Don Quijote de la Mancha - 22

összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár.
Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott:
– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított?
– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik.
– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az
igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi
különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem
hallottam.
– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti
komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is
kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed
hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi
s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész
tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár
széles e világon.
– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s
még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a
miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán
olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se
álmodtam volna.
E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de
majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy
utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak,
nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog
ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már
az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna.
De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott
volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb
sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták.
A mit a tulajdonos látva, igy szólott:
– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk
hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a
fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után,
mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani.
– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja
az apát, a kántor se hagyja magát.
Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s
elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s
nem győzték dicsérni egymás ordító képességét.
Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik,
hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az
orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte
úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel,
mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi
esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is
rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden
ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról
a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a
hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz
tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész
csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek
egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se
félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy
holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek,
egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább
csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem
én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a
csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan
csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok.
S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek.
Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész
öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt
hangon így szóla:
– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra
megszabadulásának mutatványa.
– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro
mester! Jó estét fogunk ma tölteni!
Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd
a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett
következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A
fogadós így folytatá:
– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy
egyiket sem látom.
– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam
jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás?
– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is
megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós –
csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki
szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja.
– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – én meg jutányos árt
szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt
ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza.
S azzal tüstént kiment a fogadóból.
Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s
miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt:
– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt
la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don
Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan
van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében.
De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü
majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is
sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a
kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek
füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal
inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi
még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el
egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az
ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom
felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már
a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester
nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit,
mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve,
majma és játékmutatványa kegyelméből.
E pillanatban Pedro mester ujra megjelent s hozta magával kocsin a
bábjátékot, meg egy farkatlan majmot, a mely minden tekintetben
szakasztott olyan volt, mint minden majom.
Alighogy Don Quijote meglátta, kapva ismét a rendkivüliségen, mindjárt
ezt a kérdést intézte hozzá:
– Mondja meg nékem, nagyságos jós uram, mi járatban vagyunk s mit hoz
ránk a holnap? Itt a két tallér.
S ezzel megparancsolta Sanchonak, hogy a pénzt adja oda Pedro mester
kezébe; ez azonban majma helyett igy felelt:
– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a
jövendőről; a multról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a
jelenről is.
– Süsse meg! – mondá Sancho – azért ugyan soha egy kurta fityinget se
adnék, hogy azt mondják meg nekem, a mi már megtörtént; ki tudja azt
jobban, mint én magam? Már pedig, ha én azért fizetnék, a mit különben
is tudok, az csakugyan sült bolondság lenne. No, hanem ha azt is tudja,
a mi éppen most történik: Itt a két tallér, s mondja meg nekem ő
legmajmabb urasága, mit csinál ez időszerint az én feleségem Panza
Theréza s mivel foglalkozik?
Pedro mester vonakodott a pénzt elfogadni s így szóla:
– Nem szoktam előbb elfogadni a jutalmat, a mig meg nem szolgáltam.
S azzal kétszer ráütvén balvállára, a majom abban a nyomban fen termett
rajt, s száját odahajtva gazdája füléhez, csunya gyorsasággal
csikorgatta fogait. Ezt a mesterséget egy-két perczig folytatta s aztán
egy másik ugrással megint a földre szökött, akkor pedig Pedro mester
hirtelen térdre borúlt Don Quijote előtt s lábait átkarolva igy szóla:
– Úgy karolom át nagyságod két lába szárát, mintha csak a Hercules
oszlopait karolnám! Oh dicső feltámasztója a már-már feledésbe merűlő
kóbor lovagrendnek! Oh, érdeme szerint eléggé soha nem magasztalható
nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, lelke ön az aléldozóknak, támasza
az elesőknek, karja az elesetteknek, mankója és vigasztalása minden
szerencsétlennek!
Don Quijote megmerevűlt, Sancho elképedt, az unokaöcs bámult, a
szamárordításos elkábúlt, a vendégfogadós megkeveredett, egy szóval, a
kik csak hallották a bábjátékos szavait, mind egészen elhaltak
ámulásokban. Ez pedig így folytatta:
– Te meg, oh jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb
fegyvernöke, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, a gondos Thereza,
most is házi dolgaival van elfoglalva, s most éppen ez órában egy csomó
lent gerebenez, s nagyobb igazság okáért, egy csempe korsó áll mellette
balfelől, lehet úgy egy jó pintes, a melylyel magát munkája közben
mulatgatja.
– Már ő az! – mondá Sancho fejét csóválva – akár hol tanulta, vagy
szerezte ez a majom a mesterségét, de igazán csodálatos!
– Be kell vallanom – mondá Don Quijote is – a ki sokat olvas, sokat jár:
sokat lát az s sokat tud. Ennek bevallására pedig az ösztönöz, mert
ugyan ki tudta volna elhitetni velem, a mit most a tulajdon két
szememmel láttam, hogy e világon még jósmajmok is létezzenek. Igen, én
csakugyan az a Don Quijote vagyok, a kit e kedves állatka említett,
bárha kissé túlzó volt is a dicséretben. Egyébiránt akármilyen legyek
is, hálát adok az Istennek, hogy olyan érző és résztvevő szívvel
ruházott fel, mely javát akarná mindenkinek, kárát pedig senkinek.
Pedro mester ekkor zsebre tévén a könnyű szerrel – s utóbb majd
elmondjuk, milyen csodamódon megszerzett – két tallért: elment, hogy a
híres bábjátékot felállítsa. Míg ő azzal foglalkozott, Sancho oda
lopódzott ura mellé s azt súgta néki:
– Nagyságos uram, ettől a majomformájú varázslótól kérdezzük meg, igaz-e
mindaz vagy csak álom, a mi nagyságoddal a Montesinos barlangban
történt? Mert én nagyságod kegyes engedelmével a mondó vagyok, hogy
abban az egész históriában nem volt egy szikra igaz se!
– Az mind meglehet – viszonzá Don Quijote – én azonban bátran meg merem
kérdeni, nemcsak ezt a majmot, hanem hozd ide valahány majom a világon
van, megkérdem én bátran mindnyáját!
– A Krisztus mentsen meg annyi majomtól! – mondá Sancho elszörnyedve –
lám az előbb csak ez az egyetlen egy szólalt meg, s már ennek a szavára
is minden hajam szála égnek állott ijedtemben!
Pedro mester nem sokára visszatért azzal a jelentéssel, hogy a látásra
méltó s csodálkozást gerjesztő bábjáték föl van állítva.
– De még előbb egy szóra kérem, Pedro mester – mondá Don Quijote. S
aztán közlé vele miről gondolkozik s felszólítá, kérdezze meg majmát,
mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, a mik vele a Montesinos
barlangban történtek, igazak voltak-e vagy csak álmodta, mert neki úgy
látszik, hogy van bennök valami mind a kettőből. Mire Pedro mester
minden további szó nélkül újra előhozta majmát s Don Quijote és Sancho
elé állítva így szóla:
– Ime, majom úr, ezen lovag ő nagysága azt akarja tudni, hogy bizonyos
dolgok, a mik véle az úgynevezett Montesinos barlangban történtek,
igazak voltak-e vagy sem?
S ezzel megadván a szokott jelet, a majom mindjárt fölugrott a bal
vállára s úgy tett, mintha fülébe súgna valamit; mire Pedro mester
rögtön így szólott:
– A majom azt mondja, hogy azon dolgok egy része a miket nagyságod az
említett barlangban látott vagy tapasztalt, nem igaz, másik része
azonban igaz. Ő ezen kérdéses tárgy felől most csak ennyit tud mondani.
Ha azonban nagyságod még többet is meg akarna tudni, a jövő pénteken
megfelel minden kérdésre, most azonban kifogyott már minden erejéből,
melyet péntekig nem is tud ujra összeszedni a mint már említettem.
– Nem megmondtam-e – szólt Sancho – hogy sehogy se fért a fejembe, hogy
a barlangban történteknek csak a fele is igaz legyen?
– Majd elválik, Sancho, – viszonzá Don Quijote – mert az idő, mely
mindent fölfedez, semmit sem hágy rejtve, de napfényre hozza, legyen bár
a föld mélységes mélyébe elrejtőzve. S most erről elég ennyi, mi pedig
menjünk a jó Pedro mester mutatványának megszemlélésére, a miben, azt
hiszem, alkalmasint lesz valami érdekes is.
– Hogyan? Csak valami érdekes? – felelé Pedro mester. – Van az én
mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványság. Merem
állítani nagyságod előtt señor Don Quijote, hogy alig van a világon mai
napság valami, a mit érdemesebb volna megszemlélni. Majd meggyőződik
felőle nagyságod saját szemével. Azért ne is késlelkedjünk, mert az idő
már is előre haladt, nekünk pedig sok a tenni, mondani és mutatni
valónk.
Don Quijote és Sancho szót fogadtak és odamentek, a hol a bábjáték már
fel volt állítva s közszemlére kitéve s körülötte minden oldalról égő
viaszgyertyácskák, melyek fénye az egészet igen csinossá s ragyogóvá
tette.
A mint oda értek, Pedro mester az állvány mögé vonúlt, mert neki kellett
a mesterséges bábukat igazítnia, az állvány előtt pedig egy fiatal
gyerkőcz foglalt helyet, Pedro mester inasa, ki a látványságban
előforduló történetnek magyarázója és felvilágosítója gyanánt szolgált.
Kezében egy pálczácskát tartott, melylyel a kilépő bábukat mutogatta.
Mikor aztán a vendéglőbeliek mind helyet foglaltak már, némelyek szemben
a játékkal állva, Don Quijote, Sancho s Don Diego unokaöcscse pedig a
legjobb helyeken ülve: a tolmács így kezdé mondókáját, a mint látni vagy
hallani fogja az, ki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja.

XIV. FEJEZET.
Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen.
Mind elhallgattak, a tyrusok, úgy mint a trójaiak, – vagy is más
szavakkal a bábszinház nézői mind, azon gyerkőcz ajkain csüggöttek a ki
a csodadolgokat magyarázni készűlt. Egyszerre dob-pergés,
trombita-harsogás és nagy ágyudörgés hangzott fel a színpad mögött,
melyek zaja azonban igen rövid idő alatt elnémúlt, a mire a siheder
tüstént fölemelte szavát és így szóla:
– Ezen igaz történet, mely itt nagyságtok szeme láttára előadatik,
betüről betüre a franczia krónikákból és azon spanyol románczokból van
merítve, mik a nép ajkán szájról szájra járnak s miket az utczás
gyerekek is ismernek. Szól pedig arról, hogy Don Gaiferos hogyan
szabadította meg a hitvesét Melisendrát, a ki ekkor Spanyolországban
fogva volt, a mórok hatalmában, Sansueña városában, a mint akkor azt a
várost nevezték, melyet ma Zaragosának hívnak. Mig Don Gaiferos egyszer
távol volt a hadban, a mórok ráütöttek várára, népét lekonczolták,
kincseit elvitték, s rabbá tették feleségét Melisendrát is, a kiért egy
egész országgal felérő váltságdíjt reménylettek. Don Gaiferosnak azonban
feleannyi pénze sem lévén, egészen neki adja magát a búsulásnak és a
sakkjátékban keres enyhülést, s ime ott látják sakkozni, a mint a dal is
mondja:
Don Gaiferos bánatában
Ott ül a sakktábla mellett.
