Don Quijote de la Mancha - 25

dolgait is, hűségét, de néha-néha kikimutatkozó kapzsiságát is, mely már
már hajlandó lett volna megrontani a kóbor lovagság azon régi bevett
szokását, hogy a fegyvernökök nem meghatározott havi bérért, hanem
kegyajándékok reményében szolgálnak uraiknak, s ő egy sziget
kormányzóságát igérte Sanchonak, mihelyt valamely országot elfoglal.
Épen e pillanatban lépett be Sancho Panza, a ki nagy illedelmesen
odament a herczegnéhez, előtte féltérdre borúlt, kezet csókolt neki s
úgy köszönte meg azt a jó ebédet, melynél jobbat – a mint mondá – soha
életében sem evett.
– Meglátszik, Sancho, – viszonzá a herczegnő – hogy kegyelmed az
udvariasságot az udvariasság főiskolájában tanulta. Meglátszik mondom,
hogy ott nevelkedett föl Don Quijote úr kebelén, a ki maga a született
és megtestesűlt udvariasság. Isten tartsa meg az ilyen gazdát s az ilyen
szolgát, amazt a kóbor lovagság sarkcsillaga, emezt a fegyvernöki hűség
fénycsillaga gyanánt. Keljen föl, derék Sancho, s udvariasságát s urától
hallott sok szép és jeles tulajdonait én részemről azzal akarom
jutalmazni, hogy férjemet a herczeg urat megkérjem, nyujtson segédkezet
ő is, hogy nagyságos Don Quijote úr csakugyan beválthassa mentül előbb
azon igéretét, hogy kegyelmednek valami kormányzóságot juttasson.
Sancho el volt ragadtatva; Sancho magán kivűl volt örömében. Azért is,
mikor a herczegné arra kérte ezután, hogy a délutánt szentelje ma néki
és udvarhölgyeinek, mert némely dolgok felől kérdezősködni akar tőle,
Sancho azt felelte: igaz ugyan, hogy ő nyaranta délutánonként négy-öt
óra folyásáig is el szokott szundikálni, de ma minden erejét meg fogja
feszíteni, hogy olyan éber legyen, mint a nyul, s parancsolatára
állhasson a herczegné ő méltóságának.
Asztal után Don Quijote kissé elvonult pihenni, Sancho a herczegné
kérdéseire adott feleleteket, a mik némelyikére a diszes hallgatóság
majd megpukkadt neveltében, a herczeg úr pedig új rendeleteket adott ki,
hogy Don Quijoteval hogyan bánjanak mint kóbor lovaggal, s egy hajszálra
se térjenek el azon bevett szokásoktól, a melyek szerint – állítólag – a
hajdani kóbor lovagokkal bántanak.

XX. FEJEZET.
Milyen szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól
feloldja.
Herczeg és herczegné igen mulatságosnak találták Don Quijote és Sancho
Panza társaságát, s még szilárdabban megmaradtak feltett szándékuknál,
hogy egy pár tréfát űznek még velök, olyat, a mi hasonló legyen azokhoz
a hitetlen, eszeveszett kalandokhoz, milyenek a Don Quijotet elbolondító
lovagregényekben foglaltatnak. Egyik bohó tervök különösen jól sikerült.
Ezt arra alapították, a mit Don Quijote a Montesinos barlangról beszélt,
s különösen azt tűzték ki czéljok gyanánt mellette, hogy Sanchot
megleczkézik kissé azért a csalfaságért, a mit ura ellen elkövetett
akkor, mikor a tobosoi parasztleányra ráfogta, hogy az az elvarázsolt
Dulcinea. Ezen tervök kivitele előtt ugyanis egy beszélgetés alkalmával
a herczegné azt hitette el Sanchoval, hogy az bizony épen nem
lehetetlen, hogy az a parasztleány csakugyan Dulcinea herczegkisasszony
volt, mert hiszen a varázslóknak akkora a hatalmok, hogy el is
varázsolhatták, s készakarva hozták össze Sanchoval, s ők voltak azok, a
kik Sanchot rábirták, tudtán kívül, hogy épen akkor mondja a
legteljesebb igazságot, a mikor azt gondolta magában, hogy a
legnagyobbat füllentette. Nagy szöget ütött a herczegné e furfangos
beszéde Sancho fejébe! Elálmélkodott rajta, szótalanúl bámult maga elé
egy ideig, végre azt mondta:
– Az bizony meglehet, – bizony meglehet! No lám, ki gondolta volna! Azt
hittem, én tréfálom meg a gazdámat, s ime én magam vagyok kijátszva.
