Don Quijote de la Mancha - 11

ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor
hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely
szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett
rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma
megujuló rohamában igy ne szóljon:
– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester,
mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don
Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit
cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket
semmirevaló gazságok juttatott a gályára.
– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak
azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a
szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben
találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen
állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint
szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig
gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával
találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek.
A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a
lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang,
a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani.
S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas
süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való
veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját
egyszerre támadásra feszíté hóna alatt.
Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan
borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj
elhárítására azonnal így szólott:
– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerint az én ügyem
végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen
is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen
tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a
gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s
ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan
szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá.
– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni
a fele bajuszomat.
– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom
méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és
békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen
engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el
nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan
vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos,
kielégitő és teljes boszút kell állanom?
– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és
keservem nagyságodat nem untatják.
– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire
aztán Dorottya így válaszolt:
– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek.
Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén
a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után,
igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez.
– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban
elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen
névre is van ő elbérmálva.
Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e
szavakkal ütni helyre:
– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa
elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az
ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még
emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira,
hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg
felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona
herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona
birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel
visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit
előttünk feltárni szándékozik.
– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz
többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom
mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs
Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s
tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla
királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána
nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan
árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja
annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy
roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura,
kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja,
hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is
mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból
tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint –
atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról
értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit,
még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan,
hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá
nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám
beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen
igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár
ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is.
Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy
Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se
készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként
az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes
megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen
lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal
utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim
orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az
egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek.
Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a
nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most
már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől.
Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy
követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem,
mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt
meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl
bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó
atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg
irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom
olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem
nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá
törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben
juttassam az ő kezeibe.
– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don
Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már
ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?
– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene
kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni
ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el
annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a
fejedelmi uraságba!
S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját
összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját,
megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte,
engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja
asszonyának s királynőjének.
Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr
hóbortosságán s a szolga együgyűségén?
Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy
urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt
ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban
mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.
– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még
csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet
hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen
hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi
mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart
közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk
csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én
egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában
imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna,
tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem
megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező
tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.
– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges
urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem
látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra
megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész
vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével
szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és
saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét
levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem:
teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága
szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen
örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem
lehetséges!
Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta
kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó
szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott
rá urára:
– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak
csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy
pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi
herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem
ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a
toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak
még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az
enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el,
vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s
fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha
királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben
elviheti az ördög az egész mesterséget!
Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája
ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se
szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt
terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet,
kétségkivül azonnal életét vette volna.
– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora –
otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet,
te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt
ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt
merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem
tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó,
ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz
óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá
veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a
ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és
bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány
rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a
porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal
illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!
Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne
hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott,
odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:
– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni
ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg
ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a
semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából?
Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a
mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint
hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal
a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.
Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a
meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája
szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak
látszott Sanchonak megbocsátani.
– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda
urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva
legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso
kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs
szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok.
Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása,
melyből herczegi módon meg ne élhetne.
Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes
komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig
megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá
neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá
s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.
Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva,
valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:
– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy
körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a
felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a
beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.
– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi
igaz s a mi kötelességem.

XX. FEJEZET.
Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben.
– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s
mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája,
beszélhettél-e vele sokáig?
Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár
egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy
az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha
szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így
tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából
rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett:
– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza
életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel!
Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat
mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett
bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a
sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára,
öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki:
– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedves útitársam!
Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa
válaszszon el ezentúl egymástól bennünket!
Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a
szamarat az útra, s hátára pattant.
– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy
megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is
vándorlásunk!
– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel.
– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a
boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta
éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt
kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak
szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem,
s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo
bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől
bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult
az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen
volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni.
Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak
neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal
tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a
szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár
csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott
érette.
Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment
Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát
fegyvernökéhez:
– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s
mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel
foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta?
Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el
mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a
közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy
talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az
örömtől.
– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet
a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a
jegyzékkönyvecskét elvesztettem.
– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva
– mert azt a könyvecskét, a melybe a levelet beleirtam, távozásod után
másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam
miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd
észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént
visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed.
– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv
nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán
tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta,
hogy még a királyné is elolvashatta volna.
– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan
szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is?
– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer
elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam
magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak
találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme.
– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán?
Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja?
Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami
czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára?
– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő
búzát rostált az udvaron.
– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának
minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted
szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres?
– Csupa rozsos – felelt Sancho.
– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének
rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább;
mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom
megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül?
– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni,
épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a
miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra,
mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“
– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette,
hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban
örvendhessen neki. Tovább Sancho; s a míg ezen foglalkozása tartott,
milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te
mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy
mákszemnyit se.
– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem
neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja
magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz
földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és
átkozza nyavalyás életét.
– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt
ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot,
hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del
Toboso.
– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem
rá, nagyobb nálam fél fejjel.
– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele?
– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát
segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk
egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt
ujjnyival.
– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a
búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta?
– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt
mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és
diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert
ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt
mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod
bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné
nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a
vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje
tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a
Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap
legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent,
de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy
korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem
erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se.
– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak,
mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert
régi és általános szokás a kóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál,
hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől,
rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket
visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében
fáradságukért.
– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak
is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban,
mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az
embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a
markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az
is juhsajt volt.
– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert
adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem
volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után
is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem
tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te
jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad
Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt
következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó
barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak
álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában
kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép:
azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel
azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna,
akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van,
már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik
aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy
szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene
fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam,
valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az
ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez
segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van
s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer
mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének
és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat.
S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly
szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg
vissza, mert a mint már mondottam, bizonyosan valami bölcs varázsló vitt
magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna.
– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre
mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt
töltenek a fülibe.
– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg
ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és
fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most
azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit
kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a
vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az
ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő
herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra
kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha
a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe
szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem
országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok
Tobosoba.
– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho –
ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a
hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű
házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint
hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind
annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint
Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent
szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az
én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a
herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz,
ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy
megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a
fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most
adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb
mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő
bánat ebgondolat.
– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért
buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt
királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit
igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a
házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb
semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem
esetére ha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára