Petőfi Sándor összes költeményei - 32

Annyit se mondál nékiek:
Vajon lesz-e mit ennetek?
Levontad rólok kezedet,
Ugy távozának el,
Bár meggyőződésed vala,
Hogy első, a kivel
Találkoznak, a nyomor lesz,
S majd el sem hagyja őket ez.
De szép hited, tisztelt apa,
Tudd meg, nem teljesűlt,
S ha tán a szükség egykoron
Reájok nehezűl,
Te lészsz utósó, a kinek
Segélyeért könyörgenek.
S ők boldogok, (érdemlik is
Sok szenvedésökért!)
Oly véghetetlen boldogok,
Hogy hozzájok se fér
A gyűlölség és a harag,
Hogy néked megbocsátanak;
S kivánják: légy boldog te is!…
De bár kivánjanak
Neked minden jót, hasztalan;
Mert ki elhagyja csak
Egy pillanatra gyermekét,
Örökre elhagyj’ azt az ég.
(Pest.)

Okatootáia.
Van egy ország, úgy híják, hogy
Okatootáia;
Második szomszédja Chína,
Az első Ausztrália.
És ez, hogy Ausztráliának
Tőszomszédja, vajmi jó!
Nem lopózhatik be hozzá
A civilisatio.
Oh a tántoríthatatlan,
A dicső Ausztrália!
Ő magát e gonosztól nem
Hagyja elcsábítania.
O, noha már Chína is kezd
Mendegélni csendesen,
Ő még most is, mint a szikla,
Áll erősen egy helyen.
Áldd a sorsot, áldd az istent,
Okatootáia,
Hogy Chínán is túl vagy még, hogy
Szomszédod Ausztrália.
Boldog ország! mert bár érzi
A szükség sok nemeit:
Legalább egy, és a fő, a
Lelki szükség nincsen itt.
Szerény állat itt a lélek,
Nem kér szénát, abrakot;
Mint szamár a gazt: zabálja
A kalendáriomot.
A minek következtében
Nem nagy számmal lelhetők
A költők, müvészek és más
Kapa-kaszakerülők.
Az pedig, ki bolond fővel
Arra szánja el magát,
Csináltasson egy szép szekrényt
S zárja bele a fogát,
Minthogy ezen mesterségnél
Fölösleges itt a fog;
Harapnia nem leszen mit,
Legfölebb csak nyelni fog.
Megvan itten az a szép is,
Hogy különvált s nem vegyes
A bagarja s a kutyabőr,
A paraszt és a nemes.
Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
Becsben párja nincs neki,
És ezért sok úri ember
Saját testén viseli.
De habár rangjával kissé
Nagyra van az úri rend,
Nem mondhatni, hogy nem gondol
A köznéppel odalent;
»Nyisd ki markod, mind a kettőt«,
A paraszthoz ígyen szól,
»Nyisd ki markod, jó barátom,
Nesze semmi, fogd meg jól.«
Azzal vagdalkoznak némely
Nem t’om milyen emberek,
Hogy ez országban nyilvános
Épületek nincsenek.
Mit? nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni.
Oh e nemzet büszke nemzet,
Épen erre tart sokat,
S ebben talán fölül is múl
Minden más országokat.
Virágozzál, dicső ország.
Nagyra termett natio,
S még soká ne háborgasson
A civilisatio!
(Pest.)

Mosolyogj rám…
Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, a mely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.
Már ha rajta arczodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. –
Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vágygyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!
A vándor, ki messze földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?
S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedül: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!
S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!…
Oh de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.
Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
A kinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.
Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem,
És pedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi
Kis redő csak homlokod fölött.
Mosolyogj hát, üdvem alkotója!…
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.
(Pest.)

Honvágy.
(_Béranger_ után francziából.)
Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor,
Használni magas tehetségedet.
Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház
Feledtetik majd a mezőt veled.«
Én eljövék, de milyen arczom! a sok
Tűznél tavaszomat leégetém.
Adjátok vissza, vissza falumat
És a hegyet, hol születém!
Bús és hideg láz fut rajtam keresztül,
Beteljesítvén kivánságtokat.
E szép bálokban, a hol királynék a
Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt.
Nyelvem hiába csínosítám, és a
Müvészet fénye hasztalan vakit.
Adjátok vissza, vissza falumat
És vídám vasárnapjait!
Estéinket s a vén meséket s durva
Danáinkat méltán lenézitek.
Büvészeinken túltesz Operátok,
Mely a tündér hont közelíti meg,
A szentek szentének hódolva, a menny
Hangversenytektől vészi hangjait.
Adjátok vissza, vissza falumat
És estenkénti dalait!
Sötét kunyhóink s dűlő templomunkat
Magam is kezdtem én csekélyleni.
Itt megragadnak a sok emlékszobrok,
Kivált e Louvre s díszes kertjei.
Pompás kastélyok, mint légtűnemények,
Miket beszínez a napalkonyat.
Adjátok vissza, vissza falumat
S harangját s a kis házakat!
Téritsétek meg a bálványimádót;
Haldokló félben istenéhez tér.
Kutyám ott lenn vár engem a tűzhelynél,
S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír.
Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha
Vadállatok nyájunkra törtenek.
Adjátok vissza, vissza falumat
S botom s a barna kenyeret!
Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem!
Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad.
Szülőfölded letörli könnyedet, s majd
Éledni fogsz hazád ege alatt.«
Isten veled szép ragyogó hely, Párizs,
Hol elbájolva áll a jövevény.
Ah újra látom, látom falumat
És a hegyet, hol születém!
(Pest.)

A magyar politikusokhoz.
Lenézik a szegény költőket
Ez elbizott, kevély urak,
Kik a megyék s ország gyülésén
Fényes szerepet játszanak.
Pusztulj az utból, jó fiú, ki
Kopottan ballagsz ott gyalog,
Mert eltiportat ezen úr, ki
Hintón melletted elrobog.
Azért vannak tán olyan nagyra,
Hogy őket paripák viszik,
S mig a költő tengődik éhen,
Az ő szolgájok is hizik?
Vagy, a mi még szebb, azt gondolják
Talán, hogy fontosabbak ők
Az emberiség mérlegén, mint
E haszontalan verselők?
Ti, kik ugy fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.
Éjenként lát a vándor, a mint
Föl-föllobogtok magasan,
S reggel felé a nagy tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva van.
Hozzátok képest, mikor égtek,
A költők kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok;
De hamvatokat is midőn már
A szellők régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.
Tanuljátok meg, mi a költő,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költő
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
A melybe örök igazságit
Saját kezével irta meg.
S habár más nemzet föl se venné
A költőket, ti magyarok,
Költőitek előtt, ti nektek
Illő, hogy fejet hajtsatok.
Oh, a magyar költőknek vajmi
Nagy honfi-érdemök vagyon…
Szégyen, ha elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk eskütt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.
Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyujtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rugjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg… és ti
Őket még is lenézitek!
(Pest.)

Czakó temetésén.
(✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.)
Könnyez a részvét… oh még a
Gyűlölség is, ha itt vóna.
Ejtene egy drága-gyöngyöt,
Egy könyűt e koporsóra.
Magasan röpűlő szellem
Sűlyedt a mély semmiségbe,
Tavasz dől, az ifjuságnak
Tavasza, a sír telébe.
Keresett-e rokon lelket,
S nem talált egy jó barátot?
Vagy ki oda lépe hozzá,
Eltaszítá őt magától?
Nagy a világ, nagy a világ,
Benne miljom embertárs van,
S ő e nagy világban, ő e
Milliók közt állt magában.
Végre lelt egy jó barátot,
Jó barátja a fegyver lett,
Mely szivéről lesegíté
Az életet, e nagy terhet.
Könnyez a részvét… oh még a
Gyűlölség is, ha itt vóna,
Ejtene egy drága-gyöngyöt,
Egy könyűt e koporsóra.
(Pest.)

Még alig volt reggel…
Még alig volt reggel, már megint este van.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk,
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.
Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.
(Pest.)

Kinn a ménes, kinn a pusztán…
Kinn a ménes, kinn a pusztán,
A betyárok országutján.
Benn a csikós a csárdában,
Iszik isten igazában.
Hadd igyék, ha kedve tartja,
Ha kiszáradott a torka,
Nem is csoda ily melegben,
Süt a nap esze-veszetten.
De ha beballag kend, bátya,
Iszogatni a csárdába,
Legyen gondja a ménesre,
Bizza kelmed jó kezekre.
Ott kinn hagyott három bojtárt,
Egy sem ér egy hajító fát,
Mind a három azzal mulat,
Hogy alszik a kalap alatt.
Hevernek a földön hanyatt,
Orczájok a kalap alatt,
Egyebökkel nem gondolnak,
Ha megpörköli is a nap.
Hát amott Kecskemét felől
A homoktorlatok megől
Ki lépegett szép lassacskán
Egy szép sötétpej paripán?
Szép, tűzes ló, de még rajta
A legény tüzesebb fajta,
Bátorság van a szemében,
Karikás-ostor kezében.
Csak jön, csak jön, halk lépést tart,
Egyszer a méneshez ugrat,
Kiszakít egy jó nagy falkát…
Kis-Kunság, most isten hozzád!
Fárad a nap, már alant jár,
Egyre nyargal még a betyár
És előtte a paripák,
Csattog-pattog a karikás.
Jön a csikós a csárdából
Gyógyulóban mámorából,
A bojtárok ébredeznek,
Nagy híja van a ménesnek.
El az egész kerületbe
Ló-keresni szedtevette!…
De hiszen kereshetik mán
Kit Szabadkán, kit Kikindán.
(Pest.)

Vas-uton.
Tenger-kéj veszen körűl,
Közepében lelkem fürdik…
A madár röpűlt csak eddig,
Most az ember is röpűl!
Nyílsebes gondolatunk,
Későn indulánk utánad,
De sarkantyúzd paripádat,
Mert elérünk, elhagyunk!
Hegy, fa, ház, ember, patak
És ki tudja, még mi minden?
Tünedez föl szemeimben
S oszlik el, mint köd-alak.
A nap is velünk szalad,
Mint egy őrült, a ki véli,
Hogy őt, össze-visszatépni,
Űzi egy ördögcsapat.
Futott, futott, s hasztalan!
Elmaradt… fáradva dől le
A nyugati hegytetőre,
Arczán szégyen lángja van.
S még mi egyre röpülünk,
Egy sziporkát sem fáradva;
Ez a gép tán egyenest a
Más világba megy velünk! –
Száz vas-útat, ezeret!
Csináljátok, csináljátok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a műveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.
Miért nem csináltatok
Eddig is már… vas hiányzott?
Törjetek szét minden lánczot,
Majd lesz elég vasatok!
(Pest.)

Feleségem nevenapján.
Kis Juliskám, feleségem
Neve napja vagyon most!
Adjatok rám ócska mentét,
Rókaprémest, zsinorost.
És le most e bugyogóval,
Magyar nadrágot nekem!
És el bajuszpödrőért a
Patikába hirtelen!
Mielőtt elébe lépek,
Igy csipem ki magamat,
Legyen újra föltámasztva
A hajdankori divat,
Az a régi idő, melyben
Még roszúl öltöztenek,
De a mellett jót kivántak
Egymásnak az emberek. –
Jót kivánok én is néked,
Ez természetes dolog,
Csak hogy a jó annyiféle,
Hogy alig választhatok.
Hogy lehetne valamennyit
Egy szóban kimondani?
Ne legyenek életednek
Bánatai, bajai?
Eh, ez nem is jó kivánság!
Bánat és baj kellenek;
A hol árnyék nincsen, ott a
Fényt sem igen látni meg.
Ifjuság! ez a minden jó,
Éld le ifjuságodat…
Ez rövid, s aztán meghalni?
Nem nagyon víg gondolat.
Érd el (persze én velem) az
Ősz hajak késő korát,
Hanem ez ne légyen más, mint
Álarczban az ifjuság.
(Pest.)

Szilveszter éje 1847-ben.
I.
Hejh, vannak ma számadások!
Házi asszony, házi gazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.
Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Melylyel azt a pénzt szerezték.
Feleségem, lásd, milyen jó,
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.
Amazoknak a ládáik,
Mi nekünk szíveink telvék…
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!
II.
Még csak egy magam valék
Tavaly ilyen tájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.
Furcsa lesz, ha már ez egy
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.
III.
De félre, félre a tréfával
Hisz beteg mellett állunk!
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jó barátunk…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Ő adta össze kezeinket,
Válhatlanúl örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömekre…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Az a kevés bú, mit koronként
Szivünkre rá cseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Haldoklik ő, már csak néhány halk
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
IV.
Az esztendőnek a halála
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll.
S nem hogy barátnak, hanem még az
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?
Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem, soha sem!
Az isten ítélőszékénél,
Még ott sem mondok egyebet:
»Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!«
(Pest.)

1848.
* *

A téli esték.
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Oda van mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni, hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.
Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával.
Szájokban a pipa, előttök palaczk áll
Megtelve a pincze legrégibb borával;
A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.
Kínálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulaszszon,
Hejh, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
»Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!«
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És a mi már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
A kitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak,
Tudja a jó isten, még is jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemencze körűl
Az apró-cseprőség zúgva, zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron.
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a czigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott ben a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmoniába.
Esik a hó, mégis fekete az utcza,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta,
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak haza felé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltünik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
(Pest.)

Adorján Boldizsárhoz.
Mélységes völgyben, olyan mélyben,
Hogy, a mik állnak közelében,
A mozdulatlan gránitbérczek,
Ezen vasnál vasabb falak,
Még ők is, a mint ott lenéznek,
Szédűlni látszanak…
E mély völgynek legmélyebb fenekén,
Hová a napvilág fél-feketén
Jut el csak a sok bujkálás miatt,
S hol a hold, ez a szép fonóleány
Olyan kisérteties szálakat
Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,
Mikéntha fonna szemfedőt magának…
A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának
Tövén, nyílt egy kicsiny virág.
Homály és lombok takarák,
Nem volt körűle semmi, semmi fény,
Csak egy fagyott nagy harmat reszketett
– Egy örökkévaló könny – levelén,
Mint a gyémánt a vérzős seb felett.
Mert a virág piros volt… nem csoda,
Egy összetépett szívből támada.
Kevés vándor fordult meg itt e tájon,
Kevés szem akadott meg e virágon,
De a ki látta őt,
Hamarjában nem mehetett el,
Ott állt csodálkozó szemekkel,
E bű-növény előtt,
És nézte, nézte, s érzett kínokat,
Miktől a lélek szerteszét szakad,
De míg igy ölte őt az, a mit láta,
Szivott bódítón-édes illatot…
Barátom, ez a fájdalom virága,
Ez a virág lantod zenéje volt. –
Miért tiprád el ezt a szép virágot?
Mért hallgatott el így kezedben a lant?
Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,
S mintegy zokogva húrja ketté pattant?
Nem kiáltott rád a lelk’ismeret,
Midőn rá tetted gyilkos kezedet?
Mert gyilkos vagy, megölted
Nem testedet,
De ennél sokkal többet,
Jobb részedet;
A lant a lelke a költőnek,
S te, hah, te lelkedet öléd meg!…
Egy költő-lelket semmisítni meg!
Nem ismeréd tán küldetésedet?
Szent és nagy ez valóban,
A mely föld pusztulóban,
Haldokló-félben van, a melynek már
Nem használ sem eső, sem napsugár:
Az a költő könnyhullatásitul
S mosolygásától ujra fölvirul.
Mivel felelsz majd, hogyha egykoron
Az, a ki küldött, számadásra von?
Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé;
A merre tetted útadat,
Jól látszik, hosszú sivatag…
A rád bizott földet nem míveléd!«
Föl, föl, barátom, drága minden percz,
A föld futócsillagjai vagyunk,
Csak addig élünk, míg leszaladunk;
Maholnap a biró előtt lehetsz.
Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,
Leheld beléje búbánatodat,
Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot
Sohajtja, akkor a legboldogabb.
Dalold el mind, mivel szived teli,
S minden hang, a mely ajkadon kijő,
Lelked darabja légyen… Oly dicső
Kín és gyönyör között elvérzeni!
(Pest.)

Van-e egy marok föld…
Van-e egy marok föld a magyar hazában,
A melyet magyar vér meg nem áztatott?
Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére,
Fiaik befesték ujra feketére
A földet, rá kenték a gyalázatot!
S így hazugság itt az örök-igazság is,
Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat,
Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból most föltámadnátok,
És látnátok satnya maradéktokat!
S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
Híres hajdanával úgy hetvenkedik…
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni
Orczapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám,
S most leghátul állunk, semmit nem jelentve…
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!
S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell
Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,
Gyermek a szülőjét… engem jobban éget
A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,
Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.
S én ezek daczára sem fogok pihenni,
Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
S verjen meg bár engem a nagy isten érte…
Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre
Földobog szived, vagy szívem megszakad!
(Pest.)

A rab oroszlán.
A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketreczet!
Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll
Az oroszlán, a sivatag-király.
Hagyjátok őt békében állani,
Szentségtelenség háborítani.
Ha elrablák a szabadságot tőle,
Hadd gondolkozzék legalább felőle;
Ha el nem éri a fa sudarát,
Hadd lépjen árnyékára legalább.
Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!
Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.
Merően áll, miként a pyramíd, a mely
Sokszor nézett reá komor köveivel.
Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli,
A melynek sivatagjait vele
Együtt zugá be a szamum szele.
Ez a szép föld, ez volt a szép idő!…
De tömlöczének őre jő,
S merengésének eltünik világa,
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.
Vessző s egy ily ficzkó parancsol néki,
Oh minden égnek minden istenségi!
Ilyen mélyen hajolt magas feje,
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!
S a bámuló otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.
Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
Ha szét találja törni tömlöczét,
Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!
(Pest.)

Szeretlek én, szeretlek téged…
Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.
Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?
Születtem volna gazdag úrnak,
Bizonyság-tételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.
Ha királynak születtem volna,
Letenném koronám
Egy kis virágkoszorúért, mit
Kezecskéd fűzne rám.
Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Színeimet elfogadd,
És festess bennök szallagot, mely
Övezze derekad.
Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagy világ helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!
(Pest.)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
A ruhámat foltozgatod?
Rongyosan is jó az nékem…
Varrj inkább egy zászlót, feleségem!
Sejtek, sejtek én valamit,
A jó isten tudja, hogy mit,
De elég, hogy szól sejtésem…
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Nem maradhat igy sokáig,
Mi hogyan lesz, majd elválik,
Elválik a csatatéren…
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Drága áru a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren…
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Ha ilyen szép kéz varrja meg,
A győzelem belé szeret,
S mindig ott lesz közelében…
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
(Pest.)

A puszta, télen.
Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda,
A mit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öreg korától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják este felé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul,
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol,
S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pincze kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szembe jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest.)

Minek nevezzelek?…
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,