Pedig bizonyosan úgy kell lenni, a mint herczegséged mondja. Bizony az
ördög nem alszik.
A herczegnének se kellett több, csakhogy Sancho elhigye ezt a bohóságot.
Most már bátran hozzá lehetett fogni ármányos tervök kiviteléhez.
Hatodnapra, – mely idő alatt mindent el lehetett rendezni s minden
kiosztott szerepet betanúlni, nagyszerű hajtóvadászatot rendeztek. Don
Quijotét s Sancho Panzát is megkínálták zöld posztóból készűlt
vadászzubbonynyal, melyet azonban Don Quijote nem fogadott el, mondván,
hogy az igazi kóbor lovagnak soha sem szabad pánczélos ruhájától
megvállnia semmiféle kirándulásnál. Nem így Sancho Panza. Ő mindig
készen tartotta ott a markát, a hol valami üthette, s igy most is nagy
köszönettel elfogadta a vadászöltönyt, még a vadászat napja előtt fel is
huzta, szörnyen tetszett benne magának, illegette-billegette magát a
tükör előtt, s olyan hegyesen-kényesen lépegett, mint a páva.
Végre a vadászat várva várt napja elérkezett. A majd előforduló kaland
minden szerepe jól be volt tanítva, minden szükséges intézkedés megtéve,
a miről azonban a lovag és fegyvernöke mind nem tudtak csak egy árva
szócskát sem. Lovon ült már az egész úri társaság, lóra akarták ültetni
Sanchot is, ki azonban el nem fogadta s azt vetette ellen, hogy az ő
kedves szamarától csak az egy halál választja el. Nem kell ő neki annál
soha jobb, soha szebb, soha pompásabb paripa.
Elindultak olyan nagy vadászkisérettel, hogy királyi vadásztársasághoz
is elég lett volna. Jó hosszu haladás után az erdő sűrűjének azon
helyére értek, a hol már lesbe lehetett állani. Itt azután ki egy-egy
vastag fa mögött, ki valamely szikla mellett keresett rejtekhelyet, s
mikor a hajtók is szétoszoltak már külön csapatokra, a vadászat
egyszerre elkezdődött olyan nagy zajjal, kiáltással, lármával, hogy az
ember a szomszédja szavát se érthette a kutyaugatástól és
kürtrivalgásról.
A herczegasszony leszállt paripájáról s ott foglalt állást, a hol tudta,
hogy a vadkanok azon szoktak járni. A herczeg is leszállt, úgy szinte
Don Quijote is, s odaálltak a herczegné mellé; Sancho pedig
mindnyájoknak hátok mögött húzódott meg, le sem szállva szürkéjéről,
melytől nem mert megválni, nehogy valami baja essék.
Alighogy lábuk a földet érte s alighogy számos cselédjök sorba állt
körülöttök: roppant nagyságu vadkant látának feléjök törtetni, melyet az
ebek hajtottak fel s a vadászok vettek üzőbe. Fogait és agyarait
csattogatta s túrta szájával a tajtékot. Ez már nem volt tréfa, hanem
igaz valóság, s lehetett volna belőle komoly veszedelem is. Don Quijote,
mihelyt észrevette a hatalmas állatot, rögtön karjára fűzte paizsát,
kardjához kapott s előrerontott, hogy szembeszálljon vele. Ugyanugy tett
vadászgerelyével a herczeg is, de a herczegasszony még mindkettejöket
megelőzte volna, ha a herczeg vissza nem tartóztatja.
Az iszonyú szörnyeteget Sancho Panza is megpillantotta. Ijedtében
dobbant is a szíve akkorát, hogy beillett volna harangütésnek. Most az
egyszer nem volt maradása többé szürkéje hátán; földre ugrott, – s aztán
se ország, se tartomány! vesd el magad úgy neki iramodott a világnak, a
hogy csak a lába bírta, s hogy a zöld vadászbugyogó csak úgy suhogott
rajta szaladtában. A legmagasabb tölgyfát szemelte ki magának
menedékhelyül. Nem volt valami ügyes mászó, de azért szorúltságában most
ugy feltörekedett a fa derekán, mintha valami nagy, pohos zöld gyik
futott volna fel, – de még ezzel se érte be, hanem az ágak között is
fölebb akart hatolni, fel a fának egész a koronájáig. Ezzel a nagy
igyekezettel azonban megjárta szegény feje. Teste nehéz sulya alatt az
egyik gyengébb ág megrecscsent, el is törött, s Sancho bizonyára úgy a
földre pottyant volna mint az elejtett háj, ha szerencséjére és
szerencsétlenségére a zöld vadász zubbony, Sancho mostani legfőbb
büszkesége, bele nem akad egy ág csonkájába, melyen az egész emberke
függve maradt a levegőben. Úgy csüggött, lógott odafent, mint a
fűszerárús boltajtaja fölött a czimer gyanánt odaakasztott tekenős-béka.
Ebben a rettenetes helyzetben s tapasztalva azt, hogy a zöld dolmány
reped-hasad, de meg arra is gondolva, hogy ha az a veszett állat erre
veszi az utját, még el is érheti: olyan éktelen ordítást csapott, s oly
keservesen kiabált segítségért, hogy a kik csak hallották, de nem
látták, szentűl azt hitték, már bizonyosan valami vadállat marczangolja.
Végre az agyaras vadkant a neki szögzött sok vadászdárda szúrásai
elejtették. Don Quijote még csak ekkor fordult arra, a merről Sancho
felismert kiáltozásait hallotta, – s ime azt látta, hogy az ő
fegyvernöke, a ki még csak az imént illendő pontossággal ott állt
gazdája háta mögött, most ott függ a fa ágán s majd a kezeit, majd meg
lábait nyugtogatja, a mint kinos helyzetében keservesen keczmereg!
Don Quijotét bosszantotta is az ő csatlósának ilyen gyávasága, de a
tölgyfaágon ezt a furcsa makkot lehetetlen volt elmosolyodás nélkül
megpillantani. Oda ment hozzá s le akarta akasztani. Sancho azonban
előbb lekiáltott:
– Elpusztult, megdöglött?
– Kicsoda? – kérdé Don Quijote.
– Az a csattogó szörnyeteg! – nyögé Sancho a vadkan felé mutatva.
– Elesett s kilehelte a páráját, te goromba! – igazítá ki gazdája.
– Akkor hát vegyen le nagyságod! – mondá Sancho nagy sóhajtással, a
miből látszott, hogy szíve e jó hír hallatára mennyire megkönnyebbült.
Félig leemelve, félig lepottyanva jutott le Sancho a földre. Még gazdája
segítségét is elfelejté megköszönni, mert először is a kedves zubbony
repedését tapogatta végig, s látva mily nagy rajt a hasadás, szive mód
nélkül elfacsarodott, mert ezt a szép ruhát olyan becsesnek tartotta,
mint ha valaki egy egész úri jószággal ajándékozta volna meg.
E közben a hatalmas vadkant egy öszvérre tették s fölbokrétázták
rozmarin ágakkal és myrtus galyakkal, mintegy győzedelmi jel gyanánt, s
a zsákmányt így vitték egy nagy sátor felé, mely az erdő közepén volt
verve. Itt az asztalok már terítve álltak s volt rajtok mindenféle jó, a
mit az embernek szeme szája csak kivánhatott. Ez a pillantás Sancho
Panza szomorúságát is megenyhítette némileg, a ki különben a herczeg és
herczegné nagy mulatságára szórt az ilyen veszedelmes nagy vadra való
vadászat ellen annyi átkot szitkot, hogy a vadászat kedvellőinek
ugyancsak volt mit hallgatniok.
A gazdagon megterített asztalok mellett vidám társalgás közben folyt az
ebéd, mely után kiki kénye-kedve szerint pihenőt tartott, a délutáni
hőség szüntével pedig ujra az erdőbe mentek s a nap hátralévő részét a
tőrök és hálók megtekintésével töltötték. Igy érte őket az erdőben az
est, mely azonban nem volt sem oly tiszta, sem oly csendes mint az
évszaktól várni lehetett volna, mely épen nyár közepe volt. A félhomály
egy neme borongott a tájon, mi azonban épen nagyon elésegíté a
herczegpár szándékát. S igy, a mint béestveledett, kevéssel a szürkület
beállta után egyszerre csak úgy látszott, mintha az erdő mind a négy
sarkán kigyuladt volna s nyomban e fellobbanó fény feltűnése után
jobbra-balra, szana-szerte, mindenfelé számtalan trombita és egyéb hadi
zeneszer rivalgása harsant fel, mintha az erdőn át egész lovas-seregek
robognának. A tüzek világa s a hadi hangszerek harsogása majdnem
megvakítá s szinte elkábítá szemét, fülét a közel állóknak, de általában
mindazoknak is, valakik csak az erdőben voltak. Egyszerre iszonyú
üvöltés hangzott fel, trombiták és kürtök harsogása, dobok pergése és
sípok süvöltése által kisérve, úgy hogy e pokoli zajra csak az nem
süketült meg, a ki hallását már különben is elvesztette. A herczeg
megdöbbent, a herczegné összerezzent, Don Quijote bámult, Sancho Panza
reszketett mint a kocsonya, de még azok is meghökkentek, a kiknek
egyébiránt volt már tudomásuk a dologról.
A félelem mindnyájokat némává tette s ime egy ördögnek öltözött gyors
futár száguldott el előttök, a ki póstasíp helyett egy öblös, roppant
kürtöt fujt, a mely recsegő és borzalmat keltő hangot adott.
– Hóha, futár! – kiálta rá a herczeg – ki vagy? hová törekszel? Micsoda
hadsereg az, mely ezen az erdőn át akar vonulni?
Mire a futár hajmeresztő s irtózatos hangon így válaszolt: – Én az ördög
vagyok, s Don Quijote de la Manchát keresem; az a tömeg, a mely erre
tart, hat sereg varázsló, a kik egy diadal-kocsin hozzák magokkal a
páratlan Dulcinea del Tobosot. Elbüvölten jő a nemes franczia
Montesinossal s értésére akarja adni Don Quijotenak, mi módon lehet azt
a kisasszonyt a varázs alól feloldani.
– Dulcineát a varázs alól?! – kiálta fel Don Quijote örömtől ittasan, –
szólj, ördög, vagy angyal te, ördög képében, mit kell tennem, mihez
tartsam magamat, mert én vagyok az a Don Quijote de la Mancha!
– Ismerlek! – viszonzá az ördög, fogait rávicsorítva – ne tégy semmi
egyebet, mint itt e helyen tűrj és várj. Jól tudják a varázslók, hogy te
hol vagy, majd megtalálnak!
S ezzel roppant kürtjébe belefujt, hátat fordított s úgy elvágtatott,
mintha csakugyan az ördög vitte volna.
A bámulat ujra elfogta mindnyájokat, de legjobban Sanchot és Don
Quijotet. Hát ha a világ minden kincsével kinálják meg e pillanatban a
nemes manchai lovagot, el tudták volna-e mozdítani e helyről, hol oly
nevezetes felvilágosítás lesz majd nyerhető.
– Hajlandó lesz nagyságod bevárni e veszedelmes társaságot? – kérdé tőle
a herczeg, hogy szilárdságát próbára tegye?
– Hogy ne lennék! – viszonzá ő – megállom itt helyemet bátran és
rettentethetlenül, ha a pokol minden hatalma támadna is ellenem!
Az éj nemsokára teljesen besötétült, s ekkor egyszerre oly iszonyú
csikorgá-nyikorgás hangzék fel, a milyet az ökrös szekerek idomtalan,
kenetlen szekerei szoktak okozni, mely fülhasító zajtól – a mint mondják
– az erdőségben medvék, farkasok is megszaladnak. Ehhez a borzasztó
lármához még egy másik is járult, a mely mindent felülmúlt, nevezetesen
az, hogy a mint látszott, az erdő mind a négy sarkán javában megeredt
egyszerre az ütközet, legalább az ágyúk bömböléséből, puskák
ropogásából, trombiták rivalgásából s száz meg száz torok
csatakiáltásából azt lehetett következtetni.
Ez az iszonyú dörgés, zugás, fegyver- és csatazaj éjnek éjszakáján s a
sötét erdő mélyén még magát Don Quijotet is megdöbbentette, Sanchonak
pedig úgy az inába szállt a bátorsága, hogy odaájult a herczegné lábai
elé, s csak úgy lehetett eszére téríteni, hogy a nyaka közé öntöttek egy
fél dézsa friss vizet. Mire magához tért, már akkor az egyik nyikorgó
kerekü szekér odaérkezék az uri társaság elé. Négy lomha ökör huzta,
mind a négy bevonva fekete takaróval. Mindeniknek szarvára egy-egy nagy
égő viaszfáklya volt kötve, a szekéren meg egy magas ülés, melyen egy
tisztes külsejü vén ember ült, a kinek szakálla fehérebb volt a hónál és
olyan hosszú, hogy egész övig ért. Az ökröket két rút ördög hajtotta s
ábrázatok olyan csunya volt, hogy a mint Sancho egyet nézett rajtok,
mindjárt behunyta a szemét, hogy tovább ne lássa.
A mint tehát a szekér a herczegpár meg Don Quijote elé érkezett, a
tisztes képü öreg ember fölemelkedék üléséről s talpra állván így szóla:
– Én a bölcs Lirgandeo vagyok! – s azzal a szekér megint tovább ment
minden szó nélkül.
Ez tehát varázsló volt! Olyan varázsló, a milyenektől Don Quijote sok
lovagregénye csakúgy hemzsegett. Nézte is a lovag nagy csodálkozással a
hatalmas bűbájost, a mig csak láthatta, az azonban elvonult, de jött
nyomban utána egy másik, Alquife, – azután meg a gonosz Arkalausz, – s
mindezek nevök kimondása után tovább vonultak. Most azonban egyszerre
megszünt a hadi lárma, s éktelen zaját a legkellemesebb hárfa- és
fuvola-hangok zenéje váltotta fel.
E kellemes zene hangzása közben egy úgy nevezett diadalkocsi tűnt elé az
erdő sürüjéből, fehér takaróval borított hat szürke öszvértől húzva;
mindegyik állat mellett egy egy fehérbe öltözött vezető, egyik kezében
égő viaszgyertyával. Ez a szekér majdnem két akkora, sőt három akkora
volt mint az előbbiek, s oldalait meg az elejét más tizenkét hófehér
alak foglalá el, azok is égő fáklyával valamennyien, a mely látomány
épen oly meglepő volt, mint a mily félelemgerjesztő is egyszersmind.
A szekér hátulján pedig, egy emelvényen, sugár magas nőalak ült,
tetőtől-talpig lefátyolozva ugyan, de olyan ritka fátyollal, hogy
arczának elragadó szépsége keresztül tündöklött rajta. Mellette egy
másik alak állt, az meg egészen ellenkezőleg tetőtől-talpig sötét gyász
fátyolba volt burkolózva.
A roppant szekér, a fényes gyertyák, a rejtélyes alakok mind olyan képpé
egyesültek, hogy a kiváncsi szemeket egészen lebilincselék. De jaj: –
mily hirtelen rémlátomány tárult fel e szemek előtt egyszerre, a midőn a
szekér a herczegpár elé érkezvén, a gyászalak intett, mire a szekér
megállt, a zene elnémult, a sötét alaknak gyász leple meg lehullt
fejéről, s egy iszonyu koponya, valóságos halálfő lett látható emberi
arcz helyett. Don Quijote elszörnyedt, Sancho Panza úgy elkapta a fejét,
mintha képen ütötték volna, a herczegpárt megdöbbenés, a többieket pedig
rémület fogta el. Az eleven halál azonban nem hagyta őket sokáig
várakozni, hanem így szóla tompa, síri hangon, versekben:
Én a varázsló, bölcs Merlin vagyok,
Minden bűbájosok legfőbbike,
A kóbor hős lovagság pártfogója,
Melyet mindig nagyon szerettem én.
Ott lenn, a mély, homályos alvilágban
Ott vettem arról hírt nem régiben,
Hogy a páratlan bájú Dulcinea,
Hogy változott át fényes úrihölgyből
Parasztleánynyá – s szívem megesett.
És lelkemet, e rút s irtózatos váz
Burkába zárva, ime eljövék,
Előbb azonban mély, titokszerű
Bűvészetemnek százezernyi könyvét
Mind átlapoztam s most gyógyszert hozok
E szörnyü bajra, szörnyü fájdalomra.
Halld meg, te méltón nem dicsérhető
Oly bátor mily értelmes Don Quijote,
Spanyolhon és la Mancha csillaga:
Hogy régi lényét ujra visszanyerje
A páratlan Dulcinea del Toboso,
S hogy olyan légyen a földön fölűl is,
A milyen ő ott lenn a föld alatt,
Szóval, hogy ime, épen ez legyen:
Szükség, hogy Sancho, fegyverhordozód,
Saját kezével mérjen háromezret
S azonfölűl még háromszáz csapást
Hátára úgy, és akkor, a mikor
Azon csak egyetlen szál ruha sincs.
Egészen neki kell vetkőznie,
És vágni önmagára akkorákat,
Hogy csípjen, égjen, sajgjon az ütés.
Ha Sancho ezt hűséggel megteszi,
Varázs alól feloldja Dulcineát;
S ha nem teszi: akkor, szegény lovag,
Menyasszonyod mindig paraszt marad!
– Ugyanugy-e? – kiálta közbe most Sancho, a kinek a háta már előre is
borsódzott ettől a borsos ártól, a mit Dulcinea megszabadítására rá
szabtak – mindössze is csak háromezerháromszázat csapjak magamra? Hát
nem csapok én, de még csak hármat se, olyan igaz mint Sancho Panza a
nevem. Vigyen el az ördög minden ilyen varázsló mesterségeddel! Ezért
ugyan kár volt százezer könyvet átlapozni, ha csak ilyen ösztövér
okosság sült ki belőle. Szeretném tudni, mi köze lehet az én hátamnak
Dulcinea kisasszony bűbájosságához. Ha Merlin úr nem tudja más módját,
hogy Dulcinea del Toboso kisasszonyt mikép lehet a varázs alól
feloldani, én miattam ugyan parasztasszony maradhat ő kegyelme akár
ítéletnapig!
– Majd elbánok hát veled én! – dörgé Don Quijote – semmirekellő,
foghagyma-zabáló te! Majd én kötlek oda egy fához, letépem rólad a ruhát
s én ütök a hátadra nem háromezerháromszázat, hanem hatszor
ezerhatszázat is, úgy hogy tudom, megemlegeted!
A lovag e haragos felkiáltására azonban Merlin így szóla közbe:
– De már azt nem engedem! Annak semmi haszna. A csapások csak úgy
érvényesek, ha Sancho a maga jó szántából elvállalja és maga veri rá
súlyosan magára. Máskülönben, akár agyon üssék, mind nem használ semmit.
Valamint előbb a pirongatás, most csakhamar a kérés könyörgés zúdúlt
Sanchora, mind Don Quijote, mind a körülállók, de még maga a
lefátyolozott Dulcinea részéről is. Mindenki arra kérte, vállalja el e
csekély áldozatot, hiszen olyan termetes vállra, mint Sanchoé, mi az a
háromezerháromszáz ütés?! Sancho, a mint mondani szokás, nem akart
kötélnek állani, és ugyancsak sok szószaporításra volt szükség, mig
aztán végtére nagynehezen s még akkor is elég kelletlenül, ezt nyögte:
– No, ha már az én hátam nélkűl nincs a kisasszony számára boldogság,
akkor hát, Isten neki, fakereszt! rám verem magamra azt a
háromezerháromszázat, de azon kikötéssel, hogy minden ütést akkor
ejtsek, a mikor épen kedvem tartja, és se idejébe, se órájába senki
nekem bele ne kanalazzon!
– Éljen, éljen a derék, nemes Sancho! – harsogott ezen elhatározás
hallatára minden körülállók ajakáról. A zene megzendült vidám hangokon,
a sok puska megint újra ropogott, Don Quijote Sancho nyakába borúlt s
ezer meg ezer csókot ejtett arczára, homlokára. A herczeg és herczegné
is teljes elismeréssel nyilatkoztak Sancho nemes áldozatkészségéről, a
ki nagyon savanyú képpel fogadta a sok megtisztelést. Pedig maga
Dulcinea is mélyen meghajtotta magát előtte, a miért Don Quijote meg nem
állhatá, hogy azt ne mondja Sanchonak, a kocsival már távozni induló
úrhölgy felé mutatva:
– Látod a köszöntést, Sancho?! Milyen mélyen meghajolt, s még hozzá te
előtted! Barátom, te vagy a világ legboldogabb embere!
– Köszönöm én azt a boldogságot – mormogá Sancho még most is kedvetlenül
– a minek a hátam bőre adja meg az árát. Ette volna meg, a ki főzte ezt
az egész elbabonázást!
– Hisz épen az eszi meg – súgá a herczegné férjének titkon, Sancho
szavai hallatára – a furfangos ember maga bódította el vele gazdáját, ám
lakoljon meg érte.

XXI. FEJEZET.
A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet
keresik.
Volt a herczegnek egy igen furfangos eszű, csalafinta udvarmestere, s ez
vala az, a ki Merlin szerepét játszá s az elébbi egész kaland
bonyodalmát rendezé, maga költé a verseket, Dulcineát pedig egy fiatal
leányképű apróddal adatta. Most az uraság parancsolatára megint egy
ujabb tervet koholt, a mi – bármilyen eszeveszettnek fog is látszani –
ismét csak olyan volt, a milyenek százával vannak a lovagregényekben.
A jól sikerült vadászat s Sancho nevezetes vállalkozására következő
napon a herczegné azt kérdezte Sanchotól, elkezdte e már a
penitenczia-tartást, a mit Dulcinea föloldásáért magára vállalt? Sancho
azt felelte, hogy igenis elkezdte s már a múlt éjjel ütött magára ötöt.
A herczegné kérdé: mivel ütötte, Sancho pedig azt mondá: a tenyerével.
– Hiszen az csak simogatás, vagy legfeljebb paskolgatás, nem korbácsolás
– jegyzé meg a herczegné – már pedig én azt hiszem, hogy ezzel a nagy
lágysággal a bölcs Merlin bizony be nem éri. Valami tüskés vagy csomós
kemény korbácsot kell a jó Sanchonak szereznie; vagy még jobb lesz, ha
egyenesen én magam gondoskodom olyanról, a mely ellen nem lehet semmi
kifogás.
Sancho nagyon szépen megköszönte ezt a nagy kegyességet, de szívében
bizonyára igen szerette volna, ha a kegyelmes herczegasszony erről az
egy igéretéről mindörökre megfeledkezik is. S úgy látszék, hogy
csakugyan kivánsága szerint történt, mert a herczegi kastély csakhamar
olyan váratlan események színhelyévé vált, melyek Sancho
megkorbácsolását, legalább egy időre, egészen elfeledteték.
Egy napon a kertben ebédeltek. Még asztalnál ültek, midőn egyszerre
keserves siphang, s olyan dobszó csapott fülökbe, a mi úgy szólt mint a
repedt fazék. E zavart, bús, harczias zene mindnyájokat nagyon meglepte,
de senkit jobban mint magát Don Quijotet, a ki a csupa kiváncsiságtól
alig tudott a helyén ülve maradni. Feszűlt figyelemmel várakoztak s
néztek mindnyájan merőn azon irányban, melyről a hangok hallatszának, s
ime látták, hogy egyszer csak két ember lép elé a kertben, olyan hosszú,
bő gyászruhába öltözve, mely a földet söpri. Mindegyik egy-egy nagy
dobot ütött, a mi szinte gyászszal volt borítva. Mellettök jött a sípos,
az is olyan fekete, az is olyan szurtos mint a másik kettő. Ezt a hármat
egy óriás testalkatu ember követte, nem annyira öltözve, mint inkább
beburkolózva egy hosszú, fekete palástba, melynek uszálya maga is
irdatlan hosszú volt. A palást fölött derékon széles kardszíj övezte,
színére nézve az is fekete, a melyről egy rengeteg kard ereszkedett alá
fekete hüvelyben, fekete markolat ellenzővel. Arcza átlátszó fekete
fátyollal volt borítva, melyen keresztűl tenger szakáll látszott, olyan
fehér mint a hó. A dobszóra emelgette lábait, nagy méltósággal és
nyugalommal. Szóval óriás volta, peczkes járása, feketesége s kísérete
csakugyan megdöbbenthetett, a minthogy meg is döbbentett mindenkit, a
kik látták s nem tudták, hogy kicsoda.
Igy jött tehát a mondott kimért léptekkel s ünnepélyesen; majd azonban
odaérkezvén, térdre borúlt a herczeg előtt, ki a többiekkel együtt állva
várta. A herczeg semmi szín alatt se akarta megengedni, hogy addig csak
egy szót is szóljon, a mig föl nem kel. A csodálatos madárijesztő
engedelmeskedett, s mikor már talpon állt, félre lebbentette arczáról a
fátyolt, s ezzel olyan szakállt takart fel, a melynél se nagyobbat, se
hosszabbat, se fehérebb-, se sűrűbbet soha még emberi szem nem látott,
mióta világ a világ. Azután szemeit a herczegre irányozva, széles,
domború melléből csengő érczes hangot adva, így kezde szólani:
– Fenséges és hatalmas herczeg, az én nevem: a fehérszakállú Trifaldin.
Én lovászmestere vagyok Trifaldi grófnénak a kit más néven a Dueña
Doloridának is neveznek, kinek részéről azon küldetésben jövök
herczegségedhez, engedje meg magasságod nagy kegyelmesen, hogy ő
belépjen s itt megjelenhessék, hogy maga mondhassa el panaszát, mely
olyan különös és oly csodálatra méltó, hogy annál sajátságosabbat, a
leggyötörtebb emberi elme sem képzelhet. Mindenek előtt azonban azt
szeretné tudni, itt van-e herczegséged várában a bátor és soha le nem
győzött hős lovag, Don Quijote de la Mancha, a kinek keresésére gyalog
és étlen-szomjan jött a Candaya királyságból mind egész herczegséged
birtokáig, a mit már magában véve is valóságos csodának vagy
boszorkányságnak kell tartani. A grófné ott időzik e kastély kapuja
előtt s csak herczegséged kegyes engedelmére vár, hogy beléphessen.
Szólt. Azután rögtön a torkát köszörülte s mind a két kezével végig
simogatta szakállát tőrűl hegyig, s nagy nyugodtan várta be a herczeg
válaszát mely így hangzott:
– Rég van már tudomásunk, jó lovászmester, fehér szakállu Trifaldin,
Trifaldi grófné ő méltósága szerencsétlenségéről, a kit, hogy Dueña
Doloridának, az az kínos fájdalmú hölgynek is hívnak, annak a varázslók
az okai. Bátran megmondhatja neki, bámúlatra méltó lovászmester, hogy
lépjen be bizvást, s hogy igenis itt van a bátor lovag Don Quijote de la
Mancha, a kinek nemeslelkűségétől egészen bizton várható minden segély
és minden gyámolítás.
E nyájas szavak hallatára Trifaldin egész földig hajtá térdét, s jelt
adván a síposnak és dobosoknak, hogy kezdjék rá ujra: ugyanazon zene
kiséretében s szakasztott oly lépésekben a milyenekben jött, épen úgy
távozott is a kertből a legnagyobb bámulatban hagyva magokra az ott
levőket mind, a kiknek nem fogyott csodájok, az ő különös alakja és
fellépése fölött.
Végre a herczeg ezen szavakkal fordúlt Don Quijotehoz:
– Imé, nagyhírü lovag, a bátorság és erény ragyogását csakugyan nem
boríthatja s homályosíthatja el sem a kajánság sem a tudatlanság
setétsége. Ezt pedig annál fogva merem állítani, mert alig van még egy
hete, hogy jóságod e kastélyban időzik, s boldogtalanok és
megszomorítottak már is eljönnek nagy messze földről, s mi több, nem is
kocsin, se nem dromedárokon, hanem gyalog étlen-szomjan, hogy
nagyságodat felkeressék, s meg vannak győződve a felől, hogy a hatalmas
karban bizonyára feltalálják búbánatok és szomoruságuk vigaszát. Ezt
semmi egyébnek nem lehet köszönni, mint nagyságod dicső hőstetteinek,
melyek híre szájról szájra jár immár a föld egész kerekségén.
– Már, tettem-e valamit a mi érdemes arra, hogy a hír beszédes ajkaira
vegye annak megitélését – jegyzé meg Don Quijote szerényen – másokra
bízom. De hogy az ember szíve magasan doboghat az örömtől, ha látja, ha
tapasztalja, hogy még olyan távolról is, mint Candaya királysága, a mely
csakugyan igen messzi föld lehet, mert én eddigelé hírét sem hallottam,
idejönnek a szenvedők, hogy a kóbor lovagnál keressenek segítséget. Az
ilyen példák aztán azok, herczeg úr, a melyek nemesen szólnak az én
hivatásom dicső volta mellett s melyek arra lelkesítenek, hogy azt
mondjam: ám jöjjön ez úrnő, ám kérjen akármit, én megszerzem neki a
vigasztalódást ezen én karomnak erejével és bátor lelkemnek
visszarettenthetetlen elhatározottságával.
E pillanatban az előbbi gyászos zenekar ismét megzendűlt, a dobosok és
az egy szál sípos ujra elétűntek, nyomukban azonban körülbelől tizenkét