
Ekkor tizenkét apród jelent meg, élökön az udvarmesterrel, kik az
ebédlőbe akarták vezetni, hol az uraság már várta. Közre fogták s nagy
ünnepélyességgel és méltósággal a másik terembe vezették, a hol az
asztal igen gazdagon meg volt terítve, de csupán három személyre. A
herczeg a főhelylyel kinálta meg Don Quijotet, a mit ez semmiképen el
nem fogadott, mire kinálás és szabadkozás folytán olyan vita fejlődött
ki, hogy végre Sancho szólt közbe eképen:
– Volt a mi falunkban egy nemes ember, a ki egy paraszt embert hítt
magához egyszer ebédre vendégül. Mikor az asztalhoz akartak ülni, a házi
gazda a főhelylyel kínálta meg vendégét; a paraszt ember meg váltig azon
erősködött, hogy a házi úr üljön az asztalfőre. A házi úr mindenre
hivatkozott, a parasztember azonban, a ki nagyon is adta volna az
illedelmest, a becsülettudót, sehogy se állt kötélnek, mig aztán végre a
nemes embert elhagyta a béketürés, belekapaszkodott két marokkal a
vendége vállába, odanyomta a székre mérgesen és rákiáltott: „Üljön le
kend, tökfilkó, mert ha én akárhová ülök is, kenddel szemben mindig ott
lesz a főhely!“ Eddig van a mese s azt gondolom, senki se mondhatja,
hogy ide ne illett volna.
Don Quijote ezer színt váltott, a mik egymásután tarkították barna
bőrét. A herczegpár elfojtotta a nevetést, hogy Don Quijote haragja ki
ne törjön, a ki nagyon jól észrevette, hogy az ármányos Sancho hova
vágott. Végre a lovag csakugyan leült a főhelyre, a herczegné pedig,
hogy a beszédnek más irányt adjon, mindjárt az étkezés kezdetén azt
kérdezte Don Quijotétól, hallott-e valami ujabb hírt Dulcinea kisasszony
felől, s küldött-e neki mostanában ajándékba óriásokat, gonosztévőket,
mert semmi kétség, hogy sok ilyet kellett legyőznie. Mire Don Quijote
így válaszolt:
– Kegyelmes asszonyom, az én szerencsétlenségemnek kezdete ugyan van, de
vége sohasem leszen! óriásokat győztem le, rablókat és gonosztévőket
küldtem hozzá, de valjon hogyan akadhattak volna rá, mikor el van
bűvölve s oly rút pórnővé átvarásolva, a milyennél rútabb már nem is
képzelhető.
– Nem tudom – jegyzé meg Sancho Panza – én meg úgy láttam, hogy olyan
előkelő úri kisasszony az most is, hogy ritkítja párját. Legalább a mi a
könnyűséget s az ugrást illeti, csakugyan nincs az a kötéltánczos, a kin
túl ne tenne. Igaz lelkemre mondom, kegyelmes herczegasszony, úgy
felugrik az a szamárra a földről, hogy a macska se különben.
– S látta őt elbűvölten, Sancho? – kérdé a herczeg.
– Ha láttam e! – viszonzá Sancho. – Láttam bizony, még pedig én
legeslegelőször. Én akadtam az egész babonaság nyomára, úgy mintha csak
magam lettem volna a boszorkánymester.
A herczegasszony hamiskásan elmosolyodott. Ugy látszik gondolt valamit,
s furfangos fejecskéjét törte valamin. Mindjárt sejtette, hogy itt
Sancho Panza keverhette a kártyát gazdája ellenében, s azonnal
elhatározta magában először azt, hogy Sanchotól majd kitudja ő, miben
áll a Dulcinea elbűvölése, s ha sejtelme valósúl, majd megtréfálja ő a
csintevésért a fegyvernököt.
Most még nem szólt neki semmit, mert a herczeg egy intésére az
udvarmester Sancho Panzát is elvitte a cselédekhez ebédelni.
Don Quijote – mint mindig, – kifogyhatatlan volt az asztal fölött a
beszédben, s elmondott száz meg száz kalandot életéből, s elmondá
széltében hosszában a Montesinos barlangban látott és hallott dolgok
csodáját is, a minek hallatára herczeg és herczegné alig tudtak hova
lenni bámulatukban, hogy egy máskülönben ily okosan is beszélni tudó
ember, hogyan töltheti el képzelő tehetségét ily hihetetlen
ostobaságokkal.
Elmondta aztán Don Quijote – a herczegnő kérésére – Sancho Panza viselt