Don Quijote de la Mancha - 12

számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha
ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked?
– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat,
intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem
tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt
tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne
törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem
menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak,
mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott
erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg
posztóra is.
Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult
beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok,
álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból
szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére
Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól
tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea
tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta.
A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a
mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész
még a vendéglőből hozott magával.
Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert
látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat,
mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda
iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy
szóla hozzá:
– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól,
én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a
tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek.
Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s
igy szóla:
– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e
világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon
ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek
elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való
átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam,
melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak.
Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e
szavak hangzának s ime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához
odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog
szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a
mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész
derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam,
hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt
számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó
azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt
nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni;
mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem
tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és
kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam.
Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja
meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig
kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad
milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan
fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és
követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas
uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek
győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak.
– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder –
hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod
gondolja.
– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem
fizette ki béredet?
– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy
nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra
odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy
olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy
egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy
nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy
összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat,
s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt
ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább
ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek
bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s
aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok
nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogy
nagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam
fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem
többet ép ember holtom napjáig.
– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott
kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett,
hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a
paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon
kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki
esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom,
czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem!
– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit.
– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy
gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént
Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett.
Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt
felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését,
kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja
állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg
figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az
igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő
baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint
akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon
országból vissza nem tér.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell
lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed
említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg
boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem.
– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a
világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel
legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s
aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor
lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod
az enyimre.
Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült
zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek:
– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te
szerencsétlenségedben.
– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András.
– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert
az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert
tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van
ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a
mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná.
András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap
egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult
világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen
szavakkal fordult oda Don Quijotehez:
– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer
találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne
jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az
akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten
sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a
világon!
De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg
úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni.
Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek
ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes
tökéletesen ki ne hozzák a sodrából.

XXI. FEJEZET.
Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással.
Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami
említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől
Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha
be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt
elkerülni.
A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és
Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonban komoly és
nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb
ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy
ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek
a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető
ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is
feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út
pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté
tette.
Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete,
életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a
beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem
lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket,
ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan
azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem
kiáltozza:
– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres
és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem
láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás
ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából
lett volna.
– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a
Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz,
mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen!
E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote
harsány kiáltásával egyben:
– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé
kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek!
S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát.
Sancho pedig igy szólott:
– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s
válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán
már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten
kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is
láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint
odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros
tömlő.
– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy
az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek
egészen teli ott álltak fejtől s a szerte ömlött bor volt az, a mit ez a
boldogtalan fatuskó vérnek nézett!
S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don
Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben.
Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott,
fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros
ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard,
melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat
ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a
legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy
álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira
elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki,
már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett
ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy
a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem
rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy
megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő
lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi.
A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a
borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel
tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta
szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot
összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se
találta, ily szavakra fakadt:
– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a
minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s
maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a
fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg
patakként ömlött testéből.
– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott
boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az
a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros
tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét
láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta.
– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm,
hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg
nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben.

Sancho imetten is bohóbb volt, mint gazdája alva, annyira elvették az
eszét urának igéretei.
A fogadóst majdnem kétségbeejté a lovász vizeszűsége s a gazdája által
okozott kártétel; s meg is fogadta, nem úgy lesz most mint a multkor, a
mikor olyan könnyű szerrel odább állhattak, mert most szó se legyen
semmiféle lovagi kiváltságról, szabadalomról, hanem megfizettet velök
mindent az utolsó darab bőrig, a mivel az elszakadt tömlőket
megfoltoztatja.
A lelkész kezén fogva tartá a még mindig kábult Don Quijotét, ki
határozottan azt hitte, hogy az óriás Pandafilandóval a kalandot
szerencsésen s diadalmasan befejezte, s most a Micomicona
herczegkisasszony előtt áll, térdre borult a lelkész előtt s ily
szavakra fakadt:
– Mától fogva nyugodt lehet felséged, oh magas és szépséges kisasszony,
mert ez a nyomorult teremtmény nem fog többé semmi bajt okozni; mától
fogva viszont én is fel vagyok oldva adott szavamtól, minthogy a magamra
vállalt kalandot, isten és Dulcinea segedelmével szerencsésen
kiküzdöttem.
– Nem megmondtam e? – mondá Sancho e szavak hallatára, – úgy e hogy nem
voltam ittas? Tessék-lássék, nem savanyította-e hát be uram azt az
óriást? Markomban tartom már azt a grófságot!
Ki ne nevetett volna mind a gazda, mind a szolga esztelenségén!
Nevettek is valamennyien, az egy fogadós kivételével, a ki az ördöggel
vitette mind a kettőt. Végre azonban a borbély, Don Fernando és a
lelkész – igaz ugyan, hogy nem csekély fáradsággal – ágyba fektették Don
Quijotet, a ki szemmel látható kimerűltséggel tovább aludt aztán ujolag.
Hagyták tehát aludni s kimentek a fogadó kapujába Sancho Panza
vigasztalására, hogy az óriás fejét nem tudta megtalálni; azonban még
több fáradságba került a fogadóst megbékéltetni, a ki majdnem kétségbe
volt esve tömlőinek ily váratlan elpusztulásán; a fogadósné pedig
ugyancsak keményen pattogott:
– Bár ez a kóborgó lovag soha még csak a lábát se tette volna át a házam
küszöbén. Mennyi, de mennyi kárt okozott! A multkor is adós maradt a
vacsora, az ágy, meg az abrak és a széna árával a maga meg az inasa,
lova meg a szamara számára, csak azért, mert ő kóbor lovag, hogy az
isten kergesse meg minden kódorgó társával együtt valahány csak van e
világon! S mindössze is az a mentsége, hogy ő semmiért se tartozik
fizetni, mert ez így van megírva a kóbor lovagság rendszabályaiban. Most
meg aztán ráadás fejében kilyuggatják a tömlőimet, elfolyatják a
boromat! Hogy az ő véröknek így látnám elfolyását! De ne is gondolja ám
az a lovag, hogy meg ne fizettessek mindent az utolsó fityingig, oly
igazán, a mint az a nevem a mi s az vagyok, a ki vagyok!
Ilyen s ezekhez hasonló szavakban fakadt ki nagy haraggal a fogadósné,
hű cselédje Maritornes pedig ugyancsak együtt szapult vele.
Leánya hallgatott s néha néha mosolyra vonta ajakát.
A lelkész mindnyájokat lecsendesítette s megigérte, hogy az egész kárt
úgy megtéríti a mint csak illik, s eleget tesz mind a borért, mind a
tömlőkért, a mikért oly nagyon keseregnek. Dorottya meg Sancho Panzát
vigasztalta meg, mondván, mihelyt bizonyossá lesz a felől, hogy Don
Quijote csakugyan levágta az óriás fejét, ő meg háborítatlanul birhatja
országát: neki ajándékozza a legjobb grófságot, mely az egész
birodalomban található. Sancho ebbe aztán belenyugodott, de viszont ő is
biztositá a herczegasszonyt, elhíheti, hogy igazán látta az óriás fejét,
a ki nagyobb igazság okáért, övig érő szakállt viselt; s ha most nem
lehetett is ráakadni, az az oka, hogy ebben a házban minden meg van
babonázva, a mint ő már a multkor is tapasztalta mikor itt háltak meg
éjszakára. Dorottya azt mondta, ő bizony elhiszi s azért ne is aggódjék
semmiről, olyan jól fog menni minden mint a kivánat.
Igy azután a mord-nézésü Pandafilandóval történt rettenetes párbaj után,
melynek néhány tömlő veres bor lőn az áldozata, a szívek lassanként
lecsillapulván, nemsokára a szemek is lezáródtak és néma csend
uralkodott a fogadóban.

XXII. FEJEZET.
Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok.
Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé.
Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az
istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát
fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben
vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin
sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el,
melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez
a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette,
megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta.
Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan
rátámadt e szavakkal:
– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide
vele mindennel, a mit elraboltál!
A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl
megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik
kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen
teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a
borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett,
sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége,
házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás
csodájára.
– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én
vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még
életemtől is megfosztana!
– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt
az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette.
Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily
derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt;
ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette
magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert
meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére.
A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta:
– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel
van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna,
s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem
hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll
rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől
megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből
még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került.
De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, a miért
is a két versenygő közé lépvén, őket egymástól elválasztotta, a nyerget
a földre lökte, hogy szem előtt legyen, mig az igazság kiderül, s ily
szavakra nyitotta ajkait:
– Hogy nagyságtok tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a
jó fegyvernök, mikor réztányérnak mondja azt, a mi volt, és most is és
mindörökre Mambrin sisakja lesz, melyet én becsületes párbajban vettem
el tőle, s ez által jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A
nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy
fegyvernököm Sancho engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának
nyeregszerszámát elvehesse s azzal tulajdon barmát ékesítse; ezt én
megengedtem neki, ő tehát a kivánt tárgyat el is vette; hanem hogy a
lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok
felhozni annál, hogy az ilyen átváltozás igen gyakori szokott lenni a
kóbor lovagság életében. Nagyobb bizonyság okáért tehát szaladj, fiam
Sancho, s hozd ide frissen azt a sisakot, melyet ez a jó ember
réztányérnak állít.
– No már uram, – viszonzá Sancho inkább súgva, mint fenszóval – ha a mi
igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint azt a Mambrin
sisakját, akkor csakugyan rosz lábon áll a szénánk!
– Tedd, a mit parancsoltam, – felelt Don Quijote – talán csak nem lesz
ebben a várban minden tárgy varázslat által elváltoztatva?
Sancho tehát elment a borbélytányérért, oda hozta s mihelyt Don Quijote
megpillantá, azonnal átvette tőle s igy szóla:
– Itéljenek nagyságtok magok, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a
ficzkó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, a mint én mondom. S
esküszöm azon lovagrend törvényeire, a melyhez tartozom, ez volt az a
sisak, melyet tőle elhódítottam, s azóta sem hozzá nem toldottam semmit,
sem belőle semmit el nem vettem.
– Szent igaz, – erősíté Sancho is – mert azóta, mikor uram elnyerte,
mind e mai napig mindössze csak egyetlen egy küzdelemben használta,
tudniillik akkor, a mikor azokat a szerencsétlen rabokat
megszabadította; s ha akkor ez a tányérsisak nincs, ugyancsak pórul
járhatott volna, mert annál a komediánál úgy húllott a kő, mint a
jégeső.
– Nos, uraim, – mondá a borbély – mit mondanak nagyságtok ahhoz, hogy
ezek a tisztes férfiak még mindegyre azt erősítik, hogy ez sisak, nem
pedig réztányér?
– S a ki ellenkezőt állít – pattant fel Don Quijote – annak, ha lovag,
megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, meg, hogy hazudik ezerszer is!
A mi borbélyunk, a ki szemtanuja volt az egész jelenetnek, jól ismervén
Don Quijote bogarát s tartva attól, ha nem a lovagnak adnak igazat,
hevességében igen komolylyá teheti az összeütközést, Don Quijote javára
akarta a vitát eldönteni, a miért is igy szóla a másik borbélyhoz:
– Tisztelt borbély úr, vagy nem is tudom, kihez van szerencsém,
mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét
folytatom s több húsz esztendejénél, mióta a chirurgiából a vizsgálatot
letettem; ismerem is a borbélymesterség minden eszközét egyetlen egy
szálig. Hanem ifjú koromban katona is voltam s igen jól tudom, mi a
sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyzott sisak, s ismerek sok más egyéb,
a katonaság körébe eső dolgot, főleg a mi a fegyverzethez tartozik.
Ennek folytán, bárha tisztelet annak, a ki jobban tudja, s kész leszek
mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani,
hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ezen úr kezében tart, nemcsak
hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint fekete a
fehértől, mint az ég a földtől; mindamellett azt is bevallom, hogy bárha
sisaknak tartom is, nem tarthatom egész sisaknak.
– Igaz is, hogy nem egész – szólt közbe Don Quijote – mert a fele
hiányzik, tudniillik az állazója.
– Ugy van, – erősíté a lelkész, a ki már sejté, hová czéloz az ő borbély
komája. Don Fernando és a többiek is mellette bizonyítottak.
– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel erre a megtréfált borbély – de hát
lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem
borbélytányér, hanem sisak? Megállna rajt’ az esze egy egész
universitásnak, akármilyen tudós volna is. Ez szörnyűség, ez
szemtelenség, ez összebeszélés, ez alávalóság!
Az elkeseredett borbély e kifakadása még azokat is sértette, a kik
máskülönben tréfának vették volna az egészet.
– Ki vele, az ilyen sértegető nem tisztességes emberek közé való! –
hangzék minden oldalról, s a borbély bizony pórul járhatott volna, ha e
pillanatban újabb alakok nem jelennek meg a fogadó kapuján.
Rendőrök voltak, a Santa-Hermandad tagjai.
Ezek megjelenése egy pillanatra lecsillapította a zajongó társaságot.
– Tisztelet a Santa-Hermandadnak! – kiáltá az egyik rendőr meglehetős
borizű hangon s igen vörös, borvirágos orral – micsoda zaj, minő lárma
ez itt?
S a mint körültekintett, szemei egyszerre Don Quijotén akadtak és álltak
meg.
– Nagy dolog, nagy szerencse! – kiáltá el magát egyszerre a rendőr – itt
van az a rabló, az a haramia, a kit keresünk! Itt van az, a ki a
gályarabokat kiszabadította! Előre legények, fogjátok meg!
– Micsoda?! – kiáltá fel Don Quijote olyan harsány hangon, hogy az egész
fogadó csak úgy rengett bele, a három szál poroszló pedig vezetőstől
együtt úgy remegett, mint a nyárfalevél, – ti neveztek engem rablónak és
haramiának? Haramiának, Spanyolország és la Mancha első kóbor lovagját?!
Hát rablás az, ha a tisztakezű ember a bilincsre verteknek visszaadja
szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorúltakon, felemeli az
elesteket és gyámolítja a szükségben szenvedőket? Oh, alávaló söpredék!
alacsony és fertelmes gondolkozás módotok megérdemli, hogy az ég soha se
is adja tudtotokra, mennyi dicsőséget foglal a kóbor lovagság magában s
föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek,
midőn a kóborlovagoknak nemcsak valóságát, de még árnyékát sem tudjátok
méltókép tisztelni. Jöszte hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti, a
Santa-Hermandad engedelmével legyen mondva, útonállók! Ám mondjátok meg,
ki volt az a tudatlan, a ki elfogató parancsot adott ki egy olyan
kóborlovag ellen, a milyen én vagyok? Ki volt az, a ki nem tudja, hogy a
kóbor lovagok fel vannak mentve minden törvényhatóság alól, hogy az ő
törvényök a kard, az ő itéletök az erő s az ő szabályuk saját akaratuk?
– Ki volt ismétlem az a híg eszű, a ki nem tudja, hogy egyetlen egy
nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a mennyire a kóbor
lovag szert tesz abban az órában, a melyben lovaggá ütik s magára
vállalja a lovagság terhes foglalkozását? Fizetett-e a kóbor lovag
valaha adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van-e
szabó, a ki számlát nyujtson be nála a számára készített ruhákért?
Volt-e várúr, a ki, ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna
valaha? Van-e király, a ki asztalához ne ültetné? Van-e szenvedő, a ki
magát védelmére ne bízná? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor
lovag e világon, a kinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga négyszáz
botot ne adjon négyszász poroszlónak, ha fel merik tartóztatni utjában?
A mig Don Quijote ekképen pattogott, addig a lelkész egyre azzal
csitította a poroszlót, láthatják, Don Quijote minden tettéből,
vettéből, hogy nincs helyén az esze; ne is üzzék-fűzzék tovább a dolgot,
mert ha elfogják és bekisérik is, úgy is csak kieresztik megint mint
afféle bolondot. Azonban az a rendőr, kinél az elfogató rendelet volt,
azt felelte rá: neki semmi köze Don Quijote bolondságához; neki csak az
a kötelessége, hogy főnöke rendeletét foganatosítsa s ha egyszer
elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor szabadon eresztik is.
– Mind elhiszem – jegyzé meg a lelkész – hanem azért most még se