Don Quijote de la Mancha - 33

Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly
nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla:
– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valami vérszopó tigris
körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is
tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik.
– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába
kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan
tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több
lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden
ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor
ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek
a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor
lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal
takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan,
pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát
nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna.
– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel –
oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani,
mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a
szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az
egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek
kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen
meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem!
Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz
meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda
szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák.
S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem
félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt
Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra
emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők
homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott.
– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s
kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy
haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a
mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni
nem, csak sajnálni fogom.
Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős
kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a
legudvariasabban beszéljen.
– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint
a hogy még csak az imént szólt, s e kérdésére – mi tagadás – hős
tetteinek magasztalását várta feleletül.
– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque –
az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát
is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának
agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron.
Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de
hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se
tudta elképzelni.
– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad?
– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva.
– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most
Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még
a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan
közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével
rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága,
hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni
rögtön belátott gondatlan kifakadását:
– Engedelmet kérek, elszóltam magamat!
– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve
a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én
barátomat?
– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s
a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm.
– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor
négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a
nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem
kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra.
No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott
pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani.
Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája.
A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt
még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök
számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől,
nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része
vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára!
Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag
aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldött is el egy emberétől egy
barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál,
s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a
hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta
benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd
hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki
érte.
A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque
Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék
– átöltözött parasztruhába.
Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan
különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és
gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő
képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s
szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.

XXXVI. FEJEZET.
Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.
Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi
száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki
abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden
lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet,
egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor
leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt,
hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára
fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind
karabélyt használt.
Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit
senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat
tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott
senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy
azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos
élet!
Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don
Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele.
Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.
A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor
Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár
tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s
aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.
Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová,
Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen,
pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.
Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé.
Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők
csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék
egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak,
mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a
láthatár legalsó pereméről.
Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket;
megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant
nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera
tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben,
melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő
lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s
legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és
távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni
kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha
tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére
ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert
hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri
csatát a mórok ellenében az öbölben.
A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok
robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város
erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a
nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a
gályák sudárágyúi feleltek.
A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst
homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s
vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a
fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók,
melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok
lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony
lábainak nézett.
E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és
csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt
ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque
tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:
– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának
tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta,
ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk,
hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a
falaink között tartandó lovagjátéknak.
Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot
dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri
lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön:
ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül
nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi
közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy
szóla:
– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket!
Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant
hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt:
– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság
határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény
hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább
lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem
abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl
aratni fog.
Mire Don Quijote így felelt:
– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek
kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező
sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló
tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék
szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom
tekinteni nagyságod akaratát.
Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt,
intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó
között megindúltak a város felé.
Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság!
De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a
kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is
tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást.
Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy
vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a
szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy
hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal
aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény
állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha
nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták,
a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni,
kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen
földre teremtették.
Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett
állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták
megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak
megszabadítani a tüskebokrétáktól.
Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az
egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne
ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be
Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába.

XXXVII. FEJEZET.
Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával.
Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio
Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a
la manchai bogaras lovaggal.
Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés
megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni
bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek
szőnyegre.
Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt
mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes,
másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy
ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van
bolondulva.
A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a
mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don
Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a
kit mindenki és minden alkalommal ki akart tűntetni, a lovag pedig egész
komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak
nevetség tárgyává.
Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio
Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don
Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment,
mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették
szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s
minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne
betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan
hitték, hogy lehető legyen.
Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk.
Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni
tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek
épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy
ebédelő társaság ült együtt az asztalnál.
Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a
szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint
leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt
a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a
győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára
ki vannak tűzve.
– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la
Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni
győzelme örömére.
– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek
szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit
sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban
Isten tudja!
S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a
terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi
meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen
lebocsátott lovag lépett a terembe.
– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don
Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van!
Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind
fölugrottak helyükről.
Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda
előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott:
– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt
nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben
zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a
lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még
ezen vakmerőséget is ki fogja menteni.
Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem
tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem
fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes
tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész
vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint
Don Quijote.
Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig
komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz:
– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek
előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is
lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek
ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr
bátran, mi kihallgatjuk.
S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az
ismeretlen így kezde szólani:
– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la
Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del
Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert
megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de
Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még
csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja.
– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don
Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet!
S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött,
hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu
sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett.
Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét.
– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen
– rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua
őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél
alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem
találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem
kényszerítem. Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha
reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha
uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha
rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy
trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az
enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s
nincsen gyávább lovag Don Quijoténál!
– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte
rengett bele – Sancho Panza, nyergelj!
Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a
cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás
között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű
szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s
rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban
készen legyen.
Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag
igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait:
– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm,
nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre
ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is
nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy
Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide
vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen
fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy
nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba
is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta
szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta
korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy
ha úgy tetszik életre-halálra?
– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni
életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az
árát.
S azzal indult fegyverkezni.
Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt
is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik
fél oly hajthatatlan volt mint a másik.
Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva
történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő
lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a
pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a
szolgák a vivóteret elkészítsék.
Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno
felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket
is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni.
A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind
összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik
valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen
volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet.
– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl –
mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd
meglássuk mi lesz belőle.
… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház
udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel,
Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don
Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején
idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház
kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant
erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb
kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek
czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz
épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett.
Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal
feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott:
– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e
helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled
magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet
vegyem.
– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled
egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s
felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj
vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához,
sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod
lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly
aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le
engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet
s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek
koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és
tekintse, mintha te tetted és végezted volna.
Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte
már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása.
Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt
méltósággal így válaszolt:
– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem
hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát
nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed,
bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is
meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan
tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem
akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz
állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap
s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett
elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te
hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem
tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam
hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed
szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz,
Szent-Péter is áldja meg.
S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra
szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold
lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy
egymással farkasszemet nézzenek.
Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra.
A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold
lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is
átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is
nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a
manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a
puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét
lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak
kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge
lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s
dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla:
– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a
viadal feltételeit!
Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja
rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon
mondá:
– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, én pedig
földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha
gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd
el életemet, ha már elvetted becsületemet!
– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben
mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del
Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre
kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy
esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle
lovagkalandba nem keveredik.
– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de
megtartom, mert becsületszavam kötelez rá.
– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk!
S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy
tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és
elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy
szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes
lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda.
Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét
fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza
egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira
tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho
egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem
jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s
az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra
kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei,
dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek