Don Quijote de la Mancha - 02

Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség puha ágyától, hires lovára
Rocinantera felpattant és büszke várlakának tágas kapujából kirobogva,
utazását a rég időktől fogva nevezetes Montiel sikságán, nagy merészen
megkezdette.“ Azután hozzá tevé:
– Boldog kor és szerencsés század, melyben e nagyhirű én hőstetteim
világot látnak, hőstettek, méltók arra, hogy érczbe öntsék, márványba
kifaragják, vászonra fessék, – örök emlékezetűl a jövendő századoknak!
Oh te bölcs férfiú, a ki e történetet majd megirod, csak arra kérlek, ne
feledkezzél meg én mellettem az én jó Rocinantemról se; e büszke
paripáról, mely madár könnyüségével repül át a legmagasabb szirtormokon,
s merész szökései közben majd a csillagokat érinti lobogó sörényével!
Az ármányos sors úgy akarta, hogy a mint Don Quijote e nagy dicsérettel
halmozta el büszke paripáját, a szegény gebe akkorát botlott egy fris
vakand-turásban, hogy majd a derekát törte magának is, de még gazdájának
is. Isten csodája volt, hogy Don Quijote a nagy zöttyenés daczára rajta
tudott maradni a csillagokat rugó büszke paripán, s a könyveiből tanult
szóáradozás közben a nyelvét el nem harapta. Sem az egyik, sem a másik
szerencsétlenség nem történt meg rajta, s igy aztán összeszedvén magát,
nemsokára megint folytatta fellengző szószaporítását, szakasztott olyan
válogatott, czikornyás kifejezésekben, mint hóbortos könyveiben olvasta.
Igy a jövendő dicsőséggel eltelve, minden megállapodás nélkül folytatta
utját, mi közben a nap az égre emelkedék s oly forró sugarakat lövelt
alá a földre, hogy a kemény vas süveg alatt ugyancsak volt a lovag
fejének mit szenvednie. Ő azonban csüggedetlenül haladott mind tovább, s
egyre nézte, egyre vizsgálta, nem akad-e valami rendkivüli kaland, nem
jön-e még szembe véle valami nagyfejü óriás. De, – egy madár, vagy egy
szunyog kevés, – s egész estig még csak az se repült a levegőben. Hanem
azért jött egy hatalmas ellenség, nem kivülről, hanem belülről; jött az
éhség, s a jó lovag oly kegyetlenül megéhezett az egész napi hosszú,
fárasztó és lankasztó utazás közben, hogy majd leszédült már lováról.
Most már nem is kalandokat, nem is óriásokat keresgélt többé, hanem
jobbra balra széttekingetett, nem pillanthatna-e meg valami várkastélyt,
vagy legalább egy pásztorgunyhót, a hol kissé megpihenhessen s egy-két
falattal az éhség óriását lekenyerezhesse.
Végre egy hajlék tünt fel az ut mellett a távolban.
Lehetetlen azt az örömet leirni, a mit Don Quijote ez épület
megpillantásakor érzett.
– Ott a várkastély! – kiálta föl büszkén és boldogan, s a mennyire
fáradt dereka engedé, fölegyenesedett a nyeregben, Rocinantet pedig
sebesebb koczogásra sarkantyuzta, – hiába!
Szegény Don Quijote várkastélynak nézte azt az épületet, a mi pedig egy
mákszemnyivel sem volt nagyobb, sem egyéb, egy egészen közönséges,
útszélre épített vendégfogadónál. De hiszen merte volna csak valaki azt
mondani neki, hogy ez nem várkastély, hanem fogadó!
A milyen gyorsaság Rocinantetól kitelhetett, Don Quijote oly sietve
folytatá utját a ház felé, de az idő már jóformán bealkonyult mire
odaérkezék.
A fogadó kapujában két szolgálóleány állt, a kik épen most végezték az
udvaron valami házi teendőjöket, de a kapun kitekintve az érkező Don
Quijotét megpillantották messziről s azonnal kisiettek a szokatlan
fegyveres alak csodájára.
– Bizonyosan a várur két leánya lesz – mondá magában Don Quijote – a kik
elém sietnek, hogy udvariasan fogadjanak. Csakugyan velem is minden úgy
történik, mint a könyveimben megirt lovagokkal történt.
S a fogadót most már képzelődésében még sokkal inkább várkastélynak
gondolta, mint az imént. Hát még a mikor ugyan ebben a pillanatban a
fogadón túl fekvő tarlón egy ott legeltető kanász a tülökbe fujt, hogy
ez ismeretes hangra az egész csürhét összeterelje; most már Don Quijote
szentűl elhitte, hogy valamely nagy úr várához érkezett, mert ime a
toronyőr is a kürtjébe fú, hogy a várbeliek az érkező lovag elfogadására
siessenek. Most már kétszeresen összeszedte minden délczegségét, hogy
egészen lovagosan rugtasson oda a szép kisasszonyok elé.
Mikor azonban ezek közelíteni látták ezt a csoda-alakot, szinte
megijedtek hosszú dárdájától, ijesztő sisakjától s futni, menekülni
akartak a kapun befelé. A mit Don Quijote látva, sisakjának
papirrostélyát fölemelé, s porlepett sovány arczát fölfedvén, udvarias
modorban s illedelmesen igy szóla hozzájok:
– Ne fussanak nagyságtok s ne tartsanak semmi bántódástól, mert az a
lovagrend, melyhez én tartozom, a legtávolabbról sem akar senkit ís
megsérteni, legkevésbbé pedig az ily előkelő kisasszonyokat, a
milyeneket nagyságtokban van szerencsém tisztelhetni.
A leányok rá bámultak s szemeikkel arczát kezdék keresni, melyet a
toldozott sisakrostély félig még födve tartott; de a mint azt hallották,
hogy szolgálólétökre előkelő kisasszonyoknak czimezi, meg nem állhatták,
hogy hangosan fel ne kaczagjanak, még pedig oly erősen, hogy Don Quijote
egészen megsértődve s haragra lobbanva igy szóla:
– A szépséghez szendeség illik, mig csekély dolgokon szerfölött kaczagni
valóságos esztelenség; ezt azonban nem azért mondom, mintha talán
sértegetni akarnék, sőt ellenkezőleg az én hivatásom épen az, hogy a
sérelmeket megorvosoljam.
Ez a szokatlan beszédmód a leányokat még nagyobb nevetésre, ezek
illetlensége meg a lovagot még nagyobb haragra ingerelte, s bizony nem
lehetetlen, hogy boszujában a hosszú dárdával még meg is egyengeti őket,
ha mindnyájok szerencséjére a fogadós oda nem vetődik, ki a versenygőket
egymással végre mégis kibékítette. Ez ugyanis maga is megszeppent a
tetőtől talpig fegyverben álló lovagtól, s jónak látta inkább udvariasan
fordúlni hozzá, a miért is igy szólott:
– Ha kegyelmességed, lovag ur, szálló helyet keres, egészen jó helyen
kopogtat, mert mi a legteljesebb készséggel elfogjuk látni mindennel a
világon, a mit csak a kényelem követel. Igaz ugyan, hogy külön szobát
nem adhatunk, meg ágyunk sincs, a miben az éjszakára lefekhetnék; de
azonkivül mindent, a mi szükséges, a legnagyobb bőségben feltalálhat
nálunk.
Don Quijote meg sem álmodta, hogy ez az alázatos ember vendégfogadós
legyen: ő szentül hitte, hogy ez maga a vár ura vagy legalább is annak
első főtiszte, a várnagy. Ilyen értelemben felelt is aztán szavaira:
– Én tisztelt várnagy úr, akármivel is beérem, mert az én tagjaim meg
vannak edzve s nem szoktak puha párnákhoz. Nekem „ékesség a fegyver,
nékem nyugovás a harcz!“
Don Quijote ez utóbbi szavakat egy régi vitézi énekből vette, a mely
éneket a fogadós is könyv nélkül tudott, miért is mindjárt a lovag által
felhozottakra következő sorokkal felelt, s igy szóla:
– Akkor tehát nagyságodnak „Ágya kemény szikla s alvása a virasztás!“ s
már ha igy van, bizvást leszállhat lováról, mert ebben a mi házikónkban
akár egész esztendőn át mindig ébren maradhat, ha kedve tartja.
E szavai után odament a most már teljesen kibékült Don Quijotéhoz, hogy
kengyelszíját tartsa a leszállásnál. Don Quijote nagy nehezen le is
szállt a magas gebéről, mely az egész napi lovaglás alatt egészen
megtörte.
Alig tudta volna megmondani, az éhség gyötri-e inkább vagy pedig a
szomjuság? Mindazáltal igaz lovaghoz illőleg először hű paripájáról
akart gondoskodni, a miért is szörnyen szivére kötötte a fogadósnak,
hogy úgy ellássák ezt a dicső paripát, a mint valaha hires jó lovat
elláttak a világon, mert ennél kitünőbb állat még nem volt ezen várnak
istállójában. A fogadós szemre-fejre vette az egekig magasztalt paripát,
de sehogysem tudta magával elhitetni, hogy gazdájának szava igaz legyen.
A könnyen haragra lobbanó lovaggal azonban nem akarván feleselni,
szörnyen kötötte az ebet a karóhoz, hogy e dicső harczi ménre jobban fog
vigyázni, mint a tulajdon két szeme fényére, s azzal kantárszáron
mindjárt vezetni is kezdé az istálló felé, Rocinante pedig ugyancsak nem
kérette magát, hanem mint a bárány olyan szeliden követte a fogadóst, s
alig hogy az istállóba értek, a csupa merő kifáradás folytán egyszerre
úgy elterűlt a szalmán, hogy a fogadós majd halálra ijedt, mert azt
hitte, a világ e legdicsőbb paripája ebben a nyomban mindjárt kileheli
páráját. Ez azonban az egész ház szerencséjére még sem történt.
Mig a fogadós a fáradt gebével vesződött, addig a két szolgáló Don
Quijote fegyvereit szedte el s még a sisakot is le akarták venni
fejéről, a mi azonban nem sikerült, mert az zöld szalagocskákkal volt
odakötözve a lovag nyakához, a mik úgy össze valának csomózva, hogy
lehetetlen volt felbontani, hacsak ollóval darabonként s szálanként el
nem vagdalják. Ebbe azonban a lovag semmi szin alatt sem akart
beleegyezni, minek következtében a sisak egész este a fején maradt, a mi
aztán különösen vacsorálását olyan furcsává tette, hogy a ki csak látta
ezt az étkezést, majd megpukkadt nevettében.
Nemsokára a fogadós is visszajött az istállóból s szokott
alázatosságával kérdezé a lovagtól: mivel szolgálhatna neki vacsorára.
– Megeszem akármit – viszonzá Don Quijote – mert nem tagadhatom, úgy
érzem, hogy meglehetős éhes vagyok, az éhség pedig nem szokott válogatni
az eledelekben.
A fogadós sem neheztelt egy cseppet se azért, hogy a lovag ily kevéssé
válogatós, mert a szegényes vendéglőben aranyért se lehetett volna e
napon egyebet találni egy pár sovány keszegnél. Ezeket azonban úgy
eldicsérte, hogy a lovag már a puszta szóbeszédre is sűrűn nyelte a
száraz kortyokat, és sürgetve kérte a fogadóst, csak hozzák mentül
hamarább azokat a pompás keszegeket.
Mig a fogadós odajárt aztán az eledelért, a két szolgáló ott terített
asztalt Don Quijote számára a fogadó ajtaja előtt, a hol a levegő
frisebb volt, mint a nehéz szagu ivóban. Nemsokára a sovány keszegek is
elékerültek, a mik mellé tett a fogadós az asztalra olyan penészes
fekete kenyeret, hogy annál csak a lovag fegyverzete lehetett
penészesebb.
