Petőfi Sándor összes költeményei - 31

Áraszd ki lelked e lángözönét,
Hogy föllobbantsd a rokon szívekét,
S hogy szétégesd az ellenség hadát!
Dörögd a gőgnek és a butaságnak
A rá jövendő végítéletet.
Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl
S nem tántorogva egy pillanatig sem!
A díj a melyet egykor aratunk,
Küzdelmeinkhez méltó díj leszen…
De mit beszélek? mért említem ezt?
Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel,
Mint a hazugság aljas zsoldosi,
De önzés nélkül, isten-ihletésből,
Mint hajdanában az apostolok!
(Koltó.)

Menny és föld.
Isten hozzád, gyönyörű hazugság,
Eszményképek, ábrándok világa!
Már kezemben tartom ajtód kulcsát,
Még egy percz, s örökre zárva lészsz.
Túl az éjnek fejér szivárványán,
A tejúton túl röpűltem egykor,
S ott az égi magasokban járván
Épitélek, szép tündér világ.
Ott töltöttem ébren álmodozva
A csapongó ifjuság időit,
Álmaimnak nem volt vége-hossza,
S szebbnél szebbek voltak álmaim.
De az álom bármi szép, csak álom,
S hogyha ma nem, holnap elmulandó;
Elment, elment pajkos ifjuságom,
Fölkeltett a komoly férfikor.
Isten hozzád ábrándok világa!
Miért várjak, a mig összeomlasz
S romjaidnak eltemess alája?
Jobb, leszállnom innen idején.
Le a mennyből, le tehát a földre!
Vígy le, vígy le képzeményim szárnya,
Mielőtt lebuknám összetörve,
Mint lebukott egykor Phaëton.
Hogy jön e könny szemem pillájára?
Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek!
Hisz a föld az emberek hazája,
Embereknek csak a föld való;
S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők!
Nem is oly rút, mint az ifju véli…
Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,
S ha van itt tél, van kikelet is.
(Koltó.)

A koldus sírja.
Mint vadállat, mely halálát sejti,
A vén koldús puszták közepébe
Bujdosott, és élte maradékát
Ott a puszták közepén tevé le.
Holttestéhez a szegény legények
Elvetődtek, néki gödröt ástak,
Felköték botjára tarisznyáját,
S így tűzék le a botot fejfának.
Ott a fa s bokor nélkűli rónán
Áll a kis domb egyszerű jelével,
S te természet, elhagyottak gyáma,
Vad virágok- s fűvekkel födéd el.
Ilyen a sors! egykor, életében
Szennyes rongyok lengedeztek rajta,
S íme sírját napkeletnek minden
Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.
De az mindegy; ő rá nézve a fő,
Hogy elérte végre nyugodalmát…
Ki gondolná? mily zajos, mi vészes
Volt a pálya, melyen ő futott át.
Oh ez a kéz, a mely vénségében
Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,
Ifjusága teljes erejében
Harczok fényes kardját villogtatta.
Ott forgott ő a csaták tüzében,
Ott adá véréből áldozatját
Az uraknak birtoka- s jogáért,
Kik őt később éhenhalni hagyták.
Csak hogy elhalt! most feledve minden,
Nyomorúság és a harczi lárma.
Csendes néma a világ körűle,
Zavaratlan földalatti álma.
Néha száll csak egy-egy kis madárka
Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…
Mit dalolhat a madárka fejfán,
Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?
(Koltó.)

T. M. kisasszonyhoz.
Hogyan vagy, kedves jó leányka?
Alig hogy hallom híredet,
Pedig nagyon szeretném tudni
Vidám-e vagy bús életed?
Ha jól van dolgod, hadd örülnék,
Mert a boldogság úgy egész,
Sőt kétszerezve lesz az által,
Ha más is nyer belőle részt.
S ha bánatod van, hadd busúlnék
Veled, hadd venném át felét,
Másik felével a harczot csak
Könnyebben végigküzdenéd.
Elmondanád, mi bántja lelked,
Mi mérte rája a csapást?
S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
Adhatnék tán vigasztalást.
Mint szeretném én, mint szeretném,
Ha el lehetne mondani:
Mily boldog vagyok, meddig mennek
Boldogságom határai…
Sőt nincs is annak, nincs határa,
Ugy nyúlik által lelkemen,
Miként a föld felett az ég, mely
Jelen van, mindenütt jelen.
S e nagy kéjtengert, melynek minden
Cseppjében egy gyöngy, egy öröm,
– Nem csak magam: másod magammal –
Nemes szivednek köszönöm.
Tudd ezt, leányka, és ha sorsod
Nehéz: enyhíti e tudat;
Mert a boldogságnak testvére:
Boldoggá tenni másokat.
(Szatmár.)

A rab.
»Te éretted harczolék, szabadság,
S lánczra verve lábam és karom…
Világosság, téged szomjazálak,
S mint vakandok, föld alatt lakom…
Mikor üt a megváltás órája,
Mikor üt a boldog óra már,
Melyben ujra szabad léget szívok,
S újra rám sütsz, fényes napsugár?«
Lenn az élők nagy koporsajában,
A börtönben, így sóhajt a rab,
S már, az isten tudná, hányadikszor,
Hiszen olyan régi, régi rab!
Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
Hogy a sírnak testvérébe bujt?
Nagy müvész a fogság szenvedése,
Minden órát századokra nyújt.
Nem napok, nem! évek folytak el már,
A mióta ide vettetett,
Hosszu kínos évek, mik fölvésték
Homlokára sötét nevöket.
És fejét már régen a szegény rab
Bilincsével zúzta volna szét,
De egyetlen társa, a reménység,
Megragadta fölemelt kezét…
A reménység, hogy ő még szabad lesz!
Múljék itt bár éltének fele,
Hátralévő megmaradt felét az
Édes szabadságban tölti le.
És ezért várt, és ezért nem zúzta
Bilincsével szerteszét fejét,
Várva várt, s a lomha évek száma
Feje fölött meggyülekezék.
S jön a végén e hollóseregnek,
Végre jött egy szép fejér galamb,
Jött a drága hírnek meghozója,
Hogy utószor van ma ott alant.
Nyílik, nyílik ím a börtönajtó,
Leveszik kezéről a vasat…
Fölsikolt és összerogy… örökre…
Örömében szíve meghasadt.
(Koltó.)

Bölcselkedés és bölcseség.
»Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba’, vagy
Uj lángra lobban életünk?«
Gunnyaszt a bölcs magánosan,
S ezen kérdések lengenek
Virasztó szemei előtt,
Miként rejtelmes szellemek.
Vizsgálja őket gondosan,
Vizsgálja fáradatlanúl,
Vizsgálja hosszu évekig,
S mi haszna benne? mit tanúl?
E szellemeknek arczain
Csak egy vonást sem fejte meg,
Midőn feléje a halál,
A végső szellem, közeleg.
S te balgatag világ, te az
Ily dőrét bölcsnek nevezéd,
Ki kincset kiván szerzeni
S eltékozolja életét.
Elég hogy élsz! mi gondod rá:
Mi volt és mi következik?
Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
Ki soha sem bölcselkedik.
(Koltó.)

Szép napkeletnek…
Szép napkeletnek
Viránya lelkem,
Örök tavasznap mosolyog le rá;
Mit csak a földre
Ejtett az isten,
Megterem rajta minden szép virág.
Csak egy hiányzott,
A hit virága,
A sírontúli életnek hite,
S ez is kikelt már,
Ez is virít már,
És ezt szerelmed ülteté ide.
Miről a büszke,
Az elbizott ész
Egy hangot sem bírt mondani nekem:
Megmagyarázta,
S mi könnyedén, azt
Édes szerelmed, kedves hitvesem!
Nem sötét a sír:
Szemünk vakúl el,
Ha rá tekintünk, fényességitől,
Mely oly szokatlan
Varázsözönnel
A más világból arczainkra dől.
Nem az enyészet
Rideg tanyája
A koporsó; de vidám sajka ez,
A mely velünk e
Szép életből egy
Még szebb élet partjára átevez.
Csak azt az egyet
Szeretném tudni:
Hol, merre terjed ez a más világ?
És mily alakban
Jutunk majd innen
Ez ismeretlen más világba át?
Mint ágrul ágra
A csalogánypár,
Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
Vagy mint két hattyu
Ringunk szelíden
Az örökkévalóság tengerén?
(Pest.)

Oh ne bántsd a költőt…
(_Moore_ után angolból.)
Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol
Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve;
Nagyra született ő, s lelke lángolási
Szentebbek volnának boldogabb időkbe’.
A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna
Harczi dárda ellen íjt feszíteni,
És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak,
Honfiszívnek árja ömledezne ki.
De jaj hazájának!… elmult büszkesége,
S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme;
Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt
Árulás szeretni s halál védnie.
Csak az árulónak van becse, csak annak,
A ki szégyenlője ősei nevének;
Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely
A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.
Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat,
Kéjek közt akarja elfelejteni;
Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon
Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni!
És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit
Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt,
S a babér, mely fejét hasztalan övedzi:
Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.
De bár dicsőséged eltűnt s a remény is,
Neved, drága Erin, élni fog dalába’,
Még az órában is, melyben legvidámabb,
Emlékezni fog rád s sorsod viszályára.
Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin,
Tengeren túl küldi a lant sóhajod,
Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja,
Rabja dalán megáll majd és sírni fog.
(Pest.)

Bíró, bíró, hivatalod…
Bíró, bíró, hivatalod
Nem játék, nem tréfadolog,
Jól meggondold, jól meggondold,
Ha a »halál« szót kimondod.
Hallga, hallga, nyílik szája…
Szól… kimondja: »halál rája!«
Elindulnak az ifjúér’,
Pallost köszörűl a hóhér.
Nap az égre emelkedik,
Ifju feje földre esik,
Nyaka vére fölfelé fut…
Milyen szép piros szökőkut!
Holdvilágos sárga éjfél,
Sírjából az ifju fölkél,
Halomtalan sírgödréből,
Az akasztófa tövéből.
Fejét veszi jobb kezébe,
Kapaszkodván üstökébe,
Ugy ballag a városba bé,
Birájának háza felé.
»Ártatlanúl ölettél meg!«
A biró ily szókra ébred,
És fölpattan az ajtaja,
Véres fej röpűl be rajta.
És ezután minden éjjel
A birót e hang költé fel,
Jött az ifju éjfelenként,
És bedobta véres fejét.
(Pest.)

A hold elégiája.
Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem,
Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem?
Inkább volnék a föld utósó szolgája,
Mint az égen az éj ragyogó királya,
Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában,
Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában,
Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
Minden kutya, minden poéta megugat!
S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog,
Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
Rokonérzelemből hogy velök busúlok.
Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
Hanem a méregtől, a mely torkomon dul.
Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók,
Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.
Néha-néha jön egy az igazijából,
Egy kipattant szikra isten homlokából,
Egy valódi költő, s dala hallatára
Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;
Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok,
Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
Efféle mákvirág minden bokorban nő,
Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
Minden este félve kezdem útazásom:
Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik,
Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
Mintha el akarná messze hajítani,
Talán mert markába nincs mit szorítani,
S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány,
Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán.
S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez
S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
Épen most buvik be a kemenczelyukba,
Sült kolompért szed ki, pofázza befelé,
Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát!
Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. –
Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött,
Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!
(Koltó.)

Pató Pál úr.
Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperenczián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet,
Ha egy ifjú feleség…
Közbe vágott Pató Pál ur:
»Ejh, rá érünk arra még!«
Roskadó félben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj’ isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég…
Közbe vágott Pató Pál úr:
»Ejh, rá érünk arra még!«
Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?…
Közbe vágott Pató Pál úr:
»Ejh, rá érünk arra még!«
Hát a mente, hát a nadrág,
Ugy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég…
Közbe vágott Pató Pál úr:
»Ejh, rá érünk arra még!«
Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
»Ejh, rá érünk arra még!«
(Pest.)

Nézek, nézek kifelé…
Nézek, nézek kifelé az
Ablakon,
Ott merengnek szemeim a
Silbakon,
Jár a faköpönyeg mellett
Föl s alá,
Méltósággal, mint valami
Kiskirály.
Sétifikáltam igy én is
Valaha,
Mert hogy voltam, voltam én is
Katona,
Fekete-sárgára festett
Fák előtt
Villogtattam a hatalmas
Gyíklesőt.
Izzadtam a dicső borju-
Bőr alatt,
Bájos bakancs ékesíté
Lábamat,
Szájam szörnyü halberdókat
Kiabált,
És söpörtem a kaszárnya
Udvarát.
Hősi pálya, hősi pálya,
Gyöngy élet,
Szégyen rám, hogy számot veték
Te véled,
Hogy letettem cserkoszorúd
Fejemről,
Elhajíték puskát, seprőt
Kezemből.
Hejh de meg is vert az isten
Engemet,
Hogy elhagytam a vitézi
Életet,
Poéta lett belőlem, csak
Poéta…
Ott talán már káplár volnék
Azóta.
(Nagy-Várad.)

Dicsérsz, kedves…
Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok!
És meglehet, hogy az vagyok valóban,
De ne köszönd ezt én nekem… szived
Annak forrása, bennem a mi jó van.
Avvagy talán a földnek érdeme,
Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
Teremne-e csak egy fűszálat is,
Ha nem sütnének rá a napsugárok?
(Nagy-Várad.)

Arany Jánosnál.
Csendes magányból a mézeshetek után
Ujra belépek a nagy világ zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.
Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott,
A midőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De a ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.
Ime feleségem… hejh be szép az élet,
Mikor az ember így másod-magával van,
Akármit huhognak, akármint itélnek
A magányos baglyok, szomorú odvokban.
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
Be vagyok kerítve egy kis karikába,
De mért kivánkoznám ki e karikából,
Mikor minden gyönyör ide van bezárva?
Én azonban vizet hordok a Dunába
Beszélvén ilyetén dolgokat te néked;
Föl van írva szintén sorsod csillagába
Ragyogó betűkkel: boldog házasélet…
Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked!
Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
Hogy hallgatni még az idő is megálljon.
Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem
Hejh maholnap megint a dologra kerget…
Egykor a hírvágyat hátamra ültettem,
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
A ki a sátánnak elalkudta magát.
Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
El fogják feledni nevem s bár felednék
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet;
Akkor aztán ismét a magamé lennék,
Rózsáim volnának a borostyán helyett.
Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
Míg nem emlékezném már saját magam sem
Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,
Egyszer itt találna s tán reám ismervén,
Mint régi barátját üdvözölne, de én
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?…
Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
Nevetek, magamat kinevetem érte;
Az isten a magányt nem nekem teremti,
Oda való vagyok én a csatatérre.
Dobják le testemmel együtt majd nevemet
A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
Ott esem el bármily sárosan, véresen!
(Szalonta.)

