Don Quijote de la Mancha - 07

de mind a maga tulajdon elcsavart eszéből meríte. Félbenszakasztás
nélkül így folytatá:
– Ez a szemben álló hadsereg különféle nemzeteknek népeiből áll: imitt
azok foglalnak helyet, kik a nagyhirű Xanthus édes vizét iszszák; amott
azok, kik Boldog-Arábiában a legfinomabb és legdrágább aranyat mossák.
Ott a numidiaiak, a kiknek csak kötve lehet hinni, ott a persák, kik
íveikről és nyilaikról híresek, a partusok és médek, kik
visszafutamlással harczolnak; távolabb a sátorverő arábok, azután az ép
oly fehér mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú éthiopok, s más
számtalan nemzetbéliek, kiknek arczát látom és felismerem ugyan, azonban
nevökre nem emlékezem. Ebben a másik hadseregben pedig itt jönnek azok,
kik az olajfás Bétis kristálytiszta forrásait iszszák, és azok, kik
arczukat a mindig gazdag és aranyos Tajó nedvével simítják és
fényesítik; s azok, kik a fenséges Jenilnek hasznos habjait élvezik, s
azok, – ott, ott azok az aranykalászokkal koszorúzott gazdag manchaiak,
a gót vér régi maradványai, kik a hullámos Pisuergábán fürdenek, mely a
világ első folyam-fürdeje lenne, csak oly sokszor ki ne száradna, s csak
ajjal-bajjal felfogott vizében olyan átkozott rosz szagú kendert ne
áztatnának!
Teremtő szent Istenem! De hány meg hány országot említett, hány meg hány
nemzetet sorolt elé még ezeken kivül, s valamennyi nevét oly gyorsan
pergette le nyelvén, hogy Sancho kábultában majd ledőlt a szamaráról.
Jobbra balra nyujtogatta a nyakát, szeme szája nyitva volt a nagy
nézésben, mig utóljára megint csak szokott kételkedése vett erőt rajta s
e szavakban fakadt ki:
– Most mindjárt az ördög vigyen el engemet, ha mindazon emberek, vagy
óriások, vagy lovagok közül, a kiket nagyságod felsorolt, csak egyetlen
egynek a kis körme mutatkozik is ezen az egész tájékon. Én legalább
csakugyan egyet se látok, s tartok tőle, hogy az egész megint olyan
varázslat lesz, mint a múlt éjszakai kisértetek.
– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltá fel Don Quijote – avagy nem hallod-e a
lovak nyerítését, a trombiták harsogását, s a dobok pörgését?
– Nem hallok én semmi mást – viszonzá Sancho – mint juhok és birkák
töméntelen bégetését.
S ez valóban így ís volt, mert a két nyáj már egészen közelökbe
érkezett.
– A félelem az oka, hogy se látsz, se hallasz – jegyzé meg Don Quijote
kicsinylőleg. – Vonulj félre, s hagyj magamra engemet, vagyok én
egymagam is elegendő arra, hogy győzelmet szerezzek azon félnek a
melyhez csatlakozom.
S e szavak kimondása után tüstént sarkantyuba kapta Rocinantét, s az
előre szegzett dárdával, a lovától kitelhető legnagyobb sebességgel
száguldott alá a dombocskáról.
Sancho utána kiabált:
– Forduljon vissza, señor Don Quijote! Megálljon! Látok már, tudom már!
A nagyapám szakállára esküszöm: semmi egyebet mint juhokat és birkákat
készül megtámadni! Megálljon! Hiszen csak a vak nem látja, hogy nincs
itt se óriás, se lovag, se oroszlán se macska, se fegyver, se paizs, se
égszinkék, se pokolfekete. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen
irgalmas bűnös lelkemnek!
Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem a helyett inkább
fenszóval kiálta:
– Rajta vitézek, kik a neki gyürkőzött karu bátor Pentapolin császár
lobogóit követitek s azok alatt harczoltok, utánam, csak utánam
valamennyien, s meglátjátok mily könnyű szerrel állok boszút az
ellenségen, Alifanfaron de la Trapobanán!
Ezeket mondván közibe rontott a juhnyáj seregnek s oly bátorsággal és
hevességgel kezdé az állatokat felnyársalgatni, mintha valósággal
halálos ellenségeit öldösné.
A pásztorok és bojtárok, kik a nyájat hajtották, rákiabáltak hagyjon fel
vele, azonban látván, hogy ez mind nem használ, leoldották parittyáikat
s füleit hatalmas kavicsokkal és kövekkel köszönték.
Don Quijote föl se vette a köveket, hanem majd ide majd oda ugratva
felkiálta:
– Hol vagy, kevély Alifanfaron? Jer szembe velem ki, egyes magános lovag
vagyok, ki szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni s életedet venni
annak büntetéseül mit a garamantai hős Pentapolin ellen elkövetsz.
Minthogy ő mindegyre folytatta a szurkálást dárdájával, utoljára a
pásztorok sem vették tréfára a dolgot, hanem ugyancsak sűrűen zúdították
a köveket, s nem igen nézték feje mellett repülnek-é el vagy fejét is
találják. A sok kőcsapásra a szerencsétlen lovag végre leszédült a
nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, látták mozdulatlanúl feküdni a
földön, s magok is egészen halálnak válltak, mert azt gondolák, hogy
megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat,
felnyalábolták a leszúrt birkákat s aztán nagy sietve odább állottak.
Sancho ezen idő alatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit és
szakállát tépte s átkozta az órát és pillanatot melyben vele,
szerencsétlenségére, megismerkedék. Mikor azonban, látta, hogy a földre
rogyott, a pásztorok pedig távoztak már: lement a dombról, odasietett
hozzája s így szóla:
– Hát nem megmondtam-e, señor Don Quijote, térjen vissza, hiszen csak a
vak nem látta, hogy ezek nem hadseregek, hanem juhnyájak.
– Oh, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló ezt is
így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyü
azt láttatniok velünk a mit akarnak; s az az átkozott, a ki engemet
üldöz, megirígyelvén a dicsőséget, melyet – a mint tudta – e csatában
nyernem kell vala: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolá!
Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból
kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj
utánok szép csöndesen s majd meglátod, mihelyt kissé távolabb lesznek,
azonnal felöltik előbbi alakjokat s a birkákból megint emberekké válnak,
szakasztott azokká, a kiknek őket én festettem. Most azonban mégis, ne
menj, mert szükségem van segítségedre. Segíts felemelni, mert
kegyetlenül megütögettek, s úgy látszik egy pár zápfogammal is kevesebb
van a számban mint azelőtt.
És ez így is volt. Sancho fölemelte gazdáját, de a hű csatlósnak oly
rosz kedve volt, hogy valóságos szomorúságnak is beillett. Don Quijote
észrevette, s meg nem állhatá, hogy azt ne mondja:
– Talán dicsőségemet irígyled? Talán az szomorít el annyira, hogy azon
szerencsétlenségekből, melyek engem értek, te néked semmi sem jutott.
– Nekem nem jutott? – viszonzá Sancho – hát valjon az, a kit tegnap a
levegőbe lódítottak, a komám vagy a szomszédom volt talán nem én magam?
S az a tarisznya, melyet elvesztettem minden holmimmal együtt, másé volt
talán s nem az enyim?
– Te a tarisznyádat vesztetted el, Sancho? – kérdé Don Quijote.
– Persze hogy elvesztettem – viszonzá amaz.
– Akkor hát ma nincs mit ennünk! – mondá Don Quijote, meglepőleg
lehangolva.
– Dehogy nincs! – felelt Sancho csipősen – hát azok a jóféle fűvek itt a
rétségen, a miket nagyságod olyan jól ismer, s a mikből a kóbor lovagok
olyan jóízűen szoktak falatozni.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – de most az egyszer, úgy érzem, egy
darab kenyér meg valami hús- vagy sajtféle, mégis csak jobban esnék mint
a rétség minden füve. Egyébiránt, az úr gondot visel.
Ezen vigasztalással tovább folytatták utjokat.

XIII. FEJEZET.
A mit a holtak adhatnak az élőknek.
Don Quijote reménysége jódarabig nem látszék teljesülni. Sem hajlékot
nem találtak, a hol az éjen át megpihenhessenek, – sem semmiféle
eleséget, a mivel éhségöket csillapíthatták volna.
Már jóformán besötétedett, de azért útjokat tovább folytatták, mert
Sancho azt gondolá, az út mentén előbb-utóbb mégis csak kell valami
vendéglőfélére akadniok. Most az egyszer azonban egészen más, és sokkal
érdekesebb kaland volt megírva felőlök a sors könyvében. Ugyanis a mint
még jó darabig haladtak, s mindenütt egy hivogató, barátságos fénynek,
valami vendéglő megvilágított ablakának megcsillanását lesték: az egy
helyett egyszer csak számos fénypont villant fel, de sőt közelített
feléjök mint megannyi mozgó csillagok.
Sancho egészen elhült rémültében a mint ezeket látta, sőt maga Don
Quijote is megdöbbent. Amaz megrántá szamarának kötőfékét, emez lova
kantárszíját, megálltak s a szemök is kidűlledt, úgy nézték, mi lehet az
a világosság.
S ime látták, hogy a fénypontok mindegyre közelebb jönnek feléjök, s
mennél közelebb jönnek, annál nagyobbakká lesznek, mely látományra
Sancho úgy remegett mint a kocsonya, Don Quijotenak pedig minden
hajaszála égnek állt; utóbb aztán mégis neki bátorodva, így szóla:
– Ez, Sancho, minden kétségen kivül a legnagyobb és legveszedelmesebb
kaland lesz, melyben szükség, hogy teljes erőmet és bátorságomat
összeszedjem.
– Jaj nekem boldogtalannak, – mondá Sancho – ha ebben a kalandban megint
kisértetekkel gyűlik meg a bajunk, már pedig úgy lesz: hol kapok én
annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem?
– S legyenek bár kisértetek – szólt Don Quijote – nem fogom tűrni, hogy
csak ruhádnak szegélyét is megérintsék. Mert ha a múlt alkalommal oly
gonosz játékot űztek veled, ez azért volt, mert a kerités falán át nem
mászhattam; most azonban sík mezőn vagyunk, a hol kardomat úgy
villogtathatom a hogy akarom.
– Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák, eréjét veszik mint a multkor
tették – mondá Sancho – mit ér akkor, akár nyílt mezőn legyünk akár sem.
– Mind a mellett bátorság, Sancho – szóla Don Quijote – csak bátorság!
Majd meglátod, hogy az nálam nem hiányzik.
– Nálam se, csak legalább egy mértföldnyire volnánk innen! – tevé hozzá
Sancho s azzal mindketten meghuzódtak az út szélén s folyton azt
vizsgálták, mik lehetnek ama közelítő fényvilágok?
Nem sokára számos fehér inges alak merűlt fel előttök, kiknek ijesztő
külseje annyira megrémíté Sancho Panza szívét, hogy a foga úgy vaczogott
bele, mint a kit a negyed napos hideg ráz, s ez a szívdobogás és
fogvaczogás még erősebben eléfogta őket, mikor az egész dologgal
tisztába jöttek.
Mert ime valami húsz fehér ingbe öltözött alakot vőnek észre, a kik mind
lóháton voltak, kezökben égő fáklyával. Ezek mögött fekete, gyászszal
bevont lovas függő hintó tűnt elé, ennek nyomában pedig hat lovas ember,
gyászszal borítva egész az öszvérek lábáig, mert nyugodt menetelökből
csakhamar világosan ki lehetett venni, hogy nem lovon ülnek.
A fehér ingesek halk, siralmas hangon folytonosan mormogtak valamit
magokban.
Ez a különös látomány ily késő éji órán e magános pusztaságon, teljesen
elegendő volt arra, hogy nemcsak Sancho szívét, de még gazdájáét is
egészen elrémítse s igy, a midőn ez utóbbi még csak megdöbbent, amannak
már egészen az inába szállt a bátorsága.
Hanem a lovag egyszerre egészen más emberré lett, mert képzelő tehetsége
a legnagyobb elevenséggel, abban a nyomban könyveinek valamelyik
kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelé, hogy a függő hintó holttest
vivő, melyben valami halálra sebzett vagy élte fosztott lovagot visznek,
a kiért boszut állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Igy tehát minden
szó nélkül dárdarudját támadásra feszíté, a nyeregben feszesen helyet
foglalt s urias fenkölt magatartással odaállt az útnak kellő közepére, a
merre a fehér ingeseknek okvetetlenűl el kelle vonulniok. Midőn ezek
egészen közel érkeztek már hozzá, emelt hangon rájok kiálta:
– Megálljatok, lovagok, bár kik legyetek, s adjatok számot nekem arrúl:
kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek s mit visztek ama ravatalon?
Mert a mint látszik, vagy ti követtettek el vagy ellenetek követett el
más, valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm,
hogy vagy titeket büntesselek azon gonoszért a mit tettetek, vagy
értetek álljak boszút azon sérelemért, a mit rajtatok elkövettek.
– Utunk igen sietős – mondá a fehér ingesek egyike – mert a fogadó
messze van még s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre
megfeleljünk.
S azzal öszvérét megsarkantyuzva tovább haladt.
Ez a válasz mélyen sérté Don Quijotet s nem volt rest, hanem megkapta az
öszvért zablatövön s harsányon felkiáltá:
– Megállj és légy udvariasabb s adj számot mindarról, a miről
kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind valamennyien!
Az öszvér ijedős volt s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott,
hogy két hátulsó lábára ágaskodva gazdáját hanyatt vágta a földre.
Az egyik gyalog szolga látván a fehér ingesnek esését szidalmazni kezdé
Don Quijotét, ennek pedig – ki már különben is lángolt a haragtól – több
se kellett s a szögzett lándzsa rúddal neki rontott az egyik
gyászruhásnak, s egy hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a
többinek esvén, érdemes volt látni, mily gyorsasággal támadá meg s
kergette szélylyel őket. A fehér ingesek mind félénk s fegyvertelen nép
valának, így tehát könnyü szerrel megszalaszthatók a tusában; lobogó
fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek s úgy
lótottak-futottak, mint a kik egészen meg vannak keveredve. A
gyászruhába öltözöttek azonban hosszú ruháikba egészen tetőtől talpig be
lévén burkolva, meg sem mocczanhattak, úgy hogy Don Quijote kénye-kedve
szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is kényszeríté őket, hogy
helyöket elhagyják, mi közben mindnyájan azt hitték, hogy ez nem is
ember, hanem maga az elszabadúlt ördög, a ki azért jött, hogy elragadja
tőlök a holttestet, melyet a függő hintón magokkal hoztak.
Sancho látta mindezt s urának bátorságán csodálkozva, ekkép szóla
magában:
– De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán is oly bátor és
hatalmas, mint a hogy magáról állítja.
Egy égő fáklya feküdt a földön az első lovag mellett, kit az öszvér
levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre
terültet s a rúd hegyét arczának tartva, azt mondá neki: adja meg magát
különben halálfia.
A földön fekvő erre így válaszolt:
– Már is megadtam magamat egészen úgy, hogy mocczanni sem tudok, mert az
egyik bokám kificzamodott. Esdekelve kérem nagyságodat, ha keresztény
lovag ne bántson, mert különben nagy szentségtörést fog elkövetni,
minthogy én immár felszentelt pap vagyok.
– De ki az ördög hozta hát ide önt – kérdé Don Quijote – ha egyházi
férfiu?
– Ki hozott ide, señor? – viszonzá a földön fekvő – tulajdon
szerencsétlenségem.
– S pedig még nagyobb is fenyegeti – mondá Don Quijote – ha meg nem
felel mindazon kérdéseimre, melyeket az imént intéztem.
– Könnyü lesz mindazokra válaszolnom nagyságodnak – viszonzá a földre
terített – s először is azon kezdem, hogy az én nevem Alonzo Lopez,
szülőföldem Alconbendas, Baeza városából jövünk más tizenegy pappal, kik
amott szaladnak az égő fáklyákkal. Segovia városába törekszünk s ama
függő hintóban egy halottat viszünk, ki életében lovag volt s ott halt
meg Baezában, a hol el is temették, most azonban, a mint már említém,
porhüvelyét családi sírboltjába viszszük, mely az ő szülőföldén van
Segoviában.
– S ki okozta halálát? – kérdé Don Quijote.
– A súlyos betegség, mely másfél esztendeig gyötörte – hangzék a válasz
– míg isten kegyelme végre feloldozta szenvedéséből.
– Ily módon – viszonzá a lovag – istenem fölment azon teendőtől, hogy az
elköltözöttért bosszút álljak, a mit pedig meg kellett volna
cselekednem, ha más okozta volna halálát. S minthogy tisztelendőséged
most már udvariasan megmondá nevét, hasonlóval tartozom én is; tudja meg
tehát, hogy én manchai lovag vagyok s nevem Don Quijote; tisztem és
foglalkozásom pedig az, hogy szerte járok a világban s eligazítom a
ferdeségeket s jóvá teszem a sértéseket.
– Nem tudom, mit jelenthet az: a ferdeségeket eligazítani; – mondá a pap
– legalább a mi bennem egyenes volt, azt ferdévé tette, minthogy az
egyik lábamat eltörte, a mely teljes egész életemben se lesz többé
egyenes; a sértés pedig, melyet nálam jóvá tett, az vala, hogy nekem
olyan sérelmet okozott, mely sérülés marad mindörökre, s bizony
vesztemre történt találkozásom nagyságoddal, ki kalandokat szokott
keresni.
– Minden bajnak megvan a maga oka – mondá Don Quijote – az önöké pedig
az volt, señor Alonzo Lopez, hogy úgy jöttek, a mint jöttek, éjnek
idején, beburkolózva, égő fáklyával, imádságot mormolva, gyászszal
borítva, ugy hogy az egész olyannak látszott, mintha valami gonosz,
túlvilági mesterség volna. Én tehát el nem mulaszthatám kötelességem
teljesítését s meg kelle önöket támadnom, de meg is támadtam volna, bár
a pokol valóságos ördögeinek tudjam, a kiknek csakugyan tartottam és
gondoltam is.
– Ha már a sors úgy akarta – mondá a földön fekvő – esdekelve kérem
nagyságodat, kóbor lovag úr, ki ennyire tönkre tett: segítsen fel
legalább ez az öszvér alól, mert az egyik lábam a kengyelvas és a nyereg
közé szorúlt.
– Én bizony egész reggelig elbeszélgettem volna – mondá Don Quijote –
miért előbb nem szólt bajáról?
Akkor rögtön odakiáltotta Sancho Panzát; de bizony ennek kisebb gondja
is nagyobb volt a sietésnél, mert kedvire azzal foglalkozott, hogy egy
jól megtermett s élelmi szerekkel dúsan megterhelt izmos öszvért
fosztogatott kí, melyet a tisztelendő urak magokkal hoztak. Sancho
hamarjában zsákká hurkolta a szürét, s valamit csak talált és kaphatott,
ebbe bele rakta, rávetette szamarára s csak azután sietett urához és
segített neki a szegény megsebzettet az öszvér terhe alól kíszabadítani.
Miután feltette barmára, kezébe adta fáklyáját, Don Quijote pedig azt
mondá neki, menjen többi társa után, s jelentse részéről azoknak is
bocsánatkérését az elkövetett sérelemért, melyet semmi áron sem volt
szabad elmulasztania. Sancho pedig még ezt tevé hozzá:
– S ha talán azon urak tudni akarják, ki volt ama hős, ki őket így
megtámadta: mondja meg nekik atyaságod, hogy az a hírneves Don Quijote
de la Mancha volt, más nevén pedig a „Búsképü lovag.“
Ezzel a pap eltávozott; Don Quijote pedig először is azt kérdé igen nagy
érdekeltséggel Sanchotól: mi indította arra, hogy a mi eddigelé soha se
történt, a „Búsképü lovagnak“ nevezze?
– Megmondom nagyságodnak – viszonzá Sancho – erre bizony az indított,
hogy a mint ama pórúl járt egyházi ember fáklyájának világánál néztem:
nagyságod igazán olyan bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha
életemben nem láttam. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy nagyságod ezen
viaskodásban már nagyon kimerűlt, vagy az, hogy metsző és zápfogai
kipotyogtak.
– Nem ez az oka – viszonzá Don Quijote fontos képpel – hanem bizonyára
az, hogy azon bölcs, a ki tetteimet megírni hivatva lesz, az látta
jónak, hogy válaszszak én is valami melléknevet, a mint minden régi
lovag is cselekedett. Így az egyik a „Lángkardú lovag“-nak nevezte
magát, a másik az „Egyszarvnak“; ez a „Phönix-madár“ lovagja volt, amaz
meg a „Halál lovagja,“ szóval: ilyen nevek alatt valának ismeretesek a
föld egész kerekségén. Kell is a kóbor lovagnak valami nevezetes
eseményről vett ilyen melléknevének lenni, s azért mondom, ama már
említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatá néked eszedbe most, hogy
engem a Bús-képü lovagnak nevezz el, a mint a mai naptól kezdve ezután
valóban hivatni is akarom magamat. S hogy ezen név annál jobban illjék
hozzám: mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot
festetek.
– Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni – mondá Sancho – csak
annyit kellene tennie nagyságodnak, hogy mutassa meg a saját képét, s
aki csak látja, minden egyéb kép és czímer nélkül is a Bús-képü lovagnak
fogja nevezni.
Don Quijote elnevette magát Sancho ez ármányos megjegyzésén; mindazáltal
csakugyan elhatározá, hogy felveszi ezen melléknevet, valamint előbbi
feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti pajzsára. Azután így
szóla:
– Nézzük már most a holttestet.
Ebbe azonban Sancho semmi szín alatt bele nem egyezett.
– Uram – mondá – nagyságod ezen veszedelmes kalandot sokkal
szerencsésebben fejezte be akármelyiknél azok közül, melyeknek eddigelé
tanúja voltam. Nem lehetetlen, hogy ennek a csapatnak, a mely ugyan le
van győzve és szélylyel van szórva, egyszer csak eszébe jut, hogy
egyetlen ember győzte le őket s erre aztán haragra lobbannak, s
megszégyenűlten visszatérnek, felkeresnek bennünket s úgy elvernek, hogy
megemlegetjük. A szamár olyan sorban van, hogy jobb se kell, a hegység
közel, az éhség gyötör: nem tehetünk okosabbat, mint szépcsendesen
kereket oldani, s aztán mint a példabeszéd tartja: halott menjen sírba,
eleven meg torba.
S azzal, szamarával előre rugtatva kérte urát induljon el utána; ez
pedig látván, hogy Sanchonak csakugyan igaza van, hajtott az okos szóra
s minden feleselés nélkül követé.
Rövid haladás után két kisebbecske hegy között téres és rejtett völgybe
jutottanak, a hol le is szálltak, Sancho pedig terhétől megkönnyebbíté
szamarát s a zöld fűre letelepűlvén, az éhségnek fűszerével a reggelit,
ebédet és vacsorát egy füst alatt költék el, s mind a ketten igen
jóízűen lakoztak a hadi törvények szerint – legalább a mint azokat ők
magyarázták – egészen jogosan ejtett zsákmányból.
Mindazáltal a szerencsétlenség most is csak üldözte őket, a mi fölött
kivált Sancho kesergett legjobban: ugyanis nem volt egy csöpp boruk, de
még csak egy korty vizök se, a mibe ajkokat belemárthatták volna.
Sanchot tehát szörnyen gyötörte a szomjuság s mihelyest meglátta, hogy
azt a rétet, melyre letelepültek, dúsgazdag zöld fű borítja, rögtön ily
szavakra fakadt, mint a következő fejezetben azonnal elmondjuk:

XIV. FEJEZET.
Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha
szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál.
– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt
valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a
gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy
találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely
bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is.
Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho
pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát
felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert
olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak.
Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang
csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott
morajlani.
Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének
merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz
közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen
hamar inába szállt a bátorsága.
Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s
közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával
egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor
mint Don Quijote.
Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány
magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő
halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a
vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival
inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek
meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is
járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak.
Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el,
Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s
igy szóla:
– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végezésére s nagy
diadalok kiküzdésére születtem. Ime, hű és derék fegyvernök, jól
láthatod ez éj áthathatatlan sötétségét, rendkivüli némaságát, e fák
tompa és zürzavart susogását, ama viznek rémület gerjesztő morajlását,
melynek felkeresésére indultunk, s ama szünet nélküli ütéseket, melyek
fülünket sértik és sebzik. Mindezek együtt véve vagy egyenként,
elegendők volnának félelmet, megrémülést s elszörnyedést gerjeszteni,
magának a harczok istenének, Marsnak kebelében; mennyivel inkább tehát
az olyanban, a mely nem szokott hozzá hasonló eseményekhez és
kalandokhoz. Mindazonáltal mindezek, a miket előtted lefestettem, az én
lelkemet csak inkább ébresztik és lángra keltik elannyira, hogy szívem
már is ég a vágytól, belebocsátkozni e kalandba, lássék az bármily
rettenetesnek. Igy tehát szorítsd meg kissé Rocinante terhellőjét és
aztán Isten veled! Várj itt reám három napig, de ne tovább, mert ha
azalatt itt nem leszek, akkor bátran visszatérhetsz falunkba, onnan
pedig, – ha oly jó akarsz lenni hozzám, megteszed azt a szívességet, –
menj el Tobosoba, s mondd meg a páratlan tökéletességü Dulcineának, hogy
rabjává lett lovagja halált szenvedett, mert oly hős tettekre
ragadtatott, melyek méltóvá tevék, hogy Dulcinea lovagjának nevezzék.
Mikor Sancho urának e szavait hallá, sírva fakadt mint senki még
keservesebben a világon, s így szóla:
– Ugyan miért is akar nagyságod ebbe a rettenetes kalandba keveredni?
Ime éjszaka van, nem lát bennünket senki, bízvást utra kerekedhetünk, s
elkerülhetjük a veszedelmet, ha három napig nem iszunk is. S minthogy
senki sincs, a ki látna, senki se nevezhet bennünket gyáváknak. De nem
is jó az Istent kisérteni! Elég csoda már az is, a mit az ég
nagyságoddal tett, hogy ment maradt a levegőbe lódítástól, a mi engemet
ért, s győztesen, szabadon és sértetlenül távozott annyi ellenség közül,
a hány azt a holttestet környezé. S ha mind ez meg nem indítja s el nem
lágyítja még e kemény szivet: indítsa meg az a gondolat, hogy mihelyest
nagyságod ismét eltávozik, én félelmemben mindjárt rögtön szörnyet
halok. Eljöttem onnan hazulról, elhagytam feleségemet, családomat hogy,
nagyságodat szolgáljam, mert azt gondoltam állapotom majd jobbra s nem
roszabbra fordúl. Hanem, valamint a kapzsiság kirepeszti a zsákot, nekem
csakugyan tönkre tette minden reményemet, mert a mikor legelevenebben
képzeltem már, hogy enyim az az átkozott pokolsziget, melyet nagyságod
oly sokszor igért: most azt kell látnom, hogy ennek fejében és díja
gyanánt nagyságod magamra hagy ebben az ember nem lakta pusztaságban.
Mindenre kérem, a mi szent, kedves gazdám, ne tegyen ily
szerencsétlenné; s ha már semmikép se akar elállni azon szándékától,
hogy e dolgot elköveti, halaszsza legalább reggelre, mert a mint pásztor
koromból tudom, nekem úgy látszik két-három óra mulva hajnalodik már,
mert a kis medve szája feje fölött áll, mig éjfélkor még a bal karja
irányában szokott lenni.
– Hogyan láthatod te azt, Sancho, – mondá Don Quijote – hogy a kis medve
feje, lába merre fekszik, hiszen az éj egészen korom setét s az egész
égboltozaton egyetlen csillag se látható.
– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a félelemnek sok a szeme, s ha még azt
is meglátja, a mi a föld alatt van, hogy ne látná meg azt, a mi az égen
van? Egyébiránt azt az ember különben is kitalálhatja, hogy nemsokára
okvetetlenűl hajnalodik.
– Hajnalodjék vagy se – folytatá a feleselést Don Quijote – soha ne
mondhassa senki én rólam, hogy könnyek és esdeklések eltántorítottak
attól, a mit mint lovag, cselekedni tartozom. Igy tehát kérlek Sancho,
hallgass; – az Úr majd gondot visel mind a kettőnkre. Most pedig
szorítsd meg jól Rocinante terhellőjét s maradj aztán itt, majd meglátsz
engem vagy élve vagy halva nemsokára.
Sancho látván gazdájának teljes elhatározottságát, valamint azt is, hogy
könnyei, tanácsai és esedezése mind csak falra hányt borsó: olyan
cselhez kivánt folyamodni, a melylyel talán sükerülhetett gazdáját egész
reggelig visszatartóztatni. Igy tehát, midőn a paripának terhelőjét
megszorítá, szamara kötőfékével Rocinante két lábát egészen csendesen és
észrevétlenül megnyügözé, ugy hogy a midőn Don Quijote indulni akart,
nem tudott, mert a paripa csak ugrálva volt képes megmozdulni.
Sancho Panza látván, hogy a furfangosság jól sült el, igy szóla:
– Lám, señor, nem hiába sírtam-ríttam, az ég könyörült rajtam, s az
akarja, hogy Rocinante meg se tudjon mocczanni; s ha nagyságod fel nem
hagy azzal, hogy a lovat még tovább is üsse, verje, majd magára
haragítja a sorsot, vagy is, a mint mondani szokták: neki rúg a
tövisnek.
Don Quijote majdnem kétségbe volt esve, mert mennél jobban sarkantyuzta
a lovat, annál kevésbé mozdúlt, s így a nélkül, hogy nyomára jutott
volna a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát s kész lőn bevárni,
mig kihajnalodik vagy Rocinante képes lesz megmozdúlni, mert szentül
hitte, hogy az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, semmint Sancho