Soha olyan nevetséges evést, mint e dőre manchai lovagé! A sisak fen
volt a fején, mintha csak a nyakához lett volna odanőve; rostélyát két
kézzel kellett feltartania, máskülönben – egy falat kevés – de annyit
sem vihetett volna szájához. Az egyik szolgáló könyörült tehát rajta, s
a világ leghősibb lovagját az a leány etette falatonként, mint valami
kis gyermeket. Megitatni azonban még ez sem tudta, mert az ügyetlen
sisak miatt semmiféle ivó-edény sem fért ajkaihoz. A fogadós
leleményessége segített tehát e nagy bajon; az lyukasztott ki egy
nádszálat, melynek egyik végét beletették a lovag szájába, másikat meg
egy boros kupába, s a hős lovag a bizony kissé már megnyarasodott bort
igy lopózta fel magába. De mindezt kész szívvel elviselte, csakhogy a
sisak kötelékeit meg ne kelljen rongálni.
Történetesen ekkor vetődött a fogadó tájára valami rongyszedő, a ki
jövet ötször-hatszor belefujt tilinkójába; már erre Don Quijote
tökéletesen elhitte, hogy ő valósággal valami hires várban van, a hol
tiszteletére íme most már a zene is megzendűlt.
A keszeget pompás, ízes kecsegének tartotta, a kenyeret kalácsnak, a
fogadóst várnagynak, a szolgálókat úri kisasszonyoknak, a rongyszedő
tilinkóját zenének: s így tehát útrakelésével s annak első sükerével
teljesen meg volt elégedve.
A mi azonban még mindig bántotta, az vala, hogy még most sincs lovaggá
ütve. Már pedig – hiába! – a mig a lovagrendbe annak rendje módja
szerint föl nem vették, addig jogosan semminemű kalandba sem
bocsátkozhatik.

III. FEJEZET.
Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét.
S minthogy ez a gondolat folytonosan bántotta, nem időzött sokáig
kocsmai sovány vacsorájánál, hanem alighogy elköltötte, azonnal
félrehívta a fogadóst s vele együtt az istállóba zárkozván, térdre esék
előtte s így szólott:
– Nem látsz addig felkelni e helyről, hős lovag, a mig kegyességed azon
jótéteményben nem részesít, melyért esedezni szándékozom, s mely mind
reád, mind az egész emberi nemre dicsőséget árasztand.
A fogadós alig tudott hová lenni ijedtében s meglepetésében. Csakhogy
megszabaduljon tőle mentül előbb, talán még azt is megigérte volna neki,
hogy egy álló helyéből egy ugrással fen terem a padláson.
– Csak tessék parancsolni – viszonzá – megteszek én mindent, a mit csak
megtehetek!
– Nem is vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram –
viszonzá Don Quijote – s íme kimondom, hogy azon nagy kegyesség, a
melyre kérni akarlak, s melyre most már adott szavad lekötelez, nem
egyéb mint az, hogy holnap reggel lovaggá üss engemet. Én pedig ez
éjjel, az újoncz-lovagok kötelessége szerint, itt várad kápolnájában
megtartom a fegyverőrzést, s holnap reggel – a mint mondám – be fog
teljesülni, a mit oly forróan óhajtok, s ha egyszer lovaggá ütöttek,
mehetek aztán, a mint illő, a világ négy tájára, kalandokat keresni,
segíteni a gyámoltalanokat, jót tenni a szükségben szenvedőkkel, a mire
oly nagy hajlandóságot érzek magamban.
A fogadósnak egész nagy malomkő esett le a szivéről. Ezt a kivánságot
ugyan könnyü lesz teljesíteni. De a furfangos ember most már igen jól
belátta, kivel van dolga, s a házbelieket is részesíteni kivánta abban a
mulatságos tréfában, a mit e különös vitéznek bohósága fog mindnyájoknak
nyujtani.
