Don Quijote de la Mancha - 18

mind ennek elgondolása sem indítja nagyságodat arra, hogy békét hagyjon
nekik, indítsa legalább az, a mit bizonyosan tudunk, hogy ebben az egész
seregben, még ha királyoknak, fejedelmeknek, császároknak látszanak is,
egyetlenegy kóbor lovag se található.
– Most találtad el az igazat, Sancho – mondá Don Quijote, a mi szilárdúl
feltett szándékomtól eltérít s el is kell térítnie. Nekem nem kell s nem
is szabad kardot rántanom, a mint akárhányszor hallhattad is már tőlem,
olyasok ellen, a kik nem felütött lovagok; hanem a megtorlás téged
illet, ha boszút akarsz állani a szamaradon elkövetett sérelemért, én
pedig majd innen segítek kiáltozással s üdvös tanácsokkal.
– Semmi okunk sincs rá, hogy akárkin is boszút álljunk, uram – jegyzé
meg Sancho – már csak azért sem, mert jó keresztényhez a boszúállás nem
illik. Majd kiegyezünk mi szamarammal, hogy bízza az ő védelmét reám, én
pedig azt akarom, hogy békességben tölthessem napjaimat, a mig az ég
kedvező kegyelme éltet.
– Ha tehát erre határoztad el magadat, te jó Sancho, okos Sancho,
keresztyén Sancho – viszonzá Don Quijote – akkor hagyjuk ezeket a
barangolókat isten hírével tova menni, mi pedig keljünk jobb és igazibb
kalandok keresésére, mert ebből a tájból azt nézem ki, nem leszünk
akárhánynak s elég csodálatra méltónak híjjával.
S ezzel rögtön megfordította paripáját, Sancho elment szamaráért, a
halál pedig egész hadastul sebtiben felkuporodott taligájára s tovább
folytatták útjokat.
Ilyen szerencsés véget ért a halál szekerével történt rettentő kaland,
hála Sancho üdvös tanácsának, melyet gazdájának adott, kivel mindjárt
másnap csakugyan oly érdekes kaland történt e tájon, mely még az ő
legvérmesebb reményét is felülmulta.

VII. FEJEZET.
Don Quijote egy másik kóbor lovaggal találkozik.
Azon éjet, mely a halállal való találkozás napjára következett, Don
Quijote fegyvernökével együtt néhány terebélyes, magas fa árnyában tölté
s Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, a mit a fegyvernök magával
hozott szamarán. Vacsora közben Sancho így szóla gazdájához:
– De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett
azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmáúl, a mit nagyságod a
legelső megtörtént kaland alkalmával ejt vala. Bizony bizony csak jobb
ma egy veréb, mint holnap egy túzok.
– Mindazáltal – viszonzá Don Quijote – ha te, Sancho, nem gátolsz, s én
nekik rontok, a mint akartam: legalább is a császárné arany koronája s
Cupido festett szárnyai estek volna zsákmányodul.
– De hát ugyan mi a menydörgős menykőt csináltam volna velök? – kérdé
Sancho felkaczagva. Talán a fejembe tehettem volna azt a koronát? Vagy
angyal vagyok-e, vagy madár vagyok-e, hogy szárnyat kössek a vállamra?
Elég volt egyszer is repülnöm, hogy az isten rajtok felejtse a kezét
mindazokon, a kik felröpítettek; nem kérek belőle másodszor is. Elég egy
sütésből egy kalács.
– De hát ha eladhattad volna jó áron? – mondá Don Quijote.
– A komediás császárok koronája és fejedelmi pálczája sohasem szokott ám
tiszta aranyból lenni, uram – viszonzá Sancho Panza – hanem legfölebb be
van futtatva vagy épen sárga réz.
– Az igaz – jegyzé meg Don Quijote – mert nem szükséges, hogy a színpadi
ékszer igazi legyen; elég ha csak látszik annak s színét viseli, mint
maga a szinművészet is csak képe az életnek. Az egyik szinész a rablót
adja, a másik a csalót, ez a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az
okos bolodot, a harmadik a szenvedélyes bolondot, mikor aztán a darabnak
vége van s a szinészek levetik jelmezeiket, az egyik olyan mint a másik.
Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is, melyben
egyik ember császár, másik főpap, szóval, a hány szereplő csak lehet
valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége
az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltönyéből, mely őket
egymástól megkülönböztette s ekkor aztán a sírban egyenlőkké lesznek
valamennyien.
– Pompás összehasonlítás! – kiálta fel Sancho – bárha nem olyan új, hogy
már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, mint azt a másikat a
sakkjátékról, melyben minden bábunak megvan a különös tisztje mig a
játék tart, mikor azonban ezt elvégezték, mindnyáját összedöntögetik,
zürik-zavarják s egy zsacskóba vagy ládikába teszik, mintha csak az
életben voltakat sírba tennék.
– Sancho – jegyzé meg Don Quijote – te kezdesz napról napra kevésbé
együgyü s mindegyre okosabb lenni.
– Már hiszen valami csak rám is ragad nagyságod okosságából – viszonzá
Sancho – s ugyancsak tökkel ütött fejü embernek kellene lennem, ha még
nagyságod roppant tudományából s illedelmes, urias magaviseletéből sem
tanulnék semmit.
Don Quijote jó izüt mosolygott Sancho ez elismerést kifejező szavain, s
neki magának is úgy látszék, csakugyan van valami a dologban, mikor
előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy be lehetett
venni okos ember számba.
Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, mig végre
Sanchonak kedve kerekedett szeme csapó ajtaját lebocsátani, a mint azt
szokta kifejezni mikor aludni akart, – lenyergelte tehát szamarát s
kicsapta a gazdag legelőre. Rocinanteról nem vette le a nyerget,
minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt
időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantet ne merje
lenyergelni, így hozván ezt magával a kóbor lovagok által megállapított
és híven megtartott régi szokás. A zablát levenni s a nyereg kápára
akasztani, még az megjárta; de levenni még a nyerget is, – az már főben
járó bűn lett volna! Sancho is ekképen cselekedett tehát s a paripát is
ép úgy szabadjára eresztette, mint a szamarat, melyek között oly szoros
és benső barátság szövődött, hogy apáról fiura fenmaradt annak a hire,
hogy minden megállapodás alkalmával, a szamár nyakán milyen szépen át
szokta nyujtani Rocinante a fejét, a mi majd félrőfnyire előre nyult a
másik oldalra s el szoktak álldogálni ekképen mozdulatlanul, a földre
szögzött tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalább is addig, a mig
indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálék keresésére nem
kényszerítette volna.
Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy
terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő mult el még,
midőn háta mögött valami nesz hangzék, a mi fölébreszté. Meglepve talpra
ugrott s csupa szem-fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s ime
látta, hogy két lovas okozta e zajt, kiknek egyike leszállvan nyergéből,
így szóla a másiknak:
– Szállj le barátom, kantározd le a lovakat, mert a mint látom itt
elegendő mezőt találnak s e táj csendje és magánya egyszersmind az én
bánatos elmélázásomra is nagyon alkalmas.
Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt s a mint
letelepült, fegyverzete megcsörrent, a miből Don Quijote azonnal
világosan azt következteté, hogy az érkezettnek kóbor lovagnak kell
lennie. Rögtön oda is ment a még egyre alvó Sanchohoz, megrázta karjánál
fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt
susogta feléje:
Sancho barátom, kalandunk lesz!
– Adja Isten, hogy jó vége legyen – viszonzá Sancho – s merről fujdogál
a szele?
– Merről, Sancho? – mondá Don Quijote – emeld föl szemeidet és nézz
körül s egy kóbor lovagot fogsz látni, a ki a földön fekszik, s úgy
hiszem nem valami vidám hangulatban, mert láttam, mihelyt leszállt
lováról, mindjárt a földre henteredett, lefektében pedig fegyverzete
megcsörrent.
– Mibül következteti már most nagyságod, hogy itt kalandra van kilátás?
– kérdé Sancho.
– Nem azt akartam én mondani, – viszonzá Don Quijote – hogy ez már maga
kész kaland, hanem csak kezdete annak, mert a kalandok szokás szerint
így támadnak. De hallgass csak, úgy látszik valami lantot vagy cziterát
hangol s köhentéseiből és torka köszörüléséből azt lehet következtetni
hogy valami énekbe akar belekapni.
– Igaz lelkemre mondom úgy van – jegyzé meg Sancho – bizonyosan valami
búsongó lovagnak kell lennie.
– Egyetlen egy kóbor lovag sincs, a kinek valami bánata ne volna – mondá
Don Quijote – de hallgassuk meg mit énekel.
Sancho szeretett volna urának még válaszolni, azonban az erdő lovagjának
hangja, mely nem volt sem igen jó sem igen rosz, megakadályoztatta
szándékában s mind a ketten odafigyelve a következő éneket hallották:
Járva járom a világot,
Sokszor útam úttalan;
Mit szegény szívembe vágott
Kinom, e seb, – untalan
Egyre bánt és egyre éget
S mig a büszke ellenséget
Földre nem teríthetem:
Nincs nyugalmam énnekem!
– Hallod, Sancho, – mondá Don Quijote – a fölött kesereg, hogy
ellenségét űzi s nem találja. Bizonyosan valami párviadalban győzték le
s most elvesztett dicsőségét szeretné visszaszerezni! sértett hiusága az
a seb, melyet a kín szivén vágott s ez az, a mi egyre bántja s egyre
égeti. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik.
– Szent hogy megteszi – jegyzé meg Sancho, – mert a mint látszik, úgy
neki veselkedett, hogy egy hónapig se akarja abba hagyni a panaszkodást.
Ez azonban nem így történt; mert alig hallotta meg az erdő lovagja, hogy
körűlötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon
termett, s nyájas, csengő hangon felkiálta:
– Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy inkább boldogtalan talán?
– Boldogtalan! – viszonzá Don Quijote.
– Akkor tehát lépjen közelebb – mondá az erdő lovagja – s legyen
meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és
szomorusághoz lépett.
Don Quijote látván mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira,
odament s vele együtt nemkülönben Sancho is.
A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét s így szóla hozzá:
– Üljön le ide lovag úr, mert hogy nagyságod valóban az, még pedig a
kóbor lovagságot folytatók rendjéből való, ezt már azon egy körülményből
is bizvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam, a hol
egyedüli társasága a magány és a derült boltozat, melyeknél a kóbor
lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet.
Mire Don Quijote így válaszolt:
– Igen, én azon lovagrendhez tartozom, melyet nagyságod említ; s bár
szivemben bú, gyász és bánat tanyáznak is, mindazáltal a részvét nem
tűnt el onnan, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. Azon
dalból, mit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy nagyságod
boldogtalanságát a sértett hiuság okozza, s ellenségét keresi, a kin
diadalmaskodni szándékozik.
– Igen, azt keresem – viszonzá az erdők lovagja – s fel kell találnom –
–
– Ha úgy elrejtőzött is, mint a gyik, a mint az én gazdám szokta mondani
– kottyant közbe Sancho, a kinek megvolt e rosz szokása.
Az ismeretlen lovag – ugy látszék – zokon is vette közbeszólását, mert
neheztelő hangon azonnal így szóla Don Quijotehoz:
– Ez fegyvernöke önnek, uram?
– Az – viszonzá Don Quijote.
– Sohase láttam még olyan fegyvernököt – jegyzé meg az erdők lovagja – a
ki szóra merte volna nyitni ajakát ott, a hol ura beszél; legalább az
enyim ugyan nem, a ki pedig nem utolsó legény a világon, de azért rá nem
lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólamlott volna ott, a
hol én beszéltem.
– Már én bizony beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt is, a mint
Isten tudnom adta – mondá Sancho – nem azért adta az Isten az embernek a
nyelvet, hogy hallgasson, hanem azért, hogy használja. Hal volnék nem
szólnék, ember vagyok hangot adok.
Az erdő lovagjának fegyvernöke karon fogta Sanchot s igy szóla hozzá:
– Jerünk mi oda, a hol lovászosan elbeszélhetünk mindenről
kényünk-kedvünk szerint; s hagyjuk itt ezeket a mi gazdánk urainkat,
hadd mutassák ki egymásnak a foguk fehérét s hadd beszéljék el hegyiről
tövire egymásnak kalandjaikat s minden ajukat-bajukat, tudom isten, ott
éri őket a reggel is s még mindig lesz beszélni valójok.
– Bizony okosabb is lesz – mondá Sancho – kiki a maga párjával; én meg
majd kegyelmednek beszélem el, ki vagyok mi vagyok, hogy ám kegyelmed
itélje meg, beválok-e a bőbeszédü fegyvernökök csapatába.
Ezzel aztán a két fegyvernök félre vonúlt s közöttük épen olyan
mulatságos párbeszéd eredt meg, mint a milyen komoly a gazdáik között.

VIII. FEJEZET.
A két fegyvernök beszélgetése.
Lovagok és fegyvernökök különváltak tehát, s ezek életök folyását
beszélték el egymásnak, amazok meg hőstetteiket. A csatlósok
beszélgetése ilyen formán vette kezdetét:
– Bizony csak fáradságos élet ez a mi életünk, pajtás uram – kezdé az
erdők lovagjának fegyvernöke – a kik kóbor lovagok mellett szolgálunk
fegyvernökök gyanánt. Mi csakugyan a mi arczunk verejtékével eszszük a
mi kenyerünket, mely az egyik átok, a mivel a teremtő Ádám apánkat
megátkozta.
– De még azt is bátran hozzá tehetjük – jegyzé meg Sancho – hogy egész
hideg-vette testtel eszszük, mert áll-e ki akárki fia több hideget vagy
meleget mint a kóbor lovagság fegyvernökei? Egyébiránt ez még csak
hagyján, ha van mit ennünk, mert: ha van még egy-két karaj, még úgy
tűrhető a baj; de van ám aztán arra is akárhányszor eset, hogy két-három
napig egyéb betevő falatunk sincs reggelire, mint a fuvalló szél.
– Mindezt el lehet hordozni és elhordozásán segíteni – mondá az erdők
lovagjáé – ha a jutalom reménye kecsegtet; már pedig, ha csak a kóbor
lovag, a kit az ember szolgál, nem szerfölött szerencsétlen:
fegyvernökét rövid idő alatt csakugyan meg szokta ajándékozni valami
sziget kormányzóságával vagy valami tisztességes grófsággal.
– Én – veté közbe Sancho – több ízben mondtam már gazdámnak, hogy
megelégedném valami sziget kormányzóságával; ő meg oly nemesszívű s oly
bőkezű, hogy igen számos és különböző ízben meg is igérte.
– Én – mondá amaz – beérném szolgálatom fejében valami kanonoksággal is,
s gazdám ezt már meg is ajánlotta.
– Ugyan úgy-e? – kérdé Sancho – akkor hát pajtás uram gazdája valami
kóbor szerzetes-lovag nemde s így ajánlhat hű cselédjének e fajta
jutalmat. Az én uram egészen világi ember; de azért mégis nagyon jut
eszembe, hogy voltak olyan okos emberek is – csakhogy azt tartom annál
rosszabb indulatúnak – a kik minden áron arra akarták rábeszélni, hogy
érsekké legyen; ő azonban csak császárrá kivánt lenni, pedig akkor majd
alig tudtam mit csinálni attól való féltemben, hogy utóbb mégis kedve
szottyan és felcsap egyházi embernek. Már pedig nekem erre a pályára
semmi, de semmi hajlandóságom nincsen; mert hogy az igazat megvalljam
pajtás uramnak, bárha így kivülről magam is csak embernek látszom, de
már a mi az egyház dolgát illeti, ahhoz hat ökör vagyok.
– Már pedig abban az egyben pajtás uram igazán csalódik – viszonzá a
másik – mert nem minden sziget kormányzóság jó fajta ám; az egyik nagyon
terhes, a másik igen sovány, a harmadik meg szörnyü keserves, s végre
még a legrendesebbel s a legjövedelmesebbel is annyi teher és
alkalmatlanság jár együtt, hogy ezek alatt majd leroskad az ember,
vagyis jobban mondva, az a szerencsétlen, a ki az ilyen terhet
elvállalja. Sokkal többet érne, ha mi, kik ezt az átkozott szolgálatot
folytatjuk, a magunk házába vonulhatnánk vissza s ott aztán olyan
kellemes foglalatosságokkal töltenők időnket, mint példáúl vadászat vagy
halászat. Mert ugyan van-e a világon olyan ágról szakadt fegyvernök, a
kinek legalább is egy paripája s egy pár agara, úgyszinte egy horga ne
lenne, a mivel odahaza magát jól elmulathatja.
– Nekem van az mind – mondá Sancho – az igaz, hogy lovam ugyan nincsen,
hanem van egy olyan szamaram, mely két annyit ér, mint a gazdám
paripája. Gazember legyek ebben a nyomban, ha cserélnék vele, még ha
uram négy más paripát adna is ráadásul. Pajtás uram talán tréfára véli,
hogy én olyan nagyra szabom szürkém árát, mert hát szamaramnak szürke a
színe; pedig igazán, igazán mondom! Agár dolgában se lesz fenakadás,
mert van az a mi falunkban annyi mint a tarkakutya; s annál jobb
szeretem a nyulat, ha más fogja meg a számomra.

– Igaz lelkemre mondhatom, pajtás uram – vevé át a szót megint az erdő
lovagjának fegyvernöke – nekem csakugyan az a szándékom, hogy itt hagyom
ezeket a lovagos bolondságokat, hazamegyek szülőfalumba s nevelgetem
három gyermekecskémet, a kik olyan szépek mint az igaz gyöngy.
– Nekem is van kettő olyan – hogy még a király szeme is megakadna
rajtok. De kivált a leányom, az olyan helyre egy leány, hogy mihelyt
kormányzóvá leszek, grófnévá teszem s herczegnek adom férjhez, hogy ásó
kapa válaszsza el őket egymástól.
– S hány esztendős az a kisasszony, a ki grófnévá készül lenni? – kérdé
a másik fegyvernök.
– Úgy tizenöt esztendős körül lehet, ha kettővel nem több vagy kevesebb
– viszonzá Sancho – de akkora ám mint valami lándzsa, olyan fris mint a
tavaszi reggel, s van olyan ereje mint valami jó béresnek.
– Mind olyan tulajdonság – jegyzé meg az erdők lovagjának fegyvernöke –
a mikkel nemcsak grófnévá lehet, hanem akár még fejedelmi trónusra is
juthat; hogy a kutya egye meg a leányát, de csak derék lány is lehet!
Mely utóbbi szavakra Sancho meglehetős neheztelőleg igy válaszolt:
– Ne egye bíz azt, hallja kegyelmed, s kegyelmed is jobban megrághatná
ám a szót, ha már egyszer kóbor lovagok között vetyeng, a kik magok a
megtestesült becsülettudás. Az ilyen kifejezéseket kikérem magamnak.
– Ejnye be kevéssé tudja, pajtás uram – mondá az erdők lovagjának
fegyvernöke – hogy az ember hogyan szokta kifejezni dicséretét. Hát nem
tudja, hogy ha a bikaviadalon a lovag valami jó lándzsadöfést ejt a
bikán, vagy általában ha valaki dolga jól sikerül, a köznép csak igen
úgy szokta mondani: hogy a kutya egye meg az emberét ezt ugyan jól
nyélbe sütötte! S a mi ebben megszólásnak látszik, az épen a fő- fő
dicséret. De ne vitatkozzunk e fölött, pajtás uram. Mondja meg inkább,
egészen helyén van-e az esze a kegyelmed gazdájának?
– No már ezt, az igazat megvallva, épenséggel nem mondhatom – viszonzá
Sancho – furcsa ember az, pajtás uram! Van annak esze, annyi mint egy
egész előljáróságnak, de néha meg úgy megbomlik, hogy siralom látni.
– Akkor hát szakasztott mása az én gazdámnak; az is nagyon okos, ha nem
bolond; de ha bolond, akkor aztán nagyon bolond. Kutya baja volna
odahaza, úgy élhetne mint a kiskirály, s íme kapja magát, beáll
bolondnak, hogy megtalálja egy másik lovag eszét, a ki elvesztette. Ezt
keresi hegyen völgyön, már pedig nem tudom, lesz-e benne köszönet, ha
megtalálja?
– Lám, a lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyzé meg Sancho – más
háznál is csak főznek babot, de nálam mindjárt egy egész üsttel; több
uti társa s kenyeres pajtása van a bolondságnak mint az okosságnak; de
ha igaz, a mit a példabeszéd tart, ha van, ki a bajban társunk, már ez
is vigasztalásunk: akkor én bízvást vigasztalhatom magamat pajtás
urammal, hogy szintolyan urat szolgál, a ki csak olyan bolond, mint az
én gazdám.
– Bolondnak bolond az, de a mellett bátor – folytatá a másik – és
furfangossága talán még bolondságánál s bátorságánál is nagyobb.
– Már ebben az enyim nem egyez meg vele – viszonzá Sancho – mert ebben
ugyan nincsen egy szikra ravaszság se; ellenkezőleg olyan jámbor mint a
birka. Nem árt az senkinek, inkább mindenkinek a javát akarja; nincs
benne egy szikra rosz akarat; akármi gyerek is elhitethetné vele fényes
délben, hogy éjjel van. S épen ezért az együgyüségeért úgy szeretem mint
a lelkemet, s nem tudok tőle megválni akármennyi bolondságot csinál is.
– Mind a mellett, pajtás uram – mondá a másik – ha a vak vezeti a
világtalant, utójára mind a ketten verembe esnek. Jobb lesz nekünk annak
idejében tovább állni innen, visszatérni a magunk háza tájára, mert nem
jár ám mindig jól, a ki mindig kalandot keres.
Sancho már egyideje mindig nagyobb meg nagyobb szárazakat kortyantott, s
úgy látszott, hogy a torka nagyon ki van száradva. Mihelyt a figyelmes
erdei fegyvernök ezt észrevette, azonnal így szóla hozzá:
– Úgy látszik annyit tereferéltünk, hogy már a nyelvünk is a szánk
padlásához tapad; de van énnekem egy locsolóm a nyeregkápára akasztva, a
mi nem épen megvetendő.
S ezzel kis időre eltávozott, de csakhamar visszatérvén, jó nagy kulacs
bort hozott magával egy bőrtömlőben, azonkivül majd fél rőf hosszú
pástétomot, a mi csakugyan nem nagyítás, mert akkora fehér tengeri nyúl
volt benne, hogy a mint Sancho megpillantotta, nem is valami kis
fia-gidának, hanem valóságos kecskebaknak nézte.
– S pajtás uram ilyesmiket is szokott magával hordani? – kérdé Sancho
mindezek láttára.
– Hát hogyne? – viszonzá a másik – hiszen talán csak nem álltam be olyan
éhenkórász fegyverhordozónak, a ki kenyéren meg vízen tengődik? Jobban
el van látva az én éléstáram mindenfélével nyeregkápámon, mint
akármelyik generálisé mikor táborba készül.
Sancho ugyan nem sokat kérette magát, hanem tüstént hozzálátott s nyelt
a sötétben akkora falatokat, mint az öklöm.
– Már az igaz, hogy pajtás-uram csakugyan hű és derék fegyvernök – mondá
Sancho – maga a jóság, szívesség, embertudás és becsületesség; már ez a
lakoma is tanusítja, a mely, ha nem került is babonaság útján ide, majd
úgy látszik, hogy ide lett varázsolva. Ehhez képest én bizony szegény
koldus vagyok, a kinek tarisznyájában egyéb sincs valami kevés kis
sajtnál, de még az is oly kemény, hogy be lehetne zúzni vele akármely
óriás fejét. A sajton kivül valami négy tuczat szentjánoskenyér fityeg
ott ugyanannyi dió meg mogyoró társaságában, minek mind az uram
szűkmarkusága az oka, meg aztán azon meggyőződése, hogy a lovagrend
törvénye azt tartja, hogy a kóbor lovagnak egyébbel nem szabad
táplálkoznia, mint aszalt gyümölcscsel meg mezei gyökerekkel.
– Igaz hitemre mondom, pajtás uram – viszonzá az erdei csatlós – az én
gyomrom ugyan nem érné be papsajttal, vaczkorral meg erdei gyökérrel.
Tartsák meg ezt magoknak lovagtörvényeikkel és szabályaikkal gazdáink s
egyék meg, ha akarják; én bizony a nyeregkápára akasztva mindig hordok
magammal hideg pecsenyét, meg ezt a tömlő-kulacsot, a melylyel olyan jó
barátságban élünk s én úgy szeretem, hogy napjában százszor is
megölelem, megcsókolom.
S ezzel aztán odanyujtotta Sanchonak, a ki szájához emelé és szítta,
szítta egyre, úgy, hogy majd egy óranegyedig vizsgálta a csillagokat, s
mikor aztán elvégezte az ivást, lehajtotta fejét féloldalt s nagyot
fohászkodva így szólott:
– Jaj, hogy a kutya egye meg, ejnye de csak kapitális egy ital!
– No lám – jegyzé meg az erdő lovagjának fegyvernöke, a mint Sancho e
nyilatkozatát meghallotta – úgy-e pajtás uram is úgy dicsérte meg a
boromat, hogy a kutyával etette.
– Már – válaszolt Sancho – be kell vallanom, csakugyan elismerem, hogy
az ilyen dícséretben nincsen semmi sérelmes. De hát, uram, pajtás uram,
ugy-e ez a bor ciudad-reali?
– Ez már aztán a borismerő! – kiálta fel az erdei csatlós – persze hogy
odavaló termés s nem is mai gyerek.
– Az igaz, hogy helyes egy bor! – folytatá Sancho – De hát reménylem,
pajtásuram csak tart is olyan embernek, hogy bort a bortól meg tudjam
különböztetni? Van nekem a borismerésre olyan helyes természetes
ösztönöm, hogy csak a puszta szagáról is megmondom én hol termett, mi
fajta, milyen ízü, hány esztendős, hányszor kell lefejteni, egy szóval
mindazt, a mi borról csak mondható. Ezen azonban nincs mit csodálkozni,
mert volt az én családomban apai részről két olyan borismerő, a kiknél
különbet la Mancha sok számos éven át nem látott. Nagyobb igazság okáért
elmondom, mi történt ezekkel egyszer. Bort kóstoltattak velök egy
hordóból, s arra kérték, mondják meg, hogy ízlik nekik, jó-e, rosz-e,
nincs-e valami hibája? Az egyik csak a nyelve csúcsát mártotta bele, a
másik csupán megszagolta. Az első azt mondta, hogy a bornak vasize van;
a másik meg azt, hogy bőrszagu. A kié a bor volt, az váltig állította,
hogy az ő hordója mindig ilyen tiszta meg olyan tiszta, s nincs rá eset,
hogy olyasmit kevertek volna a borába, a mitől annak vasíze vagy
bőrszaga lehetett volna. De a két borismerőnek hiába beszélt, azok csak
nem tágítottak egy hajszálnyit sem. Idő multával eladták a bort s mikor
a hordót kimosták, egy piczi kis kulcsot találtak benne keskeny kis
szíjra kötve; – ebből is látható hát pajtás uram, hogy a ki ilyen
családból származott, az bátran elmondhatja az ilyes dolgokban a maga
véleményét.
– Épen azért mondom – szólt a másik – jobb lesz nekünk, ha a kalandozást
abba hagyjuk, s ha otthon van kenyerünk, ne járjunk másutt kalács után,
hanem térjünk haza a magunk gunyhójába, ott is megtalál a jó Isten ha
ugy akarja.
– Már, a mig uram Barcelonát megjárja, még addig vele maradok, azután
majd meglássuk.
A két jó csatlós addig beszélgetett s addig szopogatta a bőrcsutorát,
hogy utoljára is az álomnak kellett nyelvöket bekötnie, és szomjukat
csillapítnia, mert hogy ezt egészen elolthassa, erről még csak álmodni
sem lehet. Igy aztán a majd egészen kiürült kulacsot mindaketten
kezökben tartva, szépen elaludtak, s mi egyideig magokra is hagyjuk s
azt készülünk elmondani, mi történt ezalatt az erdő lovagja és a Búsképü
között.

IX. FEJEZET.
A két lovag társalgása.
Valamint a csatlósok között arról folyt a párbeszéd, a mi őket
érdeklette legjobban: hasonlóképen a lovagok is az ő körükbe vágó
hőstetteikről szólottak egymásnak. Nem akarjuk társalgásukat széltiben s
hosszában leirni; csak azt az egyet ragadjuk meg, mikor az erdők lovagja
a többi között igy szóla:
– A mire azonban a legbüszkébb vagyok, s a mit legfőbb dicsőségemnek
tekintek, az, hogy párbajban legyőztem azt a nagyhírű lovagot Don
Quijote de la Manchát is s kicsikartam belőle azt a vallomást, hogy az
én jegyesem, Doña Casildea de Vandalia sokkal magasabb és előkelőbb
származásu, mint az ő alacsony Dulcineája, a kinek még a nagyatyja
kecskepásztor volt. Ezen egy diadalmat úgy tekintem, hogy abban a világ
minden kóbor lovagját legyőztem, mert az említett Don Quijote csakugyan
legyőzte mindnyáját: ha tehát én meg ő rajta diadalmaskodtam, az ő híre,
neve, dicsősége mind átszállott én reám.
S annál nagyobb a győztes diadalma
Mennél nagyobb a meggyőzött hatalma.
úgy, hogy az említett Don Quijote számtalan hőstette most már mind az
enyim, s nekem tulajdonítják. S még sem érzem magamat boldognak, mert
van egy ellenséges varázsló, a ki ezen állításomat kétségbe akarja vonni
s azt mondja, csak képzelem e diadalmat. Nekem tehát szerteszét kell
járnom a világot, éjszakról délig és kelettől nyugotig, hogy kardom
hegyével szerezzek bizonyságot állításom igazságának s hazudtoljam meg
mindazokat, kik az ellenséges varázslóval egy követ fújnak.
Don Quijote alig tudott hová lenni bámultában az erdők lovagja szavainak
hallatára. Százszor meg százszor meg akarta bizony hazudtolni ő, s már
már a nyelve csúcsán volt, hogy szemébe mondja: hazudik; mindazáltal még
csak türtőztette magát a mennyire lehetett, hogy az majd saját
nyilatkozatával legyen kénytelen bevallani hazugságát; s végre nyugodt
hangon így szóla hozzá:
– Hogy nagyságod, tisztelt lovag úr, Spanyolország, de sőt az egész
világ kóbor lovagjainak legtöbbjét legyőzte, az ellen nincs semmi
kifogásom; de hogy Don Quijote de la Manchát is legyőzte volna: már azt
kétségbe kell vonnom, s az ön szavaival ellenkezőt állító bölcsnek
pártjára állanom. Meglehet, hogy más valakit győzött le, a kit annak
tartott, bárha nem sok van olyan, a ki hozzá hasonlítana.
– Megint egy ellentmondó! – pattant föl az erdők lovagja – az égre, a
mely bennünket borít, arra mondom, hogy Don Quijotéval küzdöttem,
legyőztem és maga-megadására kényszerítettem. Ő magas termetű, sovány
képű, csontos, szikár ember; haja már deresedik, orra kissé görbűlt
sasorr, s alatta nagy, fekete kajla bajuszt visel; barangolásában a
Busképű lovag nevet vette föl s fegyvernöke gyanánt egy paraszt ember
jár vele, a kit Sancho Panzának hívnak. Ő maga egy híres hadi ménnek,
Rocinantenak a hátát nyomja s kantárát kormányozza, végre pedig
menyasszonyáúl egy bizonyos Dulcinea del Toboso nevü pisze orrú
parasztleányt tekint, a kit előbb Aldonza Lorenzonak hívtak. Ha még ez
sem elég igazságom hitelére, itt ez a kard, a mely majd hitelt szerez
még magával a hitetlenséggel szemben is.
Don Quijoteban lángolt a harag, de még el tudta fojtani, hogy ellenfelét
utóbb majd annál jobban megszégyenítse. Azért így szóla: