Don Quijote de la Mancha - 28

fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község
lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett
ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.
A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok
ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon
volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte
környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta
válaszul:
Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget
uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az
esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott
e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.
– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös
hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára.
– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle
Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben
ül.
– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle
Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho
Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval
mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se
Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat
adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak
egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a
melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most
azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá,
a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.
E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből
az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az
olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:
– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed
elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes
engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester
vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab
posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból
egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő
– úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én
bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen
gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán:
„nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt
felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első
gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez.
Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a
sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem
még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam
vissza a posztóját.
– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.
– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki
kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.
– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a
másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén
fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam
keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz,
hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.
Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a
furcsa per hallatára.
Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla:
– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi
szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen.
Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a
paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van.
Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt
elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést
szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a
szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert
bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag
nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött.
Ezen utóbbi így szóla:
– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam
aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint
visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyik nap a másik után múlt, s én
egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe
jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb
azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is
nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni
kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le
nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja:
Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már
visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre,
minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet,
kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette:
én Isten és ember előtt mind örökre elengedem.
– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé
Sancho.
Mire az öreg így válaszolt:
– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide
kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre
bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán
odadtam neki immár a saját kezébe.
A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a
botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében
ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a
nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre
vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő
kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy
vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor
megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette.
Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit
válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós
kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek
ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg
róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól
fogva soha se fogja érte többé háborgatni.
Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal
eltávozott a törvényházból.
Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se
mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is,
fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei
közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre
fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott
botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá:
– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá.
– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta.
Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla:
– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve.
– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért
aranyban?
– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani.
Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz
arany tallér.
Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új
bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban
a pálczában legyen benne a tiz tallér.
– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná
ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség
volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e
támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt
kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van:
mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami.
Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes
alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem
lehet orránál fogva akár hová ránczigálni.
– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső
kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen!
S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első
törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet.

XXV. FEJEZET.
Az örömbe üröm vegyül.
Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas
teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve.
A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród
jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A
zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem
is volt s egyedűl csak neki terítettek.
Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje,
kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egy halcsont pálczikát
tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt,
melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve.

Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást,
mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik
meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett
eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal
megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták
a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált
azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna
belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az
apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös
tányért.
Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s
azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna
elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek?
Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a
torkát köszörülte s igy szólott:
– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb
szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos
vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a
kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a
magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy
biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb,
mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit
jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel
gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt,
mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg
azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a
szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti
magában az életet fentartó fő nedvességet.
– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van
pirítva, csak nem lesz ártalmas?
Mire az orvos igy felelt:
– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek!
– S ugyan mért nem? kérdé Sacho.
– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates,
az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt
mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi:
Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a
legveszedelmesebb.
– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez
asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé
ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával,
mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok
bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s
akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet.
– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy
tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert
túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és
füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se!
– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem,
hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még
is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt.
– Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat!
Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem
meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a
kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem
szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke
birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen
egészséges.
E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy
merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé
tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit?
Mire amaz igy válaszolt:
– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera
községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között
fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam.
Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki:
– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera
községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között
fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént
előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de
másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden
doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a
kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom,
eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min
ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is
kimentem magam azzal, hogy istennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy
rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi
társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész
kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az
embernek felkopik az álla.
A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s
el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott
fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla:
– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos
üzenetet hoz.
A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő
kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az
udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt:
– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe
vagy titkáráéba.
A mint Sancho hallva azt kérdezé:
– Kicsoda itt az én titkárom?
A jelenlévők egyike azt felelé:
– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok.
– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho –
nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne?
Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt
mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni.
Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az
udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az
orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél
olvasásához, melyben ez volt:
– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind
nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a
sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni
s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet.
Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be
álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert
félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel
ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá
gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más
egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől
várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor.
Barátja A herczeg.“
Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy
tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így
szóla hozzá:
– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a
doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg
akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és
legnyomorúltabb módon, – éhen.
– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne
nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind
ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e?
– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve –
nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi
bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom
tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek
lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az
éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a
gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg
urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog
történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a
herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon
kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza
Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld
vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a
leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy
én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé,
akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek.
Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét
csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a
kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá
toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most
pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én
aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy
szigetemre törnek.
Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint
egy apród lépett a terembe e szavakkal:
– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen
sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön.
Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges
felhő.
– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmét vesztve – hogy itt
mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön,
csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani
hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy
megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is
elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek
a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos
embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e
vagy épen gyilkosok.
A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak:
– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a
pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában
valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh
akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik
kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy
kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor
döntögetem én az itéletet tuczatjával.
– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az
asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro
Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat
igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet.
– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá
Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen
perlekedőket.
Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben
panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket,
itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is
elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi
dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet.
Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a
tréfát sem volt szabad túlságig űzni.
Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog
említést tenni.

XXVI. FEJEZET.
A kormányzó első körutja a szigeten.
– Nem szabad felednünk a herczeg úr figyelmeztetését – mondá vacsora
végével az udvarmester – s ha csakugyan ellenséges támadás van
készülőben, nekünk is résen kell állanunk s a kormányzó urnak igen jó
lesz, ha egy körutat tart szigetén, hogy mind a hely, mind a lakosság
száma, szokásai és erkölcsei felől tájékozottságot szerezhessen.
– Este? – kérdé Sancho röviden, azonban sokat mondva ez egy szóban is.
– Igen, este – viszonzá az udvarmester – mert valamint madár is akárhány
van a mely csak este látható, dolog is van akármennyi, a melyről csak
este szerezhet az ember magának tudomást. Az idő különben is gyönyörü,
az ég csillagos, a hold teljes fényében ragyog s majd oly jól láthatunk
mint nappal. A vacsora is bőséges volt s az is egészségi szabály:
vacsora után állj vagy ezer lépést sétálj.
– Akkor hát jerünk! – mondá Sancho – ne késsünk sokáig, mert mentől
hamarább hozzáfogunk, annál hamarább végzünk, pedig az is egészségi
szabály ám, okos ember alvásra használja az éjszakát.
– Jut is, marad is belőle, jegyzé meg az udvarmester – sétára is,
alvásra is.
Ilyen módon előbb megbeszélvén a teendő körutra indulást, most már
csakugyan utra is keltek s a kormányzóval vele ment az udvarmester, a
titkár, az asztalnok s még egy másik férfiú, a kit a herczeg krónika iró
gyanánt rendelt a nagy kormányzó mellé, hogy ennek minden szava és tette
irásba foglalva maradjon fen az utókor számára. Ezeken kivűl több
poroszló, fegyveresen, s nehány irnok, úgy hogy számra nézve egészen
tisztességes környezetet képeztek. Sancho középett ment, kezében
pálczájával s olyan méltósággal, hogy párját lehetett volna keresni a
világ minden szigetkormányzója között.
Alig haladtak át egy-két utczán: kardviadal zaja csapott fülükbe.
Odasiettek s két magános embert találtak egymással viaskodásban, a kik
az elöljáróság jövetelének láttára azonnal felhagytak küzdelmökkel s az
egyik igy kiálta:
– Ide, ide, Isten és a király nevében! Hogyan, hát el lehet azt nézni,
hogy az embert e városban nyilvános helyen kirabolják s az utczán
megtámadják?
– Csak lassan, jó ember – jegyzé meg Sancho – mondja meg mi volt az oka,
hogy összezördültek; én a kormányzó vagyok.
A másik ellenfél közbe szóla.
– Elmondom én az egészet röviden, kormányzó úr. Nagyságodnak mindenek
előtt tudnia kell, hogy ez a jó madár itt e szemközt lévő
játékbarlangban, Isten a megmondhatója hogy s hogy nem, épen most nyert
ezer forintot. Én magam is nézője voltam a játéknak s nem egy kétes
esetben lelkiismeretem ellenében neki fogtam pártját s neki adtam
igazat. Ő aztán a nyereséggel szépen elpárolgott, míg én azt hittem,
hogy egy két forintot majd csak nekem is ád a maga jószántából, a mint
az ilyen magamféle tisztességes embereknek rendesen adni szoktak, a kik
mindig kéznél vagyunk a játszók körül, hogy őrködjünk a fölött, mi igaz
mi nem, s megakadályoztassuk az összekoczczanásokat. Ő azonban zsebre
rakta pénzét, s ott hagyott bennünket a faképnél. Én tehát kaptam
magamat, utána kerekedtem s nyájas udvarias szavakkal kértem, adjon
legalább öt forintot, tudva, milyen tisztes állásu ember vagyok, bárha
se hivatalom se semmiféle jövedelmem nincs is minthogy szüléim sem
iskolába nem járattak, sem semmi örökséget nem hagytak. Ez a
semmirekellő azonban, a ki valóságos zsebmetsző s hamis játékos,
mindössze is egy rongyos forinttal akarta kiszúrni a szememet. Ebből is
láthatja nagyságos kormányzó úr, milyen szemtelen és lelkiismeretlen gaz
ficzkó lehet; de hiszen ha uraságtok ide nem toppan, ki is adta volna,
tudom Isten, magából a nyereséget s majd megtanítottam volna én keztyübe
dudálni.
– S mit mond erre a másik fél? – kérdé Sancho.
A kérdezett azt felelte: szóról szóra igaz a mit ellenfele állít s ő
csakugyan nem akart neki többet adni egy forintnál, minthogy ennyit már
sokszor adott neki azelőtt is. A kik azonban borravalóért tartják a
markokat, azoknak illedelmesen kell viselniök magukat s jó szemmel nézni
akármit adnak nekik, nem pedig számon kérni a nyereséget s nagyobb
összeget kivánni belőle, ha csak bizonyosan nem tudják, hogy hamis
játszóval van dolgok a ki nem becsületes uton jutott a nyeregséghez. Már
pedig, hogy ő nem zsivány, a minek megtámadója állítja, hanem becsületes
ember: épen abból tünik ki, hogy nem akart semmit adni, mert szokás
szerint épen a hamis játékosok azok, a kiket az ilyen nézők megfejnek,
minthogy őket úgy ismerik mint a rosz pénzt.
– Az csakugyan igaz – mondá az udvarmester – már most meg kell ám jól
gondolni, kormányzó úr, mit tegyünk ezzel a két emberrel.
– Nekem bizony kedvem volna mind a kettőt legalább is három esztendei
gályarabságra küdeni, – jegyzé meg Sancho – mert az olyan ember, a ki
ilyen alávaló játék-szenvedélynek tud rabjává lenni, nem méltó egyébre,
mint hogy ostor pattogjon a hátán, mint az oktalan állatnak. De hát,
mivel a játék – fájdalom – olyan általános bűnné fajult, hogy ha ilyen
szigoruan büntetnék, majd minden tizedik ember gályarabbá lenne, nincs
mit tenni, mint te, nyerő, mindjárt ide adod nyereséged felét a
szegények számára, s tarsd szerencsédnek, hogy az egészet el nem
vétetem, pedig megérdemlenéd. Te pedig, sehonnai naplopó, a ki abból
tengeted nyomorult életedet, hogy a mások kártyájába leselkedel s a
mások pénze után áhitozol, eltakarodj azzal az egy forintoddal, de nem
csak előlem, hanem tiz álló esztendőre az egész szigetről is, mert az
ilyen tétlen bitangok, mint te, lesznek az emberi társaság
legártalmasabb tagjaivá. Ezt pedig olyan komolyan mondom, hogy akár
esküvel is merem bizonyítani ha itt hamarább mersz mutatkozni:
büntetésed hátralevő részét a másvilágon állod ki, mert úgy felköttetlek
mint a hintát! Velem pedig senki ne feleseljen, mert majd a körmire
koppintok.
Az egyik adta a pénzt, a másik meg teljesítette a parancsot; emez
pusztult a szigetről, amaz meg tisztult haza, a kormányzó pedig
megjegyzé:
– Ha van egy morzsika hatalmam, csakugyan elsöpröm ezeket a
játékbarlangokat a sziget egész kerekségéről. Mi lehet veszedelmesebb
mint az ilyen játékbarlangok, a hol egyik ember a másikkal azért ül le a
mint ők mondják „mulatni,“ hogy nem fegyverrel, hanem egypár
kártyalappal foszsza meg mulató czimboráját vagyonától. Nem hiába, hogy
tébolyodott ember mulatságára találták fel a kártyát legelőször is,
azóta is mind olyan a ki annyira rabjává lett, hogy nem tud magának
parancsolni.
Sancho környezetének minden jobb lelkű tagja ámulással és
nagyrabecsüléssel hallgatá kormányzójok e helyes megjegyzését.
E pillanatban egy poroszlóval találkoztak, a ki egy fiatal sihedert vitt
fogva.
– Kormányzó úr – mondá a poroszló – ez a legény szemközt jött velünk, de
alig hogy megpillantá a törvény szolgáit, kereket oldott, s ugy neki
iramodott mint a zerge. Nekünk se kellett több, hogy valami
gonosztevőnek tartsuk, én magam eredtem nyomába, de ha ő véletlenül meg