Komolyságot tettetve azt mondá tehát: bizony szép és nemes szándék, a
mit a lovag úr feltett magában s a szenvedő világnak csakugyan semmire
sincs nagyobb szüksége annál, hogy a már-már egészen elhanyagolt
kóborlovagságot valami lelkes ember megint újra felállítsa a maga régi
épségében. Ő tehát szives készséggel lovaggá üti, mihelyt hajnalodik; de
a mi a fegyverőrzést illeti, erre nézve csak az a baj, hogy az ő várában
mostanság nincsen kápolna, mert épen tegnap végezték el lebontását, hogy
holnap újra kezdjék építeni. De ha tudta volna, hogy kihez lesz
szerencséje, le nem bontatta volna azt a kápolnát, ha dőledező fala
minden iastul-fiastul ott nyomta volna is, – vagy ha már lebontották: a
fél ország kőművesét összecsődítte volna, hogy a lovag úr eljöveteléig
fölépítsék. No de sebaj! ha nincs, hát nincs, – s azt a fegyverőrzést ez
éjszaka meg lehet tartani az isten szabad ege alatt is az udvaron, a hol
a fényes csillagok lesznek tanúi az újoncz lovag hűségének. Mihelyt
pedig hajnalodik: úgy lovaggá üti ő, hogy tudja igaz lelkére, soha
senkit még jobban lovaggá nem ütöttek a világon.
Kérdezte aztán van-e pénze?
Don Quijotet ez a kérdés egészen meglepte.
– Nem hordok én magamnál egy garast se! – viszonzá ép oly büszkén a mily
őszintén.
– Öreg hiba – jegyzé meg rá a vendéglős – akkor ugyan sokszor nagy
zavarba jöhet nagyságod.
– Soha sem olvastam egyetlen egy regényben sem – felelt a lovag – hogy
akármelyik kóborlovagnak valaha pénze lett volna.
– Csalódik nagyságod – mondá amaz – mert ha a regényirók nem mondják,
bizonyosan azért nem mondják, mert úgy is fölteszik minden okos
emberről, kiki el tudja gondolni, hogy pénz nélkül s fehér ruha és más
egyéb ilyes szükséges holmi nélkül a kóbor lovagok el nem lehettek. S ha
talán nem ők magok czipelték is magokkal, volt mindegyiknek
fegyverhordozója, a ki egy takaros tarisznyát akasztott a hátára, s
abban hordozta mind azt, a mire gazdájának szüksége lehetett. Tépést,
flastromot a sebek bekötésére, s valami csoda-balzsamot, a mi a
legsulyosabb kardvágásokat vagy dárdadöféseket is egy szempillantás
alatt meggyógyította. Csodálom is, hogy nagyságod csak így egyedűl
kalandozik, s nem gondoskodott valami derék fegyverhordozóról. Kérem ne
mulaszsza el ezt, mert a nélkül a kóborlovag nem is igazi lovag.
Don Quijote megköszönte a jó tanácsot, s megigérte leendő lovagi
keresztatyjának, az lesz jövendőre első gondja hogy mindazt beszerezze,
s vele magát ellássa, a mit a várnagy ím tanácsolt.
Most azonban azt kellett legelőször is elhatározni, hol tartsa meg a
lovag az első fegyver-őrzést. Ugyanis bevett szokás volt a lovagoknál,
hogy az ujoncz, a lovaggá-üttetés napját megelőző éjszakán fegyvereit
egy halomba rakja, s mellettök egész hajnalig őrt álljon. Ezzel
bátorságát akarták kipróbálni, hogy szembe mer-e szállni azzal, a ki
netalán vakmerő lenne ezen alkalommal fegyvereihez hozzányúlni.
Abban állapodtak meg a furfangos fogadós csintalan tanácsára, hogy a
lovag ott őrizze fegyvereit a vendéglő tőszomszédságában fekvő
baromfiudvarban. Don Quijote kész szívvel beleegyezett; összes
fegyverzetét azonnal rakásra hordá a kút melletti vályura s pajzsát
karjára öltvén, dárdáját felragadta s méltósággal teljes magatartással
kezde fel s alá járni a vályu előtt. Midőn ez az őrséta megkezdődött,
épen akkor fordult az idő éjszakára.
A fogadós magára hagyta, bement s a házbelieknek tüstént elmondotta,
milyen furcsa bogara van ennek az ő úri vendégöknek, s milyen jó tréfára
nyílik kilátás holnap reggelre. Persze hogy azok meg rögtön kisiettek a
fogadó tornáczára mindnyájan, s onnan nézték az oszlopok mögül a szép,
fényes holdvilágnál, milyen peczkesen strázsálja Don Quijote a vályura
rakott nyergét, kantárát és fegyvereit.
Hanem ez a csendes őrállás nem tarthatott igy nagyon sokáig.
Öszvérhajtsárok is szálltak meg ez éjszakára a fogadóban, s ezek közül
az egyik épen most akarta barmait megitatni, s mindegyik kezében egy-egy
vödörrel tartott egyenesen a kútnak a melynek váluját Don Quijote
foglalta el a rárakott limmel-lommal.
Alighogy a lovag a félhomályban meglátta ezt az alakot közelíteni,
mindjárt azt hitte, hogy valami ellenséges érzelmü ember, a ki próbára
akarja tenni az ő bátorságát.
Rá is kiáltott azonnal nagy harsányan:
– Ne közelíts fegyvereimhez, vakmerő, mert a ki azokat csak kis ujjal
illeti is, halál fia!
De az öszvérhajcsár rá se hederített a lovag tiltakozó és fenyegető
szavára, hanem szemügyre véve az akadékoskodó holmit, megkapott belőle
egy szíjat, s az egész rakást egy rántással földre teremtette.
Ki tudná leirni azt a rettenetes elkeseredést, a mely e pillanatban Don
Quijote szívét megszállotta! Igy meggyalázni az ő fegyvereit!
Szemét az égre mereszté előbb, s azután egy keserves sóhajtással
felkiálta:
– Páratlan szépségü Dulcinea del Toboso, szivem drága menyasszonya, légy
segítségül a te hű lovagodnak, hogy diadalmasan megállhasson e
rettenetes küzdelemben!
S e felkiáltás után két marokra fogva hosszú dárdáját, előre rontott s
akkorát huzott az öszvérhajcsár vállára, hogy annak még a szeme is
szikrázott.
– Segítség! gyilkos! segítség! – lármázott a megtámadott fuvaros, s a
kezében levő vödrökkel védte magát s támadott a mint lehetett. A nagy
kiáltozásra az öszvérhajcsár czimborái is előrohantak az istállókból, s
ki bottal, ki villával rontott neki Don Quijoténak, ki azonban meg nem
rettent egy morzsányit se, hanem szurkált, döfködött, suhogtatta a nagy
dárdanyelet, s úgy döntögette az embereket mint a megriasztott macska a
tejes köcsögöket. Annyi bizonyos, hogy bátorság dolgában ritkította
párját.
A néző sereg által gúnyos megjegyzésekkel kisért fegyverőrzés tehát
csakhamar igen komoly csetépatévá fajult, úgy hogy a fogadós is
lélekszakadva rohant oda a viaskodókhoz s kéréssel könyörgéssel csitítá
majd az egyik, majd a másik felet, s bizony nagy erőmegfeszítésébe
került a míg le tudta őket csendesíteni, hogy az öszvérhajcsárok végre
mégis csak visszavonúltak az istállóban.
Elég volt ebből az egy sütésből egy kalács, s a fogadós elhatározta
magában, hogy bizony be sem várja ő a hajnal hasadtát, hanem lovaggá üti
ezt a hóbortos embert kivánsága szerint azonnal, hogy annál hamarább
megszabaduljanak veszedelmes szomszédságától.
