Don Quijote de la Mancha - 30

Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a
lárma nől, a veszedelem sürget!
Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg
is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett,
hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a
mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő
közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a
fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt
ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s
szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó
nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak
fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha
csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy
összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha
csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre
beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni
tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A
körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket,
majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva,
mindegyre kiabáltak:
– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a
kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a
gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El
kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől!
Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak
nyomában! Rajta, rajta!
Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész
gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy
ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így
harczolnak!
– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá
magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám
magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból.
Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor
hangozék fel e kiáltás:
– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített!
Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a
fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily
győzelem!
A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is
zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a
deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök.
– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz
torok, de legalább is két száz torok erejével.
– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti
diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden
ellenséget!
Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla:
– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a
homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam
utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka
közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett
zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a
Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s
törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok.
Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat,
betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott
félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől.
A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert
attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt
Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta
aggodalmaikat.
Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik.
Mélyen hallgatott.
Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri
csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy
sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert
annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda
lépkedett az istállóhoz.
A többi jelenlévők vele mentek mind.
A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte
homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá:
– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden
ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt
gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te
testecskédnek viseljem gondját, addig folytak igazán boldogan az én
óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s
felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság,
ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe.
S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a
szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája.
Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen
felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az
asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve,
így szóla:
– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz;
engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel
e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se
városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a
szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a
törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek
Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden
embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a
kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma
levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki
éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa
árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett
szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem,
ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg
uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt
ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos
zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói
szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni
magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála
azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak.
– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én
nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben
helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti,
fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom
bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja.
– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a
maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy
kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más
kormányzóságba, a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én
Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják
egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete
volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a
hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár
elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a
lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még
is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az
ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik.
Mire az udvarmester így válaszolt:
– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni
akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki
fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert
bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége,
mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon
tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s
azután Isten vezérelje szerencsésen.
– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem
herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen
ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta.
Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem,
ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására,
hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok.
– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos
– s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő
méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja.
Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását,
sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi
úri személyének s utazása kényelmére szükséges.
Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék
abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó
darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb
ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte
könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem
fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga
elhatározásán.

XIX. FEJEZET.
Sanchoval is kalandok kezdődnek.
Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is
úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie,
távozni pedig hasonló módon lehetett belőle.
A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja
is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik
nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli
veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal
ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül.
Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el
kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s
kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak
kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy
tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag
tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat,
ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad,
lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“
Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar
megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már
különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris
hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha
semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi
jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania.
Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább
néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan
oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon.
Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett.
Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más
szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.
S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol
fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos
órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett.
Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen
tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánál arra tért, mely
szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes
birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az
utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát
észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú
dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek.
Sancho megszeppent.
– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok?
Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van
keletkezőben.
Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho
tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé
lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem
igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a
mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt.
A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre
rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében
nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól
alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt
kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó
erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát,
eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette
tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve
volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak
kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva
semmint énekszoval:
– Geld! Geld!
Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával.
– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék
minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam.
Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót,
odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogy pénz kell
nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még
kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta
a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se.
Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még
azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje
nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott,
derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol
nyelven így szóla:
– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi
kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig
bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de
arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak.
A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy
ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is
öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott
zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se
tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho
találgató kételkedését így szóla:
– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori
szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam
a falutokban.
Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre
aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva
szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal:
– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a
farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s
hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek,
keservesen megadod az árát vakmerőségednek!
Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú
esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból
minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva,
hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt
az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére.
– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok
a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk
félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a
hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk,
s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen
barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem
mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára
eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad –
mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak.
A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is
lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem
vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőleg köszönettel fogadta, mi
felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s
azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A
zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg
levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal
ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek
látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett
venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan
italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi
távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet
használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de
még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény
kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag
kormányzóé.
Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király
kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék
ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el
ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák
legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb
menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált
számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek
utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit
magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén
zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint
nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen
koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok
jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre
gondolhatná.
Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle
eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már
jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga
kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt
akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen
öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek
száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá
czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha
ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik.
Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt,
hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse
a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel
csiripelj: elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a
többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett
volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s
még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva
cseppet is kipréselni.
Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott
következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s
csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki
se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra
leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de
olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már
akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az
esthomály.
– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli
álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány,
nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka.
Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi
zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives
barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út
vezetett.

XXX. FEJEZET.
Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.
– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai
nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély
pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi
bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts
szürkém, merre tartsunk.
A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre,
hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az
igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton
messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra,
majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált
előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett
útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor –
szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a
fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az
éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.
– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi
kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.
S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran
– az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se
a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az
épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az
épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak
közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta
kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté
szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően,
– egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég,
se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges,
áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.
Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett,
milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá,
hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem
esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is
maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy
zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták
eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a
szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá
megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor
azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig
győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy
irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer
meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta
az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami
módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték,
a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is
milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit
csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan
nagyot rokkant estében.
– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan
szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben
a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki
tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és
alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy
gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se
egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen
szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és
megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés
legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha
úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába,
a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy
azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és
kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig
látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen
vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja,
hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s
velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek,
kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho
Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még
egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte
az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink
között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se
maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó
óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak
roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a
jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a
nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem,
babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz,
mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.
Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta,
hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és
nyomorusága.
Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a
regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak
igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen
menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is
akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná.
Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az
egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy
utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.
A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg
csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából,
mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret
vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire
Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:
– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.
Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember
belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett,
összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül
téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről –
hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet
bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s
tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott
oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást
nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is
könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva
szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az
oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak
homályban, de sohasem félelem nélkül.
– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen
alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr
számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket
a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s