Őszi éj.
Látod, látod… vagy hiszen mit látnál?
Késő éj van, s ez még nem elég:
Éj a földön és felhők az éjen;
Kétszeres gyászt vett föl a vidék.
És a szél, ez a hazátlan szellem,
Kit be nem fogad se ég se föld,
Ég és föld közt elkárhozva bujdos…
Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.
Könnyü nékünk, feleségem, könnyü,
Pamlagon te és karszékben én,
Idebenn a kényelmes szobában
A meleg kemencze közelén.
Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak
A viharban szabad ég alatt,
Fürteiket megczibálja a szél,
A midőn mellettök elszalad.
Ablakokból itt-ott oly hivólag
Kandikál ki egy-egy mécsvilág,
De ők tovább mennek… csavargónak
Ki nyitná ki háza ajtaját?
Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az
Ilyen, vagy mi lesz belőle még?
Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
Én is ily földönfutó valék.
Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal
Gázolám az országúti sárt:
Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
Magasan fönn az egekben járt.
Igy ballagtam, ábrándozva: egykor
A hazának mily kincset hagyok.
S a ki láta, mit gondolt felőlem?
Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.
(Pest.)

Rózsabokor a domboldalon…
Rózsabokor a domboldalon,
Borúlj a vállamra angyalom,
Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
Hejh, milyen jól esik nekem ez!
Lenn a Dunában a nap képe,
Reszket a folyó örömébe’,
Ringatja a napot csendesen,
Épen mint én téged, kedvesem.
Mit nem fognak rám a gonoszok,
Hogy én istentagadó vagyok!
Pedig mostan is imádkozom…
Szíved dobogását hallgatom.
(Pest.)

Meddig alszol még, hazám?
Meddig alszol még, hazám?
A kakas rég felkelt.
Kukorékolása rég
Hirdeté a reggelt.
Meddig alszol még, hazám?
A nap is föllépett,
Beözönlő sugara
Nem boszantja képed?
Meddig alszol még, hazám?
A veréb is fenn van,
Telhetetlen bendejét
Tömi asztagodban.
Meddig alszol még, hazám?
A macska is fenn jár,
S tejes köcsögöd körűl
Kotnyeleskedik már.
Meddig alszol még, hazám?
Kaszálód füvére
Csaptak a bitang lovak,
S legelnek széltére.
Meddig alszol még, hazám?
Ime vinczelléred
Műveli, nem szőlődet,
Hanem a pinczédet.
Meddig alszol még, hazám?
Szántanak szomszédid,
S a magokéhoz oda
Szántják földed szélit.
Meddig alszol még, hazám?
Míg rád nem gyul a ház,
Mindig, míg a félrevert
Harang föl nem lármáz?
Meddig alszol még, hazám?
Szép Magyarországom?
Föl sem ébredsz már talán,
Csak a más világon.
(Koltó.)

Állj meg, feleségem…
Állj meg, feleségem,
Mondok valamit,
Játszuk el a multnak
Jelenéseit,
Mert illik dologhoz
Fogni végre már,
Isten drága napját
Egyre lopni kár.
Eddig csak henyéltünk,
Ennek vége lesz,
Mert ez a léleknek
Fásulást szerez.
Munka, tett az élet,
Tegyünk valamit,
Játszuk el a multnak
Jelenéseit.
Képzeld, hogy leány vagy,
Az a lyányka még,
Kivel ott a csendes
Kertben mulaték.
Itt a kályha lesz a
Nagy fa, mely alatt
Elmondám szerelmi
Vallomásomat.
Támaszkodjál hozzá,
S addsza kezedet,
És figyelj, elmondom
Szép beszédemet: –
»Nagysám, én nagysádat
Sze… sze… szeretem!
Nagysádé szerelmem,
Lelkem, életem!
Oh feleljen nagysám,
Hogy viszont szeret!«
»»Szeretlek, Sándorkám,
Bírod szívemet…««
Persze, hát hogy is ne,
Mondtad is te ezt!
Mily anachronismus!
Mondd, hogy nem szeretsz,
Mint akkor mondád. »»Én
Nem szeretem önt.««
Nem szeretsz galambom?
Szépen köszönöm.
Pár hónapja csak, hogy
Feleségem lett,
S ím nyiltan bevallja
Már, hogy nem szeret.
Hah! – vagy úgy… ni most meg
Én feledtem el,
Hogy csak játszunk, hogy a
Multat játszuk el.
Mennyi galibával
Jár ez a dolog!
Hagyjuk abba, jobb lesz,
Már fáradt vagyok.
Elfáradtam. Most már
Csak pihenhetek.
Ülj le itten, majd én
Melléd heverek,
S rád hajlok fejemmel,
Igy, kis angyalom…
Munka után milyen
Jó a nyugalom!
(Pest.)

