Petőfi Sándor összes költeményei - 13

Föllobogva érzene,
Mért reám e jégtekintet?
Boldogságnak istene!
Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt,
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat…
(Kecskemét.)

Farkaskaland.
‚Pajtás, te ettél, véres a fogad;
S mi szenvedünk éhségi kínokat.
Mogorva a tél, puszta a határ,
Rajt a vihar légparipája jár,
Csak ember és állatnak nincs nyoma…
De most beszélj: hol volt a lakoma?‘
Igy kérdi társát a farkassereg,
Kit érkezéskor üdvezeltenek.
A jóllakott nem késik szólani,
És tőle ily beszédet hallani:
»Ott a vityilló pusztaközepen,
Él a juhász és felesége benn.
A ház mögött pedig terűl az ól,
Honnan juhoknak bégetése szól.
E lakhoz éjszakának idején
Két útazó súhant. Egy úrfi s én.
A pásztornéra titkon foga fájt
Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.
Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
Juhot nem kaptam én… megettem őt.«
(Kecskemét.)

Pálnapkor.
Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk – jó meleg van
Ide be.
A kandallón pattog a fa,
Ég a tűz,
S a kulacsnak kotyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.
Háborogj hát, istenadta
Ideje!
Föl sem veszszük… víg barátim,
Igaz-e?
(Kecskemét.)

Matildhoz.
Mért vagy hozzám olyan idegen?
Mért tekintesz rám oly hidegen?
Hidegen, mint téli napsugár,
Melynek mosolya is fagygyal jár.
Be sokat szeretnék mondani,
S alig merlek megszólítani!
Alig merlek nézni, hejh pedig
Elnéznélek világ végeig!
Emelj föl magadhoz engemet,
Fogadd el neked szánt lelkemet,
Anyibul ha megérdemli tán,
Hogy szeretni képes igazán.
Oh, szerelmem forró szerelem,
Forróbb, mint a dél nyár közepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
Rég elégett volna a világ.
(Debreczen.)

Dinomdánom.
Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom…
Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
A kinél van, igazítsa el a bút,
Nehogy _neki_ mutassuk meg, hol az út?
A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
A kebelbe életet, vért lopni jár.
A búbánat szívet rágó ürgefi;
Borral lehet, borral kell kiönteni.
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész, a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még
Nem felele sem idő, sem bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány!
(Kecskemét.)

L......né.
Én alkotóm! mindenható vagy:
Hozd vissza a pillanatot,
Midőn e hölgy a szerelemnek
Első tüzére gyúladott;
Midőn ajkán a vallomásnak
Első, szent hangja reszkete,
S ott én legyek, kit csókra hí föl
Édes kedves tekintete!
S mit adjak érte?… E husz éves
Életnek vedd el tavaszát,
A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben lát;
S ha nyílik út embernek égbe,
És üdvességet osztasz ott:
E túlvilági üdvességből
Végy el egy drága századot!
(Pest.)

Barátimhoz.
Nos, fiúk, nem szólt a szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodá meg, hogy ma
Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e hosszu
Méla bámulás!
H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
Én és senki más.
Vagy feledve már talán a
Régi jó barát?
Nem hihetem, hogy reátok
Illenék e vád.
A szövetség, melynek szála
Minket összefont,
Áll, a mig csak vért bir a szív
És velőt a csont.
No de kissé meglepett tán
Jöttem, úgy-e bár?
Hja, öcséim, velem a sors
Furcsa tánczot jár.
Köztem s közte folyton folyva
Tart a háború,
S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk ám,
A ki lelke van!
Szembeszállok ő kelmével
Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám, hogy
Csüggedés nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért…
Eh, de mit most okoskodni!
Csapjatok kezet;
Jó barát markába csapni
Kedves élvezet.
S mely bennünket ily váratlan
Együvé hozott,
Áldomással ünnepeljük
A pompás napot!
(Pápa.)

Én.
A világ az isten kertje!
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövelt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére,
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, a mit elkap –
Jellemképe változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes;
Szavaimmal egy az érzet,
Czélra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
(Kecskemét.)

Szeget szeggel.
Jaj, a hátam, jaj, a hátam
Oda van!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös fütykös
Somnyele!
Melylyel engem oly pogányul
Csépele.
Mért is tart hát kertet s benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogy sem
Állhatám.
Átugortam a palánkon –
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És vesém.
S nem elég ez; szomszéd bácsi
Rajta kap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze, monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit csinál.
Fellegekből vett magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem könyörűle
Egyedűl;
Három a táncz! monda, s egyre
Hegedűlt, –
Hegedűlt a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
… De’szen jól van! kiheverem
Én e bajt,
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a gerendát
Feledi.
A deákné vászonánál
Ő se jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő, csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!
(Puszta-Palota.)

Megúnt rabság.
Mindent elkövettem,
A mit lehetett,
Jó remény fejében,
Hogy majd megszeret.
Féktelen, szilaj volt
Lelkem, mint a tűz,
Melyet a szél meggyúlt
Háztetőkön űz;
És lettem szelíd láng,
Min melegszenek
Őszi estén békés
Pásztoremberek.
Voltam mélybe omló
Bérczi zuhatag,
Habjaim robajjal
Szakadoztanak;
S lettem méla csermely,
Halk, morajtalan,
Kedvemet lelő a
Part virágiban.
Voltam sziklahomlok,
Zordon és magas,
Hol lakott mennydörgő
Villám s büszke sas;
S lettem völgy ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.
Voltam… mi nem voltam!
Mivé nem levék!
És a lyányka most is
Csak a régi még.
Nem, tovább nem űzöm!
Mert ez drága bér;
Tán ily áldozattal
A díj föl sem ér.
Szerelem, lerázom
Fölvett lánczodat,
Kedves láncz, igaz, de
Még is láncz marad.
Most hát lelkem, repdess
Régi szárnyadon,
Merre a szabadság
Végtelenje von.
(Debreczen.)

Temetőben.
Fölhangolom olykor a lant idegeit,
Megzengeni téged, oh kellemes élet!
– Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a dal,
Bármint csalogassam az életi mézzel:
Mélázva örömtelen hangjaival
Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke nekem,
Indúlok is olykor örűlni virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
Lábam temetői keresztek alá hoz.
Itt élek a szív komoly álmainak
A halk temető morajatlan ölében;
Ákáczai lombja rezegve inog,
Hintázza az est fuvalomja szelíden.
A szobrok a domboru hant elején
Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom én:
A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.
Bús, tompa harang konog a faluban.
Új gödröt amott komor emberek ásnak.
Gyászhanga kiséri áhítatosan
A holtat honához a hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha csaland:
Nem messze lehet keze már az időnek,
Mely engem is ágyba tesz itten alant,
S szememre halál örök álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
Mely pályafutásom elállja, az óra;
Létem fonalai, szakadozzatok el,
Társim, bucsucsókot a hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
Isten veled, égi virág… szerelem!
S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!
(Gödöllő.)

Élő halott.
Egem ki nem derűl,
Ha jő a kikelet;
Egem be nem borúl,
Ha látom a telet.
Mint őszi alkonyon
A félhomályu köd,
Fásult egykedvüség
Mereng szivem fölött.
Ellenség, jó barát,
Végeztem veletek;
Senkit sem gyűlölök,
Senkit sem szeretek.
Nincs semmi örömem,
Nincs semmi bánatom;
Érzelmim, vágyaim
Mind, mind elaltatom.
Ohajtásim közül
Ébren csak egy marad:
Aludjam én… minél
Elébb… a föld alatt.
(Debreczen.)

Kördal.
Bús az ember, ha nincs kedve;
Borba van a kedvmag vetve.
Hát azért iszunk mi mindig,
Meg sem állunk tíz-husz pintig.
Van minékünk pinczénk, házunk,
Mindazáltal itt tanyázunk,
Itt tanyázunk nap hosszában,
Itt tanyázunk a kocsmában.
Itt tanyázunk, mert van nékünk,
Mert van nékünk feleségünk.
Nyelves, szájas mind az asszony;
Rá az ember hogy hallgasson?
Van minékünk egy kis pénzünk,
De a pénzre mi nem nézünk;
Úgy is holtig él az ember,
Költeni ha mer, ha nem mer.
Hát azért csak iddogálunk,
Míg fel nem kötik az állunk,
Iddogálunk nap hosszában,
Iddogálunk a kocsmában.
(Pest.)

Szemrehányás.
Már ezt föl nem tettem rólad,
Szív barátom!
Te ugyan derék legény vagy,
A mint látom.
Oh te szív, te szív, te csalfa,
Háládatlan!
Szólj: ki véde annyi baj közt
Szakadatlan?
Sorscsapási buzogányok
Súlya ellen,
Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
Nemde mellem?
Lám, e mellnek bizton voltál
Rejtekében,
Bekeríte csontfalával
Bástyaképen.
S ím, hogy fordult most a koczka,
S a szerencse
Kis szeszélye víg ajakkal
Rád köszönte:
Mostan – ahha, háládatlan! –
Örömödben
Háborogva, zajgva tombolsz
Őröd ellen.
Égsz, dagadsz… alig hogy bírom
E keresztet!…
Mellemet majd meggyujtod, majd
Megrepeszted.
(Pest.)

Lopott ló.
Mint a porszem szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.
‚Honnan, atyafi, oly
Hevenyén?‘
»Pusztáról csikóval
Jövök én.
A nyerítő ménes
Ott legel;
Pej csikómat onnan
Loptam el.
Túri vásár nincsen
Messze már;
Szegény legény oda
Lovon jár.«
‚Ejh, nem ugy, jó földi,
Nem ugy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.
Enyim a ménes, mely
Ott legel.
A csikót kend tőlem
Lopta el.‘
De szavára nem hajt
A betyár;
Ő kegyelme már jó
Tova jár.
Még is a gazdának
Vígaszul,
Hátrafordulván, így
Válaszol:
»Föl se vegye kárát,
Gazd’ uram;
Hiszen úgy is elég
Lova van.
Hejh, csak egy szivet bírt
E kebel –
Azt is a kend lyánya
Lopta el.«
(Kecskemét.)

Az utósó alamizsna.
A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt,
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hová lőn?
Hisz a költőnek lantja van…
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron,
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosolylyal néze rá.
És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyít a zene.
S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító hurjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg…
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában ketté reped. –
Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol? –
Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg… fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
»Egy-két garast, egy-két garast!«
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
‚Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?‘
S nevét elmondja, s újra esd:
»Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd
Dús asztalnál legyen helyed!‘
»O szép beszéd… o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
És a borostyán… oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos…
Koporsómat csináltatom.«
(Pest.)

Ki vagyok én, nem mondom meg…
Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének.
Nincs a fokos a kezemben,
Hogyha kéne verekednem;
Nyerges lovam messze legel,
Nem t’ok futni, ha futni kell.
Hogy is tudnék futni mostan?
Mikor a fejem tele van;
Nem csak fejem, de szívem is –
A bor meg a leány hamis.
Ha elhagyom galambomat,
Kialuszom mámoromat,
S rajtam ütnek a hadnagyok:
Majd megmondom, hogy ki vagyok!
(Pozsony.)

Merengés.
Jó Petőfi, te sem félhetsz,
Hogy két vállad valahogy
A szerencse áldásának
Nagy terhétől összerogy.
Adománya mindössze is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna szólni
Egy tündérvilági hang:
»Nos, fiam, mi kell? jó kedvem
Íme mindent megadand.«
Mondaná, hogy: »Rád ruházom
A bübájat, a varázst,
Daljaid, mivé kivánod,
Azzá testesülni lásd.
Hogyha kell hír: minden hangod
Egy borostyángaly legyen,
Mig Petrarca koszorúja
Nem vet árnyat fürtiden.
– Hisz Petrarca és Petőfi
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. –
Hogyha kincs kell: mind megannyi
Gyöngygyé válik éneked,
Mígnem gyöngygyel rakhatod ki
Gombod, sarkantyúszeged.«
Mit felelnél mindezekre,
Mit felelnél, jó fiú?
Tudom én szived bibéjét,
Tudom, a szél honnan fú.
Te bizony csak ezt felelnéd:
Szép a hír és jó a kincs;
És hogy őket ne kivánnám,
Abból ugyan semmi sincs.
De ha már ezermesterré
Engeded, hogy válhatom:
– Van a hírnél, van a kincsnél
Egy igézőbb hatalom;
Mint csillagfüggés az égen
Változatlan, végtelen,
Ugy függ rajta és csak rajta
Vágyban égő kebelem! –
Hadd legyen hát egy lépvessző,
Egy kalitka énekem,
S a legszebb madárt: egy lyányka
Szívét fogja meg nekem.
(Gödöllő.)

Befordúltam a konyhára…
Befordúltam a konyhára,
Rá gyujtottam a pipára…
Azaz rá gyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy oda benn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, a mint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
(Pest.)

Lánggal égő teremtette!…
Lánggal égő teremtette!
Nagy a harag a szivembe’;
Úgy háborgok, úgy hánykodom
Mintha volnék a Balaton.
Viszontagság az életem,
Ezer bajba keveredem,
Hogyha leányszemem volna,
Egy pár kendőt tele sírna.
Eh, a sírás nem kenyerem!
Kinek tetszik, pityeregjen.
Én egy nagyot káromkodom,
Úgy csillapul a haragom.
(Pozsony.)

A szerelem, a szerelem…
A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Bele estem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rá megy a zöld vetésre,
Hejh csak későn veszem észre.
Tele rakta édes anyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.
Édes apám, édes anyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok!
(Székelyhid.)

Keresztúton állok…
Merre tartsak?
Ez kelet felé visz,
Az nyugatnak.
Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az életem.
Mért nem tudom, hol vár
A halál rám?
Hogy egyenesen azt
Választhatnám!
(Miskolcz.)

Síkos a hó, szalad a szán…
Síkos a hó, szalad a szán,
Esketőre viszik babám,
Esketőre viszik szegényt
Mások kivánsága szerént.
Hajh, ha mostan hó lehetnék:
A szán alatt beroskadnék;
Fölfordulna, s kedves babám
Még egyszer átkarolhatnám –
Átkarolnám, ajakára
Csókot nyomnék utóljára,
S melegétől hű szivének
Elolvadnék… úgy halnék meg!
(Debreczen.)

Temetésre szól az ének…
Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.
(Debreczen.)

Kis furulyám szomorúfűz ága…
Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőben szomorkodik fája;
Ott metszettem azt egy sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
Ragyogásod többé nem láthatom.
Hogy ne volna hát sötét világom!
Hogy volna hát élni kivánságom!
Haza ballag nyájam este felé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak halovány orczája,
Kél furulyám epedő nótája.
Addig epeszt a bánat engemet,
Addig, addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
Lelkem is a más világba reppen.
(Diószeg.)

A virágnak megtiltani nem lehet…
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint őszszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orczád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
(Debreczen.)

Nem megyek én innen sehova…
Nem megyek én innen sehova,
Noha sorsom itten mostoha;
Hát ha volna még mostohább is,
Nem maradnék-e itt tovább is?
Nagyon kedves nekem ez a hely;
Elmegy majd a tavasz, menjen el,
Elmehet a nap, a csillagok…
De én nem mék, én itt maradok.
Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
Gyökér nélkül a fa meg nem él;
S hogy téphetném azt ki földéből,
Ide való mátkám szivéből?
Azért nem mék innen sehova,
Noha sorsom igen mostoha;
De ha volna még mostohább is,
Megmaradnék itten tovább is.
(Debreczen.)

Hejh nekem hát vigasztalást
mi sem ad?
Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
Bánatomban le kell innom magamat.
Az irgalmát, ide avval a borral!
A bú vagy én, de egyikünk bele hal.
Úgy sem tetszik ez a világ én nekem;
Sok már, a mit életemben szenvedtem,
Nagyon is sok e parányi életre!
Annyi baj közt kinek volna még kedve?
Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek rózsája,
De vagyok a szomorúság gyászfája.
Én előttem ilyen élet nem élet,
Hol az ember de semmit sem remélhet.
Volna bár e pohár borban halálom,
Hogy lehetne bajaimtól megválnom!
(Pest.)

1844.
* *

Honfidal.
Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! –
De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.
De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Belé peregnek!
(Debreczen.)

Elmondanám…
Elmondanám: »Megállj, leányka,
Megállj, virágom, csillagom!
Egy istenadta szívet bírok;
Nesze, ha kell, neked adom.«
Elmondanám, hogy: »Szívem tenger,
Uralkodjál e tengeren!
Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt terem.«
Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét
E gyöngy örökre tartja meg.«
Elmondanám ezt, s többet ennél;
De nem mondom, mert nincs kinek.
(Debreczen.)

Tél végén.
Örültök úgy-e a kies tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
A réteken majd méhek táboroznak,
Megostromolni a virágokat.
S a míg elszántan ütközetre mégyen
A szűz bimbók mézéhes ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
Madárajakról lelkes harczzene. –
Elzárkoztában a kihalt kebelnek
Engem virág, dal, méh nem érdekel…
Ohajtásim még is mi végre kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.
Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
Mert melegebbek lesznek a napok,
S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni nem fogok.
(Debreczen.)

Fütty.
Adta finnyás közönsége!
Csúnyaság, a mit mivel:
Minden este megköszönti
Társaságunk’ füttyivel.
És aztán a füttyök mellett
Milyen a jövedelem?
A szinész elébb-utóbb is
Csak megszökni kénytelen.
Ejh, egy rókát kétszer nyúzni,
Ez, urak, még sem megyen;
Már ha fütty van, legalább hát
Tele színházban legyen!
(Debreczen.)

Végszó ***hoz.
Isten veled, te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szívem megmarád,
Isten veled;
Fogadd a vett sebért emlékül,
Mely fölszivárog belsejébül,
Lelkemnek vérét, könnyemet.
Nem a legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelmüséggel
A hűtelenség fegyverével
Bennem baráti kéz ütött.
Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
Melyből sok ember életkincset ás –
Nem én, nem én!
Gyönyörszomjas szivem… remélve…
Az annyiszor megnyílt örvénybe
Hanyatthomlok rohan, szegény.
Remény, remény, mért vagy te szép virág?
Téged nekünk az ég miért is ád?
Azért-e csak?
Hogy hervadandó kelyhed légyen,
Hová csalódás éjjelében
Szemünk harmatjai hulljanak…
De nem panaszlok, bár keblem teli,
S az elfojtás még inkább neveli
Búm tengerét;
Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
Lelkem kiáradó fájdalmát:
Talán már meg sem értenéd.
Nem is kivánom megtérésedet,
Akár ohajtod, akár megveted
Uj frígyemet.
Az istenség is tehetetlen
Egygyé büvölni e kebelben
A szertezúzott lánczszemet…
Nem lánczszem az, nem! egy világ vala,
Melynek napjául a hit lángola,
A drága hit!
Rá jött a végitélet napja,
S már semmi föl nem támaszthatja
Ledúlt világom romjait.
Isten veled hát, elpártolt barát,
Ki ábrándim ködét elzavarád,
Isten veled!
Fogadd a multakért emlékül
Megcsalt barátság gyötrelmétül
Utószor omlott könnyemet.
(Debreczen.)

A dal.
Bölcsőben sír az éber csecsemő;
Bölcső előtt
A dajka zeng – el szokják a dalok
Altatni őt.
Sok szenvedésem síró gyermeke
A fájdalom;
Dalt dalra költök – dalaimmal őt
Elaltatom.
(Debreczen.)

A nemes.
Deresre huzzák a gazembert,
Bünét botokkal róni le;
Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög,
Még mit nem mívele.
De ő kiált ellenszegűlve:
»Hozzám ne nyúljatok!
Nemes vagyok… nincs nemesembert
Botozni jogotok.«
Hallottad e szót, meggyalázott
Ősének szelleme?
Most már őt húzni nem deresre:
Akasztófára kellene!
(Debreczen.)

Szomjas ember tünődése.
Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a láda fia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!