Don Quijote de la Mancha - 32

sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos
esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül
ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem
tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett
szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.
E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda,
a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és
gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel
szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig
Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy
történetöket olvasta.
Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte,
marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák
is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén,
hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne
ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen
volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével
együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.
Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt
bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe
jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.
Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában
pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt
valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke
itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből
ismerték már őket.
Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már
tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg,
mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.
Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal
fölemelte szavát s így szóla:
– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak
követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én
részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra
hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a
bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon
pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett
jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében
legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem
elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s
nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná
fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok
kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből
részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem
erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben
megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval
pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos
lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy
kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két
teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és
hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész
Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb
és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a
baja, vélem Don Quijote de la Manchával!
A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta
volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is
gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái
vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan
vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki
pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja
kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl
e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az
igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak,
mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni
törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott
a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát
karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut
közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.
Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész
pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik
majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.
Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot
rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő
harsány szavakkal hasította a levegőt:
– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton
járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni
fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha,
azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és
udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a
kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik
vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy
lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint
választandó tisztességes fegyverrel.
Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást,
de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy
árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást
elfogadja.
Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre
egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál
lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen
sietve közelítettek.
Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat
fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították
valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don
Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a
Rocinante mögött keresett menedéket.
A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már
messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:
– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák
ízzé-porrá zuznak.
– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti
bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama
partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül,
hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én
ellenem!
Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a
kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport
vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és
néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a
másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon,
Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban
fetrengettek.
Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár
egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin
a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don
Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott,
utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:
– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki
viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha
egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!
De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak
nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden
fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.
Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint
boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a
szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s
most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól,
inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.

XXXIV. FEJEZET.
A ki sokat igér, keveset ád.
Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák
udvariatlansága[10] taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített,
melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott
vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat
minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre.
Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett
belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don
Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő
ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg
puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura
nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve
gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is
minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt-
és kenyér falatokat.
– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen
életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet
pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya
alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy
élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak,
hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a
fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a
világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút
reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad
barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok
gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom
összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat.
Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál
egyetlen egy sincs kegyetlenebb.
– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva –
nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A
halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan
semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint
a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a
meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet,
míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod,
nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát
mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le
erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd
meglássa, hogy egészen fölelevenült.
Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a
bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá:
– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily
sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne
bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva
kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante
kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három
ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra
csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény
kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el
van varázsolva.
– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho –
aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem
történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak
úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet
érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön
kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd
meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él
az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek
s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek
beváltani.
Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg
sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok
szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan
barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat.
Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s
gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek,
a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak
nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon
rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak
szokott tartani.
Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték
feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a
fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába
rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az
istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz,
ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind
nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem
nézte a fogadót várkastélynak.
Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a
fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak
szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő
fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi
szárnyas állatokkal s a tenger halaival.
– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár
sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok
valami nagyevő.
A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte
a héjja.
– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy
porhanyó legyen.
– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán
mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon
kívül tessék akármit parancsolni.
– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús?
– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen;
de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell!
– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho –
de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés
szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad?
– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező
tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy
tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy
tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s
hagyjunk minden ilyes tyúkfélét.
– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho
türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk
ezt a sok szószaporítást.
– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban
szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy
borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával,
szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél
meg, egyél meg!“
– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá
ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se
lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm
egy cseppet se, lábak-e vagy körmök.
– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a
fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga
is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve,
hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki?
Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal
jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm,
a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz:
– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt
kiejteni?
– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató
újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva
hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik!
– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá Don Quijote – a miért is
még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart?
– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart
egy, – egy szabad ember.
– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok!
Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha
puskaport gyujtottak volna el az orra előtt.
– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a
Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem
tudta tovább folytatni.
– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote –
mit ért ön a szabad ember alatt?
– Azt, a mi Roque Guinart.
– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart?
A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote
mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá:
– Rabló!
– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S
itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk!
A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé
kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan
fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre
is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is
mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja
hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga
egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki!
– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho
felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás?
– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve
fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen
jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos,
útonállókat este és vacsora előtt?
– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire
szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra
van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a
körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik.
– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram,
ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is
érhet baj, de éjjel meg bizonyosan. Nagyságod megengedte, hogy a
körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem,
addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem
hajnalodik.
Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán.
Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját
nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt
nem indulnak.
Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s
most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két
marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós
dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a
furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és
a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen:
– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr?
– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön
czime.
– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho.
– És miért? – kérdé amaz.
– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja:
„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat igér, keveset ád!“
S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt
Rocinantenak.

XXXV. FEJEZET.
Roque Guinart.
A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az
egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája
egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind
a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind
a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból.
A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az
utonálló, a vidék réme.
Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg
azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle.
Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a
másod s harmadnapon sem, épen oly örömére Sanchonak, a mily haragjára s
eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt
szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel
az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is
kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote
annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket
lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s
így okoskodott:
– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de
Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat
hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve?
Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden
bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a
bajon segítsek.
S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő
vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben.
Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy
éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg,
mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával
beleléptek.
Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára,
mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége,
rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé.
Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque
Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart
lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai
annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán
álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok
folytatását.
Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét,
azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre
korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben
megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová
intézze.
– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten
ijedve föl álmából.
– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad
és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat,
mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom
kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert
megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad,
kaland nincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz
bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te,
a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged
teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj
oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket,
hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a
hátadra.
– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből –
maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre,
kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én
rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az
ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell
kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most
pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és
serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a
mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom
rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem
tartja.
– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé
meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a
kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad
szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én
Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól.
S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem
ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket
mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még
a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából.
– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem
érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia!
S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a
földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás
mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak
egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd
meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté
magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque
Guinart embereinek kezébe került.
A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú
beszélgetésből a két fogoly azt következtette, hogy a rablók jó nagy
számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a
menekülésre.
Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem
töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is
világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek
a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni,
jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta
kinyitni ajkait féltében.
Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák
sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak
mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet,
a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók
voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban
állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda
rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket.
Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden
zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy
irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel
utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a
rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az
első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a
rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól
megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine
barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt
pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe
kardjával.
Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához
támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton
legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még
pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta
megállani szó nélkül.
– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit
gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen
talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok
fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után.
No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést!