Don Quijote de la Mancha - 04

lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a
lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely
intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza
csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz
magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög
pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem.
Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek.
Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke
nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok
népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki.
Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint
fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda
helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj
homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A
falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki
közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a
falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát.
– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan.
– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól.
– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta
paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se
veszi el tőled a kormányzóságot.
Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb
lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel
csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor
nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent
tűvé tesznek is érettök.

VII. FEJEZET.
Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza
szélmalmoknak nézett.
Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes
síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.
Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A
lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt
azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis
tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve
hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más
mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már
feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel,
varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi
koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a
kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most
indúltak elibe.
A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe,
a ki így kiálta föl nagy lelkesen:
– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!
Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a
gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami
elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán
egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.
De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a
harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az
utakon elpotyogatni.
Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó
erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá
szorítá.
– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés
láttára.
– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a
harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s
megküzdök velök életre halálra.
Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól,
mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak
pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével
mutatott.
– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál
lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját,
a mit ez óriásoktól nyerünk!
– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony
bizony meghallják. De micsoda óriások?
– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú,
hogy van a kié két egész mértföldnyi.
Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen
felvidámulva azt mondá:
– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám,
hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod
karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a
szél forgat s a malomkövet hajtják.
– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját
azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait –
látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások
azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök
én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.
S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a
szélmalmoknak.
Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg
sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de
látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni
készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált
torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy
azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök
kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy
kiáltozott:
– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános
lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!
E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének
forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a
szélmalmokra:
– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én
mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!
Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével
drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes
harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik
szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e
közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot
lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly
alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a
felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.
A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly
gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű
fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s
mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után
kissé megint eszmélni.
– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e
nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek
szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a
fejében.
– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem
értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi
sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi
történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én
élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz
bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az
fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna
valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte
dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy
a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog
van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni,
nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!
– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár
esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva,
mindig cseppentett szélmalmok voltak.
S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé
Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő
csontja kiment a helyéből.
Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta
Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint
– okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak,
minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.
Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második
dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem
lehet.
– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam
egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a
csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal,
dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai
nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a
legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik
dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe
annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.
– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha
nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a
lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.
– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert
annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.
– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét
csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb
enyhitő szere.
– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote
nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.
– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor
fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha
nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha
nyúznának.
Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne
mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a
mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.
Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára
aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a
falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi
azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az
evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben
elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó
távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott
egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is
irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után
nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn
jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal
és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen
kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.
Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú,
sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes
vasvéget rá alkalmazta.
Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva,
hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig
ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó
képein merengve.
Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a
következő fejezetben.

VIII. FEJEZET.
Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott
herczegasszony lovagján.
Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány
szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad
rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet
úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva
alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában
kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé
elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint
tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt
óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen
akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne.
Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a
kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot
tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt
dolgaira.
A többi között így szóla hozzája:
– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk, a hol egész
könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra,
hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a
világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne
merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja,
hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra
kelni határozottan tiltva van.
– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt
ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne
féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a
vasárnapot.
– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok
körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed
megküzdeni, még ha százan volnának is.
De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az
édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta
urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását,
ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra
irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel.
Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik
esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg
sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen
jelenetnek lesznek majd tanúivá.
Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik
akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke
szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel
akarták óvni magokat.
Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s
két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült –
egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki
valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok
épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el
sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit.
Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü
embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri
asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy
fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez:
– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandja áll előttem.
Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük
jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell
a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez
istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam.
– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho –
hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a
hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se.
– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre
rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek
már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok
kiálta:
– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas
herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha
nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz
tetteitek méltó büntetéséül.
A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről.
Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél
csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni
valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így
felelt:
– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak
nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk
útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se
nem kutatjuk.
– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek
benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék!
S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel
és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le
nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán
halálra is sebesítik.
A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot,
hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a
mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába.
Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt
győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a
győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott
szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé
ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem
vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő
gazdájukat vetkőztetni.
– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki
birja, a marja.
A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s
úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították.
Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem
használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s
úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már
megbánnia kapzsiságát.
Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen
felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast
megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog
végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették
paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől,
mintha igazi varázslók lettek volna.
Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem
méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a
másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a
hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék.
A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily
szavakat intéze a bennülőhez:
– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását,
mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S
nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az
én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű
Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet
véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el
Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit
cselekedtem megszabadításodért.
Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen
heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában,
nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag
szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős
vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált
mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok –
forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a
merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don
Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt:
– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni
hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni.
Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá:
– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már
eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű
aljas teremtmény!
– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don
Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt
meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren,
úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani.
– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén,
kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a
határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a
legkeményebben megfenyíti.
A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett
volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén,
igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt
már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével
kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik
hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt.
A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két
komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges
ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a
vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön
küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát
bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket.
Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé
előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől
hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a
szemlélők mind, a tusakodás lefolyását.
A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer
oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha
kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta
volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a
sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér
abban a nyomban az egész vállát elborította.
Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant!
Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra
szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte
magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag
karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját
is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha
ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott,
lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a
silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár
ugrás után a földre terült gazdástúl.
Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta,
hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén
odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához
tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.
A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó
kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől
csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem
rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és
könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének.
Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá:
– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem
kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy
elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja
hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt
meghajolnia.
A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig
azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon.
– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének,
bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes.

IX. FEJEZET.
Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál.
A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a
hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett
Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen
állva várta be gazdáját.
Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei
által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon
rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig
küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte
szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban
Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét,
csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla:
– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk!
Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon
sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt.
Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes
volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott:
– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem
tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle
kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval
különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember
nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget,
a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő,
hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő
kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz.
Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd
felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek
egymás mellett.
Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá
Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt
keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint
maga is szeretné.
Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott a tarisznyában.
Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla:
– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy
nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából?
– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza.
– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját
könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam
könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s
nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd
elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két
külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem
ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd
össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents
egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb
leszek a legépebb almánál.
– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho
nagy élénkséggel.
– Könyv nélkül, fiam.
– De nagyon sokba kerül ugy-e bár?
– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk
belőle.
– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet
nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem
cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ
leggazdagabb emberénél!
– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem
kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog.
A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről.
Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily