Petőfi Sándor összes költeményei - 12

Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.
Nincsen az igazság sem egy, sem más részen!
Én a természettant keresztülfürkésztem
Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal,
S ugy találtam, hogy ő valóságos czethal.
Táblabíró úr hű gyermeke a földnek,
Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
Egy van benne, mit az ég magához húza,
Ez egy: kaczkiásan kipödrött bajúsza.
S ezzel kész az arczkép. Érzem, tökéletlen;
De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben:
Mit ecsetem roszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.
Külsőképen immár táblabíró urat
Ismernők, most már csak a belseje marad,
S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel
Ugy kutya futtában nem végezhetni el.
Lelkiismeretem fölvigyázó lészen,
Hogy dolgom valahogy el ne hevenyészszem,
S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
De igazat szóljak… segíts, uram Jézus!
II-dik §.
Betyárok nélkűl nem szűkölködik hazánk,
De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja,
Merre kedve tartja, arra van az útja.
Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,
De ha eszébe jut, neki-neki lódul,
És a szegény falun olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak ugy ropog bele.
Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,
Iskolába mért nem járattad folyódat?
De hogyan járatnál folyót iskolába,
Mikor ez alig van fiaid számára?
S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal
Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
Mint ez környékének, ugy esnek ők neked,
S ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –
Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,
Mert Fegyveres Tamás residentiája.
Genialis egy kis falu… a mennyiben
Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.
Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba’,
Valamint a mezőn a legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.
A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,
Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak…
Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.
Se szere se száma Kálnón az uraknak,
Itt a faluvégen Latócziék laknak,
Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi, s a többi.
Fegyveres Tamás úr háza a más végen
A tiszteletes-lak s templom közelében,
Homlokára írva: 1603…
Utána illenék: az újítást várom.
Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,
Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
Semhogy újitólag kezeit tenné rá,
Inkább töstön-tőbűl azokat kivágná.
»Szentségtelen kezek soha se bántsanak,
Ti az idők által szentesített falak!«
Szól táblabíró ur lelkesedésébe’,
Ha javítást súg a rosz szellem fülébe.
»S miért javítanám? azért, hogy repedez,
Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«
Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,
Van elől középütt holmi tornácz-féle;
Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni álom borul rája.
A tornácz teteje torony, s óra rajta,
Mely az időt három oldalra mutatja:
Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem…
Rövid kis történet, tehát elbeszélem.
Az én táblabíróm és Latóczi Endre
Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
S a boszút, ha kezök ügyére eshetik,
Egymás ellen teljes szívből elkövetik.
Latóczi Endrének nyugatra a háza,
S hogy ez az időnek járását ne lássa,
Tamás úr, követvén örökös boszúját,
Kivette nyugati óramutatóját. –
Jobbra a cselédház, az istállók balra,
Középütt egy almafa a nagy udvarba’,
Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
Három következő esztendő megbánja.
Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:
Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,
Régi karosszékek, régi almárjomok,
Az egyik roskadoz, a másik tántorog.
A vén bútoroknak talán a legvéne
Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
De van köztük új is, egy kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.
Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,
Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
A kik a Fegyveres családból erednek,
Kiket a törökök annyiszor kergettek.
S immáron ismervén a háznak mivoltát,
Kivül is belül is annak állapotját,
Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi történik benne?
III-dik §.
Kukorít a kakas hajnal hasadtára,
Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
Tővel-hegygyel állna minden ő nélküle.
Talán a mióta század ez a század,
Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
Midőn piros orrát a hajnal föltolta.
Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:
A pálinkás-üveg a kamarába’ van,
S ez az, a mi őt oly jókor oda vonja,
Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.
De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,
Rágalom malmára, pletyka-darálóra;
Üssön le a mennykő a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –
Tehátlan tehát a kakasság kukorít,
Borbála kisasszony a kamrában virít,
A konyha számára ád ki főzeléket,
S ex tempore pofon vágja a cselédet.
Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára!
Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
Bele is markoltál, de Borbála lesett,
Rajta is kapott… most dugd el a poflevest.
Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,
Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik;
Gyermekek hallják a hortyogást az utczán,
S azt hiszik: trombita… katonák jőnek tán.
De most megrázkodik, torka muzsikája
Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
Egymásnak rohannak, s megállnak meredve.
Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,
Kiegyenesűl mind az utolsó szálig,
Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
S képe tetemesűl, orczáit fölfújván.
Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,
Harag és iszonyat lángol szemeibül:
»Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi,
»Arczomat a hideg veríték verte ki.
Irnom kellett volna… írni erőtettek…
Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!
Alva sem hagy békét az átkozott írás!
Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.«
Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.
Eszébe is jutott nem igen sokára,
Nyilalt az oldala, borsózott a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.
Eszébe jutott, hogy van egy édes fia,
A kinek levelet kell még ma írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.
Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába,
Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
Meg is reggelizett, két font húst bevága,
Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába.
Az almáriomnak tetejéről pedig
A toll s kalamáris előkerittetik,
Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
Annakokáért is borral föleresztik.
Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,
Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
Irja meg levelét… de mi hagyjuk őt itt!
Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.
Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,
Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel karcsu derekával,
Mosolygó szemével, pajkos mosolyával!
Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,
A kertnek legalsó sötét lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők,
Reggelenkint a nap ottan üdvezli őt.
Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében
Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében.
Mért rejtezik így el a világtól mindig,
S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?
Megmondom, hogy miért?… aztán borzadjatok,
Mert iszonyúságos az, a mit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
S már is és még is az ördöggel czimborál.
Ördöggel czimborál! apja is bevallja,
Gátolná is, hanem hiába gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje…
Áldoz a gonosznak… könyvet olvas egyre.
Itt, és leginkább a napnak kezdetével,
Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
Keze, zsebe most is könyvekkel van teli…
A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!
Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,
Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak rá lövelő lángja.
Sajnálatra méltó szegény kis leányka.
Azonban kinn a kert mögött ostor pattan
(Tiszai rév felől jön el az út ottan),
Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.
Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,
Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
De a kiváncsiság szinte felkelt benne,
Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?
Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,
Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
»Dezső, Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,
S a kis ajtón által az hugánál termett.
»Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya,
»Egyre vig? szívedet a bú most se bántja?
Arczod most is piros, szemed most is élénk,
Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«
»Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom!
Mindennapos vendég ugyan az unalom,
De ez az öreg úr éppen ugy utálja
A könyvet, mint apánk… fut, mihelyt meglátja.
Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok,
De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha nyilni látnám fölöttem az eget.
Abból olvasom a világ tarkaságát,
S feledem falunknak bús egyformaságát,
S a hová magamnak elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm oda vágyaimat.
Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?
Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté megérkezésedet.«
»Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«,
Válaszola Dezső s kínosan sohajtott,
»Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
A hogy neki tetszik, megyen és jön velem.
Néha elővettem férfiuságomat,
Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.
De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,
Vigyen… s először is vezetni fog karja
Az elhatározás erős sziklájához…
Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.«
IV-dik §.
Táblabíró úr az ég segedelmével
Óriási dolgát ép akkor végzé el,
A midőn az ajtón kopogtattak vala,
S kopogás után belépett Dezső fia.
»Ejnye, akasztani való rosz portéka,
Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!«
Ilyen barátságos szavak hangozának
Nyájas üdvezletűl ajkán az apának.
Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,
Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
Bátor volt kérdezni, folyvást hűledezve:
E szép fogadtatást hogyan érdemelte?
»Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja,
S kezéből a tollat dühösen eldobja,
»Nem tudott az ördög elébb haza hozni
Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?
Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,
És az ember ezt mind, mind hiába írja!
Kinos fáradságom nagy potyára történt;
Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.
Hogyha nem sajnálnám az úti költséget,
Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,
Olvasnád levelem ott Pest városába’,
Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába.
Azt írtam: jőj haza; henyéltél eleget,
Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
Itt a tisztújitás, egy becses virágot
Terem neked e kert: szolgabíróságot.«
Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,
Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz.
»Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet
El nem fogadni, ha az ember rá termett,
Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
Ha viselésére gyöngék a vállai.
Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,
Foglalják el a tért markosabb legények,
Én majd benn maradok csendes hajlékomban
A nekem való, a rejtett nyugalomban.«
»Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája
Az apa oly igen méltó haragjába’,
»Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak minden hangja parancs neked?
Ki sem lépsz? röpűlni fogsz, ki az ablakon,
Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,
S tizenkét vármegye főtáblabirája!«
Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,
De szelidségéből e beszéd kikapja,
S a fiúi érzés tusakodik benne:
Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne?
Végre, a mint illett, csak erőt vett magán,
S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
»Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja,
Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.«
Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,
Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,
Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.
V-dik §.
– – – – – – – – – – – – –
(Koltó és Pest.)


LYRAI KÖLTEMÉNYEK.
(1842–1849.)
* * *
1842.
* *

Hazámban.
Arany kalászszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagy világot összejártam én.
A nagy világ az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könnyűje mossa szét;
Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét izlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!

A Dunán.
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Még is, ha elmegy fergeteg s hajó,
A seb begyógyul, s minden ujra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet.
(Komárom.)

K… Vilmos barátomhoz.
Katonának számüzött balvégzetem,
S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,
A ligeten, oh de nem e szív fölött,
Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.
Még is – bár a léleksujtó vész miatt,
Mely emésztő hatalommal rám szakadt,
Keservesen megsiratni van okom –
E két tavaszt megsiratni nem fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet
Tőn enyémmé mindörökre tégedet;
S nem két évet, volna kettő életem:
Érted adnám mind a kettőt szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát!
Jó, minőt az isten többé sohsem ád;
Te valál, ki vélem híven felezéd
A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nekem adtad lelkedet,
E falattal lelkünk összeköttetett;
És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
S a mint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
Nincs is ember, a ki oly két szívre lel,
Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
Minket egy csillagnak fénye vezetett,
Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
Neked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát
Néma bánat mély redői ránczolák:
A ki látta, nem gondolta, jól tudom,
Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a pohár
Bútemetni köztünk kézről kézre járt:
Ott is a hon éltetését zengte szánk,
Ott is a hon megvetőit átkozánk.
Messze vagy most, messze tőlem, jó barát!
De ne nyomd el a reménynek szép szavát,
Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,
Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:
Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;
Él az isten, a ki annyi bánatért
Tán megadja akkor a várt pályabért.
(Mező-Berény.)

Két vándor.
Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt vándorlanak.
De míg az ifju megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat danol.
A hegysor elmarad;
Az ifju s a patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifju és patak!
Oly gyorsan szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a habok,
S ballagva lejtenek,
Míg gyors szökés között
Az ifju dalt zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára lel.
(Pápa.)

A borozó.
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
A kit én imádok, a ki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
(Pápa.)

Furcsa történet.
»Öcsém uram, vigyázzon magára,
Vagy inkább az oldalbordájára;
Fiatal is szép is a menyecske –
Ugy segéljen, kutya van a kertbe’.«
‚Bátyám uram, mit nem kell hallanom?
Szomorú az eset, ha úgy vagyon;
No de míg másnak fúja kásáját,
Meg ne égesse a maga száját.‘
»Öcsém uram! mit gondol, az égre?
Az én öregem ezt már túllépte…«
‚Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.‘
Igy az agg szomszéd jó indulatja
Öcscse urát gyakran látogatja;
S sohsem hiányzik ilyetén leczke:
Fiatal is szép is a menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd bátya
Öcscs’ urától elmarad sokára.
Megtudni, hogy mi ennek az oka,
Öcscse ura hozzája ballaga.
S akközben, hogy ballagott hozzája,
Már készűlt is erősen reája,
Mit feleljen? ha majd szól a leczke:
Fiatal is szép is a menyecske.
De most ez egyszer szomszéd bátya
Jó tanácsával elő nem álla;
Hanem, ülvén a kemencze mellett,
Nagy szomorún ilyen szókat ejtett:
»Öcsém uramnak igaza vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy a…«
S felsikolt _felesége_ magzatja,
S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja?
(Duna-Vecse.)

Hortobágyi kocsmárosné…
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debreczentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyürésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hejh hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyu bor… édes csók…
Az én lábam ide s tova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, mig itt hosszában elesem.
Ejh galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.
(Hortobágy.)

Első szerepem.
Szinészszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jó izűn
S szivemből neveték;
Pályámon, oh ugy is tudom,
Leend ok sírni még.
(Székes-Fehérvár.)

Vadonban.
Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb-, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek –
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e czélra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
A lyányszem tündöklőbb vala,
S még is, ki hittem súgarának,
Hajh, engem még is megcsala!
(Veszprém.)

Felköszöntés.
Miljom átok! bort a billikomba,
Részegítő, lánghullámu bort!
Mely keservet és bút martalékul
A felejtés örvényébe hord.
Bort öblébe váltig a kehelynek,
Bort elémbe szakadatlanúl!
Ide nézzen a puszták homokja,
És ha nem tud inni, megtanúl.
Kedvben ég e csont velője már is,
És eremben a kéj habja forr;
Üdv neked, te mámorok homálya!
Üdv neked, te mámor anyja, bor!
Hah, e kancsó a mesés világnak
Feneketlen hordaja talán?
Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz reám;
Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam –
Éljen a nemes keblű barát,
Ki midőn a vész harangja zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobb karát;
Éljen a világ dicső folyása…
És az élet… és a szép világ…
S az igazság védpalástja, mely az
Üldözöttnek menedéket ád;
Éljen a szív biztató vezére,
A varázsdalt pengető remény;
Éljen a menny, a pokol és minden,
Minden éljen… oh csak veszszek én!
(Pápa.)

Disznótorban.
Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyuljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kasát a zsír
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:
Egy gömböcz legyen a
Magas ég.
És mi a gömböczben
Töltelék!
(Székes-Fejérvár.)

Mi haszna, hogy a csoroszlya…
Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.
Hejh kis leány, pillantatod
Mélyen a szivembe hatott;
Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.
De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Ugy nő rózsa tövis helyett.
(Pápa.)

Járnak, kelnek sokan…
Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
Vagyon a nap épen lemenőben.
Rózsákat fest utósó sugára
Dombtetőre, lombok sudarára.
De veszik ők mind ezt csekélyebbnek,
Semhogy rajta megörvendezzenek;
Párosult két vad galamb búgása –
Ebben fakad örömök forrása.
Járok, kelek én is zöld erdőben.
Nap lementén van gyönyörüségem,
Nap lementén, nap piros sugarán,
A mint játszik a lombok sudarán.
Csak ne volna galambok búgása –
Ebben fakad bánatom forrása;
Mert ha látom szép páros voltokat,
Megsiratnom kell árva magamat.
(Mező-Berény.)

1843.
* *

Távolból.
Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S oda hagytam ős lakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk:
Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.
… Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!
(Pozsony.)

Az én mátkám.
Istenem, be várva várom
Azt az órát, a midőn,
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölembe jön.
És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint még
Nem sovárga senki sem.
Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyuló-e, mint a czédrus,
Gömbölyű-e termete?
Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frígybe lép!
Isten, ilyet adjsza nékem,
S nem bánom – csak ilyet adj –
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!
(Pozsony.)

Érik a gabona…
Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!
(Pest.)

Jövendölés.
»Mondád, anyám, hogy álmainkat,
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.«
‚Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.‘ –
És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifju kor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek súgarából
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bús ajka
Kínjának hangján rebege:
‚Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘
»Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.«
(Kecskemét.)

Halálvágy.
Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt!
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat.
Oh fej, oh kebel, te kettős
Átok életem felett!
Mért kinozni lángcsapásu
Ostorokkal engemet?
Mért a vágy e lázas agyban,
Szállni csillagok fölé?
Hogyha őt a sors haragja
Földön csúszni rendelé.
Vagy ha száll e vágyak szárnya,
Mért nincs rajta égi toll?
Mely vigyen, hol a magasban
Halhatatlanság honol!
És ha puszta nekem üdvben
E világ, mért e kebel?
Megteremtve, hogy lakóul
Örömet fogadjon el.
Vagy ha van szív, mely a kéjben