Don Quijote de la Mancha - 23

bársonynyal, hogy kancsalságáról rá ne ismerjenek, a mi okvetlenül a
büntető igazság kezébe szolgáltatta volna. A jós majomnak összes
tudománya pedig egyedűl abból állott, hogy az adott jelre felugrott
gazdája vállára, fogait vicsorgatta és majom módra mormogott. A
feleletet persze Gines de Pasamonte adta meg maga, a ki egy-két nappal
előbb rendesen mindig kikémlelte azon helyeket, a hol aztán szerepelni
akart, megtudta a legközelebb történt nevezetesebb eseményeket, s ezeket
aztán – a mily ügyes volt – úgy adta elő kinek-kinek kérdésére, mintha
egyenesen az ő jós majmától hallotta volna. Igy igen könnyű volt neki
Don Quijote és Sancho Panza kérdéseire felelni, a kiket ő jól ismert,
míg azok meg sem álmodták, hogy a bábjátékos kicsoda.
Ennyi az, a mit Pedroról és majmáról szükséges volt mondani.
Most pedig visszatérve Don Quijotehoz, meg akarjuk említeni, hogy miután
a vendégfogadóból eltávozott, azt határozta el, hogy előbb az Ebro
partja vidékét járja be, mielőtt barcelonai utjára indulna. Ezen
szándékkal folytatta útját, melyen már megint két napot töltött el
anélkül, hogy olyasmi történt volna vele, a mit érdemes lenne megirni.
Harmad nap azonban, a mint egy dombon felfelé haladt, dob- és
trombitaszó ütötte meg füleit. Eleinte azt gondolá, valami arra vonuló
katonacsapat lehet, s hogy megláthassa, Rocinantet sarkantyuba kapta s
felrugtatott a hegyre. Mikor a halom tetejére ért, úgy látta, hogy ennek
aljában valami kétszáz ember mozog, a kik különféleképen vannak
fegyverkezve, mint például lándzsával, nyíllal, kelevézzel, alabárddal,
szuronyokkal, néhányan puskával, igen sokan paizszsal. Lefelé indult a
domboldalon s már oly közel jutott a csapathoz, hogy egészen világosan
megláthatta a zászlókat, megkülönböztethette a színeket s felismerheté a
rajtok lévő jelvényeket. Különösen egy zászló vagy lobogó vonta magára
figyelmét: ez fehér atlaszból volt, melyre a megszólamlásig híven egy
szamár volt festve s épen abban az állásban, mikor fölemelt fejjel,
tátott szájjal s kiöltött nyelvvel épen ordítani készül. A szamár körül
nagy betükkel ez a két sor volt odairva:
„A két biró nem hiába
Fogott bele az i-á-ba“.
E föliratból Don Quijote mindjárt azt következteté, hogy ez a fegyveres
csapat bizonyára a szamárordítás falujából való s ezt a véleményét
Sanchoval is közölte, a kinek a zászló-feliratot megmagyarázta. Még azt
is megjegyezte, hogy a ki nekik ezen esetről említést tett, az
okvetlenül tévedett, midőn a két ordítót esküdt embereknek mondta, mert
íme a zászló feliratának tanusága szerint azok bizony birák voltak.
Mire Sancho Panza így válaszolt:
– Ezen épen nem lehet valami nagyon fenakadni, uram, mert meglehet, hogy
azokat a kik ordításuk korában még csak esküdtek voltak, azóta bírákká
tették a faluban, így tehát ennek is, annak is lehet őket mondani. De
meg különben se változtat a dolog igazságán semmit valjon az ordítók
bírák vagy esküdtek voltak-e? Csakhogy derekasan ordított-e mind a
kettő, mert a mi magát az ordítást illeti, az csak úgy illik bíróhoz
mint esküdthez.
Végre tehát csakugyan kitudták s bizonyosokká lettek a felől, hogy a
felharagított falu akar megverekedni egy másikkal, a mely többet is
boszantotta mint a mennyi szabad s a jó szomszédsághoz illendő lett
volna.
Don Quijote oda léptetett hozzájok, nem kevés szomoruságára Sanchonak, a
ki soha se volt barátja az ilyen csetepatéknak. A fegyveresek szívesen
befogadták magok közé, mert azt hitték, hogy valami pártfelök. Don
Quijote délczeg és méltóságos magatartással fölütötte sisakja rostélyát
s oda ment a szamárzászló alá, a hol a sereg legfőbbjei mind köréje
gyűltek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék s megbámulták azzal a
szokott bámulással, melyre rendesen mindazok gerjedtek, kik életükben
először látták. Don Quijote látva mily figyelmesen szemlélik, a nélkül,
hogy akárki csak egyetlen szót vagy kérdést intézne is hozzája, fel
akarta használni e mély csendességet s a maga hallgatását megtörve nagy
fennhangon így szólott:
– Jó uraim, a mily bensőség csak lehetséges, olyannal kérem önöket, ne
szakaszszák félbe azon beszédemet, melyet önökhez intézni szándékozom;
ne szakaszszák félbe addig, a míg azt nem látják, hogy ellenökre van és
unalmas. Mert ha ez az eset állna be; én, az önök részéről adott
legkisebb jelre, féket kötök a nyelvemre és lakatot teszek a számra.
De amazok mind azt felelték csak mondja el bátran a mit akar,
meghallgatják szívesen.
Don Quijote ekképen rá lévén szabadítva a beszédre, hozzá fogott:
– Én, tisztelt uraim, kóbor lovag vagyok, a kinek foglalkozása a
fegyverhordás s tiszte a szükségben lévőkön segíteni s a gyámolításra
szorultaknak pártját fogni. Már néhány nappal ezelőtt értesültem önök
szerencsétlenségéről s azon okról, mely önöket arra kényszeríti, hogy
minden lépten nyomon fegyvert ragadjanak s boszút álljanak
ellenségeiken. Azóta igen gyakran gondolkoztam az önök ügyéről s a
párbaj szabályai szerint úgy találom, hogy önök csalódnak, ha azt
hiszik, hogy meg vannak sértve, gyalázva, mert magános ember egész
községet soha meg nem gyalázhat, ha csak mindnyájokat egyetemben
árulóknak nem mondja, minthogy nem tudja, ki volt az az egyes, a ki azon
gonoszságot elkövette, melylyel őket vádolja. Minthogy tehát igaz, hogy
az egyes ember nem sérthet meg egy egész országot, tartományt, várost,
községet vagy falut: tiszta igazság, hogy nincs miért megtorlására kelni
egy olyan kihivó sérelemnek, a mi valóban nem is létezik. Ugyancsak szép
dolog lenne, ha egyik másik helység lakossága minden lépten-nyomon ölné,
gyilkolná azokat, a kik őket kolompároknak, tökfilkóknak, tengeri
borjuknak, szappanosoknak csúfolják vagy más egyébb ilyes gúnyneveket
adnak, a mi az utczásgyerekek s a csőcseléknép között épen nem ritkaság.
Bizony szép dolog lenne, ha az ilyen derék községek folytonosan
gyülölködnének s háborúskodnának egymással s kardjok a legkisebb
csekélységért is úgy járna folytonosan ki s be, mint a ki s betoló
trombita. Nem, nem, ezt Isten nem engedi, Isten sem akarja. A józan
vitézek, s a jól rendezett álladalmak csupán négy esetben ragadhatnak
fegyvert, ránthatnak kardot, s vethetik koczkára személyöket, életöket
és birtokukat: először a keresztyén hitért; másodszor életök védelmére,
a mit mind a természet, mind az Isten törvénye megenged; harmadszor
becsületök, családjok és vagyonuk védelmére; negyedszer pedig királyuk
szolgálatában valamely igazságos háború alkalmával, s ha még az ötödik
esetet is hozzá akarjuk tenni (a mi ugyan a másodikban és a negyedikben
már benfoglaltatik) hazájok védelmére. Ehhez az öt fő esethez hozzá
lehetne még sorolni egy párt, a mi szintén elég alapos okot szolgáltat
arra, hogy az ember fegyvert ragadjon. Azonban fegyvert fogni
semmiségekért, olyas dolgokért a mik inkább nevetségesek s mulattatók
semmint sértők vagy meggyalázók: a ki ezt tenné, annak aligha van csak
egy csep józan esze is, főleg ha még meggondoljuk, hogy az igazságtalan
boszuállás, (már pedig boszuállás igazságos nem is lehet) homlokegyenest
ellenkezik az általunk vallott szent hittel, mely azt parancsolja:
tegyünk jót a mi ellenségeinkkel s szeressük azokat, kik bennünket
gyülölnek. Igaz ugyan, hogy ez olyan parancsolat, melynek betöltése
kissé nehéznek látszik, pedig nem az, hacsak azok számára nem, a kik
jobban csüggenek e világon mint az Istenen, s inkább testiek mint
lelkiek, mert Jézus Krisztus, igaz isten és igaz ember, a ki soha
álnokságot nem mondott s nem is mondhatott, mint a mi törvényhozónk úgy
nyilatkozott, hogy az ő igája enyhe és az ő terhe könnyü, így tehát
semmi olyast nekünk nem parancsolhatott, amit lehetetlen volna
betölteni. Mind ezeket összefoglalva: önöket, uraim, isteni és emberi
törvény kötelezi arra, hogy lecsillapuljanak.
– Itt vigyen el mindjárt az ördög – mondá Sancho magában – ha az én uram
nem kész prédikátor s ha nem az, legalább úgy hasonlít hozzá mint egyik
tojás a másikhoz.
Don Quijote kissé lélekzetet vett s látva, hogy még mind egyre készek
figyelemmel hallgatni, folytatni akarta beszédét s bizonyára folytatja
is, ha Sancho bölcsessége bele nem pletykáz, a ki ő maga eresztette neki
a nyelvét, mihelyest azt vette észre, hogy gazdája elhallgatott.
– Az én uram, Don Quijote de la Mancha, a kit egy ideig a Bús-képü
lovagnak hívtak, most pedig Oroszlán-lovagnak neveznek: igen tanúlt
nemes ember s ugy tud latinúl és spanyolúl mint a viz; a mit mond és a
mit javasol, abból mindből kilátszik a jó katona, s a párbajnak minden
csínja-binja, törvénye, mind egy szálig benne van a kis újjában. Annak
okáért tehát csak annyit mondok kegyelmeteknek, hogy minden tétova
nélkül fogadják el és kövessék a mit ő tanácsol, annál is inkább, mert
hiszen valóságos sült bolondság azon felfortyanni, ha az embernek
egyszer kétszer a fülébe ordítanak. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban
magam is akárhányszor el-elordítottam magamat, valahányszor csak kedvem
szottyant, még ha senki sem esett is a kezem ügyébe; s értettem is hozzá
úgy, hogy a mikor én elordítottam magamat, mindjárt rá kezdte utánam a
falu minden szamara s azért én mégis az apám fia maradtam, a kit pedig
senki se tartott holmi pipotya embernek. Irigyelte is ezt az
ügyességemet akárhány odavaló gazdalegény, de azért én még se lettem
rátartó. S hogy szavamnak ura legyek s megmutassam, hogy igazat mondtam,
várjanak egy kissé s hallgassanak; olyan tudomány ez mint az úszás: ha
az ember egyszer megtanúlta, soha többé el nem felejti.
S erre nyomban marokra fogta az orrát, s rágyújtott az ordításra, de oly
rettenetesen, hogy az egész környék hegye, völgye csak úgy harsogott.
De jaj! egy közeliben álló ember azt gondolta, hogy ez is őket csúfolja;
ennek se kellett több, hanem fogta azt a kezebéli dorongot s úgy végig
felejtette véle Sancho Panzát, hogy minden nyekkenés nélkül azon módon
földre henteredett.
Don Quijote látván fegyvernökének gyászos esetét, mindjárt dárdát
szögezett s neki akart rontani a bántalmazónak, de a körül egyszerre
annyian összeröffentek, hogy lehetetlen volt boszút állnia. Sőt a mint
látta, hogy egész kőzápor zuhan le rá s nem kevesebb puskacső veszi
czélba: megfordította Rocinantét, s a mily gyorsan csak koczoghatott,
úgy koczogott el közőlök, teljes szívéből Istennek ajánlva magát, hogy e
veszedelemből kiszabadítsa, mert minden pillanatban attól tartott, hogy
most meg most üti hátba valami golyó, mely aztán a mellén jön ki, a
miért is folyton folyvást nagyokat lélekzett, próbaképen, hogy nem
fogyott-e még ki a szuszból. Azonban a csapatbeliek azzal is beérték,
hogy megszalajtották; rá lőni nem akartak. Mikor Sancho magához tért,
még azt is föltették a szamárra s hagyták menni ura után. Ő ugyan maga
egyáltalában nem tudta még igazgatni szamarát, hanem a szürke magától
vitte Rocinante felé, mely nélkül immár sehogy el nem lehetett.
Don Quijote jó futamatnyira haladván, egyszer visszafordúlt s látta hogy
Sancho is közelít; minthogy pedig senki se volt nyomukban, bevárta a
fegyvernököt.
A csapatbeliek, a kik a küzdelemre állottak ki, ott maradtak estig, az
ellenség azonban nem jelenvén meg a csatára, ők is visszatértek a faluba
vígan s jó kedvvel, dicsőségök gyanánt híresztelve, hogy megszalajtottak
egy ellenséges lovagot, s megtanítottak egy ellenséges fegyvernököt.

XVI. FEJEZET.
Sancho Panza megunja a kalandkeresést.
Bizonyosan cselt födözött fel a bátor, ha még ő is megszalad, s az okos
vitéznek nem vállik szégyenére, ha megkíméli magát egyéb hasznosabb
alkalomra. Ezen igazság bizonyodott meg Don Quijote példájában is, a ki
a megsértett csapat dühössége s veszedelmes szándéka elől kitérve,
kereket oldott, és kisebb gondja is nagyobb lévén mind Sanchonál
mindazon veszedelemnél, a melyben hagyta: olyan messzire elinalt, a hol
magát aztán már teljes biztosságában gondolta. Sancho – a mint
említettük – úgy szólván két rét fektetve követte szamarán. Végre
annyira, a mennyire mégis csak fölocsúdott, de mihelyt gazdája mellé
ért, egyenesen odagurúlt Rocinante lábaihoz, annyira össze volt zúzva,
törve, lankadva.
Don Quijote rögtön leszállt, hogy sebeit megvizsgálja; mikor azonban
látta, hogy nincs annak tetőtől talpig mi baja se, nagy haraggal
rárivalt:
– Te is ugyancsak eltaláltad, Sancho, mikor ordítsd el magadat. Hogy a
mennydörgős mennykőbe tudtad elfelejteni, hogy az akasztott ember
házában nem szabad kötelet emlegetni. Hogyha te az i–át fujtad, ugyan
kontrázhattak volna-e mással mint doronggal? De adj hálát az Istennek,
Sancho, hogy csak egy fütykössel mérték rád az áldást s nem valami
szablyával adták meg az utolsó kenetet.
– Nem tudok felelni – viszonzá Sáncho – egészen úgy érzem, mintha a
hátamon jönne ki a beszéd. Üljünk fel, uram, jerünk innét; én nem
ordítok többet. Hanem azt még se tudom elhallgatni, hogy hát még a kóbor
lovagok is megfutnak s ott hagyják a szegény fegyvernököt az ellenség
kezében a csávában?
– A visszavonulás nem megfutás – jegyzé meg Don Quijote – mert tudnod
kell, Sancho, hogy azt a bátorságot, a mely nem az okosságnak alapjára
van fektetve, vakmerőségnek szokták nevezni, s a vakmerőnek hős tettei
sokkal inkább a vakszerencsének tulajdoníthatók, semmint az ő maga
érdemének. Igy bevallom én is, vissza ugyan visszavonúltam, de meg nem
futottam, s a mi a visszavonulást illeti, abban csak jeles hősök
példáját utánoztam, a kik jobb időkre kimélték meg magokat, miről a
történetben ezerszer meg ezerszer tétetik említés, a mely eseteket
azonban most nincs kedvem elősorolni, de neked se válna valami különös
hasznodra.
Sancho már ekkor a nyeregben ült Don Quijote segedelméből, a ki szintén
ujra felveté magát Rocinantera s azután lassú léptetve egy jegenyés felé
tartottak, mely valami negyed mértföldnyire volt előttök.
Sancho időről időre nagyot nyögött s egy-egy keserveset sóhajtott.
Don Quijote megkérdezte, mijét fájdítja olyan nagyon? Sancho pedig azt
felelte, hogy a hátgerincze legalsó porczikájától egész a csigolyájáig
úgy fáj mindene, hogy azt se tudja hová legyen.
– Ezen fájdalomnak kétségkívül az az oka – mondá Don Quijote – hogy az a
dorong, a melylyel rajtad végig ütöttek, igen vastag és hosszú volt, úgy
hogy az egész hátadon végig nyúlt, s mindazon részeidet érte, a miket
most fájdítasz; de ha még vastagabb lett volna, bizonynyal még több
tagod fájna.
– Ejnye, lelkem adta – mondá Sancho – de csak jól eloszlatta nagyságod
nagy kételkedésemet s ugyancsak takarosan megmagyarázta, a mit nem
értettem. Lánczhordtát is, hát olyan mélyen el volt rejtve az én
fájdalmam oka, hogy még arra is szükség volt, hogy megmondják, azért fáj
ez s ez a tagom, mert a fütykös meglapította? Ha a bokám fájna, akkor
csak lehetne találgatni, hogy mi az oka; de hogy az miért fáj, a mit
megkoppintottak, azt ugyan nagyon könnyü eltalálni. Az igaz, hogy a más
bajával nem igen szokás törődni, kedves uram, s napról napra világosabbá
lesz előttem, bizony kicsi hasznot remélhetek én abból, hogy
nagyságodhoz szegődtem. Mert ha most elnézte, hogy megdöngessenek, száz
meg száz más esetben majd megint fellódítanak mint a minap, s tesznek
velem egyéb ilyes bolondot; s ha most még csak a hátam bánta meg, ezután
majd a szememre kerül a sor. Bizony sokkal jobb tenném, ha szépen haza
mennék feleségemhez, gyermekeimhez, s azokkal törődném, azoknak viselném
gondjokat, a mint Isten tudnom adta, semhogy itt nagyságoddal lóssak,
fussak, nyakamba kerítsem a világot s étlen-szomjan törtessek
tüskön-bokron keresztül. Hát még az alvás! Mérj ki magadnak, szép öcsém
fegyvernök, hét láb földet, s ha ez nem elég, mérj ki két annyit, ha
jobbnak látod, aztán nyujtózzál ki a mennyire csak kedved tartja. Hogy
az ördög égette volna porrá, hamúvá még azt is, a ki ezt a kóbor
lovagságot elkezdte, vagy legalább azt, a kinek legelőször ment el az
esze úgy, hogy fegyvernökké szegődjék az olyan bolondokhoz, a
milyeneknek a régi világ minden kóbor lovagjának lennie kellett; a
mostaniakról nem szólok, mert nagyságod is ezek közé tartozik, ezeket
hát tisztelem, de meg azt is tudom, hogy mind beszédében, mind
gondolatában nagyságod egy fokkal magasabban áll az ördögnél.
– Fogadni mernék s tudom, hogy nyernék, Sancho – jegyzé meg Don Quijote
– hogy most, a mig a szád járt és beszédedet senki félbe nem szakította,
nem fájt egész testedben egyetlen porczika se. Beszélj, fiam, mondd el
bátran, a mi a szívedet nyomja, nyelvedre kerül: végig hallgatom én
szívesen minden ostobaságodat akármilyen unalmas legyen, csakhogy neked
semmid ne fájjon. Ha meg annyira esenkedel az után, hogy feleségedhez,
családodhoz visszatérj: Isten ments, hogy én talán akadályoztassalak!
Pénzem nálad van, számláld össze, mennyi ideje, mióta hazulról most
harmad ízben eltávoztunk; határozd meg, hogy egy-egy hónapra mit
kérhetsz, követelhetsz, s aztán fogd ki magadnak.
– Mikor Carrasco Tamásnál szolgáltam – mondá Sancho – a tanuló Carrasco
Sámson atyjánál, a kit nagyságod is jól ismer, – annál kenyéren kívül
két aranyat kaptam havonkint; hogy nagyságodtól mit kérhetek, magam se
tudom, ámbár annyi igaz, hogy a kóborlovag fegyvernökének terhesebb a
sorsa, mint a paraszt ember béresének; mert ha az ember a más tarlajáról
él, az igaz, hogy be van fogva nap-estig, pedig ugyancsak keményen, de
estére kelve legalább tisztességesen kijár étele, itala, s aztán ágyba
fekhetik; mig a mióta nagyságodat szolgálom, sohase háltam ágyban,
egy-két olyan alkalmat kivéve, mint a milyen a Don Diego házában való
megszállásunk volt. Azonkívül mindig a szabad ég alatt aludtam puszta
földön, kitéve – a mint mondani szokás – a levegőég minden
zordonságának, s mást sem ettem, mint egy-két szelet sajtot s egy-két
darab kenyeret, de ihattam rá vizet hol patakból, hol forrásból, a mire
a pusztákon való barangolásunk között épen akadtunk.
– Megengedem – mondá Don Quijote – hogy az, a mit mondasz Sancho, mind
igaz. Mit gondolsz, hát mennyivel kérhetsz többet tőlem, mint a mennyit
Carrasco Tamástól kaptál?
– Azt gondolom – viszonzá Sancho – hogy ha nagyságod minden hónapra
megtoldja két tallérral, akkor nem leszek vesztes: ez lenne fáradságom
bére. A mi azonban azt az igéretet s ajánlatot illeti, a mit nagyságod
egy bizonyos sziget kormányzósága felől tett, annak a fejében úgy
hiszem, joggal követelhetek még hat tallért, a mi aztán mindössze
harmincz tallérra rúgna.
– Igen jól van – viszonzá Don Quijote – így tehát huszonöt napja lévén,
hogy hazulról távol vagyunk, a magad által megszabott bér szerint
számítsd ki, Sancho, mi jár erre az időre s aztán a mint már említettem,
fogd ki magadnak, nálad lévő pénzemből.
– Lelkem adta édes uram, de csak roszúl tud számolni nagyságod! – mondá
Sancho – hát azt a szigetről szóló igéretet nem attól a naptól kezdve
kell-e számítani a mikor nagyságod legelőször igérte s úgy vetni ki
aztán mind e mostani perczentett perczig?
– Nos, mennyi ideje tehát, hogy megigértem? – kérdé Don Quijote.
– Ha nem csalódom – viszonzá Sancho – két vagy három híjján lehet már
valami húsz esztendeje.
Don Quijote nagyot ütött tenyerével homlokára s igen jóízűen felkaczagva
így szóla:
– A Sierra Morenában, de egész teljes együttlétünk óta mindössze se
barangoltam tovább öt hónapjánál s te még is azt állítod, Sancho, van
húsz esztendeje hogy néked a szigetet megigértem? Bizony, bizony mondom,
azt szeretnéd te, hogy a mi pénzem csak nálad van, azt mind betudjuk a
te fizetésedbe; de ha már így vagyunk s téged ez boldoggá tesz: ám
legyen a tied, s boldogúlj vele, míg viszont én is lelkemből örülök,
hogy ilyen rosz fegyvernöktől megszabadultam, habár oly szegénynyé
lettem is, hogy nincs egyetlen egy fillérem. De mondsza, te, a kóbor
lovagság fegyvernökei törvényének meghamisítója, ugyan hol hallottad
vagy olvassad, hogy lett volna valaha olyan fegyvernök, a ki olyan lábon
állt volna urával, a kóbor lovaggal, hogy kénye kedve szerint még ő
szabja meg, mennyit fizessen neki gazdája havonként? Eredj, eredj te
semmirekellő bitang, gazember, – mert másnak nem mondhatlak – eredj el,
mondom, az ő történeteik nagy tengerére, s ha úgy találod, hogy
csakugyan van olyan fegyverhordozó ki hasonlót mondott és követelt mint
a mit te most mondottál: szegezd ide azt a lapot homlokomra s ráadásúl
négy sarkára tégy az arczomra négy piros pecsétet. Fordítsd meg szürkéd
kantárszárát vagy kötöfékét s menj haza, mert e mostani pillanattól
fogva egyetlen egy lépést sem tészsz többé az én oldalamnál. Oh
félreismert kenyér! Oh elbitangolt igéretek! Oh ember, a ki alig méltó
embernek mondatni! Most, a midőn épen olyan állomásra akarlak helyezni,
hogy akármit mondjon is a feleséged, még is nagyságos urnak fognak
czímezni, te most akarsz távozni? Most mégy-e el, a mikor épen az a
szilárd és határozott szándékom, hogy a világ legelső szigetének
kormányzójává tegyelek? De igaz, hogy a mint te magad is sokszor
mondtad: „nem való a bársony nyereg…“ s a többi. Szamár voltál, szamár
vagy és szamár maradsz élted utolsó órájáig, mert meg vagyok győződve
róla, hamarabb fog ez az utolsó óra ütni, semmint te arra rájönnél és
igazán belátnád, hogy szamár vagy.
Sancho ezen egész pirongatás alatt csak nézett, csak bámult merően
urára, utoljára ugy elfacsarodott a szíve, hogy még a könnye is
kicsordúlt s nagy fájdalmasan és keservesen így szóla:
– Uram, kedves uram, szent egy igaz, hogy egész szamár legyek más se
kellene már nekem csak a farka; ha nagyságod akar egyet hozzám
ragasztani, azt is szívesen eltűröm s örömest szolgálom akár nyereg
alatt is, életem utolsó órájáig. Bocsásson meg nagyságos uram, s
tekintse fiatalságomat; tudja azt nagyságod, hogy milyen kevés van a
fejemben s ha a szám el-eljár, inkább ostobaságból történik mint
rosszaságból; de a megtérő bűnösnek megbocsát az Isten.
– Szinte csodáltam volna, Sancho, – mondá Don Quijote, ha valami
példabeszédet nem keversz szavaidba. Jó, én tehát megbocsátok, de azon
feltétel alatt, hogy te is megjavulsz s ezentúl nem lészsz ily kapzsi,
hanem szivedet tágabbá törekszel tenni s kecsegtetni fogod magadat azon
reménynyel hogy a mit én igértem, az beteljesűl, s habár halad, el nem
marad.
Sancho megfogadta, hogy úgy cselekszik s rendületlenűl bízik ura
igéreteiben.
Erre aztán bementek a pagonyba s Don Quijote egy szil, Sancho pedig egy
tölgyfa lábánál foglalt helyet, mert az ilyes fáknak az a közös
tulajdonságok, hogy mindnyájának csak lába van, keze pedig egynek sincs.
Sancho csak úgy kinlódta át az éjszakát, mert a dorongütést a hűves
levegő még sajgóbbá tette; Don Quijote pedig szokott visszaemlékezéseibe
merűlt. Mindazáltal az álom utóbb még is csak meglepte szemöket, a
hajnal hasadtával azonban már ismét utra keltek, s a nagyhírű Ebro
partjának tartottak, a hol az történt velök, mit a következő fejezetben
fogunk elmondani.

XVII. FEJEZET.
Utazás a bűvös sajkán a vízi-várhoz.
A pagonyból eltávozván, Don Quijote és Sancho Panza csendes ballagva,
oda jutottak harmadnapra az Ebro vizéhez, melynek megpillantása Don
Quijotenak igen nagy örömet okozott, mert valóban gyönyörűség is volt, a
kies partot, a tiszta árt, a csendes folyást és az ömlő kristály gazdag
bőségét szemlélni.
S a mint e szép parton mentek-mendegéltek, egyszer csak egy lélekvesztő
tűnt szemökbe, mely minden evező vagy bárminemű halászeszköz híjjával,
oda volt kötve a partmenti fák egyikének derekához. Don Quijote
szélylyel nézett, de sehol senkit nem látva, egyszerre csak, se tette,
se vette, leszállt Rocinanteról s Sanchot is leszólította szamaráról s
megparancsolta neki, hogy a két barmot kösse oda jól, egymáshoz közel,
valami jegenyéhez vagy fűzfához.
Sancho megkérdezte, mit jelentsen ez a hirtelen leszállás, s mit az
odakötözés? Don Quijote igy felelt:
– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen
arra szólít és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet
tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy
egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek
okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie. Igy szokott ez megírva
lenni a lovagregényekben is azon varázslók felől, a kik bennök
előfordulnak és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag olyan kelepczébe
jutott, hogy abból csak egy másik lovag szabadíthatja ki, azonban tőle
két vagy három ezer mértföldnyire vagy még annál is messzebb van: a
szabadítót vagy valami felhőn ragadják magokkal, vagy valami csónakot
küldenek eléje, a melyre ő rászáll, s akkor aztán egy rövid
szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, a
hol épen szükség van a segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is épen e
czélból van ide helyezve; s ez oly igaz, mint hogy most nappal van, s
előbb semhogy ez elmulnék: kösd oda egymással a szürkét és Rocinantet, s
azután bízzuk magunkat Isten vezető kezére, mert én el nem állok a
hajóra szállástól, nem én, ha a mezitlábos barátok kérnének is![8]
– Ha már így van a dolog – viszonzá Sancho – hogy nagyságod minden
lépten-nyomon abba akar belezöttyenni, a mit nem tudom nem lehet-e
bátran bolondságnak nevezni: akkor nincs mit tennem, mint térdet-fejet
hajtva engedelmeskednem, a mint ama példabeszéd is tartja: a kinek a
szekerén ülsz, annak a nótáját dudold. Hanem, mindamellett is, már csak
a magam, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett meg nem állhatom,
hogy ne figyelmeztessem nagyságos uramat: nekem úgy látszik, hogy ennek
a sajkának semmi köze sincs semmiféle bűvöléshez, hanem alkalmasint
valami halászé, mert itt fogják a legjobb gardákat az egész világon.
Sancho ezt azon közben mondta, a míg a barmokat egy fa derekához
kötötte, a melyeket azután lelke nagy keserűségére a varázslók védelmére
és gondjára kellett bíznia. Don Quijote azt mondá megnyugtatására, sohse
törődjék velök oly szerfölött, majd lesz ezekre gondja annak, a ki őket
nagy messze utakon, távol fekvő regiókon átvezeti.
– Hiszen, ha a régi jókhoz átvezetne – jegyzé meg Sancho – akkor
szívesen mennék, csakhogy attól tartok, nem látjuk mi meg azokat a régi
jókat.
– Én nem régi jókat, hanem regiókat mondtam, Sancho – viszonzá Don
Quijote – a mi azt teszi, hogy tartomány; egyébiránt nem csodálom, ha
nem érted, hiszen neked nem is kötelességed, hogy latinul tudj; más is
van akár hány, a ki azt képzeli, hogy tud, pedig még csak nem is konyít
hozzá.
– Oda kötöttem már – mondá Sancho – mi lesz most?
– Mi? – viszonzá Don Quijote – az, hogy keresztet vessünk magunkra,
aztán felhuzzuk a horgonyt, akarom mondani hogy hajóra szálljunk s
elvágjuk a kötelet, a mivel e hajó a fához van kötve.
S azzal bele ugrott a sajkába, Sancho meg utána, a kötelet elvágták s a
csónak lassanként távozott a part mellől. Mikor Sancho azt látta, hogy
már valami két ölnyire vannak a száraz földtől: egész testét elfogta a
remegés s szentül hitte, hogy most már csakugyan vége van. De semmi sem
esett szivének fájdalmasabban mint a mikor azt hallotta, hogy az ő
szürkéje elordítja magát, s mikor azt látta, hogy Rocinante el akarja
szakasztani a kötőféket. Nem is tudta megállani, hogy azt ne mondja
urának:
– A szamár utánunk ordít, Rocinante pedig minden áron el akar
szabadulni, hogy velünk jöhessen. Oh, kedves barátaim, maradjatok békén,
s adja Isten, hogy az a bolondság, mely bennünket tőletek elválaszt,
hadd legyen csalódássá s hadd térítsen aztán vissza megint hozzátok!
S erre oly keservesen elpityeredett, hogy Don Quijote egész boszusan és
haraggal rákiáltott:
– Mit félsz, te gyáva teremtés? Miért pityeregsz, te nyulszivű? Talán
üldöz, vagy kerget valaki, te patkány-lélek? Vagy mid hiányzik, te még a
bőség kellős közepén is inségről panaszkodó? Talán gyalog és mezítláb
kell-e valami szirtes hegységen átmenned, s nem ugy ülsz-e inkább e
csónakban mint valami főherczeg s egész kényelemben viteted magadat a
kedves folyam csendes árjával, mely rövid idő alatt a sík tengerre
ringat ki bennünket. Mert már eddig is tettünk legalább hét- vagy
nyoczszáz mérföldnyi utat, s ha volna itt egy astrolábom, melylyel a
sark magasságát megmérhetném, mindjárt megmondanám mennyire haladtunk,
bár ha szerfölött nem csalódom vagy átmentünk már, vagy legközelebb
átmegyünk az aequinoctialis vonalon, mely a két sarkot egyenlő
távolságban vágja és választja el egymástól.
– S mekkora utat tettünk meg akkor – kérdé Sancho – ha áthaladtunk azon