Az a másik személy pedig, a ki ott látszik, fején koronával, kezében
királyi pálczával, az Nagy Károly császár, Melisendra édes atyja. Nagyon
rosz kedvű, hogy veje tétlenségét s kétségbeejtő kétségbeesését látja, s
épen azért jön, hogy megpirongassa. Tessék csak nézni, milyen hevesen,
milyen haraggal száll szembe véle, úgy hogy az ember majdnem hajlandó
volna hinni, hogy királyi pálczájával mindjárt végig huzogat a hátán
keményen. S a mikor már jól eleibe rakta, mennyire ártalmára van az mind
neki, mind a fogságban epedő hitvesének, hogy elcsüggedése minden
erejétől megfosztotta, s hogy mennyivel többet érne ha máskép nem lehet,
ezek által megszabadítani hítvesét, végre igy szól hozzá:
Én beszéltem ám te lássad!
S lássák most nagyságtok is, hogyan fordít neki hátat a császár s hogyan
hagyja magára a felbőszült, de egyszersmind felbuzdúlt Gaiferost, a ki
haragjában és elkeseredésében nagy messzire eltaszítja a sakktáblát
bábustól, fegyverzetét követeli sebtiben, unokaöcscsétől Don Roldantól
kölcsön kéri kardját Durindanát, a mit azonban Don Roldan nem akar neki
odakölcsönözni, hanem a helyett felajánlja szolgálatát, hogy ő is
hozzácsatlakozik a veszedelmes útra, a melyre kelni készül. A bátor
haragvó meg ezt az ajánlatot utasítja vissza s azt mondja, elég lesz ő
egy maga is felesége kiszabadítására, még ha a föld kellős közepének
mélységibe volna is elrejtve. S azzal aztán fegyverbe öltözik, hogy
menten utra kelhessen.
Most pedig fordítsák tekintetöket arra a toronyra, mely amott látszik, s
a melyről tudni kell, hogy ez Zaragosa vára tornyainak egyike, a melyet
ma Aljaferiának neveznek. Ime azon a tornyon egy búsongó nőalak jelen
meg, a ki tekintetét Francziaország felé fordítja s karjait is kitárja,
a mivel azt akarja jelenteni, hogy oda szeretne menni férjéhez és
atyjához. Ez a búsongó hölgy Melisendra, Don Gaiferos hitvese. S úgy
látszik jó sorsa hozta ki most a vár falára, mert ime gascognei köpenybe
burkolózva egy férfi alak lopózik a torony alá. Melisendra azt hiszi,
hogy valami keresztyén utas, a ki Francziaországba ügyekszik, s azért
azt mondja neki a vers szavai szerint
„Ha Frankhonba mégy, vitéz úr,
Kérdezd hogy van Gaiferos“.
Azonban oh mily boldog csalódás! A köpönyeges vándor megismerteti magát
feleségével, hogy ő maga a várva várt Don Gaiferos, karjait kitárja, s a
bátor Melisendra nem soká gondolkozik, hanem leugrik a várfalról, s a
mint látni méltóztatnak, férje oly ügyesen elkapja a légben
köpönyegével, mintha egy alma pottyant volna a fáról sapkájába. Alig
hogy ott van karjai között, Don Gaiferos sarkantyúba kapja paripáját s
immár hátat fordítanak a mór városnak, elindulnak, s nagy örömmel
boldogan térnek azon útra, mely Francziaországba s Párisba vezet. Oh
menj is békével, boldog, szerencsés házaspár! Érjétek el bántatlanul,
sértetlenül vágyva vágyott hazátokat s szerencsés utazásotokban semmi
akadályt a sors ti elétek ne gördítsen! Barátaitok és rokonaitok békében
s megelégedésben lássák telni napjaitokat, a melyeket az égnek kegyelme
nyujtson oly hosszúra, a mily hosszúra csak nyujthat.
– Ne kotyogj ficzkó! – szólt közbe most Pedro mester a színfalak mögűl –
csak egyszerűen; nem ér az a czifrázás fabatkát se!
A magyarázó nem felelt, hanem folytatta az eléadást:
– Azonban jaj, Zaragosa városában is akadt heverő – henye szem, a mi
mindent észre szokott venni. Meglátták, hogy Melisendra mily vakmerően
ugrott alá a bástyáról, s hogyan menekült férjével. Mindjárt hírűl
vitték Marsilio mór királynak, a ki abban a nyomban harczi lármát üttet.
S ime milyen gyorsan fegyverkeznek a mórok, íme az egész város
cseng-bong a harangzúgástól, mely minden templom tornyából aláhangzik.
– Az ugyan nehezen – szóla közbe most Don Quijote – a mi a harangokat
illeti, azzal ugyan elvetették a sulykot, Pedro mester, mert a móroknál
nem szokás harangozni, hanem igenis dobolni, trombitálni és sípolni.
Hogy Sansueñában harangozzanak, olyan vékony tornyocskákban, melyekbe
egy ember is alig fér bele, az már mégis szarvas hiba.
Pedro mester e szavakra mindjárt félbeszakasztotta a harangozást s így
szóla:
– Ne méltóztassék az ily apróságokon fenakadni, señor Don Quijote, s ne
kívánja, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Lőnek ám bakot sokszor
még a fényes, nagy színházakban is!
– Az is igaz – jegyzé meg Don Quijote – Isten neki hát harangozzanak a
mennyit akarnak.
Pedro mester azonban még is okúlt az intésen, s a harangozást abba
hagyta; a magyarázó pedig folytatá:
– Nézzék uraim, mily számos és mily fényes mór lovasság rohan ki a
városból a keresztyén hitves-társak üldözésére! Hány meg hány trombita
harsog, hány meg hány réz síp süvít fel, hány meg hány kis és nagy dob
pereg! Bizony, félek hogy elérik, s úgy hozzák vissza a ló farkához
kötve… oh szegény Gaiferos, oh boldogtalan Melisendra, az ugyancsak
iszonyú látomány lenne!
Don Quijote pedig látva ezt a tenger pogányságot; s hallva a nagy
zengést-bongást, és a magyarázónak keserves jajveszéklését: ugy találta,
hogy nagy ideje van immár, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra
szökött tehát s hatalmas hangon így kiáltott:
– Semmikép se fogom eltűrni, hogy az én koromban s szemem láttára valami
sérelmet kövessenek el egy oly híres lovagon, derék férjen, és
hitvestárson a milyen Don Gaiferos. Vissza, ti alacsony csőcselék! Ne
űzzétek, ne üldözzétek ama menekvőket, különben én velem gyűlik meg a
bajotok!
E szavak után kardját kirántotta s egy ugrással ott termett a színpad
előtt és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes
kardcsapás-záport zudított a fából faragott vagy tésztából gyúrt alig
egy arasznyi magasságú bábu-mórokra. Kit ledöntött, kit levágott, ennek
fejét vette, amazt ketté hasította s a többi között ütött egyszer
akkorát, hogy ha Pedro mester le nem bukik, meg nem lapúl s össze nem
húzza a nyakát, szent egy igaz úgy lecsippenti a fejét, mintha sifliből
lett volna.
Meg is eredt aztán Pedro mester kiáltozása:
– Megálljon, nagyságos uram, señor Don Quijote! gondolja meg, hogy a
miket itt szabdal, vagdal, öldököl, gyilkol, azok nem igazi mórok, hanem
csak tésztabábok. Jaj nekem, jaj szegény bűnös lelkemnek! Oda vagyok,
vége az egész vagyonomnak!
De csak mind nem használt az semmit és Don Quijote egyre ütött, vágott,
szurkált, szabdalt sűrűn mint a záporeső. Szóval, rövidebb idő alatt
mint egy pár Miatyánkot el lehetne mondani, tönkre verte az egész
szinházat, diribbé-darabbá gépeket, bábukat. Marsilio király pogány egy
sebet kapott, Nagy Károly császárnak pedig koronája, koponyástul ketté
lett hasítva.
Az egész nézőközönség összezavarodott, a majom ijedtében a ház tetejére
menekült, az unokaöcs remegett, a fogadós reszketett, de magának Sancho
Panzának is az inába szállt minden bátorsága; mert utóbb, a zivatar
elmultával, még esküvel is bizonyította, ilyen éktelen nagy haragban
soha se látta még eddig gazdáját.
Midőn a bábszínház már végkép elpusztult, Don Quijote csak akkor
csillapodott le némileg s így szólott:
– Szeretném, ha e pillanatban itt láthatnám magam előtt mindazokat, a
kik nem hiszik, nem is akarják hinni, mennyire hasznára válnak a kóbor
lovagok e világnak. Mert lám, ha én most nem vagyok, mi lesz a jó Don
Gaiferosból s drága hitveséből a szegény Melisendrából? Eddig ezek a
csúf mórok bizonyára utólérték volna őket, s tudom lett volna aztán hadd
el hadd! Szóval, éljen a kóbor lovagság, éljen mindennél inkább a mi a
földön él!
– Éljen, éljen! – nyögdécselé rá Pedro mester – én pedig gebedjek meg,
ha már egyszer annyira semmivé lettem hogy Don Rodrigo királylyal együtt
azt mondhatom:
Tegnap még enyim Spanyolhon,
S már ma nincs egyetlen ormó
Mit enyimnek mondhatok.
Nincs egy fél órája, de csak fél minutája sincs, s még akkor királyok és
császárok ura voltam, istállóim, ládáim, zsákjaim tele számtalan lóval,
megmérhetetlen pompával: most pedig oda vagyok, semmi vagyok, szegény
vagyok, koldus vagyok s a mi legfőbb, majom nélkül való vagyok, mert
tudom Istenemre, véres verejtékembe fog kerülni a míg azt a megriadt
majmot megint megkeríthetem. S mindezt ennek a lovag úr meggondolatlan
dühösségének köszönhetem, a kiről azt mondják, hogy az árvákat
gyámolítja, a ferdeségeket eligazítja s más egyéb könyörűletes dolgokat
cselekszik. S egyedűl vélem szemközt hagyta őt cserbe sok nemes
felltétele, hogy az Isten áldja meg érte mind a két kezével! Szóval a
Bús-képü lovag úr volt hivatva arra, hogy képtelenné tegye minden
bábomat, s velük együtt koldussá, nyomorékká engem magamat!
Sancho Panza szíve nagyon megesett e keserves jajgatás között elmondott
szavakra Pedro mesteren; mindjárt is így szóla hozzá:
– Ne sírj, ne ríjj, Pedro mester, megszakasztod bele a szívemet. Ne
félj, van az én uram oly könyörületes keresztyén, hogy ha belátja, hogy
neked valami kárt tett, meg is tudja, meg is akarja azt busásan
téríteni.
– Ha Don Quijote úr a maga jószántából is megfizeti elpusztított bábuim
egy részét – viszonzá Pedro mester – akkor én is megnyugszom s nem
teszek sehol panaszt.
– Panaszt, Pedro mester? – kérdé Don Quijote – s megtéríteni valamit? Én
mind e mostani óráig se tudom, hogy valamit Pedro mestertől elvettem
volna.
– Valjon? – kérdé Pedro mester – hát ezt a sok romot, a mi itt hever a
kemény, terméketlen földön, ugyan ki szórta szélylyel, ki pusztította el
más egyéb, mint e hatalmas karnak legyőzhetetlen ereje? Kiéi voltak e
büszke lovagok, császárok, királyok, egész hadseregek, ugy-e az enyimek?
S mivel kerestem meg én a kenyeremet, úgy-e hogy ezekkel?
– De most már csakugyan teljesen hiszem – szóla közbe Don Quijote, –
hogy azok a varázslók, a kik üldöznek, először a magok valóságában
állítják szemeim elé a tárgyakat s azután mindjárt azzá változtatják a
mivé akarják. Igaz lelkemre mondom, uraim, a mi itt történt, én azt
egészen szó szerint vettem, azt gondoltam, hogy Melisendra csakugyan
igazi Melisendra, Don Gaiferos Don Gaiferos, Marsilio Marsilio, Nagy
Károly meg igazán Nagy Károly. Ezért ragadt el a harag s kóbor lovag
tisztem betöltése végett akartam a menekvőkön segíteni s így a legjobb
szándékkal tettem a mit tettem. Ha fonákul ütött ki, annak nem én vagyok
az oka, hanem azok a gonoszok, a kik üldöznek. Mindazáltal habár hibám
nem eredt is szántszándékos gonoszságból, kész vagyok magamat
kártérítésre itélni. Mondja ki Pedro mester mit kiván az elpusztított
bábukért s ime én ezennel felajánlom készségemet, hogy jó és folyó
spanyol pénzben az egészet rögtön megtérítem.
Pedro mester most egyenként felbecsülte bábúit, Sancho Panzának és a
fogadósnak, mint becsűsöknek helyeslése és jóváhagyása mellett, a kik
végre aztán kimondták, hogy Don Quijote mindössze hetven kerek tallért
tartozik fizetni a megkárosított bábjátékosnak. Pedro mester ráadásul
még egy tallért követelt azonkívül azon fáradságáért, melybe a majom
visszakerítése kerül.
– Add oda neki, Sancho – mondá Don Quijote, a kinek drága diadala még
így is igen jó kedvet szerzett, – ha nem is a majomért, de a bajomért,
mert szívesen adnék akár kétszáz tallért is annak, a ki egész
bizonyossággal hírt tudna hozni a felől, valjon Doña Melisendra
asszonyság és Don Gaiferos úr csakugyan ott vannak-e már
Francziaországban, övéik közt.
– Senki se tudná azt jobban megmondani mint az én majmom – szólt az
egészen megvigasztalódott Pedro mester – csakhogy azt most emberi
hatalom nem tudja kézre keríteni. Egyébiránt majd utána járok s ha Isten
uj reggelt enged érnünk, majd meglássuk.
Igy tehát a bábszínház viharja végkép lecsillapult, s mindnyájan békén
és barátságos egyetértésben vacsoráltak együtt Don Quijote költségén, a
ki Melisendra megszabadítása és a mórokon nyert diadala örömében egész a
tulságig bőkezű volt.
A lándzsás és alabárdos ember még jóval pitymallat előtt utra kelt;
hajnal hasadta után pedig Don Diego unokaöcscse vett bucsút a lovagtól,
ki a szíves vezető jóságáért nem győzött elég hálát mondani.
Don Quijote és Sancho Panza is utra keltek aztán, előbb azonban a lovag
még Pedro mester felől tudakozódott; szerette volna megtudni, megfogta-e
a majmát, a majomtól pedig azt, hogy Melisendra csakugyan szerencsésen
hazaért-e Francziaországba?
De a mire Don Quijote fölébredt, már akkorra a bábjátékosnak híre hamva
se volt a fogadóban. Találkozni sem akart többé Don Quijotéval, azért
sietett oly nagyon. S miért nem akart? Majd elmondjuk a következő
fejezetben.

XV. FEJEZET.
Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben.
Pedro mester nem volt senki egyéb, mint az a kötni való Gines de
Pasamonte, az a kancsal gonosztevő, a kit Don Quijote egykor a
gályarabokkal történt kaland alkalmával megszabadított s a ki hála
fejében a lovagot először is jól elverte, nemsokára pedig Sancho
szamarát is kilopta gazdája alól. Most felcsapott bábjátékosnak s
színházával vonult faluról-falura és városból-városba, szedve mindenütt
busásan a jövedelmet. Fele arczát azért tapasztotta el a zöld