Don Quijote de la Mancha - 35

diadalmaskodott, a mi pedig – mint nekem egykor ő mondá – a képzelhető
legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberűl elvertek,
uriasan meg is jutalmaztak.
– Hagyd ezt a fecsegést, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s menjünk
mentül előbb haza, hadd lássuk barátainkat s főzzük tovább terveinket a
pásztoréletről.
Ezzel lefelé indultak a dombról s egyenesen falujoknak tartottak.

XL. FEJEZET.
Milyen jeleket látott Don Quijote, falujába érkeztekor.
Mikor pedig a falu elé értek, Don Quijote azt pillantotta meg, hogy az
egyik szérüs kertben két gyerek tusakodik s azt mondja egyik a másiknak:
– Ne is fáraszd magadat, Periquillo, nem látod meg te azt többé soha
életedben.
Hallva ezt Don Quijote, így szóla Sanchohoz:
– Nem vetted észre, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiucska:
Nem látod meg te azt többé soha életedben?
– Nos – viszonzá Sancho – tesz is az valamit, hogy ez a gyerek azt
mondta.
– Ha tesz-e valamit? – kérdé Don Quijote – vidd át csak ezt a szót az én
óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: soha sem fogom én többé meglátni
Dulcineát.
Sancho épen felelni akart, szavában azonban egy nyúl akadályoztatta meg,
a melyet sok agár és agarász hajtott a mező felől. A nyúl ijedtében oda
menekült, s ott lapult meg a szürke lábai között. Sancho puszta kézzel
elfogta s átnyujtá Don Quijoténak, a ki így szólott:
– Malum signum, malum signum! rosz jel ez! Kis nyúl szalad, agár űzi, s
Dulcinea nincs sehol!
– Nagyságod igazán különös – jegyzé meg Sancho – mert hát tegyük fel,
hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, a mik meg hajtják, az agarak ama
gonosz varázslók, a kik parasztleánynyá változtatták; ő menekszik, én
elfogom, s oda adom nagyságodnak. Micsoda rosz jel lehet ez, vagy mi
gonoszat lehet ebből sejteni?
A két czivódó fiu is oda jött most, hogy a nyulat nézzék; Sancho
mindjárt megkérdezte az egyiktől miért tusakodtak? Azt kapta válaszul
attól, a ki a fönebbi szavakat mondá, hogy ő elvett a másiktól egy
tücsök-kalitkát, a mit vissza se akar neki adni soha életében. Sancho
kihuzott nehány fillért a zsebéből, megvette rajta tőle a parányi kis
kalitkát s odaadta Don Quijoténak e szavakkal:
– Ime uram, azok a rosz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én
minden együgyüségem mellett is azt gondolom, annyi közük van azoknak a
mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. Ne akadjunk fen tehát az ilyes
semmiségeken, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt benn leszünk a
faluban.
Az agarászok ekkorra már odaértek s elkérték tőlök a nyulat; Don Quijote
átadta, de olyan szomoruan nézett utána, s még most is azt mormogta
latinul:
– Malum signum, malum signum!
A falu szélén, egy rétecskén a lelkészt és Carrasco Sámsont pillantották
meg, a kik épen együtt tett sétájokból tértek hazafelé. Ezek rögtön
rájok ismertek s tárt karokkal siettek hozzájok. Don Quijote leszállt s
a legmelegebben kebelére szorítá őket. Szegény, ha tudta volna kit ölel,
midőn Carrasco Sámsont ölelte!?
El sem váltak egymástól, hanem mentek mind együtt Don Quijote háza felé.
Még oda sem érkeztek, s a faluban már is hire futamodott megjöttöknek,
úgy hogy a mire Don Quijote házánál kaput nyitottak az érkezettek előtt,
már akkorra Panza Teresa is ott termett leányostul, s nem győzték a nő
férjét, a leány apját ölelni csókolni.
Az asszonyon azonban meglátszott, hogy valami még is furja a fejét; nem
is tudta soká titkolni, mert a viszontlátás első örömének elpezsgése
után mindjárt így szólott hozzá:
– Hogy-hogy jön kegyelmed, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és
feltört lábbal, hogy az ember inkább nézné akármi másnak mint
kormányzónak.
– Hallgass, Teresa – viszonza Sancho – sok dolognak nagyobb a füstje
mint a lángja; jerünk csak haza, csoda dolgokat hallasz. Kormányzó nem
vagyok már, de azért egy kevés pénz mégis csak akad nálam, s pedig
becsületes keresmény, a mivel senkit meg nem károsítottam.
Most csak néhány szóval bucsuzott el kedves gazdájától, hogy mindketten
övéik körében lehessenek, de megigérte, hogy mentül előbb meglátogatja
ismeretes tervök felől beszélgetni. Ekkor aztán egyik oldalról felesége,
másikról leánya kapaszkodva karjaiba, ő hű szamarának kötőfékét most sem
eresztette el a kezéből, hanem hol Teresára, hol Sanchicára, leányára,
hol meg vissza a szamárra pillantva, így vonult gyalogszerrel haza, kis
hajlékába Barataria szigete volt kormányzója, a ki itt ebben a kis
gunyhóban bizonyosan sokkal nyugodtabban s boldogabban érezte magát,
mint az egykori palotában.
A lelkész és a tanuló jó darabig ott maradtak még a lovagnál. Don
Quijote pedig minden tétova nélkül azonnal elmondta nékik hogyan győzték
le s mikép kötötte le magát arra, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul
falujából, mit az utolsó betüig meg is akar tartani, a mint kóbor
lovaghoz illik is, kit a lovagrend szigorú törvényei a legpontosabb
szótartásra köteleznek. Elmondá egyszersmind azt is, hogy ezen esztendő
alatt pásztoréletet szándékozik folytatni s ott akar tartózkodni a mezők
magányán, hol érzelmeit s gondolatait szabad kényökre eresztheti s a
természettel való társalkodásban édes vigasztalást találhat a
legyőzetése fölötti keserüségben. Felkérte őket, ha nincsenek nagyon
elfoglalva s más fontosabb teendőjök nem akadályoztatja, csatlakozzanak
hozzá, majd vesz ő juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a
pásztor nevet. A felől is megnyugtatta őket, hogy a mi az egész ügyben a
leglényegesebb, az már el van intézve, tudniillik adott ő már
mindnyájoknak olyan neveket, a milyeneknél kivánva sem lehetne jobbat
találni.
A lelkész kiváncsi volt ezeket hallani, mire Don Quijote mindjárt el is
mondta, hogy ő Quijotiznak fogja magát hivatni, Sámson deák meg
Carrascon pásztor legyen, a lelkésznek Curiambro pásztor, Sancho
Panzának pedig Pancino pásztor lesz a neve.
Mindaketten egészen odalettek Don Quijote ez ujabb bohósága hallatára;
hogy azonban rögtöni ellenkezésökkel még jobban el ne keserítsék, egy
szóval sem szóltak ellene, sőt megigérték, hogy gyakran meg fogják
látogatni közös barátjokat, jól megbeszélik majd a tervet, hogy azután
életbe is lehessen léptetni.
Ekkor bucsút vettek tőle, s a gazdasszonynak, meg a házi kisasszonynak
ismét lelkökre kötötték, hogy vigyázzanak jól s ápolják híven és
gondosan azt a férfiut, kinek betegsége ezen gondosságot valóban
igényelte, jósága pedig e hűséget teljesen megérdemlé.

LXI. S EGYSZERSMIND UTOLSÓ FEJEZET.
Mi hiúsította meg a tervezett pásztor-életet?
A legyőzetés fölötti bánat, vagy az öregecske testnek a fáradalmak által
okozott megviselése okozta e vagy – a mi leghihetőbb – mindakettő
együtt: de annyi bizonyos, hogy a jó Don Quijote még hazaérkezése napján
igen heves lázba esett, mely hat napig ágyhoz szegezte. Ezen idő alatt
jó barátai a lelkész, a tanuló, s a borbély igen gyakran meglátogatták,
Sancho Panza a hű fegyvernök pedig, soha el sem távozott ágya fejétől.
Mind azt hitték, hogy a legyőzetése fölötti fájdalom teszi a lovagot ily
beteggé, a miért is minden áron fel akarták vidítani, s a tanuló arra
serkenté: vegyen erőt magán, keljen föl s kezdjék meg már a
pásztor-életet, a melynek dicsőitésére ő már irt is két pásztori
versezetet; de sőt két pompás juhász kutyát is vett egy quintanari
juhásztól, a melyek egyikének Barcino, másikának Butron a neve. Don
Quijote szelid mosolylyal fogadta e tudósítást s azt mondá:
– Milyen jó ön, – s milyen szép nevek!
De csak olyan szomorú maradt azután is.
Barátai orvost hivattak, az megtapintotta az erét, elkomolyodott, minden
jóval vigasztalta a beteget, de azért azt is mondá, legyen mindamellett
gondja mind testére, mind lelkére, mert életünk Isten kezében van és a
jövőt senki sem tudhatja. Don Quijote megtudta ebből, megtudta, hogy a
halál szárnyai suhognak már fölötte. Nem ijedt meg, nem félt tőle, szíve
rettenthetetlen bátorságát egész halálos órájáig megtartotta. Csak arra
kérte a jelenlévőket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Megis
tették s ő egy hosszában tovább aludt hat óra folyásánál, úgy hogy a
leányka meg a gazdaaszony már is alig tudtak hová lenni aggodalmukban,
hogy bizony fel sem ébred többé. Ő azonban az említett idő elmultával
fölébredt s nagy fenszóval és erős hangon felkiálta:
– Áldott legyen a mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett én
velem! Csakugyan igaz, hogy az ő irgalmasságának nincs határa s az
emberek bűnei sem meg nem rövidítik sem meg nem akadályoztatják.
A leányka odafigyelt nagybátyja szavaira s úgy látszott neki, mintha
most sokkal okosabban beszélne mint egyébkor szokott, legalább e mostani
betegsége alatt; majd ezt a kérdést intézte hozzá:
– Mi az, a mit kedves urambátyám mond? Valami különös történt talán
bácsikámmal? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget?
– Azon irgalmasságot, kedves hugom – viszonzá Don Quijote, – melyben
Isten engemet e pillanatban részesített, s a melynek gyakorlásában őt
minden én bűneim is meg nem akadályoztathatták. Értelmem tiszta és
világos immár s mentt a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a
gyülöletes lovag regények áldatlan és folytonos olvasása borított reá.
Belátom már esztelen és csalfa voltukat s csak azt fájlalom, hogy ily
későn tudtam kiábrándulni s nem marad időm azzal tenni jóvá hibámat,
hogy olyan könyveket olvassak, melyek a lélekben világosságot
gerjesztenek. Ugy érzem, kedves hugom, hogy halálom órája közel van;
szeretném, ha úgy érne, hogy a világnak értésire adhatnám, nem volt az
én életem oly nagyon rosz, hogy örökre a bolond név maradjon rajtam.
Mert ha talán az voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ugyanezt
bizonyitsa. Hivd ide, kedvesem, jó barátaimat, a lelkész urat, Carrasco
Sámsont és Miklós mestert a borbélyt, mert meg akarok gyónni és
végrendeletet szeretnék tenni.
A leánykát azonban e fáradságtól megkimélte az a körülmény, hogy a
nevezett három jó barát épen e pillanatban nyitott a szobába. Alig hogy
Don Quijote megpillantotta őket, így szóla:
– A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert azt kell tudtokra adnom, hogy
én nem Don Quijote de la Mancha vagyok többé, hanem Alonso Quijano, a
kit ennekelőtte tisztességes életemért a jó-nak szoktak nevezni.
Ellenségivé lettem már Amadis de Gaulának s egész a végtelenségig menő
minden atyafiságának; gyülöletesek már előttem mindazon erkölcsrontó,
emberbolondító történetek, melyek a kóbor lovagságról szólanak.
Beismerem balgatagságomat, s nyilván látom milyen veszedelembe sodort
olvasásuk. Isten irgalmassága eszemre térített s immár megvetem őket.
Carrasco Sámson még mindig kételkedett a tökéletes kijózanodás fölött s
még egy próba végett így szóla:
– Most mondja ezt nekünk señor Don Quijote, a kik épen az imént vettük
hirét, hogy Dulcinea kisasszony fel van oldva a varázs alól? S most, a
mikor mindnyájan fel akarunk már csapni pásztoroknak, hogy folytonos
énekszó mellett úgy éljünk, mint a kis király, nagyságod most akar
remetévé lenni? Hagyjon fel e szándékával, mindenre kérem s ne
tépelődjék ilyes mesékkel.
– Az eddigiek voltak a mesék – viszonzá Don Quijote – s pedig igazán
nagy káromra váltak, – de halálom, Isten segítségével, javamra fogja
fordítani. Én, uraim, igen is érzem, hogy nagyon rövid idő alatt
meghalok, azért tehát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, a kinek
meggyónhassam, s jegyzőt, a ki megirja végrendeletemet. Olyan
állapotban, a milyenben immár én vagyok, nem szabad az embernek tréfát
üznie lelkével.
Mind egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára s mindnyájok arcza
egyszerre elkomorodott.
A lelkész kilépésre kérte föl a jelenlévőket, egyedül maradt vele a
szobában s meggyóntatta.
A tanuló ment el a jegyzőért s nemsokára ezzel és Sancho Panzával tért
vissza, a kinek több se kellett, minthogy a kisasszonyt és a
gazdasszonyt sirni látta, maga is elpityeredett s szemei könnybe
lábadtak.
A gyónás megtörtént s a lelkész e szavakkal lépett ki:
– Csakugyan meghal és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso
Quijano; jó lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen.
Ez a hír rettenetes nyomást gyakorolt a gazdasszonynak, a leánykának és
Sancho Panzának, a hű fegyvernöknek könnyekkel terhes szemeire, úgy hogy
ezek árja egyszerre eleredt s vele együtt a kebleknek ezer meg ezer mély
sóhajtása; mert, a mint már több ízben említettük, mindakkor, a mikor
Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, mind akkor is,
a mikor már Don Quijotevá lett, mindig olyan szelid lelkű, nyájas
magaviseletű vala, hogy e tulajdonaiért nem csupán a legközelebb
hozzátartozók, hanem igazán szívből szerették mindazok, valakik csak
ismerték.
A jegyző a többiekkel együtt lépett be s megirván a végrendelet
bevezetését, s miután Don Quijote lelkét Istennek ajánlotta s mindazon
formaságon túlestek, a mi ilyen esetekben szokás: mikor a
hagyományozáshoz ért, így szóla:
– Továbbá, az a kivánságom, hogy bizonyos pénzek, a mik Sancho Panzánál
vannak, a kit bohóságomban fegyvernökömmé fogadtam, minthogy közötte és
közöttem egynémely számadás, fizetés és levonás forgott szóban: akarom,
hogy e felől kérdőre ne vonassék, se tőle számon ne kérjék, hanem ha
marad is fen valami tartozásom kiegyenlítése után, az is az övé legyen s
fordítsa a maga és családja hasznára. S ha eszelős koromban egy sziget
kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom
után, ha módomban állana, egész királyságot is rá mernék s rá fognék
bizni, mert szive őszintesége és hűsége valóban megérdemelné.
Majd Sanchohoz fordúlva így folytatá:
– Bocsásd meg barátom, hogy alkalmat szolgáltattam rá, hogy téged is
olyan bolondnak tartsanak a milyen én magam voltam, s téged is azon
tévelygésbe ragadtalak, melybe magam estem vala, hogy a világon voltak s
még ma is vannak kóbor lovagok.
– Oh! – viszonzá Sancho szívből zokogva – ne haljon meg, kedves jó uram,
hanem fogadja el tanácsomat s éljen még sok számos évekig, mert nem
követhet el az ember világéletében soha nagyobb bolondságot, mintha így,
seteszi-seveszi egyszer csak meghal, a nélkül, hogy valaki megölné, vagy
a búbánat kezén kívül más rántaná ki a gyékényt alóla. Ne legyen olyan
lusta, keljen fel ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztoroknak s jerünk
ki a mezőre, a mint terveztük. Ki tudja, hátha ott ugratjuk ki majd
valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgy
hogy szinte öröm lesz látni! Ha a fölötti keserüségében hal meg talán,
hogy legyőzték, vesse én rám a hibát s mondja azt, hogy mért taszították
le, mert az a kötni való Sancho Panza roszúl szorította meg Rocinante
terhelőjét; annál is inkább, mert hiszen bizonyosan olvasta ugy-e
lovagregényeiben: akárhányszor megesik, hogy egyik lovag lelöki a
másikat a lóról de a kit ma legyőztek, holnap az lesz győztes!
– Ugy van – jegyzé meg Sámson – s a jó Sancho Panza egészen jól fogja
fel a dolgot.
– Uraim – mondá Don Quijote – beszéljünk okosan. A tavalyi fészken már
nincsen idei madár; voltam bolond, vagyok okos; voltam Don Quijote de la
Mancha, s most, a mint már említettem, a jó Alonso Quijano vagyok. Az a
legforróbb óhajtásom, vajha bünbánatom és őszinteségem újra
visszaszerezhetné számomra önök részéről az egykori tiszteletet. A
jegyző urat pedig kérem folytassa ekképen:
– Továbbá, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahugomnak, a jelenlévő
Quijana Antoniának hagyom, a mely vagyonból azonban vonassék le előbb
mindaz, a mi felől már rendelkeztem. Legelőször is azt akarom,
elégíttessék ki szolgálatomban állott gazdasszonyom s kapja meg összes
bérét, melylyel néki a mái napig tartozom; azonfölül pedig még husz
darab aranyat hagyok neki egy öltöző ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá
a jelenlevő lelkész és Carrasco Sámson végzett egyetemi tanuló urakat
kérem föl. Továbbá pedig azt akarom, hogy ha unokahugom, Quijana Antonia
férjhez megy, olyan férfiuhoz menjen, a ki felől előbb bizonyosan meg
kell győződnie arról, hogy még csak nem is tudja, mik azok a
lovagregények. Mert ha az tűnnék ki, hogy tudja, s unokahugom mégis
hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, a mit
néki hagytam, melyet aztán végrendeletem végrehajtói saját tetszésök
szerint jótékony czélokra fordíthatnak.
Ezen jellemző szavakkal bevégzé végrendeletét, egy ájulás roham jött rá
s teste egész hosszuságában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek,
segítségére siettek, de az alatt a három nap alatt, a mit még
végrendelettétele után megért, folytonosan gyengébbé s gyengébbé lőn.
Végre utolsó órája is elérkezett. Egész a végső pillanatig magánál volt,
mindegyre köszönte kedves övéinek jóságát; még ő vigasztalta őket, hogy
ne sírjanak, jobb lesz neki immár a csendes sírban a föld alatt, s kérte
őket, hogy elkövetett balgaságait bocsássák meg neki, s ha méltónak
tartják rá, emlékezzenek meg róla szeretettel.
Igy halt meg, csendesen, nyugodtan, szelíd mosolylyal ajakán, s az
egykori Búsképü lovagnak a halál ujra mosolygóvá változtatta ábrázatát.
Mindazok, a kik ismerték, igaz szívből megsiratták, meggyászolták, s ha
bohóságain néha még utóbb is mosolyogtak, – sokan még évek mulva is
szívből fakadó könnyekkel emlékeztek meg jó és nemes szivéről.
Vége.