Don Quijote de la Mancha - 08

furfangossága. Így tehát ekkép szóla:
– Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdúlni: isten
neki, bevárom hát nyugodtan a mig megvirrad, habár szívemből meg tudnám
síratni, hogy a hajnal még oly messze van!
– Azt ugyan kár volna tenni – mondá Sancho – majd elmulattatom én
nagyságodat s mesélek akár reggelig, ha ugyan nagyságod nem akar talán
leszállani s kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, mint a
kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebbek legyenek, ha majd a
veszedelembe bele kell rohanni.
– Leszállani s aludni én? – kérdé Don Quijote – avagy olyan lovagnak
gondolsz-e engemet, a ki pihenni tudna a veszély idején? Ám aludjál te,
a ki alvásra vagy teremtve, vagy tedd a mit akarsz, én azonban azt fogom
cselekedni, a mit állásomhoz legillőbnek látok.
Ne gerjedjen haragra, nagyságos uram, – mondá Sancho – nem rosz
szándékból mondottam.
S azzal odamenvén hozzája, egyik kezét rátette a nyeregkápára, másikat a
nyereg hátuljára, ugy, hogy urának lábát egészen átkarolta, mert egy
hajszálnyira se merészelt volna eltávozni tőle, annyira borsózott a háta
amaz ütésektől, melyek szakadatlanúl még mindig felhangzottak.
Don Quijote felszólítá, hogy ám beszéljen tehát valami mulattatót, a
mint igérte, mire Sancho viszonzá: megtenné szivesen, csakhogy ettől a
szűnni nem akaró átkozott zajtól annyira meg van rőkönyödve, hogy a
nyelve se forog a szájában.
– De azért majd csak összeszedem minden erőmet – tevé hozzá – s mesélek
egyet, és ha senki félbe nem szakaszt, a mig a végére érek: mondhatom,
hogy helyre egy mese lesz. Vigyázzon hát nagyságod, kezdődik már: Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer Estremadura egyik falujában egy
kecskepásztor, akarom mondani olyan ember, a ki kecskéket őrzött, mely
nyájőrt vagy kecspásztort, mint mesémben ezután nevezem, Lope Ruiznak
hívták, s ennek a Lope Ruiznak, a kecskéket őrző pásztornak, de
egyszersmind nyájtulajdonosnak…
– Ne szaporítsd a szót annyira! – kiálta fel Don Quijote már Sancho
meséjének elején is majdnem kétségbeesve az elbeszélő hosszadalmasságán
– ha tovább is így folytatod elbeszélésedet, hogy minden szavadat
kétszer ismétled, el nem végzed holnaputánig se. Mondd egy folytában,
mint értelmes emberhez illik, ha pedig ugy nem tudod, akkor inkább
hallgass.
– Az én szülőföldemen – mondá Sancho – így szokás mesélni, a hogy én
kezdtem; én máshogyan nem tudok, az pedig nincs rendén, ha nagyságod azt
követeli tőlem, hogy egészen új szokást kezdjek.
– Mondd tehát a mint akarod – szóla Don Quijote – mert ha már egyszer
úgy is arra vagyok kárhoztatva hogy téged hallgassalak, akkor hát csak
folytasd.
– Nos tehát, a mint mondám, kedves lelkem uram – folytatá a fegyvernök,
ki még szavainak vontatott kiejtésével is húzni akarta az időt – volt
ennek a Lope Ruiznak háromezerháromszázharminczhárom kecskéje.
Minekutána ez a tenger kecske igen hamar lelegelt egy-egy mezőt, a
másikra kellett őket áthajtani, s így ért az a bizonyos Ruiz, a
kecskepásztor és tulajdonos, egy folyócskához, melyen a kecskéket át
akarta hajtani. Ez a folyócska pedig olyan folyócska volt, hogy nyáron
át majdnem mindig egészen kiszáradt, úgy hogy száraz lábbal is át
lehetett menni rajta, vagy legalább is könnyü szerrel meglábolni. A
pásztor azt gondolta most is úgy lesz, s egész bátorsággal odahajtotta a
háromezerháromszázharminczhárom kecskét egy átkelőhez, a merre rendesen
gyalogok és lábas jószág a folyón át szoktak kelni. De ime mit s mit nem
kell látnia? azt látja, hogy az átkelőnek se híre se hamva, mert a múlt
napi esőktől a víz úgy megdagadt, hogy majd egy volt a partjával. Mit
tegyen, hova legyen a sok kecskéjével, vissza nem hajthatja, bele sem
ugrathatja, – hát lelkem adta, meglát a nagy töprenkedés közben a túlsó
parton egy halász embert, a ki egy kis lélekvesztőn lubiczkol a viz
színén. No e lesz az én emberem, mondá Lope Ruiz, ez majd átviszi az én
háromezerháromszázharminczhárom kecskémet valamennyit. Meg is
szólította, meg is egyeztek, de hát kincsem adta, a halász bárkája olyan
iczunka-piczunka volt, hogy a gazdáján kívül egyetlen egy kecskénél több
bele nem fért volna egy arany almáért se, de még ez ís csak úgy fért
bele, hogy az árnyékát künn kellett hagynia. A halász hát egyenkint
szállította a túlsó partra a kecskéket; de most vigyázzon nagyságos
uram, s el ne téveszsze, hogy hányat vitt át, mert az ám a fő ebben a
csali-mesében, hogy számon tudjuk tartani az átvitt kecskéket; mert ha a
hallgató ezekből csak egyet is elvét, vége lesz a mesének s én egy
kukkot se tudok aztán mondani. Vitt egyet, oda ért, letette: visszajött,
vitt egy mást, oda ért, kitette; meg visszajött, vitte, – meg oda ért,
letette, meg vissza, meg oda, még egyszer, meg egyszer… de még azt is
meg kell ám mondanom, hogy ez az ide oda menés nem volt ám valami nagyon
könnyü, mert a túlsó part igen meredek és csúszós volt, s minden kecskét
ölben kellett felvinni rajt. De azért a halász ujra átjött, megint
elvitt egyet, aztán megint…
– A Krisztus szerelmére! – kiáltá fel Don Quijote – mondd ki hát egy
szóval hogy átvitte valamennyit, mert ha te is így evezgetsz egyenként
ide meg oda azzal a háromezerháromszázharminczhárom kecskével, el nem
végzed harminczhárom esztendeig!
– Hány ment át már eddig? – kérdé Sancho.
– Az ördög jobban tudja! – felelt a lovag türelmetlenül.
– No hát akkor az ördög mondja tovább – viszonzá Sancho – mert én előre
megmondtam, hogy mihelyt nagyságod elvéti a kecskék számát, az én
mesémnek is azonnal vége lesz.
– No az igaz, hogy ostoba egy mese – jegyzé meg Don Quijote – de hiszen
a te eszedtől nem is lehetett mást várni. Azonban az is meglehet, hogy
félelmed szakasztotta el meséd szálát, mert az ütések csakugyan nem
akartak szűnni, s így alkalmasint azok zavarták meg elmédet.
– Az is meglehet – viszonzá Sancho – annyit azonban tudok, hogy az én
történetemből nincs több elmondani való, mert annak ott van a vége, a
hol az átvitt kecskék számának eltévesztése kezdődik.
Sancho Panza ezzel a sületlen csali mesével mégis csak czélját érte.
Kihúzta vele az időt a hajnal hasadásáig. Ekkor Rocinante lábairól
levette a nyügöt, úgy hogy a nemes paripa már szabadabban tudta mozgatni
nyargaláshoz nem igen szoktatott lábait.
Don Quijote látván, hogy Rocinante megszabadúlt már a varázs alól, ezt a
legjobb jelnek tekinté s egyszersmind azt hitte, itt is az ideje, hogy
ama rémítő kalandba belebocsátkozzék.
Most már a tárgyakat is világosan ki lehete venni, s Don Quijote úgy
látta, hogy több magas gesztenyefa környezi őket, s ezek okozták amaz
áthathatatlan sötétséget. Azonban azt is tapasztalá, hogy a csapdosás
még most se szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatá; s nem levén
képes magát tovább visszatartóztatni, még egyszer búcsút vett Sanchotól,
s meghagyta neki, várjon itt rá legfölebb három napig, s ha – mint már
előbb mondá – még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja,
isten úgy akará, hogy életének e rettenetes kalandban legyen vége.
Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is
meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget
árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak
eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak.
Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen
kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig
mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére
érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas
vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható,
inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama
szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök.
Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote
azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben
magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére
e rettenetes utban és vállalatban.
Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak
tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül
kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet
okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál
egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a
borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át
rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy
kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj
származott.
A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda
lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha
restelné a dolgot.
Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza
majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már
elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy
Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre
elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania
mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta
abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mint legelőször,
mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel,
kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla:
– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy
diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden
vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a
félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották.
Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s
annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele
Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe
kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem.
Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt,
hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát
így szóla:
– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam!
– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám
mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis,
hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi
bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e
nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon
kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez
lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam,
míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt
születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat
kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy
egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám
űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.
– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy
tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán
azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog?
Don Quijote nem értette hová czéloz.
– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt
megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után
egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy
egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok
szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak.
– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit
említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni
fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma.
Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld
magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt
olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt,
hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s
nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell
felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom
tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége
legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad
egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád,
meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik.
Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a
fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép
csendesen hallgatott.

XV. FEJEZET.
Mambrin sisakjának meghódítása.
E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a
kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után
annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart
nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának
tovább, mint a merről tegnap jöttek.
Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a
fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból
volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla:
– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely
igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind
a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha
egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a
múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s
kijátszott a kallómalommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét
oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát
követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj
sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe
vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod,
megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem.
– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar –
mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik
kezünket egészen összekallanák.
– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a
kótisokhoz?
– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem,
a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel
bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik.
– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten –
hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen
közelít felénk s fején arany sisakot visel?
– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember
tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami
fényeset visz a fején.
– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj
magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül,
míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak,
melyre oly nagyon vágyakoztam.
– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt
mondom, hogy széna legyen s ne szalma.
S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel
támadásra készült.
A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette,
az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az
egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem
tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő
s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret
kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A
borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte
réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély
kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért,
mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott.
Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke
paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása
vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek
hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték.

Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt,
se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve
neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért
hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott:
– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem
illet!
A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem
menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen
levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra
szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak,
hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél
Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt
elégedve.
Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett
sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla:
– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy
tallért mint annak a rendje.
Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a
sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla:
– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres
érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a
legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.
Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta
megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal
félbeszakasztá kaczagását.
– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote.
– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű
lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan,
mint valami borbély réztányér.
– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja
esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem
felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit
cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan
összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt
készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik.
Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem
zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még
pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy
viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is
elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.
A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho
szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély
szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód
nélkül beleszeretett.
A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra,
takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg
érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott
nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek
értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e
védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai,
egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen
kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle
majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új
nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld
volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don
Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg
a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem
tudta levenni.
A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt,
hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg
nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s
beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a
szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és
átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették.

XVI. FEJEZET.
Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a
kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak.
Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin
sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már
legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy
azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog,
nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami
olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret
gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok
fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda.
Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla:
– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s
viszik őket a gályákra.
– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit
munkára kényszeríteni?
– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz
tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak.
– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem
mennek szabad tetszésök szerint!
– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová
ugyan senki sem kivánkozik.
– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel
előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a
nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.
– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar
nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani?
De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias
szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok
vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal?
A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába
jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek, kik felől azonban ő
egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani.
– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném
hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket?
A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik
lovas őr végre igy válaszolt:
– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők
majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az
ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni.
Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a
rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel
mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz
sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat
cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek.
Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember
következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra
nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb
lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt
e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon
is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy
magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes,
találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak
tőle, hogy mégis megszökik.
– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem
bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal?
– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál.
Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines
de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.
– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna
magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én
nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem
Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza
előtt, az is elég dolgot ád.
– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert
majd akarata ellenére is elhallgattatom.
– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen
odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki,
valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem?
– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr.
– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy
ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha
valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten
hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete
történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines
de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet.
– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy
jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért.
– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna
is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban.
– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote.
– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja –
vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember
volt.
E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő
pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt:
– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki,
hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell
állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok
ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más
körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká
lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja,
arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa
által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért
álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly
silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az
okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne
akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos
urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak
menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek
szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká
tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több,
tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberek
ti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga
bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a
jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek
hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem
vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha
beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó
szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak
hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket.
– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa,
melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király
fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna
elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja.
Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a
borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát.
– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don
Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal
rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna
védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve
rajta, dárdájával a földre taszította.
Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki