Petőfi Sándor összes költeményei - 01

PETŐFI SÁNDOR
ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEI.
HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS
A KÖLTŐ ARCZKÉPÉVEL


BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA
_Szabadság, szerelem!_
_E kettő kell nekem,_
_Szerelmemért feláldozom_
_Az életet,_
_Szabadságért feláldozom_
_Szerelmemet._
10588. – Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.


ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)
* * *
1844.
* *

JÁNOS VITÉZ.
I.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei oda tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,
A szőke kis lyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
»Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!«
Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája:
»Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy én nekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«
»Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert máskép velem roszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«
Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:
»Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«
Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,
Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.
II.
Az idő akközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este.
Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:
Hol marad, hol lehet oly soká leánya?
A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;
Követték ezek a szók a gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki),
»Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«
Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány!
Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:
»Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
Lopod a napot, és istentelenkedel…
Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –
»Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglevő fogai.«
Reszkető kedvese védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
Azután haragos szemmel fenyegetve
Az elmondottakhoz e szavakat tette:
»Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
Ugy is töri magát, dolgozik eleget,
És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.
Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. –
S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.«
Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,
S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.
III.
A nap akkor már a földet érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?
Akárhová lett az, csakhogy már oda van;
Búsulás, keresés, minden haszontalan.
Most hát mihez fogjon? neki szánva magát
Haza felé hajtja a megmaradt falkát.
»Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!«
Szomorún kullogva gondolta ezeket,
»Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja,
Hát még… de legyen meg isten akaratja.«
Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
Kapu előtt állt az indulatos gazda,
Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.
»Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram!
Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.«
Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.
Gazdája meg ezt a feleletet adta,
S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
»Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;
A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«
Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,
Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül:
»Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.
Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
Ezért tartottalak? ezért etettelek?
Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.
Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!«
Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat,
A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.
Kukoricza Jancsi elfutott előle,
De koránsem azért, mintha talán félne,
Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,
Noha nem érte meg még huszszor a telet.
Csak azért futott, mert világosan látta,
Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,
S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?
Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.
Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
Azután ballagott, megállt, meg ballagott
Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar?
Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.
IV.
Mikorra a patak vize tükörré lett,
Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.
Megállt, elővette kedves furulyáját,
Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a szánakozó csillagok könnye volt.
Iluska már alutt. A pitvar eleje
Volt nyár idejében rendes fekvőhelye,
Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
Fölkelt, lesietett Jancsi látására.
Jancsinak látása nem esett kedvére,
Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
»Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«
»Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány,
Mikor szép orczádat utószor látom tán…«
»Jancsikám, látásod ugy is megrémített;
Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!«
»Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
Utószor szólt itten furulyám panasza;
Utószor ölellek, utószor csókollak,
Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!«
Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
Rá borúlt zokogó kedvese keblére,
Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult:
Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.
»Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám!
Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«
»Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
A jó isten legyen minden lépéseddel.
Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.«
Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
Jancsi letörölte inge bő ujjával.
Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut.
Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt a gulya… ő észre sem vette.
A falu messzire volt már háta megett,
Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt s visszanézett,
A torony bámult rá, mint sötét kisértet.
Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna őt nagyot sohajtani;
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpűltek, azok sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
V.
Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
A puszta, mint tenger, fekütt körülötte;
A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.
Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
A harmat apró gyér fűveken csillogott;
Oldalvást a napnak első sugarára
Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.
A tónak szélénél a káka közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
És a tó közepén gyors halászmadarak
Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak.
Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
S elméjének sötét gondolkozásával;
Az egész pusztában széjjelsütött a nap,
De az ő szivében éjek éje maradt.
Mikor a nap elért az ég tetejére,
Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban evett utójára,
Meg alig is birta már lankadó lába.
Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
Megette maradék kevés szalonnáját.
Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább
Ragyogó szemével a tündér délibáb.
A kis ebéd neki jó izűen esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
Kalapjának bele mártá karimáját,
Ekkép enyhitette égő szomjuságát.
A tónak partjáról nem távozott messze:
Az álom szemének pilláját ellepte;
Vakandokturásra bocsátotta fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.
Az álom őt oda vitte, a honnan jött,
Iluskája pihent hű karjai között,
Mikor a kis leányt csókolni akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.
Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
Nagy égi háború volt keletkezőben.
Oly hamar támadott az égi háború,
Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.
A világ sötétbe öltözködött vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
Végtére megnyílt a felhők csatornája,
S a tó vize sűrű buborékot hánya.
Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
Lekonyította a karimás kalapot,
Nagy szőrű subáját meg kifordította,
Úgy tekintett bele a vad zivatarba.
De a vihar a mi hamar keletkezett,
Oly hamar is hagyta el megint az eget.
Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
Miután lerázta, ujra utnak eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte két lába.
Vitte őt két lába erdő közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe,
Ott őt köszöntötte holló károgása,
Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.
Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
Erdő közepében sötét ösvényére
Leküldte világát a hold sárga fénye.
VI.
Az idő járása éjfél lehetett már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
Ablakból világít az erdő legmélyén.
Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
»Ez a világ aligha csárdában nem ég;
Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek!
Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«
Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten odabenn valának.
Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
Azért is közéjök nagy bátran belépe.
»Adjon az úristen szerencsés jó estét!«
Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:
»Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
Akármid van, nem fog többé látni téged.«
Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
A zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem ijedt hangon ily módon felele:
»A kinek életét van miért félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.
Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet védeni nem fogom.«
Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva,
A tizenkét zsivány csodálkozására.
A kapitány ilyen szókat váltott véle:
»Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;
Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
Téged az isten is zsiványnak teremtett.
Éltedet megveted, a halált nem féled…
Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.
Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
E derék tréfának díja gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…
Nos hát elfogadod a czimboraságot?«
Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen:
»Czimborátok vagyok, itt a kezem rája!
Rút életemnek ez a legszebb órája.«
»No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány,
»Lássunk embereim, az áldomás után;
Papok pinczéjéből van jó borunk elég,
Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!«
S a kancsók mélységes fenekére néztek,
S lett eltemetése fejökben az észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok pillájára…
Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek,
Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:
»Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,
Majd csak az itéletnapi trombitálás!
Élete gyertyáját soknak eloltátok,
Küldök én örökös éjszakát reátok.
»Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,
Haza viszem neked, szerelmes Iluskám!
Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja,
Feleségül veszlek… isten is akarja.
»Házat épittetek a falu közepén,
Ékes menyecskének oda vezetlek én;
Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a paradicsomban…
»Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,
S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?
»Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,
Nincs elromolva a lelkiismeretem. –
Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
Bízd a jó istenre árva életedet!«
Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
Az égő gyertyával a házból kilépett,
Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
Elharapózott a mérges láng sebesen.
Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
Elhaloványodott a teljes fényü hold.
A szokatlan világ a mint elterjedett,
Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása
A falombozatok nyugalmát fölrázta.
A föltámadó nap legelső sugára
Lesütött a háznak füstölgő romjára,
Pusztult ablakán át benézett a házba,
Ott a haramjáknak csontvázait látta.
VII.
Jancsi már hetedhét országon túl jára,
Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
Egyszerre valami csillámlott előtte,
Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.
Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen rázták szép sörényes fejöket:
Mikor őket Jancsi közeledni látta,
Alig fért meg szíve a baloldalába’,
Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!«
A mint a katonák közelébe értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
»Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre…
Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?«
Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
»Én a kerek világ bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék,
A ragyogó nappal farkasszemet néznék.«
Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi,
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
Rá rontott a török a franczia népre;
Francziáknak megyünk mi segedelmére.«
»Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.
Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.«
Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
De még többet mondott sugárzó szemével;
Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és be is vette közlegénynek.
Czifra beszéd kéne azt elősorolni,
A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
S villogó kardját a napnak megmutatta.
Csillagokat rúgott szilaj paripája,
Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
De ő keményen űlt rajta, mint a czövek,
A földindulás sem rázhatta volna meg.
Bámulói lettek katonapajtási,
Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
És a merre mentek, s beszállásozának,
Induláskor gyakran sírtak a leányok.
Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti,
Egyetlen egy leány sem tetszett ő neki,
Az igaz, hogy, noha sok földet bejára,
Sehol sem akadt ő Iluska párjára.
VIII.
Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.
Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
»Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?«
Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,
Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
Szerecsenországnak jószivű királya.
Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta,
Mert Magyarországot egyszer beutazta,
S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
Igen becsületes módon bánt ő véle.
El sem feledte ezt a szerecsen király,
Azért a magyarok védelmére kiáll,
S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:
»Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
Igen jól ismerem én a magyar népet,
Kedvemért bocsásd át országodon őket.«
»A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.«
Szólt kibékülve a tatár fejedelem;
De még meg is írta az úti levelet,
Hogy senki se bántsa a magyar sereget.
Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
De mégis örűlt, hogy elért a határra,
Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék
Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.
IX.
Tatárország hegyes-völgyes tartománya
Messziről nézett a seregnek utána,
Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.
Itt semmi különös nem történt népünkkel.
Csak hogy küzködnie kellett a hideggel,
Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
Mentek katonáink csupa havon, fagyon.
No de a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
X.
Ekképen jutottak át Lengyelországba,
Lengyelek földéről pedig Indiába;
Francziaország és India határos,
De köztük az út nem nagyon mulatságos.
India közepén még csak dombok vannak,
De aztán a dombok mindig magasabbak,
S mikor a két ország határát elérik,
Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.
Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…
Hogy ne az istenért? a nap fejök felett
Valami egy órajárásra lehetett.
Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.
Elérték végtére tetejét a hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.
A mint ballagtak a csillagok közepett,
Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:
»Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad,
A földön egy ember élete megszakad.
Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
Nem kínzanád tovább az én galambomat –
Mert lehajítanám mostan csillagodat.«
Eztán nem sokára lejtősen haladtak,
Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
Mentül beljebb érték a franczia földet.
XI.
A francziák földje gyönyörü tartomány,
Egész paradicsom, egész kis Kanaán,
Azért is vásott rá a törökök foga,
Pusztitó szándékkal azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az országba,
A törökök ott már raboltak javába;
Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
És üresen hagytak minden boros pinczét.
Látni lehetett sok égő város lángját,
Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
Magát a királyt is kiűzték várából,
S megfosztották kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a franczia királyt,
Széles országában föl s le bujdosva járt;
A mint őt meglátták a magyar huszárok,
Sorsán szánakozó könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat hallatott:
»Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot?
Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.«
A vezér azt mondá vigasztalására:
»Ne busúlj, francziák fölséges királya!
Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
Ki ily méltatlanul mert bánni te véled.
Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;
De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.«
»Hát szegény leányom, hát édes leányom?«
Jajdult föl a király, »őtet hol találom?
Elrabolta tőlem törökök vezére…
A ki visszahozza, számolhat kezére.«
Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
Minden ember szivét reménység szállta meg.
Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
»Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.«
Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak
Meg nem hallója az elmondott dolognak;
Jancsinak az esze más egyeben jára:
Visszaemlékezett szép Iluskájára.
XII.
Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
Mint a milyet hallott, mint a milyet látott
Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány trombitája,
Minden legény talpon termett szózatára;
Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,
Azután nyergelték gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt volt,
Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;
Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen tanácsot intéze:
»Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
A te karjaid már gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.
Bízd az isten után mi reánk ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
Országodból tova űzzük ellenséged,
S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«
Erre a magyarság lóra kerekedett,
S keresni indult a rabló törököket;
Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,
És egy követ által izent nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a trombita,
Rémséges zugással kezdődik a csata;
Aczélok csengése, torkok kurjantása
Volt a magyaroknál harczi jel adása.
A sarkantyút vágták lovak oldalába,
Dobogott a földön lovak patkós lába,
Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,
E vészt jövendölő zajra megijedve.
Törökök vezére hét lófarkú basa,
Öt akós hordónak elég volna hasa;
A sok boritaltól piroslik az orra,
Azt hinné az ember, hogy érett uborka.
A török csapatnak nagy hasu vezére
Rendbe szedte népét a harcznak jelére;
A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,
A mint megrohanták a magyar huszárok.
De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:
Izzadott a török véres verítéket,
Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.
Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
Hegygyé emelkedett már a török holttest.
De a basa még él mennykő nagy hasával,
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.
Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,
S ily szóval megy neki a török basának:
»Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:
Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«
S akként cselekedett, a mint megfogadta,
Szegény török basát ketté hasította,
Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.
Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,
Futott, futott s talán mostanság is futna,
Hogyha a huszárok el nem érték volna.
De bezeg elérték, le is kaszabolták;
Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
Egyetlen egy nyargal még ló halálába,
Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.
Hát a török basa fia vágtatott ott,
Ölében valami fehérféle látszott.
A fehérség volt a franczia királylyány;
Nem tudott magáról semmit, elájulván.
Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,
»Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.
»Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«
De a basa fia meg nem állott volna,
Ha a ló alatta össze nem omolna,
Összeomlott, ki is fujta ott páráját.
Basa fia ilyen szóra nyitá száját:
»Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«
»Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
Kezem által halni vagy te érdemetlen.
Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,
Haramja fiai hogy és mikép jártak.«
Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
És bele tekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondának ajaki:
»Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«
Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,
Szívében hatalmas tusa keletkezett;
De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván Iluskáját.
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
»Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,
Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.
XIII.
Kukoricza Jancsi meg a királyleány
Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
A leáldozó nap utósó sugára
Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a véres halált,
S hollósereget, mely a halottakra szállt;
Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,
Le is ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába foglaló.
De piros volt az most, mert a magyar sereg
Török vértől magát vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész legénység,
A franczia királyt várába kisérték;
A csatamezőtől az nem messzire állt…
Ide kisérték hát a franczia királyt.