– Igen, igen, tegye meg várnagy úr – sürgeté Don Quijote – s én fogadom
az élő istenre, mihelyt nagyságod lovaggá ütött, megöldösök minden
embert, a kinek csak nagyságod halálát kivánja!
– Nem kivánom én, uram, egyiknek se! – szabadkozék a vendéglős – én csak
azt kivánom, hogy nagyságodnak adott szavamat beválthassam, s
megajándékozhassam a világot két olyan hős karral, melyek úgy tudják a
dárdát pörgetni, forgatni, hogy az embernek még a haja szála is mind
égnek áll láttára.
Don Quijote hiúságának nem kevéssé hizelkedett a várnagy ez elismerő
nyilatkozata, s még csak ezután kezdett igazán lecsillapodni, hogy a
lovaggá ütést illő nyugalommal elfogadhassa.
A vendéglős pedig csakugyan egy pillanatig sem késett ezt a furcsa
czerimoniát végrehajtani. Persze hogy nem volt neki semmije a mi a
szertartáshoz igazán kellett volna; hanem furfangossága segített azért a
bajon. Megkérte Don Quijotet, várjon itt rá csöndesen, s mindjárt itt
lesznek égő gyertyával, imádságos könyvvel, s azokkal az úri
kisasszonyokkal, a kik derekára a kardot, lábára meg a sarkantyút
illendő módon egész ünnepélyességgel felkötik.
Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután
várakozott.
Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt.
Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú
gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe
a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen
irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote
vacsorálásakor segítséget nyujtottak.
Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá
Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a
furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon
mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal
hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A
mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen
legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak
kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a
rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment
az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott,
hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e
szerencséjében nem részesült.
Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló
felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb
ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a
legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e
rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e
nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig.
Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan
ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy
most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok
keresésére.
S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény
Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi
gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép
elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a
czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló
czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl
tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy
fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és
menni hagyta Isten hirével.

IV. FEJEZET.
Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott.
Nem volt ezen nap reggelén boldogabb ember a kerek világon, mint a mi
hős manchai bajnokunk, a kinek szive legforróbb óhajtása teljesűlt, s ki
amaz ünnepélyes szertartás által ime annak rendje s módja szerint fel
volt tehát véve a kóbor lovagok sorába.

Hova menjen, merre tartson, mibe kezdjen legelőször is: ezek voltak most
már azon kérdések, a melyek keresztűl-kasul jártak fejében. Eszébe
jutott, a mit a várnagy tanácsolt. Eszébe jutott az, hogy neki nincs
fegyvernöke! S pedig a várnagynak e tekintetben csakugyan igaza volt,
mert hiszen lám a lovagregényekben is ugy van megirva, hogy minden
jelesebb lovag szolgálatában csakugyan állt egy egy derék, hű és
ragaszkodó fegyverhordozó. Neki sem szabad a nélkül maradnia!
Igen, – de hol vegye, kit tegyen azzá, a ki az ő küzdelmes élete minden
fáradságát készséges szívvel meg fogja osztani?
– Megvan! – kiáltott fel egyszerre nagy örömmel – megvan! Haza megyek, s
azt fogom felszólítani! Ha elvállalja, olyan hatalmas fegyverhordozó
válik abból, hogy maga a gaulai Amadis is irigy szemmel nézhetne rám
érette.
S ki volt az a jeles férfiú, a kire Don Quijote ily örömmel számított?
Egy alacsony, tömzsi, meglehetősen dologtalan paraszt ember, a ki ott
lakott a nemes úr szomszédságában, s a ki számos tagból álló családját
csak ajjal-bajjal tudta fentartani, mert olyan szegény volt az Isten
adta mint a templom egere. Sancho Panzának hivták[6], s korára nézve
bizony az sem volt már mai gyerek. Erre a derék férfiura fordította
tehát figyelmét a mi jó lovagunk, s hogy vele mentől előbb
találkozhassék, egyenesen faluja irányába fordította lova kantárát, s a
nemes paripa talán a múlt éjjel kapott abraktól, vagy azért, mert
megsejtette hogy haza mennek, olyan vidáman indult neki az utnak, hogy
nyargaló vágtatása – csendes koczogásnak is beillett volna.