Csendes tenger rónaságán…
Csendes tenger rónaságán
Szeliden reng csónakom,
Mint tavaszszal esti szellő
Kebelén a rózsafa.
Nem vagyok rá érdemetlen,
Jó lélekkel mondhatom.
A folyó, melyen jövék
Ide, a hol most vagyok,
Hosszu és vészes folyó volt:
Villám futkosott fölöttem,
Jobbra-balra éles sziklák
Fenyegettek és alattam
Örvényeknek torka nyílt…
Evezőm minden csapása,
Szívem minden dobbanása
Az utósó lehetett vón.
Én eveztem, csak eveztem,
S a mi a legfő: akkor is még,
A midőn vezértüzem
A remény is kialutt,
Még akkor sem csüggedék.
Csüggedetlené a díj! –
Díjam oly szép, olyan édes:
Ringatózni véghetetlen,
Nyúgodalmas tengeren,
Boldogságos házasélet
Nyúgodalmas tengeren.
Félretettem evezőmet,
Mért is volna az kezemben?
Hisz mindegy, akárhová visz
Vitorlámnak játszótársa,
A kis gyermek-fuvalom;
Mindegy az, mert mindenütt az
Ég vesz engemet körűl, a
Fellegetlen, tiszta ég…
Úgy ereszkedik le ez
A sík tengernek szinére,
Engem úgy kerít be, mint egy
Kék virágokból füzött
Óriási koszorú.
Mendegélek, mendegélek,
Ringatózom, ringatózom.
Gondtalan nyujtózkodom;
Fejem édesen pihen
Hitvesemnek lágy ölében;
Szemeim szemébe néznek,
E szemekbe, mik sötétek,
S még is ragyogóbbak, mint a
Mennyország arany lakói;
És kezemben a lant, rajta
Ábrándos dalt pengetek,
Nem szabályos, nem kigondolt
Mesterkélt dalt… ujjaimra
Bízom, hogy mit verjenek,
S futnak ezek a húrok közt
Föl s le öntudatlanúl,
Mintha kedvesem hajával
Játszanának. És a dal
Még is szép, mert hallatára
A mennyből leszállnak a
Csillagok, hogy közelebb
Légyenek, s a hold kilép
A tengerbül és figyelmez. –
Igy lantolva, énekelve
Vándorlok kis sajkámon, mint
A delfínen Árion…
Néha száll csak árboczomra
Egy-egy síró vészmadár:
Egy-egy fájó aggalom
Jövendőd miatt, hazám;
De minél beljebb jutok
A tenger végetlenébe,
Annál ritkábban jön ilyen
Vészt jövendölő madár.
(Pest.)

Az éj.
Fekügyetek
Már le,
Emberek!
Vagy ha jártok
Halkan
Lépjetek.
Lábujjhegyen
Lassan
Járjatok,
S durva zajt ne
Üssön
Ajkatok.
Tisztelni kell
A gyászt,
Mert az szent…
Éj, a gyászos
Ifju,
Megjelent.
Kedvese volt,
És az
Meghala;
Azért gyászol,
Szegény
Éjszaka.
Csendesen a
Földre
Leborúl,
Hull a fűre
Könnye
Szomorún.
Most egyszerre
– Vajon
Mi dolog? –
Búsan bár, de
Még is
Mosolyog.
Ím, sírjából
A hold
Feljöve:
Holt kedvese
Halvány
Szelleme.
Találkoznak
Édes
Keservvel,
Ölelkeznek
Kínos
Gyönyörrel.
És beszélnek…
De ki
Tudja, mit?
A mit senki
Nem sejt,
Nem gyanit.
Nem is volna
Ezt jó
Tudnotok,
Mert e beszéd
Örök
Nagy titok.
Csak az őrült
Hallja,
A midőn
Rá a lázas,
Rémes
Óra jön;
S a haldokló,
Ha már
Csak egy-két
Pókhálószál
Tartja
Életét;
Még egy hallja,
Még egy
Harmadik:
A költő, ha
Ébren
Álmodik.
A merengő
Költő
Érti még
Ama szellem-
Hangok
Rejtelmét.
De nem szólhat
Róla,
Ne kérdezd…
Elfelejti,
Mire
Fölébred.
(Pest.)

A haraghoz.
Kiapadsz-e, harag,
Te zuhatagos
Vad bérczi patak,
Mely zúgva rohantál
A mélybe, s vetettél
Szilaj habokat…
Kiapadsz-e, harag,
Szivembül örökre?
Hát csendes házimadár
Lesz az erdei sasból,
Mely körmeit egykor
A bősz zivatar
Hátába ütötte,
És rajta lovagla
Kevély diadallal?
Hát vállatrántó
És fejbillentő
És hálósapkás
Jó békés polgár
Lesz a tüzes ifju?
Ki néha magával
Nem bírt, kinek ez
Volt a neve egykor
Mindenkinek ajkán:
Haragos Petőfi!
Mily aggalom ez, mily
Hiábavaló!
Nem hagyhat el engem
Nemes indulatom,
Az ifju-harag;
Nem apadt ki szivembül
E zuhatagos
Vad bérczi patak,
S nem fog kiapadni.
Csak csendesedett
Most némileg árja,
Mert róna mezőkön
Megy útja keresztül,
Mezőiden hegy s völgy
Nélkűli jelen.
De ott a jövendő
Sziklás vadona,
Mélységeivel…
Ha majd oda ér
Haragom pataka!
Megnőve folyammá
Ugy fog lezuhanni
Elleneidre, hazám,
Mint a feneketlen
Örvénybe a féktelen
Niagara!
(Pest.)

Egy apához.
Mindent tevél, a mit szabad
És a mit nem szabad,
Hogy visszatartsad ellened
Szegűlt leányodat;
Bekeriték őt apai
Tekintélyednek falai,
S úgy volt ármányaid között
Mint hálóban a hal,
És fenyegetted haragod
Gyilkos villámival…
És még is elment gyermeked
Az ifiúval, kit szeret.
Mi volt forrása tetteid
Sötét folyóinak?
Tán a szülői aggalom
A jövendő miatt?
Ez volt a szép palást, a mely
Rút önzésed takarta el.
Árúnak tartád gyermeked,
S rá alkuvál is már…
Szeretném tudni: mennyiért
Kérték s mi volt az ár?…
Vásárra vitted, tehetéd,
Mert hisz te adtad életét.
Te legalább ezt gondolod.
Hah, milyen lázitó,
Mily iszonyú tett volna ez,
Ha nem voln’ olyan ó,
Ha minden istenadta nap
Meg nem történnék újolag.
Van embervásár, szinte van
Ott túl a tengeren,
De az adó-vevő fehér
S az áru szerecsen,
Míg itt mi nálunk az apák
Magzatjaikat árulják.
Igy cselekvél te is… vagy mondd
Hazugnak szavamat,
Tégy tanuságot róla, hogy
Szeretted lyányodat,
Beszélj!… egy hangod sem lehet,
Mely megczáfolna engemet.
Midőn ármányod szétszakadt,
S leomlott minden gát,
S az ifju végre elvivé
Magával a leányt.