Don Quijote de la Mancha - 05

csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott.
Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még
fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített
asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a
hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel
nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért.
– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire
való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele. Aztán meg épen az imént
bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát?
– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát
ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és
fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig
elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra.
S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven
meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas
párviadalban meg is szerezte.
Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább
folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az
árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen
kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel
nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig
tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is
volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint
már a mostani pillanatban.
Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró
kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak,
éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat.
Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a
szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben
nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel
fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem
még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza
ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást
visszaútasitani soha életében sem volt szokása.
Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen
lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács
felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába.
A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s
ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt
borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg
üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik
levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű
falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő
volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar
kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a
legtestesebb falatokat s ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból
legnagyobbakat.
Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a
melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az
ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal.
Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot
tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták
volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek
láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe
lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a
vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani:
– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán
aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi
vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert
volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között
nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s
hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét
nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen
kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A
tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos
és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg
köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen
ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas
paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül,
csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan
czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb
azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék.
Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés;
még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és
hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden
erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt,
a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté.
Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi
kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak
mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme
nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt
bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy
egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával,
semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a
szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit
nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a
zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni
kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel
nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek
tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a
szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl
megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor
testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és
ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár
a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége,
hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e
kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és
megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb
akarattal háláljam meg a tieteket.
Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát
és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az
eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra,
hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész
előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor
létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő
feszült figyelemmel hallgaták.
Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán
kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul
hatalmas kortyokat húzott belőle.
A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora
végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg
az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az
idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi
fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne
volna a pihenésre.
Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az
egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült.

X. FEJEZET.
A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante
szokatlan elevensége volt az eléidézője.
Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a
zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem
töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető
kecskepásztoroknál.
Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart,
mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen
védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?
Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga
ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a
pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak;
merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.
Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az
elmondásra.
Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön,
ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi
ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek,
s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet,
legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának
hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy
gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte
terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán,
nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy
pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett
volna találni.
Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a
gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a
tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás
társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak.
Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene
nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt,
hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s
korbácscsal parancsolná is.
De imé mi történt?
Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor
egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni.
A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül
nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni.
A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a
völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg
akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók
nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira
megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy
pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová
lenni haragjukban.
– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még
megszalasztja az egész ménesünket.
Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki
doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek
Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége
szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem
akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez.
Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól
megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy
simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről,
ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját.
Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s
habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére
siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a
nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint
valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel
derékon ketté tört.
– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot
rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is.
S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért,
hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől
visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta:
– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá
aprítanak!
– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat
boszulatlan nem hagyom!
A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak
feléje:
– Nem döglött meg, szuszog még!
De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak
olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe
jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett
feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a
fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő
bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában
mindjárt kibuggyant.
A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos
ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt
is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don
Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod!
Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani;
hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy
oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy
ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is
oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván
ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték
őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is
mozdulatlanokká válltak.
Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is
mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna:
szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül
előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a
ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével
megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies
tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon
megkedvelteté.
Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta
meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából
magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van
gazdája közelében, igy szóla hozzá:
– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote!
– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint
megporhanyított fegyvernöke.
– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho – adjon nagyságod
egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van
nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról
is, a hogy a sebekről használ.
– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk
lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha
csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt,
csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet.
– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt
tudjuk megmozdítani?
– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan
nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad
kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló
lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e
büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho
barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen
csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem
te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha
aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s
megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer
esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed
ezen én hatalmas karomnak hősisége.
Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse
terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert
diadala.
Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e
figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá:
– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok
tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell
tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására,
minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok
kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve,
fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha
elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem
veszekszem senkivel a világon.
Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt:
– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek
s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves
gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőled nem a békeszeretet, hanem a
gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom
üsse a markát.
– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó?
Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives
megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak
ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó
vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is
fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten
kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket.
Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet
ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére.
Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá
Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani.
Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta
jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre
aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan –
adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart
egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak
megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így
biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem
állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön
a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja:
– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt
esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg
ilyen kegyetlenül.
Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben
legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen
odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére
emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig
kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak,
s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra,
arra felé, a merre az országútat sejtette.
Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg
nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet
ne vessen a völgyre s azt ne mondja:
– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom,
itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte!

XI. FEJEZET.
Egy elbűvölt mór kisért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho
Panza repűlni tanúl.
A jó szerencse úgy akarta, hogy a Sancho által vezetett különös menet
alig haladt félmértföldnyire, s az országútra már is rá akadtak, melynek
mentében egy-két óra mulva, még az alkonyat beállta előtt, egy útszéli
vendégfogadót pillantottak meg, melyet Don Quijote, Sanchonak kínjára,
magának pedig örömére, várkastélynak nézett.
Sancho váltig állította, hogy vendégfogadó; gazdája meg azt, hogy
várkastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb végit érték az
útnak mint a vitának. S így Sancho a nélkül, hogy bizonyosan tudta
volna, melyiköknek van tehát valóban igaza, bevonult egész csapatostul.
A fogadós elég előzékenységgel elibök sietett, s alighogy meglátta a
szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt azt kérdezte
Sanchotól: mi baja ennek a pánczélos lovagnak?
Sancho nagy határozottan azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról
zuhant alá s kissé összezúzta a bordáit.
A fogadósné is mindjárt kisietett, a ki igen jószívű asszony volt, s
megpillantva a szenvedő vendéget, mindjárt kiáltott lányának,
szolgálójának s megparancsolta, vessenek ágyat a megsérültnek.
A szerencsétlenség sohasem szokott egyedül járni; társáúl most is az a
körülmény szegődött, hogy a szűkecske fogadó minden szobája tele volt
vendéggel, úgy hogy Don Quijote számára csak egy padláskamrában jutott
már hely, a hol a két leány vetett neki ágyat, de kegyetlent. Ebben a
kamrában, mely az első pillanatra elárúlta, hogy csak is ilyen
rendkívüli alkalmakkor használják vendégszobának, egyébkor pedig
szénapadlás gyanánt szolgál: volt már egy vetett ágy mélyen bent a
falnál; öszvérek nyereg-szerszámából s pokróczaiból vetette magának egy
jó módú asturiai öszvér-hajcsár, a ki szinte itt szállt meg a
vendéglőben s czimboráival együtt odabent borozott most az ivóban.
Don Quijote ágya, a leányok minden gondossága daczára sem lett olyan
kényelmessé, mint az a beljebb lévő, mert a vendéglőben sem ágy, sem
ágynemű nem volt oly fölös számmal, hogy még ide is kényelmes és
tisztességes kerűlt volna. Két biczegő kecskelábra rátettek három-négy
szál gyalulatlan deszkát, ezekre meg egy matraczot, csakhogy az olyan
vékony volt, hogy paplannak látszott, s teli görcsös csomókkal, mikre az
ember bizvást rájok foghatta volna keménységök után, hogy mindmegannyi
kőkavics, ha ugyan a matracz héjnak hasadásai azt nem árulják el, hogy
összekóczolódott lószőrpamatok. Erre aztán két lepedő lett terítve, de
olyan kérges, hogy bőrpaizst lehetett volna készíteni belőlök, s végre
egy takaró, melynek minden szálát egyenkint kényelmesen meg lehetett
volna számlálni, a nélkül hogy a szem csak egyetlen-egyet is
eltéveszszen.
Ebbe az átkozott ágyba feküdt le tehát Don Quijote, s a fogadósné a
házbeliek segítségével mindjárt hozzá fogott a flastrom felrakásához.
Hanem, a mint a kötözés alkalmával azt vette észre, hogy a lovag vállán
s karjain imitt amott kékesvörös daganat hurkák keltek, a miknek magvát
somfapálczákkal szokás vetegetni, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja:
neki úgy látszik, hogy ezeket talán nem is ütődések, hanem ütlegek
okozták.
– Dehogy ütlegek, dehogy! – viszonzá Sancho – hanem hát a szikla nagyon
csúcsos-éles volt, s minden csúcsa ott hagyta a maga szenyjét. A
flastromos rongyokkal meg úgy gazdálkodjék, fogadósné asszony, hogy
jusson is, maradjon is, mert gondolom, kerűl itt még más ember is, a
kire a maradékot felraggathatja. Példáúl nekem jó magamnak is fáj egy
kissé a keresztcsontom.
– Ugyanúgy-e? – kérdé a fogadósné – hát kegyelmed is leesett?
– Esni ugyan nem estem – mondá Sancho – hanem mikor uramat lezuhanni
láttam, ijedtemben olyan fájás állt minden tagomba, mintha nekem is jól
a nyakam közé raktak volna.
– S mi a neve a lovagnak? – kérdé a fogadósné.
– Don Quijote de la Mancha – válaszolt Sancho Panza büszkén – kalandor
lovag, még pedig a javából, a milyet a világ régidőktől fogva nem
látott.
– S mi az a kalandor lovag? – szólt közbe a szolgáló.
Sancho Panza félvállról nézett rajta végig begyesen.
– De buta vagy húgám, ha még azt se tudod. Tudd meg tehát, hogy a
kalandor lovag olyan isten-teremtése, a kit előbb mint az ember ötig
számlál, vagy elvernek vagy császárrá tesznek: ma a föld kerekségének
legszerencsétlenebb s legnyavalyásabb teremtménye, holnap pedig
két-három ország koronájának ura, melyeket fegyverhordozójának
ajándékozhat.
– Ha a dolog így áll – mondá a fogadósné – hogyan lehetséges, hogy
kegyelmed, a ki ily jeles urat szolgál, a mint látszik, még csak
grófságot sem kapott?
– Még az igen hamar volna – viszonzá Sancho – mert hiszen mindössze is
alig több nehány napjánál, hogy kalandok után járunk. Azóta pedig mindig
csak olyan bordaütő kalandjaink voltak, de szigetnyerő egy se. Hanem
gyógyúljon ki csak az én kedves gazdám ezekből az ütlegekből, akarom
mondani ütődésekből, s én magam is zöttyenjek helyre ijedtségemből: lesz
még akkor Jakabnap, s puszta reménységemet se adnám oda Spanyolország
akármelyik főméltóságáért.
Don Quijote – behunyott szemmel bár – de azért a legnagyobb figyelemmel
hallgatta ezt az egész párbeszédet. Sancho bizalmával nagyon meg volt
elégedve, s hogy a kóbor lovagság jó hírének érdekében ő is tegyen
valamit, nagynehezen felült most az ágyba, megfogta a vendéglősné kezét
s így szóla:
– Higye meg kegyes úrnő, nagy szerencséjének tarthatja, hogy várába az
én úri személyemet fogadta be, kinek hős tetteiről, hiszem az istent,
nem sokára az egész világ hirt fog hallani. Kegyed viszont legyen
meggyőződve arról, hogy azon jótétemények emlékét, melyekben e palotában
részesülök, siromiglan szívemben fogom hordani.
Mikor a fogadósné „kegyes úrnő“-nek hallá magát neveztetni, a fogadót
pedig „várnak“ meg „palotának“, alig tudta hová legyen csodájában.
Viszont ő is arról biztosította a lovagot, hogy a mi tőlük telik,
szivesen szolgálnak embernek, baromnak mindennel, most azonban csak arra
legyen gondja a lovagnak, hogy felépüljön s erejét összeszedje, a mi
pedig legkönnyebben úgy történhetik meg, ha kipiheni magát, a miért is
nem akarnak körülötte tovább alkalmatlankodni, hanem kivánnak neki
csendes jó éjszakát.
S csakugyan el is távoztak s a lovagot magára hagyták fegyvernökével.
Minthogy a gyertyát magokkal vítték, a különben is sötét padláskamra a
késő esti homályban sehonnan sem kapott most világosságot, legfölebb
attól az egy-két csillagtól, mely a háztető repedésein keresztül
alámosolygott a hanyatt fekvő lovagra.
Sancho is ott vetett magának ágyat uráé mellett, mely azonban mindössze
is egy egy gyékényből s egy szál pokróczból állott s ez is olyan, mintha
nem is szőrből, hanem valóságos kenderkóczból lett volna szőve. De hát a
fáradt, törődött embert ilyenen is meglepi az álom, s Sancho el is
szunyadt volna talán azonnal, ha ura el nem kezd ébren álmodozni, s nem
beszél azokról a rémekről, kisértetekről, elbüvölt mórokról, a kik az
ilyen magánosan álló várakban éjfél táján meg szoktak jelenni. Sancho
Panzát annyira elrémiték a sötétben kimondott s hallgatott e szavak,
hogy még a foga is vaczogott félelmében, s kérve-könyörögve rimánkodott
urának, ne beszéljen tovább ezekről a szörnyü dolgokról, mert ő úgy
megőszül még ez éjszaka, hogy holnap reggelre kelve, a tulajdon gazdája
sem ismer rá fegyvernökére. S azzal, a mennyire csak lehetett,
odahúzódott gazdája ágya mellé, úgy hogy a két fekvő, az egész kamrának
szűk járását teljesen elfoglalta.
– Hallgatok hát, te kislelkü – nyugtatá meg Don Quijote – te pedig
alugyál nyugton, alhatol bizton, hiszen Don Quijote de la Mancha viraszt
álmaid fölött, a ki nem csak egy rémtől, de a világ minden elbűvölt
mórjától is képes lenne megvédelmezni.
Sancho tehát végre csakugyan el is aludt, sőt utoljára maga Don Quijote
is elszunnyadt. Szunnyadásából csak egy zaj ébreszté fel, a kakasok
kukorékoltak.
– Éjfél van, a rémek órája – mondá félálomban – ám jőjjenek, ha
bajnokkal akarnak találkozni.
S ime, mintha varázsigéket mondott volna ki, melyek a szellemeket
fölidézik sírjokból, a padláskamra felé zummogó, dongáshoz hasonló
éneklés s annak nyomában léptek zaja közelíte. Don Quijote felfigyelt, s
nem kevéssé lőn maga is meglepetve, midőn a kamra ajtaján egy sötét alak
lépett be s tartott egyenesen ágya felé. A jó lovag persze nem tudta,
hogy ez az éjjeli rém senki egyéb, mint az az öszvérhajcsár, a kinek
ágya ugyancsak e kamrában volt megvetve s a ki most meglehetősen
mámoros, boros fővel botorkált be a kamrába lefeküdni.
A lovag ágya oly közel állt az ajtóhoz, hogy egy-két lépéssel oda
lehetett jutni, s ily módon az öszvérhajcsár is egészen az ágy végénél
volt már, midőn a hosszú lovag hirtelen felült ágyában, s csontos