Don Quijote de la Mancha - 01

DON QUIJOTE
DE LA MANCHA.
IRTA
MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA.
A SPANYOL EREDETIBŐL KÉSZÜLT FORDÍTÁSA UTÁN
AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA ÁTDOLGOZTA
GYŐRY VILMOS.
BUDAPEST.
LÉGRÁDY TESTVÉREK.
1875.


TARTALOM.
ELSŐ RÉSZ.
I. Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval megismerkedik 6
II. A nemes Don Quijote első kirándulása 11
III. Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét 17
IV. Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott 22
V. Nevezetes események a lovag házában 30
VI. Ujabb utrakészülések 33
VII. Don Quijote harcza a hosszu karú óriásokkal, miket Sancho Panza
szélmalmoknak nézett 38
VIII. Szörnyü harcz a nagyszemű varázslókkal s nagy diadal az elrablott
herczegasszony lovagján 42
XI. Milyen nagyszerü beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál
48
X. A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante
szokatlan elevensége volt az előidézője 53
XI. Egy elbűvölt mór kísért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása.
Sancho Panza repűlni tanúl 58
XII. Két ellenséges hadsereg találkozik egymással 69
XIII. A mit a holtak adhatnak az élőknek 77
XIV. Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha
szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál 83
XV. Mambrin sisakjának meghódítása 91
XVI. Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát,
a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak 95
XVII. Don Quijote a vadonban 101
XVIII. Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza 109
XIX. Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt
113
XX. Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben 129
XXI. Don Quijote harcza a Pandafilando óriással 138
XXII. Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanúl nagyon meggyűlik a
bajok 142
XXIII. Hogyan bűvölték el Don Quijotét 147
XXIV. Don Quijote elbűvölten utazik haza felé 151
MÁSODIK RÉSZ.
I. Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől 168
II. Ujabb tervezések újabb kirándulásra 175
III. A szándék megvalósúl 181
IV. Don Quijote Toboso városába jut 188
V. Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát? 194
VI. Különös kaland a Halál udvarának szekerével 200
VII. Don Quijote egy másik igazi kóbor lovaggal találkozik 205
VIII. A két fegyvernök beszélgetése 209
IX. A két lovag társalgása 215
X. Hogyan lett a Búsképü lovag Oroszlán-lovaggá 225
XI. A Montesinos barlangjában 236
XII. Don Quijote nagyszerü látományai a Montesinos barlangjában 240
XIII. A szamárordítás története és a jós majom 248
XIV. Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen 256
XV. Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik
hadseregben 262
XVI. Sancho Panza megunja a kalandkeresést 267
XVII. Utazás a bűvös sajkán a vizi várhoz 271
XVIII. Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik 276
XIX. Az igazi várkastélyban 281
XX. Milyen nagy szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól
feloldja 286
XXI. A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet
keresik 294
XXII. Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben 304
XXIII. Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló
Sancho Panzát 312
XXIV. Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak 317
XXV. Az örömbe üröm vegyül 322
XXVI. A kormányzó első körutja a szigeten 327
XXVII. Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései 332
XXVIII. Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának 340
XXIX. Sanchoval is kalandok kezdődnek 346
XXX. Sancho kalandja igen veszedelmesé fokozódik 350
XXXI. Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel 354
XXXII. Ujra a kalandok ösvényén 358
XXXIII. A selyemruhás pásztortársaság 363
XXXIV. A ki sokat igér keveset ád 368
XXXV. Roque Guinart 373
XXXVI. Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába
379
XXXVII. Nagy fontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával 382
XXXVIII. A legyőzetés után 388
XXXIX. Háromezer ütés pattog Sancho Panza vállára 395
XL. Milyen jeleket látott Don Quijote falujába érkeztekor 400
XLI. Mi hiúsította meg a tervezett pásztoréletet 403


TÁJÉKOZÁSUL.
Hogy az ifju olvasó e művet – mint a mai kor szépirodalmi termékeitől
sok tekintetben eltérőt – helyesen felfoghassa, s a világhírű regényt
ezen átdolgozásban élvezhesse, néhány ismertető szóra van szükség, a mit
mind a mű szerzőjéről, mind pedig e nevezetes munkájának czéljáról,
irányáról e rövid s tájékozásul nyujtott előszóban kivánunk mondani.
Miguel de Cervantes Saavedra, a roppant termékenységű spanyol
irodalomnak egyik legismertebb nevü művelője, az 1547-dik év október
havának elején született Spanyolország Alcaláde-Henares nevű városában.
Első gyermekkorát szülővárosában tölté, s ugyanitt végzé első
tanulmányait is, a mennyiben a Ximenes bibornok által 50 évvel azelőtt e
városkában alapított egyetem az ő gyermek- és ifjukorában érte el
virágzásának tetőpontját. Tanulói pályáját tovább részint Madridban,
részint a salamancai egyetemen folytatta, s mindenütt oly szorgalommal
és fényes sükerrel, hogy tanárai, különösen egy Lope de Hoyos nevű,
Cervantesről mindig csak úgy emlékezett meg, mint az ő: „drága és
különösen szeretett tanítványáról“.
Tanulói pályája bevégeztével Aquaviva bibornok házához jutott kamarási
minőségben, kit aztán rendes lakóhelyére, Rómába követett. Egy évvel
utóbb azonban ezen tisztséget más pályával, nevezetesen a katonaival
cserélte fel, mely pályáért mindig rajongott, melyen azonban sohasem
láthatta érdemeit, bátorságát, teljes odaadását eléggé megjutalmazva.
Élete folytában különösen nevezetes fordulópontot képez a törökök ellen
az 1571. október 7-dikén küzdött lepantoi tengeri ütközet, melyben
Cervantes is részt vett, s épen a csata folytában őt gyötrő lázbetegség
daczára is oly hőslelkűleg viselte magát s annyira kitette személyét a
veszedelemnek, hogy ez egyetlen csatában három lövést kapott, kettőt
mellébe, egyet bal karjába, mely aztán teljes életére
kigyógyíthatatlanúl csonka és béna maradt.
Katonai pályájának ezen gyászos emlékére nemsokára még egy másik s talán
amannál szomorúbb esemény is következett, nevezetesen az, hogy a midőn a
földközi tengeren, a messinai kórházból kikerült s még egyszer a
hadseregbe lépett Cervantes, – vég elbocsátását megnyerve, az „El Sol“
nevű hajón rég nem látott hazája, Spanyolország felé hajózott: az
1575-dik év szeptember havában, az algiri partok irányában tengeri
rablók hatalmába került, s egy bizonyos Dali Mami nevű rablófőnöknek,
utóbb pedig Algir kormányzójának Hasszan agának esett rabszolgájává.
Sorsa itt majdnem elviselhetetlenűl nehéz, valóban iszonyú volt, mert
azon hallatlan kegyetlenség, melylyel különösen az utóbbi bánt
rabszolgáival, még azok nyugalmát is teljesen elvette, a kikkel,
szívtelenségét nem éreztette is. Hasszán aga kegyetlenségéről maga
Cervantes jegyzi meg: „Bárha bennünket folytonosan éhség s a
nélkülözések minden neme gyötört is, mind ez semmi volt azon hallatlan
kegyetlenségek elborzasztó látományához képest, miket az alkirály a
keresztyéneken elkövetett. Alig mult nap, hogy valakit karóba ne húztak
vagy fel ne akasztottak volna, vagy legalább is füleit vágták le
valamelyiknek s mindezt gyakran a legkisebb ok nélkül, úgy hogy magok a
törökök is bevallották, hogy az alkirály csupa gyülöletből és
vérszomjasságból cselekszi“.
A hazáját imádó, a szabadságért rajongó nemes spanyolnak tehát
sokszorosan gyötrelmes volt e kínos rabszolgaság s minden áron
szabadulni szeretett volna belőle s először is szökés által, bárha az
igen könnyen életébe kerülhet vala. A szökést csakugyan több izben meg
is kisérlé, de mindig eredménytelenül. Néha az algiriak nagy figyelmű
őrködésén, másszor alávaló emberek haszonleső árulásán szenvedtek
hajótörést, gyakran igen merész tervei, melyek sükertelensége aztán nem
hogy a szabadságot adta volna vissza, sőt ellenkezőleg a már is kínos
rabságot tette csak még súlyosabbá. Így a többi között egy izben 2000
botütésre lőn elitélve, a mi természetesen egy lett volna a legiszonyúbb
halálra kinzással; ezen szörnyű büntetést azonban rajta még sem
hajtották végre.
Bátor, hős lelkét mind e veszedelmek nem hogy csüggesztették volna, sőt
ellenkezőleg ujabb meg ujabb kisérletekre serkentették, sőt egy izben
oly rendkivüli, majdnem hihetetlen vakmerőségre, hogy az Algirban lévő
40000 rabszolgát akarta fellázítani s a várost a spanyol király számára,
a mohamedánoktól elfoglalni. S fel van jegyezve, ha ezen tervnek is nem
akad megint árulója, meglehet, hogy a képtelenségnek látszó terv
kivitele mégis sikerült volna Cervantes lángeszének, rendíthetetlen
szilárdságának s bátorságának.
Szabadságát végre az 1580-dik év szeptember 19-dikén nyerte vissza 500
arany váltságdíjért, melyet Spanyolországban maradt családja, testvérei
tettek le érette, a kik az ő viszonyaikhoz képest ezen igen nagy
összegnek nemeslelkű feláldozása által egészen elszegényültek.
Cervantes visszaérkezvén hazájába, részint hivataloskodással, részint
irodalmi foglalkozásából tartotta fen életét; anyagi helyzete azonban
soha sem volt oly kedvező, a milyet nemes szíve és lángelméje valóban
megérdemlettek volna.
Irt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze
messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: „Az elmés nemes Don
Quijote de la Mancha“.
Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb
társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s
megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas,
kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott
Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen
képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal,
bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan
megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé,
czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb
pályától s foglalkozástól.
Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására
egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy
tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, – Cervantes,
ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé
tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan
diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy
Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt
írni senki többé nem merészelt.
Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész
serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a
valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek
csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken
való repülést, a falovon történt nyargalást, – s mindazt a többi
bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg
kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye.
Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá:
„a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az
öregek méltányolják,“ csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy
olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését
előbbre segítette.
Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a
gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az
1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket,
elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának
műveiben.
Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a „Don Quijote“ ezen ujabb
átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire
csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott
történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való
átdolgozás tette szükségessé.
Az átdolgozó.


ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET.
Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval[1] megismerkedik.
Spanyolország La Mancha[2] nevű részének egyik falujában, melynek nevére
nem emlékszem bizonyosan, élt nem rég egy olyan nemes ember, a milyen
még mai napság is van akárhány, s a kiknek majd minden vagyona egy
fogason függő dárdából, régi paizsból, vézna paripából és egy-két futós
agárból szokott állani. A mi derék nemes emberünknek valamivel
többecskéje is volt ugyan, kivált addig, a mig birtokának nagy részét rá
nem pazarolta arra a hóbortos szenvedélyére, melyről alább mindjárt
említést akarunk tenni. Jövedelmének háromnegyed részét fölemésztette a
háztartás, pedig bizony nem élt valami fényesen, a mennyiben
hétről-hétre leginkább juhhús, pénteken lencse, szombaton rántotta,
vasárnap meg legfölebb valami vadgalamb-sült került az asztalára; a
negyedik rész meg a ruházatra kellett, a mi azonban szintén meglehetősen
szegényes volt, ugyanis hétköznapokra rendesen gyapjúszövet, s csak
ünnepi alkalmakra jutott egy-egy bársonynadrág.
Házánál egy gazdaasszonyt tartott, a ki a negyvenet már túlhaladta; egy
unokahúgát, a ki nem volt még egészen húsz éves, és egy fiatal sihedert,
a kire csakugyan ráillett a mindenes nevezet, mert a mi munka a háznál
előfordult, szegény fejének ennek kellett azt mind elvégezni, ez
nyergelte meg a paripát, de még a füvet is ő kaszálta a ló számára.
Nemesünk életkora közel járt az ötvenhez; testalkata izmos, termete
szikár, arcza csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt s a
vadászatot különösen kedvelte. Vannak, a kik azt állitják, hogy
vezetékneve Quijada vagy Quesada lett volna; mások meg azt, hogy
családját Quijánonak hívták; ez azonban mind nem tartozik a dologhoz.
Sokkal fontosabb a mi lovagunk életében az a körülmény, hogy ő,
valahányszor csak üres órái valának (s az egész esztendő nála
legnagyobbrészt ilyenekből állt, mert valami komoly, hasznos dolognak
nem igen törte a tollát) majd mindig a lovagregényeket olvasta, még
pedig oly mohó vágygyal s annyi gyönyörűséggel, hogy miattok először is
gazdaságát, de utóbb még a vadászatot is teljesen elhanyagolta.
Az olvasás igen szép dolog, de csak akkor, ha igazán hasznos vagy
nemesen mulattató könyvekkel foglalkozunk; olyanokkal, melyek által
ismereteink gyarapodnak, szivünk nemesbül, jellemünk szilárdul. De ha
olyas olvasmányoknak adjuk neki magunkat, melyek minden haszon nélkül,
csupán képzelő tehetségünket foglalkoztatják, s soha meg nem történt s
meg nem történhető kalandokat hordanak össze rakásra lelkünkben, ilyen
könyvek olvasása valóságos veszteséggel jár, sőt romlásunkká lehet;
haszontalanul lopják el drága időnket, elvonnak a szükséges munkától,
megmérgezhetik erkölcsünket, s egészen elbolondíthatnak.
A mi – máskülönben igen derék – lovagunknál épen ez volt az eset.
Annyira belemerült ezen hóbortos könyvek olvasásába, hogy éjet-napot
azok mellett töltött, s holdat hold után adogatott el szántóföldéből,
csakhogy újabb meg újabb olvasni való regényeket vehessen. Össze is
hordott házához annyit, hogy egész könyvtárrá szaporodtak fel, de
fájdalom, mennél jobban gyarapodott a könyvek száma, annál inkább
fogyott a mi jó nemes emberünk eszének józan gondolkozása.
Mennél hihetetlenebb dolgokat tartalmazott valamely könyv, ő annál
jobban kapott rajta, s mennél czifrább, czikornyásabb kifejezéseket
talált, annál jobban megnyerték tetszését, úgy hogy utoljára ő maga is
egészen úgy gondolkozott, sőt még beszélt is, a mint ezek az összeábdált
könyvek az ő soha nem élt hőseiket gondolkoztatták és beszéltették.
Értelmes tanult ember a kis falucskában persze nem igen akadt, s
mindössze is két férfiú látogatta Don Quijote házát gyakrabban, a kikkel
legszívesebben társalkodott. Az egyik a helybeli lelkész volt, egy igen
értelmes, tudományosan képzett férfiú, a ki Don Quijote iránt a
legőszintébb barátsággal s a legjobb indulattal viseltetett, a másik
pedig Miklós mester, a ki egyszerű falusi borbély létére, világlátott,
józan gondolkozásu s nagyon társaságba való ember volt.
Ez a két látogató egy idő óta folytonosan növekvő aggodalommal szemlélte
közös barátjukat, Don Quijotét. S aggodalmuk nem is volt alaptalan. A
nemes házigazda ugyanis egy idő óta semmi egyébről sem akart már
beszélni, mint folytonosan és örökké csak a kóbor lovagságról, azokról a
rendkivüli – de persze soha meg nem történt – hőstettekről, a miket a
lovagregényekben a kóbor lovagok véghez vittek, hogy egymagok egy szál
karddal hogyan vertek szélylyel százezerekből álló hadseregeket, hogyan
küzdöttek meg iszonyú óriásokkal, sárkánykigyókkal, bűbájosokkal, hogyan
szabadítottak meg irtózatos börtönökből ártatlanúl elzárt férfiakat és
nőket, s hogyan lettek, milyen könnyü szerrel királyokká, császárokká. S
a milyen lelkesedéssel Don Quijote mindezen képzelhetetlen
ostobaságokról beszélt, világosan azt lehetett következtetni belőle,
hogy ő csakugyan szóról szóra és betűről betűre igaznak hiszi ama
költött történetek mese-beszédeit, de fájdalom azt is lehetett sejteni,
hogy értelmének józanságát, legalább ebben az egyben, elvesztette.
Mihelyest ezt a jó barátok észrevették, azonnal elkövettek mindent, hogy
Don Quijotét eszére térítsék. Elmondták előtte százszor meg százszor,
hogy az a sok bolondság soha meg nem történhetett, hogy azok a lovagok,
a kikért ő annyira lelkesűl, s a kiket a világ legnagyobb jóltévőinek
tart, soha még csak nem is éltek: szóval felhoztak mindent a mit csak
fel tudtak hozni kijózanítására: de az bizony mind falrahányt borsó
maradt, s a nemes Don Quijote jobban hitt elbolondító könyveinek, mint
józaneszű s jóakaró barátainak.
Silány olvasmányai annyira megkeverték az eszét, hogy végtére olyan
különös gondolata támadt, milyennél bohóbb senkinek a világon. Ez pedig
az vala, hogy ő illendőnek és szükségesnek látta mind saját dicsősége
növelésére, mind a közjó érdekében: kóbor lovagnak beállani s lóháton és
fegyveresen szertejárni a világban, kalandokat keresni s véghez vinni
mindazt, a mit olvasmányai szerint kóbor lovagok véghez vittenek,
úgymint: boszút állani mindenféle sérelemért, belerohanni minden
előforduló veszedelembe, megküzdeni óriásokkal, sárkánykigyókkal,
varázslókkal, a mi ha szerencsésen sikerül, szegény feje már előre is
arról álmodott, hogy a világ örök háláján kivül még azt is eléri, hogy
legalább is trapezunti császárrá teszik. S annyira beleszeretett ebbe a
hóbortos gondolatba, hogy semmi sem verhette ki többé a fejéből, hanem
erősen elhatározta magában, hogy a legnagyobb titokban végrehajtja
feltett szándékát.
Azon kezdte most már a dolgot legelőször is, hogy megtisztogatta
valamelyik déd-ősének egynémely darab rozzant fegyverét, melyek
porlepetten s rozsdamarttan századok óta hevertek valamely elfelejtett
szögletben. Kifényesítette s kézhez igazítá ezeket úgy, a hogy tudta;
hanem egy igen nagy bökkenő volt a dologban, tudniillik, hogy az egész
lom között sem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán egy egyszerű,
rostélytalan vas süvegre. E bajon azonban leleményessége akképen
segített, hogy vastag lemezpapirból olyas félsisak formát készíte, a
mely a vassüveghez hozzátoldva, ezt egészen rostélyozott sisakká
változtatta. Meg is próbálta nyomban, elég erős-e s kiállaná-e valjon a
kardvágást. Fogta tehát szablyáját, vágott rá vagy kettőt, de már az
első ütéssel egy pillanat alatt összerombolta mindazt, a mi egy heti
fáradságába került. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyű szerrel
darabokra lehetett szaggatni; hogy magát jövőre ilyes megeshető
veszedelem ellen biztositsa, újra összeigazgatá s belűlről egy pár
vassodronyt alkalmazott, igy aztán egészen megbizott tartósságában s nem
is akarván újabb kisérletet tenni, úgy találta és itélte, hogy ez a
lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.
Mikor a fegyverzet rendben volt, azonnal paripájára fordítá figyelmét.
Hanem ez a paripa ez ugyan szilaj egy állat volt! Olyan sovány mint az
agár, de azért olyan lassu mint a csiga; nem volt szegénynek csak a
csontja meg a bőre, ugy hogy tiz lépésnyiről is meg lehetett számlálni
minden oldalbordáját. Csontos lába pókos volt, hórihorgas nyaka meg oly
magasra fölmeredt a csupa soványságtól mint a kút-gém. De azért mert
volna csak valaki Don Quijote előtt roszat mondani az ő kedves
paripájáról! tudom nem vitte volna el szárazon. Mert Don Quijote oly
remek állatnak képzelte a lovat, hogy az ő szemében ehez képest még a
nagy Sándor Bucefalusa, vagy a Cid[3] Babiecája is csak kis macska volt.
Don Quijote úgy olvasta könyveiben, hogy a régi hires lovagok
paripájának mindegyiknek meg volt a neve: hogyan maradhatott volna tehát
az ő remek lova név nélkül! De milyen nevet adjon neki? Négy napi
fejtörésébe került, a mig kieszelte, hogy Rocinantenak[4] fogja hívni, a
mi elég szépen hangzik, de még azt is jelenti, hogy nála nincsen különb
paripa a világon!
S minthogy már lovának nevet, még pedig ily nagy megelégedésére szolgáló
szép nevet adott, adni akart most magának is, a mi megint egy egész
ujabb heti fejtörésbe került. De hát nem volt neki elég tisztességes,
becsületes neve? volt bizony, csakhogy ő azzal nem érte be. A
lovagregényekben ugyanis azt olvasta, hogy minden régi hős lovag, ha
épen meg nem változtatta is a nevét, legalább hozzátoldotta azon
országét vagy tartományét, a honnan származott. Igy a nagyhírű Amadis
lovag – a kit Don Quijote különösen szeretett – az sem elégedett meg
azzal, hogy csak úgy szárazon Amadisnak nevezzék, hanem Galliából
származván, régiesen Amadis de Gaula-nak hivatta magát; kapta magát
tehát s ő is odabiggyesztette a magáéhoz szülőföldje nevét, s
elkeresztelte magát Don Quijote de la Manchanak, a mi más szóval azt
teszi, a máncsai don Quijote. Igy már most ország-világ ráismerhet
családjára, s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, ha
nevét attól kölcsönzi.
Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet tiszta volt, a süvegből sisak lett,
lova s maga nevet kaptak, azt gondolta, most már egészen rendin a
szénája! Tyüh! de még csak ekkor jutott valami eszébe! Neki még nem volt
menyasszonya! Már pedig menyasszony nélkül a kóbor lovag olyan, mint a
fa levél nélkül, a test lélek nélkül. Minden régi lovagnak meg volt a
maga szíve választottja, ő sem maradhat a nélkül.
– Mert – így szóla ezen töprenkedése közben magában – ha a jó szerencse
kedvez, s valami óriással találkozom, a mi a kóbor lovagoknál minden nap
megesik, s az első összecsapásnál földre terítem, vagy derékon ketté
vágom s összeaprítom mint a répát, – szóval leverem és legyőzöm: valjon
nem szükség-e hogy legyen a kihez elküldhessem, s hogy a legyőzött
ellenség odalépjen drága menyasszonyom elé, térdre boruljon előtte s a
hódolat és alázatosság szavával így szóljon: „Én, kegyelmes asszonyom,
az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, a kit a
diadalmas lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolá
keményen, hogy idejőjjek nagyságod elé, hogy velem tetszése szerint
rendelkezzék.“
Oh, hogyan örült a mi jó lovagunk, midőn e beszédet tartotta s még
inkább akkor, midőn olyat is talált, a kit szíve választottjának nevével
felruházhatott.
Hamarjában az jutott eszébe, hogy hallott egyszer beszélni egy
szomszédfalubeli parasztleányról, a kit Lorenzo Aldonzának hívtak. Maga
azt a leánykát talán soha életében sem látta, a leánynak pedig kisebb
gondja is nagyobb volt annál, hogy van-e vagy nincs a világon Don
Quijote de la Mancha nevezetű úri ember. A mi lovagunk azonban nem törte
tovább a fejét, hanem egyszer csak megbökte az ujja hegyével a homlokát
s azt mondta:
– Ez lesz az én menyasszonyom!
Hozzá menne-e a leány vagy sem, kicsoda és milyen, ő mindazzal nem
törődött; ő csak úgy képzelte, hogy az az ő menyasszonya s neki ez elég
volt. Sokkal nagyobb gondot adott azonban szegény fejének az, hogy a
parasztos Aldonza név helyett milyen nevet adjon az ő szive
választottjának, a mi olyan szép név legyen, hogy menyasszonyától még a
herczegasszonyok is irígyeljék. Végre nagysokára azt is kitalálta s
elkeresztelte: Dulcinea del Tobosonak[5], mert hát Tobosoban született.
Mikor ezt a kedvére való nevet is megteremtette, oly boldognak érezte
magát, hogy ki sem tudta mondani, s már most csak az alkalmas pillanatra
várt, hogy kalandos utazására hazulról eltávozhassék.

II. FEJEZET.
A nemes Don Quijote első kirándulása.
A mit az ember nagyon óhajt, azt – ha csak lehetséges – siettetni is
szokta. Szakasztott így volt utrakelésével Don Quijote is. Mihelyt a
szükséges előkészületeket megtette, bizony nem volt ő neki többé
maradása, hanem julius havának egyik legforróbb napján, még a nap
felkölte előtt összeszedte minden sátorfáját, fejére nyomta
toldott-foldott sisakját, pánczélját, kardját felcsatolta, dárdáját,
pajzsát karjára fűzte, s hogy senki észre ne vegye nagy csendesen
odalopódzott Rocinantehoz, megnyergelte maga, kivezette az istállóból
egy hátulsó kis baromfi-udvarra, ott felpattant a paripa hátára, s a kis
ajtón nagy ügygyel-bajjal kimenekült a mezőre, mert ő maga is elég
szálas ember levén, a lova is a milyen sovány, olyan magas, bizony
egészen két-rét kellett hajolnia, hogy az alacsony kis ajtó
szemöldök-fája valahogy le ne marasztalja a nyeregből.
Mihelyest künn volt a szabadban, szíve örömtől dobogott fel, részint
azért, hogy az ajtón észrevétlenül kimenekülhetett, részint azért, hogy
tervezett diadal-utját valahára csakugyan megkezdhette.
Azonban alig koczogott előre egy darabra a nyílt mezőn, imé egy rémítő
gondolat ragadta meg s pedig oly erővel, hogy kevésbe múlt, hogy lova
kantárát vissza nem fordította, s ujra be nem bujt dárdástúl,
mindenestül a baromfi-udvar kis ajtaján. Az jutott eszébe, hogy ő nincs
lovaggá ütve; vagyis más szavakkal, semmiféle igazi lovag előtt nem
térdelt le még, a ki aztán kivont karddal gyengén vállára ütött volna,
annak jeléül, hogy mostantól kezdve föl van véve a lovagrendbe s
fölszabadítva a lovagok minden kötelességének gyakorlására s minden
jogának élvezésére. Igy még nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre
kelnie, s mint ujoncz lovagnak egészen tündöklő fényes fegyverzetet
kellene hordania, már pedig az övé, mi tűrés tagadás, minden surolás és
csiszolás daczára még most is szinte piroslott a rozsdától.
De az okos ember megtalálja a jó tanácsot. Eszébe jutott, van arról szó
az ő kitűnő könyveiben, hogy egyik-másik nagyhírű lovag, a kiből utóbb a
lovagság dicsősége vált ha a szükség úgy hozta magával, azzal üttette
magát lovaggá, a ki épen legelőször keze ügyébe esett. Ha azoknak szabad
volt, ki tilthatná meg ő neki?! Megnyugodott tehát abban a gondolatban,
hogy a legelső emberrel, a kivel találkozik, ugy lovaggá ütteti magát,
hogy csakúgy ropog; a mi pedig fegyverzetének fényességét illeti,
mihelyt alkalma nyílik, úgy kikeni-feni minden darabját, hogy fehérebb
lesz a cseppentett tejnél és vakitóbb fényű a ma esett hónál.
Ezen elhatározásával eloszlatá aggodalmát, s már most vigan folytatta
tovább utját, de hogy merre, azt egészen lova akaratára s tetszésére
bízta, mert bölcs könyveiből azt tanulta meg, hogy a lovaknak sokszor
több eszök volt, mint a rajtok ülő gazdáiknak.
Ekképen teljesen megnyugtatva a lovaggá ütés felől, eleven képzelő
tehetsége egyszerre azt a dicsőséges jövendőt festette a legfényesebb
színekben lelke elé, a mi majd rá várakozik, mikor hős tetteit arra is
méltónak találják, hogy épen ugy megirják könyvben, a mint a többi kóbor
lovagokét. Ekkor a nagy dicsőség boldogító érzelmétől elragadtatva igy
kiálta fel:
– Semmi kétség, hogy jövőben, ha majd nagyhirü tetteimnek igaz története
napvilágot látand: az a tudós, a ki megirja, igy fog szólani midőn e
korán reggel történt első távozásomat elbeszéli:
„A rózsás arczú hajnal alig teríté még szélylyel szépséges hajának arany
szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded tarka madárkák
zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes hangicsálásával még alig
üdvözölték csicseregve a nappal érkezését: midőn a nagyhirű lovag, Don