– A mily gyorsan jó Rocinantem repűl – jegyzé meg magában Don Quijote –
dél tájban ma otthon leszünk.
Ezt gondolá, – azonban: ember tervez, Isten végez. Haza jutott ugyan, de
nem egészen úgy, a hogy ő sejtette.
Nehogy azonban egyik szavunkat a másikba öltsük, azon kell kezdenünk,
hogy nem haladt még valami nagyon messzire, midőn egyszerre olyasmit vőn
észre, mintha jobb kéz felől, az ott terülő pagony sűrűjéből, gyenge
hangon jajkiáltások törnének elé. Alig hallá meg a neszt, igy szóla
magában:
– Hálát kell adnom az égnek azon kegyért, melyben részesít, hogy ily
rögtön alkalmat nyujt, lovagi tisztem teljesítésére. E hangok bizonyára
valamely szükségben szenvedő embertársamnak hangjai, a ki az én
védelmemre szorúlt, s a kin segíteni szent kötelességem.
Azzal Rocinante kantárát megrántva, egyenesen arra tartott, a merről a
zaj hallatszék.
S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy
odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött
fiut, a ki lehetett valami tizenöt éves, s kinek válláról a felső ruha
le volt huzva. A jajkiáltás ennek ajkairól hangzott s pedig nem ok
nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, a ki egy mogyorófa
suhogóval ugyancsak husángolta, s minden rá-ráhuzásnál egy-egy pirongató
vagy figyelmeztető szóval toldotta meg kemény fenyítését, ilyen formán:
– Semmirevaló vigyázatlan gyerek te… (sutty!)… fogd be a szádat…
(sutty!)… nyisd ki máskor a szemedet… (sutty!)
A fiú keservesen kiáltozott:
– Uram, soha se teszem többé! A Krisztus kinszenvedésére mondom, soha se
teszem többé! Ugy vigyázok eztán a nyájra, mint a két szemem világára!
Don Quijote látva a történteket, odarobbant s haragvó hangon rákiálta a
paraszt emberre:
– Udvariatlan lovag, mily illetlen dolog megtámadni azt, a ki magát nem
védelmezheti. Ülj lovadra, fogd a dárdát (a paraszt ember ugyanis hosszú
pásztorbottal jött oda, s ez volt a fához támasztva) kelj párviadalra
velem, s majd megmutatom én mi az emberség!
A paraszt látva háta mögött ezt a tetőtől talpig fegyverbe öltözött
lovagot, hogyan forgatja egyre dárdáját az ő szeme előtt, halál fiának
hitte már magát, s azért egyszerre nagyon megjuhászodva, alázatos hangon
szóla:
– Ez a fiú, nagyságos uram, juhász bojtárom, s azért kell megfenyítenem,
mert vagy elalszik vagy ellopatja rá bizott nyájam birkáit, de annyi
bizonyos, hogy egy-egy birkával a nyáj mindennap kevesebb. A mi sok az
sok, s ha a szép szó nem használt, én bizony mi türés-tagadás, most már
a másik huron hegedűltem.
– Dehogy veszett el mindennap a nyájból – szóla közbe most a fenyített,
úgy látszék vérszemet kapva a maga mentegetésére minthogy a lovagban
védelmezője akadt – csakhogy gazduram olyan, a ki minden kicsinységet
fölvesz, s még a kákán is csomót keres, csakhogy aztán lehuzhasson a
béremből.
A fiú ezen vádja olyan méregbe hozta a különben is indulatos paraszt
embert, hogy a lovagról majdnem megfeledkezve, kevésbe múlt, hogy újra
hozzá nem látott ahoz a másik huron való hegedüléshez. Most azonban úgy
fújta ki mérgét, hogy Don Quijote felé fordulva így szóla:
– Hallotta nagyságod ezt az akasztófavirágot? Egy szava se igaz!
Hazudik!