Don Quijote de la Mancha - 31

Galiana[9] palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről,
ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen,
félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most
meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi
amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül.
Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.
Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott
neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta
mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már
napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott,
hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági
ösvénynek tartott.
Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.
Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt
magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don
Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben
viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.

XXXI. FEJEZET.
Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel.
A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don
Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben.
Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, –
szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt
a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből,
mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is
híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala
található!
Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az
ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak
megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött
öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a
mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos
lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden
áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja.
Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi
vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt
az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának
táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem
réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók,
vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a
puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban
vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább
annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé,
Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az
omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott
sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset
körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó
romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival.
Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így
történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a
mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy
is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál.
Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem
szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló
egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány
közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem
kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul
hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére,
abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami
jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana.
– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az
odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett?
S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan
meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld
alól:
– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni?
Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett
szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón?
Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi
rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak
Isten tudnia adta, lekiáltott:
– Ki van odalent? Ki az a jajgató?
– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról –
mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga
vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki
fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak.
Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s
megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza
bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen
képzelődéstől indíttatva így szóla:
– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre
kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett
lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az
lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben
szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni
a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon
segíteni.
– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én
uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról
itélve senki más nem lehet.
– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és
kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak
szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a
legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én
fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten
irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak
elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam
részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból
kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem
ki vagy?
– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a
kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én
uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes
világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a
kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő
szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom
szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb
igazság okáért csakugyan idelent van énvelem.
És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e
pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang
szinte rengett bele.
– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű
fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe
vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha
ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá
igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi
kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz
a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál.
– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő
Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni
ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben.
Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak
azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott
csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek
vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni,
hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket
előbb valaki tudósította volna.
Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent
s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a
szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra.
Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan,
piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép
jutott e rettenetes helyzetbe.
– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében
nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez
sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor
nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni.
Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a
kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták
Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a
herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az
istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a
fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor
azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a
hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla:
– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak
rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű
szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem
vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy
sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes
dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy
így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a
kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején
ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a
szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én
karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy
igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden
teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy
találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én
eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett
volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap
reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden
utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem.
Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár
feltett szándékom volt egy pár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam,
mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár
ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam
oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy
gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál
rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy
hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott
vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert,
kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram
és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a
ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte:
nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az
egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom
méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el
innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek
gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel
eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan
mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral.
Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don
Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség;
de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb
csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha
gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna.
A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly
hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán
más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett
mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta
lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a
kormányzósága idejebéli koplalás.

XXXII. FEJEZET.
Ujra a kalandok ösvényén.
A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don
Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte:
nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz
tétlenül ama véget nem érő mulatságoknak és élvezeteknek, melyekben őt a
kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is
szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a
tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán
csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz,
engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét,
ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi
helye a kalandok ösvényén.
A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy
kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és
kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a
távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a
szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s
másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély
udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint
látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen
kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható.
S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a
kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű
csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén
a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át
Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig
kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására,
magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet
sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s
hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig
ott a szívén hordott és szorongatott.
A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a
herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek
fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes
győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt
először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek,
majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében
kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá.
A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy
most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét
folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla:
– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az
embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon
kincseket, melyeket magába a föld zár vagy a tenger rejteget. A
szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is
tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb
szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert
magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban,
a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő
italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna
szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala,
ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat
kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van
hálára kötelezve.
– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott,
nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz
tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája
nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt
hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden
lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem
néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak.
Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben
folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt
látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken,
tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér
vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva.
A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve.
Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan
köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők
alatt.
Az egyik ember így felelt:
– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép
van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük
letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne
törjenek.
– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni,
mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen
szépek lehetnek.
– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért
még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se
a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is
meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt
meggyőződhetik róla a saját szemével.
Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első
faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az
összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes
módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az
aranytól.
Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg:
– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei
hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős
kaland fűződik. Lássuk a másikat.
Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a
köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote
meglátta azonnal így szóla:
– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt
hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is
láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja
neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a
mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a
szegénynek.
– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az,
hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod
kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“
Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely
alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres
karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote
ezt megpillantá, így szóla:
– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego
Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak,
a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak.
Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta,
mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket
fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni.
S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az
eleven, így szóla:
– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége
volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se
lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent,
fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a
kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet!
Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá,
takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez:
– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam; mert ezek
a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a
fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek
voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon
harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit
vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan.
Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől,
hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én
is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok.
– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e
szavakra.
A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain,
bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat
elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve,
tovább folytatták útjokat.
Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira
bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet
vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a
fejében. Majd így szóla:
– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk
most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok
egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában
akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se
kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem
éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem,
hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam.
– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a
hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható,
hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az
aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha
mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal
volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a
folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó
roszszal vegyüljön.
Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a
beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a
miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni.

XXXIII. FEJEZET.
A selyemruhás pásztortársaság.
Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas
erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a
vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban
keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az
erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép:
egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe
keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta
képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.
– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja
kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az
üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban
tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből
kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy
szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.
De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni,
a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte,
a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve.
A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb
meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat
csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik
lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:
– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek,
legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.
A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az
egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet
intézte Don Quijotehoz:
– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a
melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk,
hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná
kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal
elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik
innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok
barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal,
barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e
helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs,
s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek
pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk
egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak
tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús
vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A
mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü
madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök
keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb
örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon
mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.
Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb
hangon így válaszolt:
– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek
legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése
sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek
nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak
dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha
valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak
lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy
mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan
előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a
háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész
kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam
folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen
látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos
pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don
Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.
– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány –
milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk?
Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon,
ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban
megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a
derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő
fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.
– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató
fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a
Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.
– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak,
mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész
pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam
hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom,
hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld
kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony
meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.
– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves