Don Quijote de la Mancha - 17

következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt
pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az
ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta:
Ugyan rútúl megjártátok
Roncesvallesnál, francziák!
– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak
hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a
paraszt?
– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi
ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és
lakodalomról szólana.
E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá:
– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre
van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája?
– Uram – viszonzá a legény – nem vagyok idevaló, mindössze is csak egy
pár napja, hogy egy helybeli gazdag földművest szolgálok, a kihez
béresnek állottam. Ebben a házban itt szemközt a helybeli pap meg az
egyházfi laknak, ezek közül valamelyik, úgy hiszem, majd tud hírt adni
nagyságodnak arról a herczegasszonyról, mert nálok egész Toboso
lakossága be van írva. A mi engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik
itt egyetlen herczegasszony se, mert én legalább soha egynek a hírét se
hallottam; előkelő úriasszonyok már még is csak inkább akadnak, a kik
egyébiránt a magok házában mind herczegasszonyok lehetnek.
– Akkor tehát ezek között lesz az, a kiről én kérdezősködöm – mondá Don
Quijote.
– Meglehet – viszonzá a legény – de most adjon isten jó egészséget, mert
már hajnalodik, nekem pedig nap feljötte előtt künn kell lennem a mezőn.
S azzal öszvéreit megcsapkodta s nem figyelt többé újabb kérdésre.
Sancho látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is,
így szóla hozzá:
– A hajnal egyremásra közeledik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő,
hogy a nap itt lepjen az utczán bennünket. Jobb lesz, ha kimegyünk a
városon kívül s nagyságod elvonul valami közel sűrűségbe, én meg majd
nappal megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én kegyelmes
asszonyom háza, vára vagy palotájáért; s nagyon szerencsétlennek kellene
lennem, ha meg nem találnám. Ha pedig megtalálom s ő kegyelmességével
beszélhetek, majd megmondom neki, hol és mikép várakozik nagyságod arra,
hogy parancsát vehesse s tisztelkedhessék.
– Kevés szóban ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho! – viszonzá Don Quijote
– s én mindazt, a mit mondottál, helyeslem és szíves örömest elfogadom.
Jöszte, fiam, keressünk helyet, a hová én elvonuljak, te meg térj majd
vissza, hogy a mint említetted, felkeresd, meglásd és megszólítsd
imádott hölgyemet, a kinek okosságától és udvariasságától a csodással
határos kegyeknél is többet várok.
Sancho alig várta, hogy urát a faluból kivezethesse, hogy ki ne
tudódjék, mekkorát hazudott, mikor a Sierra Morenában azt állította,
hogy Dulcinea részéről feleletet hozott. Igy tehát erőnek erejével
sürgette a távozást, mely meg is történt azonnal, s mintegy két
futamatnyi földre egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, a melybe Don
Quijote elrejtőzék, míg Sancho a hajnal hasadtával ujra visszaindult a
városba, Dulcinea felkeresésére. E küldetésben s e küldetés folytán
azonban olyas nevezetes dolgok történtek, a mik egészen új figyelemre és
új szakaszra érdemesek.

V. FEJEZET.
Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát?
Az előbbi szakasz végén említettük, hogy Don Quijote a nagy Toboso
közelében lévő pagonyban vagy erdőcskében elrejtőzvén, hajnal hasadtával
megparancsolta Sanchonak, térjen vissza a városba s jelentse hódolni
kivánó tiszteletét señora Doña Dulcineának, a kit esdekelve kér, legyen
oly kegyes s mutassa meg magát ezen ő fogoly lovagjának s méltassa
áldására, hogy általa minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban
a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy úgy
jár el majd egészen a hogy parancsolták s most is olyan kedvező
válaszszal fog visszatérni mint az előbbi alkalommal.
– Eredj hát fiam – így intézé hozzá szavait – s meg ne zavarodjál, ha
majd a főúri méltóság azon napja előtt állsz, melynek fölkeresésére
indultál. Oh boldogabb te a világ minden fegyvernökénél! Szedd össze az
eszedet s beszélj okosabban mint valaha. Vigyázz meg minden legapróbb
jelecskét, hogy és mint fogad; komoly lesz-e vagy mosolygó; behunyja-e a
szemét vagy kinyitja? végig simítja-e a haját vagy sem? Szóval mindent,
mindent megfigyelj, mert mindezekből a jelekből a jóra vagy roszra lehet
következtetni. Menj, barátom, s vezessen téged nagyobb szerencse az
enyimnél s térj vissza sokkal fényesebb sikerrel, mint a milyet én e
keserves magányban félek és várok, a melyben engem egyedül hagysz.
Megyek, s nemsokára megint itt is termek – viszonzá Sancho – s csak
bátorítsa nagyságod addig is azt a kis szívecskéjét, a mely most aligha
nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy a mint mondani szokták, a ki
mer nyer, megtalálja zsák a foltját s ki lehet ugratni a nyulat a
bokorból. A mit csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg
kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát: most a mikor nappal
lesz, majd ráakadok könnyebben mint magam is gondolnám s ha egyszer
megtaláltam, akkor csak tessék a bajt rám bízni.
– Már az igaz, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – ugyancsak hajánál fogva
szoktad ezt a sok közmondást ide czibálni s adja isten, hogy az én
dolgom jobban üssön ki mint a te idézgetéseid.
E szavak után Sancho oldalba ütötte szamarát, indult, Don Quijote pedig
lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében
szomoru és zűrzavart gondolatokkal; s most mi is magára hagyjuk és
követjük Sanchot, a ki ép úgy meg volt zavarodva s ép úgy tépelődött
távoztakor mint magára maradt gazdája; elannyira, hogy alig érve ki a
pagonyból, mihelyest arról meggyőződött, hogy gazdája már nem látja:
leszállt a szamárról, odaűlt egy fa tövébe s igy kezde szólni magához:
– Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán
valamelyik szamarát megy keresni a mi elveszett? Nem biz azt. De mit
keres tehát? Keresek, a minek senki ellent nem mondhat, egy
herczegasszonyt, a főuri méltóság napját és egész menyboltozatát. S
ugyan hol fogod megtalálni a mit mondasz, Sancho? Hol? A nagy Toboso
városában. No jó; de kitől viszsz neki üzenetet? A nagyhirű Don Quijote
de la Mancha lovagtól, a ki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a
szomjazónak s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hogy
az a herczegasszony hol lakik? A gazdám azt mondja bizonyosan valami
királyi palotában, vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a
kisasszonyt valaha? Dehogy láttam. De nem csak én nem, hanem még maga a
gazdám se. S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendin is lesz, ha a
tobosoiak megtudják, hogy te herczegnőnek nevezed és czímezed a
falujokbeli parasztleányt: azt gondolják, hogy merő gúnyt akarsz űzni
belőlök, rád haragusznak, rajtad ütnek s úgy eldöngetnek, hogy nem marad
benned egy porczika eleven. Ez bizony mind megtörténhetik, s akkor aztán
az ördög elviheti az egész mesterséget!
Itt elhallgatott s jó ideig gondolkozva, magában töprenkedve szótalanul
bámult a világba. Végre, mintha valami váratlan reménysugár csillant
volna föl lelkében, derűlni kezdő arczczal így szóla:
– Hm. Ez nem rosz; ebből még nőheti ki magát valami. Ez az én gazdám
ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilencz,
én meg egy hijján húsz vagyok, nem kisebb bolond ő nála, mért követem és
szolgálom, ha ugyan igaz a mit a közmondás tart: „a milyen a gazda,
olyan a szolgája,“ két bolond egy pár. Minthogy pedig ő sűlt bolond, a
mint hogy valóban az, még pedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb
esetben felcseréli egymással s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg
feketének, a mint akkor is látszott mikor a szélmalmokat óriásoknak
mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges
hadseregeknek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni
vele, hogy a legelőször szemünk elé kerülő paraszt asszony, az a
Dulcinea kisasszony. Ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő
esküdözik, én káromkodom; ha pöröl én még jobban pörölök, úgy hogy
mindig enyim lesz az utolsó szó ha az ördög elvisz is. Ezzel a
makacskodással talán elérem azt, hogy ilyes követségekbe soha se küld el
többé, látva milyen rosz híreket szoktam neki hozni rendesen. De talán
azt is könnyű lesz elhitetni vele, hogy valami gonosz varázsló, a kikkel
mindig vesződik, az változtatta el a kisasszony alakját, csakhogy neki
bajt és kellemetlenséget okozzon.
Ezen gondolatba Sancho Panza bele is nyugodott s meg volt győződve róla,
egészen rendin a szénája. Ott maradt most már helyben egész estig,
pihenve a hűvösön, mig gazdája meg majd kinézte a szemét s nyakát
mindegyre nyujtogatta, lesve várva jön-e már az ő fegyvernöke a kedvező
üzenettel. Sancho terve olyan jóra durrant, hogy a mikor alkonyat tájban
illendőnek tartotta már a visszatérést s szamarára akart pattanni:
látta, hogy Toboso felől három paraszt asszony tart feléje három
szamáron. Sanchonak se kellett több ennél, hanem a mint csak verhette
sarkával a szamarat, úgy verte, s a mint csak rohanhatott, úgy rohant
azonnal gazdája felé.
Alighogy Don Quijote észre vette, feléje kiálta:
– Nos, Sancho barátom? Fehér vagy fekete krétával jegyezzem meg e mai
napot?
– Legjobb lesz ha vörössel jegyzi meg nagyságod mint az ünnepeket
szokták a kalendáriumban – viszonzá Sancho.
– Igy tehát jó hírt hoztál? – kiáltá fel Don Quijote.
– Olyan jót – válaszolt Sancho – hogy nagyságodnak egyéb teendője sincs,
mint kapja Rocinantet és siessen ki a tisztásra Dulcinea del Toboso
kisasszony fogadására, a ki két udvarhölgyével közelít nagyságod felé.
– Szentséges isten! Mit mondasz Sancho! – kiáltá fel Don Quijote –
Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akard hamis örömmel megörvendeztetni
igazi búbánatomat.
– Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha nagyságodat megcsalnám – viszonzá
Sancho – kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy nagyságod az
igazság felől meggyőződhessék. Rajta, rajta uram ha meg akarja látni
kegyelmes herczegasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval
úgy, a mint illik. Mind hölgyei, mind ő maga csupa arany, egész
gyöngyfüzér, tetőtől talpig gyémánttal, rubinnal borítva, selyembe,
bársonyba öltözve. Fürtjeik szabadon lebegnek vállokra s mind meg annyi
napsugár, mely a szellővel játszadozik. Mindenek fölött pedig olyan
pettyezett paripákon jönnek, mint egy pár dúcz! soha szebbet azoknál!
– Párducz, Sancho, párducz – igazítá ki Don Quijote.
– Egy pár dúcz vagy párducz, az mind egy ördög – viszonzá Sancho. –
Egyébiránt akármin jönnek is, olyan előkelő úri asszonyságok, hogy
ritkítják párjokat. Különösen az én kegyelmes asszonyom Dulcinea, az
egészen enni való!
– Jerünk, Sancho fiam, – mondá Don Quijote – s jutalmáúl ezen a mily
kevéssé remélt ép oly jó híreknek, ezennel odaigérem neked legelső
kalandomban ejtendő legjava zsákmányomat, vagy ha ezzel be nem érnéd,
akkor hát az idei három kis szamár csikót, a végrendeletemben említettek
párjait.
– Már én csak inkább a csikókhoz állok – jegyzé meg Sancho – mert, hogy
az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e vagy sem, azt előre tudni
nem lehet.
E közben már kiértek az erdőségből s közelökben megpillanták a három
paraszt asszonyt. Don Quijote végig-végig jártatta szemeit az egész
tobosoi úton, mivel a három asszonyon kívül egy lelket sem látott
vidékszerte: szörnyen megzavarodott s azt a kérdést intézte Sanchohoz:
valjon a városon kivül vált-e el tőlök?
– Hogyan, a városon kivül? – viszonzá ez – talán farkas sötétje van
nagyságod szemén, hogy nem látja, hogy ezek azok a kik itt jönnek s
ragyognak úgy, mint maga a nap fényes délben.
– Én, Sancho – válaszolt Don Quijote – mindössze is csak három paraszt
asszonyt látok három szamáron.
– Uram szabadíts meg a gonosztól! – kiáltá fel Sancho – hát
lehetséges-e, hogy nagyságod ezt a három párduczot, vagy minek is
mondja, melyek olyan fehérek mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom
Istenemre, szálankint tépném ki a szakállomat ha igaz lenne.
– Már pedig én határozottan állítom, Sancho – mondá Don Quijote – oly
igaz hogy ezek szamarak, a mily igaz, hogy én Don Quijote vagyok te meg
Sancho Panza. Nekem legalább azoknak látszanak.
– Hallgasson, uram, – erősködék Sancho – s egy szót se többet. Siessen
inkább tisztelkedni szíve királynéjának a ki már egészen itt van
előttünk.
S ezzel leugorva szamaráról, a három parasztasszonyok egyikének szamarát
megfogta kötőféken s előtte mind a két térdire földre bocsátkozva így
szóla hozzá:
– Királynéja, fejedelemasszonya és herczegnéje a tökéletességnek, legyen
nagyságod és magasságod oly kegyes s fogadja szívesen ezen fogoly
lovagjának hódolatát, a ki egészen márvány szoborrá van amott merevűlve
s nagyságod fenséges jelenléte által úgy megzavarodva, hogy azt se tudja
fiu-e vagy leány. Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyvernöke, ő pedig az
elkényszeredett Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag.
Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett s kimeresztett
szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, a kit Sancho
királynénak és herczegasszonynak czímzett. Mivel azonban egyebet se
látott benne egy kerek arczú, tenyeres talpas paraszt leánynál: csak
bámúlt nagy csodálkozással s egy szó kevés, de annyira sem merte nyitni
ajakát. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni
csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták térden s
társok utját ekképen elállani. A csendet azonban először is a
feltartóztatott törte meg, a ki egész haraggal és felindulással így
szóla:
– Menjenek a pokol fenekébe s hagyjanak békét nekünk, a kiknek sietős az
utunk.
Mire Sancho így válaszolt:
– Oh herczegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nem
akar-e ellágyulni a midőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a
kóbor lovagság támaszát és oszlopait?
A mit a másik asszony hallva, rá kiáltott:
– Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám milyen csúfot akarnak űzni
ezek az uracskák az ilyen magunk szőrű parasztokból, mintha bizony mi öt
ujjunknál se tudnánk tovább számlálni! Elkotródjanak előlünk s hadd
menjen kiki békével a maga utján.
– Kelj föl, Sancho – mondá e szavakra Don Quijote – mert immár látom,
hogy a szerencse még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden
utat elállt, a melyen csak némi enyhülés juthatna is be zaklatott
keblembe. Te pedig, oh minden óhajtható tökély összessége, te minden
emberi jelesség tetőfoka: habár az álnok varázsló ki engem üldöz,
ködfellegeket borított is szemeimre s csak is egyedül ezekre, nem
másokra nézve alakította át a te páratlan szépségedet egy szegény
parasztleány képivé: ha ugyan az én arczomat viszont a te szemeidet
elrémítő szörnyeteggé nem varázsolta át, oh akkor esdekelve kérlek, vess
reám egy nyájas bátorító szempillantást, s légy kegyes ezen magam
megalázásában és térdem meghajtásában, melylyel átváltoztatott
szépségednek hódolok, azon teljes odaadást ismerni fel, melylyel kész
szolgád kivánok lenni és maradni.
– Mit darál ez a madárijesztő! – kiálta föl a leány – Értem is én az
ilyen czifra beszédeket! Menjen Isten hírével s térjen ki az utból, azt
még meg is köszönöm.
Sancho ki is tért s utnak eresztette nagy boldogan, hogy ily
szerencsésen kimenekűlt a kelepczéből. A Dulcineát ábrázoló parasztleány
alighogy kiszabadult, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta
szamarát s nyargalva rontott neki a mezőségnek. A mint azonban a szamár
úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette
tréfára a dolgot, hányta vetette magát s addig rugdalózott, a míg
Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette. Don Quijotenak se kellett
több, rohant tűstént segítségére, Sancho is futott, hogy a nyerget
megigazítsa. Fáradságok azonban fölösleges volt; mert még oda sem
érkeztek, mikor az elvarázsolt Dulcinea már talpon termett, egy
rántással helyre igazítá a nyerget, aztán nehány lépésnyire hátrább
nyomult, majd sebes futvást neki szaladt a szamárnak s úgy felpattant a
nyeregbe, mintha a szöcskétől tanulta volna az ugrást.
– Lánczhordta! – kiálta fel Sancho – a mi kisasszonyunk könnyebb a
sólyomnál s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb
cordovai vagy mejikoi lovas is. De még az a két udvari kisasszony, az se
kutya ám! Ni, hogy rohannak mind a hárman mint a veszedelem!
Csakugyan úgy is volt, mert a mint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik
kettő is utána rontott s fél mérföldnyinél hamarább még csak hátra sem
tekintettek.
Don Quijote szemmel kisérte nyomukat, s midőn már eltűntek előle,
odafordult Sanchohoz e szavakkal:
– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Üldöznek e hát engem csakugyan a
varázslók. Látod, mennyire kiterjed álnokságuk s ellenem forralt
haragjuk, úgy hogy még attól is megfosztanak, hogy szabadságom urnője a
maga teljes épségiben és valóságában áldhassa meg fegyvereimet!
– Alávaló czudarok! – kiálta föl e szavakra Sancho – ármányos,
gonosztevő boszorkányosai! Bár csak úgy láthatnálak mindnyájatokat
állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a füstölt halat kopótyujukon. De
hát megfoghatatlan, miért láttam én mégis oly tündöklő szépnek, oly
herczegileg ragyogónak, hogy majd a szemem világa is elveszett bele!
Volt a nyergén, uram olyan nyeregtakaró, a minek gyöngye, gyémántja
megért egy, fél országot!
– S oh, hogy én mind ezt nem láthattam, Sancho! – kiálta fel Don Quijote
– mégegyszer is mondom, de mondom még ezerszer is, nincsen ember nálam
szerencsétlenebb!
Bizony nagy megerőltetésébe kerűlt a semmirekellő Sanchonak, hogy ily
szép szerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára, nevetését
tartóztatni tudja. Végre aztán sok hasonló szavak váltása után ujra
felkaptak paripáikra s utra keltek Barcelona felé, a hová ideje korán el
akartak jutni, hogy részt vehessenek amaz ünnepélyekben, melyeket a
hires városban évenként tartani szoktak. Mielőtt azonban odaérkeztek
volna, sok olyas dolog történt még velök, a mik minden tekintetben
méltók arra, hogy megirassanak és elolvastassanak a mint továbbat
látható is lészen.

VI. FEJEZET.
Különös kaland a Halál udvarának szekerével.
Mélységes mélyen elgondolkozva haladt elébbre a maga utján Don Quijote s
eszét folytonosan azon a gonosz játékon, jártatá, melyet vele a
varázslók űztek, a kik Dulcineáját ama rút alakká változtatták s el sem
tudta képzelni, mi módon volna lehetséges annak előbbi alakját
visszaszereznie. S ezen gondolataiba oly mélyen bele merűlt, hogy észre
sem vette, mikor Rocinante kantárszíja kicsúszott a markából, mire a
paripa megérezvén a nyert szabadságot, minden lépten nyomon megállt,
hogy jót harapjon a zöld fűből, melynek ama mezőség bőviben volt.
Kábultságából Sancho Panza térítette magához, ki is ekképen szólítá meg:
– Señor, a szomoruságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára
teremtették; de ha az emberek tulságosan neki adják magokat a
búbánatnak, akkor ők lesznek oktalan állatokká. Szedje össze magát
nagyságos uram, térjen magához, fogja meg Rocinante kantárját, viduljon
és ébredjen föl s legyen olyan jókedvű, a milyennek a kóbor lovagnak
lennie kell. Mi az ördög bántja? Micsoda elcsüggedés ez? Hordjon el a
sátán minden Dulcineát valahány csak van e világon, mert csakugyan
többet ér egyetlen kóbor lovag épsége, mint valamennyi elbűvölés meg
átváltozás a föld egész kerekségén.
– Hallgass, Sancho – mondá Don Quijote nem valami nyájas hangon –
hallgass, ismétlem, s ne káromold azt az elvarázsolt úrhölgyet, a kinek
szerencsétlenségeért én egyesegyedül csak magamat okozhatom; az ő
boldogtalansága azon irígységből ered, melylyel a gonoszok én ellenem
viseltetnek.
– Magam is azt mondom – viszonzá Sancho, – a ki ezelőtt látta és most
látja, hol van az a szív, a melyik meg ne síratná?
– Te bízvást mondhatod ezt, Sancho – folytatá Don Quijote, – mert te
eredeti szépségének teljességében láttad, minthogy a varázs arra nem
terjedt ki, hogy a te látásodat megzavarja vagy az ő ragyogó tulajdonait
előled elrejtse; egyedűl én ellenem és az én szemeim ellen irányul ez
elbűvölés mérgének egész ereje.
S bizonyosan folytatta volna még e kesergését, ha e pillanatban egy
kocsi nem megy az uton keresztül, a mely olyan különös alakokkal volt
tele, hogy furcsábbakat már képzelni sem lehet. A ki az öszvéreket
kocsis minőségben hajtotta, rút ördög volt. A kocsi egészen nyitott
vala, minden ernyő s minden kas nélkül. Az első alak, melyet Don Quijote
szeme megpillantott, maga volt a halál, emberi ábrázattal. Mellette egy
angyal foglalt helyet, jókora festett szárnyakkal, emitt egy császár,
fején – a mint látszék – arany koronával; a halál labainál a Cupidonak
nevezett mythologiai alak ült, bárha most bekötetlen szemmel, de azért
íve, tegze és nyilai nála voltak. Jött velök még egy tetőtől-talpig
fegyverbe öltözött lovag is, ki azonban nem hordott sem sisakot sem
vassüveget, hanem különféle színű tollakkal ékesített kalapot. Ezeken
kívül még több más meg más képű és öltözetű alakok.
A találkozás egészen váratlan lévén, némileg maga Don Quijote is meg
volt lepetve, Sanchonak meg épen inába szállt a bátorsága. Don Quijote
azonban csakhamar felvidult annak reményében, hogy itt valami rendkívüli
s veszélyes kalandra lesz kilátás. Ezen gondolattól s azon készségtől
ösztönöztetve, hogy bárminő veszedelembe is belerohanjon, utját állta a
szekérnek s nagy fenszóval és fenyegető hangon kiálta:
– Szekeres, kocsis, vagy ördög, vagy akárki légy is, mondd meg tüstént,
hogy ki vagy, hová mégy s miféle népet viszsz a talyigádon?
Mire az ördög a kocsit megállítván, szelíden így felelt:
– Mi uram, szinészek vagyunk, s Angulo el Malo társaságához tartozunk.
Ma reggel, minthogy épen egy hete urnapjának, ama faluban ott túl a
dombon, a „Halál udvara“ czimű darabot játszottuk el s ma este ujra el
akarjuk játszani ebben a faluban is, mely egészen ide látszik. S
minthogy a két hely egymáshoz ily közel van, meg akartuk magunkat
kimélni a vetkőzés és ujra öltözés, s arczfestés fáradságától, így tehát
mindnyájan magunkon tartottuk jelmezünket. Az az ifjú a halált adja, a
másik egy angyalt, ez a nő az igazgató neje, a királynét, a másik egy
katonát, emez a czászárt, én meg az ördögöt s egyike vagyok a darab
legfőbb személyeinek, a minthogy ezen társaságban az első szerepeket
szoktam játszani. Ha nagyságod felőlünk még egyebet is akar tudni,
kérdezzen tetszése szerint s én kész leszek mindenre megfelelni
pontosan, mert magam lévén az ördög, előttem semmi rejtve nem maradhat.
– Kóbor lovag szavamra mondom – viszonzá Don Quijote – mikor ezt a
szekeret megpillantottam, azt képzeltem, valami nevezetes kalandra lesz
kilátásom. Most azonban azt mondom, jó ha az ember alaposan vizsgál meg
előbb valamit, mielőtt komolyan csalódhatnék. Menjetek isten hirével, jó
emberek, játszátok el darabotokat s ha talán valamiben javatokra
válhatok, szóljatok bátran, én szíves örömest megteszem, mert
ifjúságomtól fogva mindig szerettem a színészetet s már gyermekkoromban
is éltem-haltam a komédiáért.
Még folyt e beszélgetés, midőn a véletlen úgy akarta, hogy a társaság
még egy másik tagja is odaérkezzék, a ki bohócznak volt öltözve s teli
aggatva csörgetyűkkel, egy bot végén meg három felfujt marhahólyagot
tartott, a mik erősen oda voltak kötözve pálczájához. Alig hogy
odajutott Don Quijote mellé, elkezdett a bottal hadonázni, a hólyagokat
földhöz pufogatta s tett olyan bakugrásokat, hogy a csörgők zajosan
csörömpöltek. Ez a szokatlan látomány annyira megijeszté Rocinantét,
hogy Don Quijote minden ereje megfeszítése daczára is, fogai közé kapta
zabláját, s oly könnyűséggel iramodot neki a mezőnek, a milyen
gyorsaságot az ő csont vázának darabjairól feltenni soha sem lehetett
volna.
Sancho látva, mily veszedelemben forog gazdája, mindjárt leugrott
szamaráról, s a mint csak futhatott, úgy futott segítségére; mire
azonban odaérkezett, már akkor Don Quijote a földön nyúlt el
Rocinanteval egyben, a ki gazdájával együtt maga is földre terült, a
minthogy Rocinante csintalansága és ficzkándozása rendesen mindig ilyen
szomorú véget szokott érni. Azonban alig hogy Sancho leszállt a
szürkéjéről Don Quijotenak segíteni: az a hólyag pufogató ördög a
szamárra pattant s verte kegyetlenűl a hólyagokkal, mire a csacsi sokkal
inkább a félelem és az ütések okozta szokatlan zaj, semmint talán a
fájdalom miatt, inaszakadtában rohanni kezdett a mezőn s egyenesen a
falu irányában, hol a szinészek darabjokat el akarták játszani.
Sancho mind szamarának nyargalását, mind gazdájának földre terülését
látta, s nem tudta hamarjában elhatározni, hogy a két baj közül előbb
melyiken segítsen? Végre azonban mint hű cseléden s jó fegyvernökön
nagyobb hatalma lett rajta a gazdája iránti szeretetnek semmint a
szamarához való ragaszkodásnak, bárha mindannyiszor, a hányszor a
hólyagokat fensuhogni s aztán szamara oldalára alázuhanni látta, úgy
esett neki, mintha kést forgattak volna meg a szívében, s örömestebb
eltűré, ha mindezen ütések a tulajdon szemebogarát érik, mint szamarának
akár csak farkaszőre legkisebb szálacskáját. Ily folytonos gyötrődés
között ért oda Don Quijotehoz, a kinek sokkal roszabbúl állt a szénája
mint maga szerette volna; Sancho felsegíté Rocinantéra, de aztán tüstént
így szóla:
– Nagyságos uram, elvitte az ördög a szamarat!
– Micsoda ördög?
– Az a hólyagos – viszonzá Sancho.
– Majd visszaszerzem én – mondá Don Quijote – rejtőzzék bár véle a
poklok legmélyebb és legsötétebb fenekére. Kövess, Sancho, im a kocsi
lassan halad, s az eléje fogott öszvérekkel fogom kárpótolni szamaradban
szenvedt veszteségedet.
– Sohse fáraszsza magát nagyságod – jegyzé meg Sancho – s fékezze
haragját, mert ha jól látom, az ördög leszállt már szürkémről, s ez
koczog is már visszafelé.
S csakugyan úgy is volt, mert az ördög készakarva leesett a szamárról,
hogy Don Quijotet meg Rocinantet utánozza, s azután ő maga gyalog
tartott a falunak, a szamár meg vissza gazdájához.
– Mindazáltal igenis méltó lesz – jegyzé meg Don Quijote – az ördög
illetlenségeért a kocsin menő társaság valamelyik tagján bosszút állani,
akár magán a császáron.
– Verje ki ezt az eszéből nagyságod, – felelt Sancho – s fogadja el
tanácsomat, mely abból áll, sohase kössön bele komédiásokba, mert azok
nagyon ármányos emberek. Azokat csak messziről meg a színpadon jó látni,
de azontúl semmi köze se légyen velök.
Don Quijote azonban nem méltatta figyelemre Sancho tanácsát; a szekér
felé rugtatott, mely már egészen közel volt a faluhoz s rájok kiáltott
fenhangon:
– Megálljatok, várjatok, könnyelmű és heje-huja népség, hadd értessem
meg veletek, hogyan kell bánni azon szamarakkal és barmokkal, melyek a
kóbor lovagok fegyvernökeinek igaz jószágai.
Don Quijote oly harsány hangon kiáltozott, hogy a szekérbeliek is
meghallották, meg is értették s a szavakról azon szándékra
következtetve, melyet a lovag ellenökben táplált, a Halál abban a
nyomban leugrott a kocsiról, utána a császár, meg az ördögkocsis és az
angyal, de még a királyné és a Cupido is. Mindnyájan köveket ragadoztak
és sorba álltak, hogy Don Quijotet majd odaérkeztekor kavicszáporral
fogadják.
Don Quijote látva, milyen harczrakész csapattá tömörülnek, hogyan emelik
karjokat s mily fenyegető állást foglalnak el, hogy a köveket egész
erővel rá zúdítsák: Rocinante kantárát visszarántotta s azt hányta,
vetette fejében, mi módon támadhatná meg őket, úgy hogy magát csak a
lehető legkisebb veszélynek se tegye ki. A mig így állt, Sancho is
odaérkezett melléje s látva, mily ügyesen összeillesztett csoporttá
alakultak, így szóla:
– Bizony nagy bolondság lenne ebbe a kalandba bele vágni, mert elhiheti
nagyságod, hogy az ilyen kőzápor ellen nincs a világon semmi, a mi az
embert megvédhetné, legfölebb ha valami érczharangba bujik bele s abban
rejtőzik el. Azután meg azt is figyelembe kell venni, hogy az nem
bátorság, hanem valóságos vakmerőség, ha egy magános ember neki ront egy
egész hadseregnek, a melyben még a halál is szolgál, a császár maga
viaskodik, s úgy a rosz mint a jó angyalok is az ő pártján vannak. S ha