Don Quijote de la Mancha - 15

találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki olyan
védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán még csak
nem is álmodik.
Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla magában:
– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik te most
is, és megint csak a régi vagy.
A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek,
megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági rendszabály,
melyet ő olyan kitünőnek tart?
– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre
lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse, hogy
egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag a ki
csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak egy féltuczat verődik
is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga is elégséges, hogy a
török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák
meg a mit mondok. Avagy soha meg nem történt dolog-e talán, hogy
egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon egy kétszázezer emberből álló
hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan
árpaczukorból volnának? S ha nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg
hány történet van teli ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a
hirneves Don Belianis, vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan
nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem
szeretnék részt venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt
ütne. Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más
valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor lovagok,
bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten
tudja mit gondolok, egyebet nem mondok.
– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék fogadni, hogy
a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak!
Mire Don Quijote igy válaszolt:
– Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy keletről, a
mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is azt mondom,
az Isten tudja mit gondolok.
Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:
– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy rövid
történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy kedvem volna
elmondani, minthogy egészen ideillik.
Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg figyelmesen
hallgatták a mint következőkép fogott hozzá elbeszéléséhez:
– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a miatt
adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az egyházi
pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte volna is, – a
mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond lett volna. Ez az
elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után egyszer azt képzeli
magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze tökéletesen helyre jött. Ekkor
tehát kapja magát s ír az érseknek, kérve könyörögve s igen értelmes
szavakban: szabadítsa ki e mostani nyomorúságából, minthogy Isten
különös kegyelméből teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán
rokonai azok, a kik itt tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak,
s az igazsággal merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond
legyen. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik
káplánját oda utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy
áll-e dolog, a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a
tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van,
akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt
megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony
még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy beszél is, mint
a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi értetlenséget hadar
össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos beszédén; egyébiránt ám
beszéljen vele magával, így legjobban meggyőzödhetik az igazságról. A
káplán csakugyan hajlandó is volt erre, s mikor a tébolyodottal
összehozták, beszélt vele tovább egy óra folyásánál, a mely egész idő
alatt az őrült egyetlen egy bántó vagy értelmetlen szót sem ejtett ki,
sőt ellenkezőleg oly józanúl beszélt, hogy a káplán kénytelen volt
hinni, hogy a tébolyodott már helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is
mondá, az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné
elveszteni azt a jutalmat, a mely a rokonságtól üti a markát s ezért
állítja őt még most is tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább
pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert
hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s kételkednek
azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor értelmét
megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót egészen gyanúba
keverte, rokonait szivtelen fukaroknak tüntette fel s a káplán abban
állapodott meg, hogy magával viszi, bemutatja az érseknek s ám az hozzon
végleges itéletet. A becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az
igazgatót, adassa rá a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a
tébolydába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit
akar, mert az az ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott.
De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a
káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás
szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének
s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját. Mikor ez látta,
hogy az épeszű emberek öltözetében van s a bolondokétól megszabadult,
megkérte a káplánt, legyen oly szives és engedje meg, hadd vegyen bucsút
társaitól. A káplán azt mondá, ő is vele megy és sorra nézi a házban
ápolt örülteket. Csakugyan fel is kerekedtek s velök együtt még egypáran
az ott lévők közül. A mint a szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben
egy őrjöngő volt zárva, ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy
szóla hozzá:
– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel hála a
jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül, hogy
megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet. Már én kiépültem
s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi sincs lehetetlen.
Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s valamint engemet
visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is visszahelyezi ha bízik benne.
Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán
minden esetre egye meg, mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki
e bajokon magam is átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az
ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság,
bátorság! mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az
egészséget és sietteti a halált.
A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki egy
másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a kopott
gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy fenszóval
kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni?
– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a kinek
semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is tudok elegendő
hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott.
– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt – ne
menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint visszaternie.
– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi szükségem rá,
hogy ide ujra visszavándoroljak.
– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten
áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én
viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma elkövet,
midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést
bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön örökké! Hát nem tudod
te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő Jupiter vagyok, a ki kezemben
tartom a gyujtó villámokat, melyekkel tudom és szoktam fenyegetni és
összerombolni a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni
e tudatlan várost, ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész
környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva,
melyen a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én
meg bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen!
akaszszanak fel ha esőt adok!
A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a
szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét s így
szóla:
– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond mondott,
mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a vizek atyja, és
istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a mikor csak kedvem
tartja s valahányszor szükséges.
Mire a káplán ekképen válaszolt:
– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra
gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én
uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.
Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak kissé
zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott maradt
s ezzel – vége az elbeszélésnek“.
Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után.
– Ez tehát az az elbeszélés, borbély ur – kérdé Don Quijote – a mit
minden áron el akart mondani, mert oly nagyon ideillőnek tartotta? Lám,
lám, tisztelt kosz-vakaró úr, hát azt hiszi, hogy az ember oly vak s nem
lát a szitán keresztül? Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek
istene s nem törődöm vele, okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok
az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg
hiba, ha elmulasztja feleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a
kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyúlt korunk nem is méltó,
hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azon századok élveztek,
melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra és hordozták azt a súlyos
terhet, hogy az országokat védelmezzék, az árvákat és kiskorúakat
gyámolítsák, a kevélyeket büntessék s az alázatosokat jutalmazzák. A mai
kor lovagjai legtöbbjén inkább a selyem meg a bársony suhog s más egyébb
drága szövetek, a mikbe öltöznek, semmint a pánczél csörrenne, a
melylyel övezkedniök kellene. Ma már nincs olyan lovag, a ki a mezőn
hálna, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig
fegyverben, ma már nincsen, a ki lábát ki sem véve a kengyelből,
lándzsájára támaszkodva legfőbb gondjának ismerje, a mint mondani
szokás, meglopni az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma
már nincsen egyetlen egy se, a ki egyik erdőből ki, a másik vadonba meg
berontana, onnan megint a majd mindig viharzó és háborgó tenger kopár és
elhagyott partjára sietne, a hol kis csónakot talál, evezők, vitorla,
árbocz és minden kötélzet nélkül; azonban rendületlen bátorsággal mégis
bele ugrik, s oda veti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak,
melyek majd az égig hajítják, majd a feneketlen mélyre sűlyesztik alá; ő
azonban, neki feszítve mellét a legyőzhetetlen viharnak, a mikor meg sem
álmodná, már három ezer mértföldnyire van onnét a hol hajóra szállt, s a
távol, ismeretlen földön partra szökellve, olyas dolgok történnek vele,
melyek méltók, hogy feljegyeztessenek, nem pergamenre, hanem
érczlapokra! De mai napság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a
tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fenhéjázás a bátorságon, az
elmélet a gyakorlaton, melyek mind csupán az arany korban és a kóbor
lovagokban ragyogtanak. S ha nem így van, ugyan mondják meg, ki volt
becsületesebb és bátrabb a nagyhírű gaulai Amadisnál? ki elmésebb
angolországi Palmerinnél? kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér
Tirantenál? ki lovagiasabb a graeciai Lisuartenál? ki megszabdaltabb és
szabdalóbb Don Belianisnál? kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Perionnál?
ki vakmerőbb a veszélyekben Felismarte de Hircaniánál? avagy kicsoda
őszintébb Esplandiannál? ki merészebb a traciai Don Cirongilionál? ki
okosabb Sobrino királynál? ki vitézebb Reinaldosnál? ki győzhetetlennebb
Roldannál s ki vidámabb és előzékenyebb Rugeronál kitől – Turpin érsek
halhatatlan érdemű munkái tanusága szerint, – a mái ferrarai herczegek
származnak? Mindezen lovagok, tisztelendő lelkész úr, s még egy egész
sereg, a kiket felhozhatnék, ezek mind kóbor lovagok valának, a lovagság
dísze és virága. Ezek és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem
szerint való férfiak, s ha ő felsége ilyeneket kaphatna, az lenne az
igazi védelem, nem is kerülne annyiba, a török meg ugyan szálanként
kitéphetné a szakállát! Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán
úr nem akar magával vinni; s ha Jupiter, a mint a borbély mondá, nem
akar esőt adni, itt vagyok én, a ki majd megáztatom a földet mihelyt
kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró ur tudja, hogy
elértettem.
– Igaz lelkemre mondom, señor Don Quijote, – jegyzé meg a borbély – nem
akartam sérteni és Isten a tanuságom, hogy szándékom jó volt, s kérem
nagyságodat, ne nehezteljen.
– Nehezteljek-e vagy sem – viszonzá Don Quijote – azt én tudom.
Mire a lelkész így vágott közbe:
– Igaz ugyan, hogy eddig jó szerén egy árva szót se szóltam, mindazáltal
Don Quijote úr előadása folytán egy kétségem támad, melylyel igazán
szeretnék tisztába jönni.
– Parancsoljon – mondá Don Quijote szokott illedelmes, udvarias hangján
– szerencsémnek fogom tartani, ha valamiben felvilágosítással
szolgálhatok.
– Kegyes engedelmével kimondom tehát – felelt a lelkész – én csakugyan
Tamás vagyok abban és semmi módon sem tudom elhinni, hogy az az egész
sereg kóbor lovag a kiket nagyságod említett, testestűl lelkestűl igazán
és valósággal éltek volna valaha e világon. Inkább úgy képzelem: ez merő
koholmány, mesebeszéd, hazugság, csupa álom a minek nem lehet hitelt
adni.
– Ez megint olyan tévedés – viszonzá Don Quijote – a melybe már sokan
estek, a kik nem hiszik, hogy e lovagok voltak valaha e világon; s én
nem egyszer, majd egy, majd más alkalommal s különféle emberekkel
szemközt megkisérlettem már földeríteni ezt a majdnem általános
csalódást; szándékom néha nem sikerűlt, máskor azonban igen, a mikor az
igazságnak vállaira állítottam. Ez az igazság annyira bizonyos, hogy
majdnem azt merném mondani, én a tulajdon magam szemével láttam Amadis
de Gaulát, a ki magas termetü, fehér arczu, fekete – de jól rendben
tartott – szakálú férfiu volt, késedelmes a haragra, s mindig kész a
megbocsátásra. S a mint Amadist lerajzoltam, úgy vélem, hasonló hűséggel
le tudnám írni s festeni a világ minden kóbor lovagját, mert az a
meggyőződésem, hogy olyanok voltak, a milyeneknek a történetek mondják,
s hős tetteikből, melyeket véghez vittek, jellemökből, melyet
tanusítottak, helyes gondolkozás után biztos következtetést lehet vonni
arczuk vonására, színére és termetökre.
S meglehet, hogy a mennyire megint bele volt lelkesűlve a lovagság
dolgaiba, talán csakugyan mind végig rajzolta volna a világ minden kóbor
lovagját, ha e pillanatban a leányka meg a gazdasszony – kik a
társaságból már előbb eltávoztak – nagy fenszóval kiáltozni nem kezdenek
az udvaron.
E zajra tehát odasiettek az ajtóhoz a szobában lévők is mindnyájan.

II. FEJEZET.
Ujabb tervezések, ujabb kirándulásra.
Az udvaron csakugyan nagyban állt a tusakodás. A házbeli nők néztek
keményen farkasszemet Sancho Panzával, ki erőnek-erejével be akart menni
Don Quijotehoz, míg az asszonynép meg utját állotta. S mint az ilyen
heves szóváltásoknál szokás, egyik fél sem igen maradt adósa a másiknak.
– Mit akar ez a sehonnai e házban? Elhordja kend magát, úgy is egyedűl
kend az s nem más, a ki az én uramat elcsábítja, elcsalja s
hegyen-völgyön kóboroltatja.
– Sátánnak gazdasszonya – viszonzá erre Sancho – az az elcsábított,
elcsalt, az a hegyen-völgyön megkóboroltatott én vagyok, én, nem pedig a
te gazdád; ő hurczolt meg a világon engemet, ő huzott-vont az orromnál
fogva mindenféle hitegetésekkel s ő igérte azt a szigetet, a melynek még
ma se láttam se hirét, se hamvát!
– Ha százszor úgy van is – pattogott tovább a gazdasszony – ide azért
ugyan még se jutsz be, telhetetlen papzsák, ördög pozdorjája! Eredj
haza, ott kormányozd a magad házát, meg a tücski-hajcskit, minket pedig
ne gyötörj többé se szigettel, se ligettel!
Nagy mulatságot szerzett a lelkésznek meg a borbélynak e három ember
koczódása. Don Quijote azonban attól tartva, hogy Sanchonak mindjárt
megered a nyelve s olyan ármányos dolgokat tálal ki elibök s
megpendíthet olyasmit is, a mi a lovag tekintélyén csorbát ejthet, nevén
szólítá Sanchot, a fehér népre pedig rákiáltott, hogy hallgassanak s
ereszszék be a kivánkozót.
Sancho belépett s ekkor a lelkész meg a borbély bucsút vettek Don
Quijotetól, egészen kétségbeesve kiépülése felől, minthogy látták,
mennyire rabja még mindig bogarainak s hogyan el van telve átkozott
lovagoskodása együgyüségével. Ezen oknál fogva a lelkész így szólott a
borbélyhoz:
– Majd meglássa, komám uram, a mi nemes urunk egyszer csak megint
kereket old, a mikor meg sem álmodjuk.
– Magam is a mondó vagyok – viszonzá a borbély – de részemről nem
csodálkozom annyira a lovag hóbortosságán, mint a fegyvernök
együgyüségén, a ki úgy bele van abba a szigetbe bolondulva, hogy azt
hiszem, nincs a világon elegendő erő és hatalom, a mely kiverhetné a
fejéből.
– Isten gyógyítsa ki őket – jegyzé meg a lelkész – mi pedig álljunk
résen, s a mit csak lehet, kövessünk el mindent szegény, boldogtalan
barátunk gyógyulására.
Igy beszélgettek egymás között távoztukban a jóakarók. Don Quijote
eközben szobájába zárkozott Sanchoval s mikor magokra maradtak, így
szóla hozzá:
– Nehezemre esik, Sancho, hogy azt mondtad s még most is mondod: én
voltam az, a ki házad köréből elcsaltalak, holott tudod, hogy én magam
sem maradtam idehaza. Együtt mentünk, együtt jártunk s együtt
barangoltunk; egyenlő szerencse, egyenlő sors hányt vetett
mindkettőnket; s ha téged meghintáltak egyszer, engem megraktak százszor
s legfölebb ezt az egyet lehet szememre hánynod, hogy így neked kevesebb
jutott a dicsőségből.
– Ezt a dicsőséget nem irígylem – viszonzá Sancho – nem is kérek belőle,
de azért még is kapok.
– Minthogy hozzám tartozol, mint a tag a fejhez, Sancho – mondá Don
Quijote. – Ha az embernek a feje fáj, minden tagja megérzi; s így én a
te urad és gazdád lévén, neked fejed vagyok, te pedig az én tagom,
minthogy cselédem vagy; s ezen oknál fogva azt a bajt, a mi engem ér
vagy érni fog, neked is meg kell érezned, a mint én is érzem a te
fájdalmadat.
– Igy volna rendén – mondá Sancho – csakhogy a mikor engem a levegőbe
lódítottak mint tagot, akkor az én fejem ott ült a nyeregben s csak
nézte, nézte, hogyan röpülök föl s alá, a nélkül, hogy valami fájdalmat
érzett volna. S ha már a tagoknak tartozó kötelességök, hogy a fej
nyavalyáját megérezzék, ennek is kutyakötelessége volna, megérezni
amazokét.
– Azt akarod talán mondani, Sancho – veté ellen Don Quijote – hogy én
nem vettem részt fájdalmadban, mikor meghintáltak? Ha mondtad is, ne
mondd többet s ne gondold, mert igazán nagyobb fájdalmat szenvedtem én
akkor lélekben, mint te testben. Egyébiránt ne szóljunk most erről, lesz
még ideje, a mikor hegyiről-tövire megbeszélhetjük. Azt mondd meg nekem
most, Sancho barátom, mit beszélnek rólam a faluban? Mit tart felőlem a
köznép, mit a nemesség s mit a lovagok? Mit mondanak bátorságomról, hős
tetteimről, udvariasságomról? Hogyan fogadták azon szándékom hírét, hogy
ujra fel akarom támasztani s világra kelteni a már-már elfelejtett
lovagrendet? Szóval, Sancho, azt akarom, mondj el nekem mindent, a mit e
tárgyról hallottál, még pedig mondd el úgy, hogy a jóhoz semmit hozzá ne
toldj, a roszból semmit el ne hallgass; mert az igazán hű alattvalóknak
az a kötelességök, hogy uraiknak az igazságot a maga tulajdon
valóságában mondják el, a nélkül hogy a hizelkedés nagyítsa, vagy bármi
hiú mellékes tekintet csökkentse.
– Szivesen megteszem, kedves uram – viszonzá Sancho – azon feltétel
alatt, ha nagyságod meg nem haragszik azért, a mit mondok, minthogy azt
akarja, hogy a maga valóságában mondjak el mindent s fel ne öltöztessem
semmi egyéb czifrába.
– Biztosítlak hogy nem fogok megharagudni – nyugtatá meg Don Quijote –
bízvást szólhatsz, Sancho, minden tétovázás nélkül.
– Hogy tehát előlről kezdjem, mindenekelőtt azt mondom, hogy a köznép,
nagyságodat valóságos sült bolondnak tartja, engem pedig szakasztott
olyan ostobának. A nemesek azt mondják, hogy nagyságod nem tartja magát
a nemesség korlátai között, s olyan czimeket raggat a neve mellé, a
melyek semmiképen meg nem illetik; aztán meg hogy hét szilvafája és két
hold földje daczára, a mi mellett elől-hátul csupa rongy, mégis
fölcsapott lovagnak. A lovagok meg azt mondják, nem szeretik, ha a nemes
emberek egy tálból esznek cseresznyét velök, kiváltképen ha olyan
bocskoros nemesek, a kiknek sáros a sarujok és fekete harisnyájokra zöld
selyem foltot vetnek.
– Ez – mondá Don Quijote – nem illik rám, mert én mindig tisztességes
ruhában járok, a min folt nem látszik. Hogy rongyos vagyok, az meglehet,
csakhogy annak nem az idő, hanem a fegyverviselés az oka.
– A mi pedig – folytatá Sancho – nagyságod bátorságát illeti, úgyszintén
udvariasságát, hős tetteit és fáradalmait: mindezek felől különbözők a
vélemények. Egyik azt mondja: bolond, de mulatságos; a másik: bátor, de
szerencsétlen; a harmadik: udvarias, de tolakodó. Igy aztán
szólnak-szapulnak bennünket, úgy hogy sem nagyságodon, sem én rajtam nem
hagynak egy körömfeketényi becsületet.
– Ez az igazi erénynek rendes sorsa a földön! – mondá Don Quijote nemes
nyugalommal – tovább Sancho.
– Hanem azért van ám olyan is, a ki másként nyilatkozik – folytatá
Sancho némi büszkeséggel – van itt egy fiatal ember, a ki mostanában
jött haza a főiskolából, az már aztán máskép beszél a mi viselt
dolgainkról.
– Látszik, hogy tanúlt ember – jegyzé meg Don Quijote – s mi a neve
annak a fiatal tanulónak?
– Carrasco Sámsonnak hívják – viszonzá Sancho – s egy idevaló
földbirtokos fia. Mostanában került haza Salamancából, s nem győzi
magasztalni nagyságodat, hogy milyen nagy híre van ott az egyetemen, a
fiatalság között, s hogy ő maga is mennyire szeretne megismerkedni
nagyságoddal.
– Ez ugyan nagyon könnyen megtörténhetik – mondá Sancho – ha tudod hol
lakik, eredj érte s mondd meg neki szivesen látom ma ebédre.
– Megyek is tüstént – felelé Sancho – tudom hogy nagy örömhirt viszek
neki. S csakugyan távozott is, hogy ura meghivását azonnal közölje a
tanulóval. Don Quijote gondolatokba mélyedve várta őket. Ime van tehát
még is, a ki elismeréssel nyilatkozik az érdemről! Egy ifju, – és az
ifjuság! hiába, csak is az ifjuság tud az igazán nagy dolgokért
lelkesülni.
Kiváncsi volt, nagyon kiváncsi, mit fog Carrasco Sámsontól hallani. Nem
kellett nagyon soká várakoznia, mert az ajtó egyszer csak nyílt és
Sancho Panza kiséretében egy ifju jelent meg, kinek egész arczán, eleven
tündöklő szemein azonnal észre lehetett venni, hogy igen eszes, értelmes
ifjúnak kell lennie. Alig hogy belépett, semmiféle bemutatást sem várva,
odarohant azonnal Don Quijotehoz és térdre borúlva előtte igy szóla:
– Nyujtsa ide méltóságod a kezeit, señor Don Quijote de la Mancha, mert
igaz lelkemre mondhatom, kegyelmességed az egyik legkitűnőbb kóbor lovag
mindazok között, a kik valaha voltak vagy lesznek még a föld egész
kerekségén!
Don Quijote fölemelte, szeretetteljesen megölelte s maga mellé ülteté,
Carrasco Sámson illedelmesen vonakodott e nagy kitűntetést elfogadni,
utóbb azonban Don Quijote megujított kinálgatására mégis csak elfogadta
s akkor aztán elkezdődött közöttük a beszélgetés, melyből mi csak néhány
pont közlésére akarunk szorítkozni.
Azt látta Don Quijote, hogy az ifju és környezete jóformán minden
hőstettét ismerik; kiváncsi volt tehát tudni, melyik dicső cselekedetét
méltányolják s magasztalják tehát az emberek legjobban? Meg is kérdezte
Carrascotól.
– E tekintetben – viszonzá a tanuló ifju – a vélemények igen nagyon
eltérnek egymástól, a szerint a mint az izlés különböző. Van a kinek a
szélmalmokkal küzdött harcz tetszik legjobban, melyeket nagyságod
szörnyetegnek és óriásoknak képzelt; a másiknak meg a kótisok. Ezt ama
hadseregek leirása gyönyörködteti, melyek utóbb két juhnyájjá váltak;
amazt, azon holttesttel való találkozás, a kit Segoviába vittek temetni.
Egyik azt mondja minden másnál többet ér a gályarabok felszabadítása, a
másik meg azt, hogy nincs fogható a két benedek-rendi óriás, – meg a
bátor vizcayival küzdött viaskodáshoz.
Szóval, a tanuló ki nem fogyott Don Quijote hőstetteinek
magasztalásából, s a mi különös vala, míg a lovag minden más ismerőse
csak gúnyolta a lovagoskodást s minden módon le akarta beszélni e
hóbortosságáról a lovagot, addig Carrasco Sámson a leglelkesebben
emlékezett meg a kóborlovagság dicsőségéről s nem szűnt meg Don Quijotet
ujabb kirándulás tételére serkenteni.
Mi lehetett volna kellemesebb Don Quijote füleinek mint az ilyen szavak,
és kicsoda szívesebben látott vendég, mint a ki ilyen beszédekkel
tartotta!
S épen akkor, midőn Carrasco azt kérdezé a lovagtól hajlandó volna-e
harmadszor is utra kelni: épen akkor hangzott fel hozzájok Rocinante
nyerítése az istállóból.
– Mindenesetre utra kelek – mondá Don Quijote lelkesen, a ki lova
nyerítését a legjobb jelnek tartotta – utra kelek, mihelyt erőm és kissé
megviselt egészségem engedik. Tudom, hogy ott nyerem vissza épségemet
teljesen, minthogy, a mint már sokszor mondtam: Nékem díszruhám a
fegyver, nékem nyugovás a harcz!
Még ebéd közben, de még ebéd után is mindig erről folyt a beszélgetés, s
oly tűzzel és elevenséggel, hogy Don Quijotenak vándorutját is
meghatározák Barcelona városa felé, a hol minden esztendőben János
fejvétele napja táján fényes lovagjátékot szoktak tartani, melyen
összejön Spanyolhon minden leghíresebb lovagja, a kiket, – mint Carrasco
megjegyzé – Don Quijote úr bizonyára mindnyáját le fogja győzni s akkor
elmondhatja magáról, hogy ezek személyében a világ minden lovagját
legyőzte. Csak arra figyelmeztette, ne rohanjon oly hanyatt-homlok a
veszedelembe, mert élete nem a magáé, hanem mindazoké, a kiknek
szükségök van rá, hogy szerecsétlenségökben segítse és gyámolítsa.
– Engem is mindig ez bántott legjobban – vágott közbe most Sancho, –
mert uram akár száz fegyveres embernek is úgy neki szokott rontani, mint
a falánk gyermek az egész kosár cseresznyének. Pedig hát lánczhordtát
is, ugy-e Carrasco úr, van ideje a támadásnak s van ideje a
meghátrálásnak is és nem csak az járhatja mindig, de mindig: „Üsd, nem
apád!“ Aztán meg azt is hallottam, még pedig, ha jól emlékszem, magától
Don Quijote úrtól, hogy egyik szélrül gyávaság, másik szélrül vakmerőség
s középett van az igazi bátorság. Ha már ez az igaz, nem akarom én, hogy
megfusson a mikor nincs miért, de azt se, hogy neki rontson, mikor a
túlnyomó erő mást javasol. Mindenek fölött pedig arra figyelmeztetem
uramat, ha megint magával akar vinni, egyedül azon föltétel alatt
megyek, hogy ő mindig csak maga verekedjék, nekem pedig csak az legyen a
kötelességem, hogy úri személyére vigyázzak, tisztogassak rá s
eledeléről gondoskodjam; ebben mindig ember leszek a gáton. Hanem, hogy
én magam is kardot rántsak, akár csak holmi aljas szűrös, baltás
csőcselék ellen is: abból ugyan semmi sem lesz. Nekem, Sámson úr eszem
ágában sincs, hogy hős névre tegyek szert; hanem leszek olyan hű és
derekas fegyvernök a milyennél jobb sohasem szolgált még kóbor lovagot.
És ha nagy jó uram, señor Don Quijote, számos hű szolgálatom fejében, a
közül a sok sziget közül, a miket hatalmába akar keríteni egyet nekem
ád: háladatos köszönettel fogadom; ha meg nem adhatja nekem akkor is
beérem én a magam sorsával, lesz azért rám gondja a jó istennek; s talán
csak olyan jól vagy még jobban ízlik majd az a szigettelen kenyér mint a
szigetes. Ugy is ki tudja, az ilyes kormányzóságba nem vetne-e gáncsot
az ördög, hogy elbuknám s betörném a fejemet. Sanchonak születtem,
Sancho gyanánt akarok meghalni is. Hanem ha az ég mind a mellett a maga
jó szántából, minden nagyobb baj és veszedelem nélkül valami szigetet
vagy más egyéb ilyest pottyantana a markomba, lenne annyi eszem, hogy el
nem lökném magamtól, mert a példabeszéd is azt tartja: a hol malaczot