Petőfi Sándor összes költeményei - 13

   Föllobogva érzene,
   Mért reám e jégtekintet?
   Boldogságnak istene!
   Sírt nekem, sírt és koporsót,
   Mélyen fekvőt föld alatt,
   Hol nem élnek érzemények,
   Hol nincs többé gondolat…
  (Kecskemét.)
  
  Farkaskaland.
   ‚Pajtás, te ettél, véres a fogad;
   S mi szenvedünk éhségi kínokat.
   Mogorva a tél, puszta a határ,
   Rajt a vihar légparipája jár,
   Csak ember és állatnak nincs nyoma…
   De most beszélj: hol volt a lakoma?‘
   Igy kérdi társát a farkassereg,
   Kit érkezéskor üdvezeltenek.
   A jóllakott nem késik szólani,
   És tőle ily beszédet hallani:
   »Ott a vityilló pusztaközepen,
   Él a juhász és felesége benn.
   A ház mögött pedig terűl az ól,
   Honnan juhoknak bégetése szól.
   E lakhoz éjszakának idején
   Két útazó súhant. Egy úrfi s én.
   A pásztornéra titkon foga fájt
   Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.
   Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
   Juhot nem kaptam én… megettem őt.«
  (Kecskemét.)
  
  Pálnapkor.
   Itt van a tél, a hideg tél
   Közepe,
   Zúgolódik az idő kinn
   Ízibe.
   Zúgolódjék! egyéb dolga
   Nincs neki;
   Úgy akarja, hagyjuk kedvét
   Tölteni.
   Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
   Igaz-e?
   Meg nem fázunk – jó meleg van
   Ide be.
   A kandallón pattog a fa,
   Ég a tűz,
   S a kulacsnak kotyogása
   Fagyot űz.
   Hát a csók piros menyecskék
   Ajakán?
   Az hevíti ám az embert
   Igazán.
   Háborogj hát, istenadta
   Ideje!
   Föl sem veszszük… víg barátim,
   Igaz-e?
  (Kecskemét.)
  
  Matildhoz.
   Mért vagy hozzám olyan idegen?
   Mért tekintesz rám oly hidegen?
   Hidegen, mint téli napsugár,
   Melynek mosolya is fagygyal jár.
   Be sokat szeretnék mondani,
   S alig merlek megszólítani!
   Alig merlek nézni, hejh pedig
   Elnéznélek világ végeig!
   Emelj föl magadhoz engemet,
   Fogadd el neked szánt lelkemet,
   Anyibul ha megérdemli tán,
   Hogy szeretni képes igazán.
   Oh, szerelmem forró szerelem,
   Forróbb, mint a dél nyár közepen;
   Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
   Rég elégett volna a világ.
  (Debreczen.)
  
  Dinomdánom.
   Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom…
   Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
   A kinél van, igazítsa el a bút,
   Nehogy _neki_ mutassuk meg, hol az út?
   A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
   A kebelbe életet, vért lopni jár.
   A búbánat szívet rágó ürgefi;
   Borral lehet, borral kell kiönteni.
   A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
   Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
   Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
   Mely az élőfán a lombot neveli.
   Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
   Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
   Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
   Hamar éri a sodró vész, a halál…
   Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még
   Nem felele sem idő, sem bölcseség,
   Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
   Van-e ott is élet és bor és leány?
   Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
   Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
   S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
   Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány!
  (Kecskemét.)
  
  L......né.
   Én alkotóm! mindenható vagy:
   Hozd vissza a pillanatot,
   Midőn e hölgy a szerelemnek
   Első tüzére gyúladott;
   Midőn ajkán a vallomásnak
   Első, szent hangja reszkete,
   S ott én legyek, kit csókra hí föl
   Édes kedves tekintete!
   S mit adjak érte?… E husz éves
   Életnek vedd el tavaszát,
   A szép remények tündérföldét,
   Mit lelkem a jövőben lát;
   S ha nyílik út embernek égbe,
   És üdvességet osztasz ott:
   E túlvilági üdvességből
   Végy el egy drága századot!
  (Pest.)
  
  Barátimhoz.
   Nos, fiúk, nem szólt a szarka
   Házfödélteken?
   Vagy ki álmodá meg, hogy ma
   Vendégtek leszen?
   De mi a kő! mért e hosszu
   Méla bámulás!
   H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
   Én és senki más.
   Vagy feledve már talán a
   Régi jó barát?
   Nem hihetem, hogy reátok
   Illenék e vád.
   A szövetség, melynek szála
   Minket összefont,
   Áll, a mig csak vért bir a szív
   És velőt a csont.
   No de kissé meglepett tán
   Jöttem, úgy-e bár?
   Hja, öcséim, velem a sors
   Furcsa tánczot jár.
   Köztem s közte folyton folyva
   Tart a háború,
   S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
   Végtelenbe fú.
   De azért nem csüggedünk ám,
   A ki lelke van!
   Szembeszállok ő kelmével
   Bátran, szilajan.
   S tán ha látja sors komám, hogy
   Csüggedés nem ért:
   Egykor annál bőkezűbben
   Nyujtja majd a bért…
   Eh, de mit most okoskodni!
   Csapjatok kezet;
   Jó barát markába csapni
   Kedves élvezet.
   S mely bennünket ily váratlan
   Együvé hozott,
   Áldomással ünnepeljük
   A pompás napot!
  (Pápa.)
  
  Én.
   A világ az isten kertje!
   Gyom s virág vagytok ti benne,
   Emberek!
   Én a kertnek egy kis magja,
   De az úr ha pártom fogja:
   Benne gyom tán nem leszek.
   Tiszta e kebelnek mélye;
   Égi kéz lövelt beléje
   Lángokat.
   És a lángok szűzen égnek
   Szent oltárúl az erénynek
   El nem romlott szív alatt.
   Nem építek sors kegyére,
   Tűrök, mit fejemre mére,
   Jót, rosszat;
   Mit ma ád, elvészi holnap;
   Majd megadja, a mit elkap –
   Jellemképe változat.
   Mint a róna, hol születtem,
   Lelkem útja tetteimben
   Egyenes;
   Szavaimmal egy az érzet,
   Czélra jutni álbeszédet
   Tétovázva nem keres.
   És az ég szivem földébe
   Drága fádat ülteté be,
   Szerelem!
   Koszorúba fűzöm ágit,
   Koszorúm szerény virágit
   A hazának szentelem.
  (Kecskemét.)
  
  Szeget szeggel.
   Jaj, a hátam, jaj, a hátam
   Oda van!
   Szomszéd bácsi kiporozta
   Csúfosan.
   Átkozott a görcsös fütykös
   Somnyele!
   Melylyel engem oly pogányul
   Csépele.
   Mért is tart hát kertet s benne
   Körtefát?
   És az isten rá gyümölcsöt
   Minek ád?
   Csábitólag kandikált a
   Körte rám;
   Csábjait ki már sehogy sem
   Állhatám.
   Átugortam a palánkon –
   Átesém!
   Hogy megingott bele májam
   És vesém.
   S nem elég ez; szomszéd bácsi
   Rajta kap,
   S akkor jött még a valódi
   Haddelhadd.
   Én teremtőm! mért is értem
   E napot?
   Megrakott, hogy minden csontom
   Ropogott.
   Nesze, monda, nesze másik,
   Harmadik!
   És a mindentudó tudja,
   Hányadik.
   Jelen volt a holdvilág a
   Lakzinál;
   Búsan nézte: szomszéd bácsi
   Mit csinál.
   Fellegekből vett magára
   Gyászmezet,
   És megosztva szenvedésem
   Könnyezett.
   Ő, csak ő nem könyörűle
   Egyedűl;
   Három a táncz! monda, s egyre
   Hegedűlt, –
   Hegedűlt a bottal hátam
   Közepén,
   Keservesen, siralmasan
   Jártam én.
   … De’szen jól van! kiheverem
   Én e bajt,
   S visszakapja még a kölcsönt,
   Vissza majd.
   Tudjuk, hányat vert az óra,
   Tudjuk ám!
   Ön is rak a tüzre rosz fát,
   Bácsikám.
   Ablakunkhoz estenként mért
   Sompolyog?
   Vettem észre, hányadán van
   A dolog.
   Más szemében ő a szálkát
   Megleli,
   S az övében a gerendát
   Feledi.
   A deákné vászonánál
   Ő se jobb:
   Engem dönget a lopásért
   S szinte lop;
   Lopni jár ő, csókot lopni
   Nénihez,
   Míg anyánk a bibliában
   Levelez.
   Tegye lábát ablakunkhoz
   Ezután:
   Fogadom, nem nézek által
   A szitán.
   Megugratni vagy anyánkat
   Hívom át,
   Vagy leöntöm dézsa vízzel
   A nyakát!
  (Puszta-Palota.)
  
  Megúnt rabság.
   Mindent elkövettem,
   A mit lehetett,
   Jó remény fejében,
   Hogy majd megszeret.
   Féktelen, szilaj volt
   Lelkem, mint a tűz,
   Melyet a szél meggyúlt
   Háztetőkön űz;
   És lettem szelíd láng,
   Min melegszenek
   Őszi estén békés
   Pásztoremberek.
   Voltam mélybe omló
   Bérczi zuhatag,
   Habjaim robajjal
   Szakadoztanak;
   S lettem méla csermely,
   Halk, morajtalan,
   Kedvemet lelő a
   Part virágiban.
   Voltam sziklahomlok,
   Zordon és magas,
   Hol lakott mennydörgő
   Villám s büszke sas;
   S lettem völgy ölébe
   Rejtezett berek,
   Melyben csalogányok
   Búja kesereg.
   Voltam… mi nem voltam!
   Mivé nem levék!
   És a lyányka most is
   Csak a régi még.
   Nem, tovább nem űzöm!
   Mert ez drága bér;
   Tán ily áldozattal
   A díj föl sem ér.
   Szerelem, lerázom
   Fölvett lánczodat,
   Kedves láncz, igaz, de
   Még is láncz marad.
   Most hát lelkem, repdess
   Régi szárnyadon,
   Merre a szabadság
   Végtelenje von.
  (Debreczen.)
  
  Temetőben.
   Fölhangolom olykor a lant idegeit,
   Megzengeni téged, oh kellemes élet!
   – Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
   És rengetegekbe nem egy uta téved.
   De bármi magasra törekszik a dal,
   Bármint csalogassam az életi mézzel:
   Mélázva örömtelen hangjaival
   Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.
   Kivánatos a tavasz éke nekem,
   Indúlok is olykor örűlni virághoz;
   S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
   Lábam temetői keresztek alá hoz.
   Itt élek a szív komoly álmainak
   A halk temető morajatlan ölében;
   Ákáczai lombja rezegve inog,
   Hintázza az est fuvalomja szelíden.
   A szobrok a domboru hant elején
   Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
   Nagy gondolatit mikor olvasom én:
   A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.
   Bús, tompa harang konog a faluban.
   Új gödröt amott komor emberek ásnak.
   Gyászhanga kiséri áhítatosan
   A holtat honához a hamvadozásnak.
   Sejtése szivemnek aligha csaland:
   Nem messze lehet keze már az időnek,
   Mely engem is ágyba tesz itten alant,
   S szememre halál örök álmai jőnek.
   Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
   Mely pályafutásom elállja, az óra;
   Létem fonalai, szakadozzatok el,
   Társim, bucsucsókot a hervadozóra.
   S mit sorsom elérni nem engede, nem!
   Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
   Isten veled, égi virág… szerelem!
   S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!
  (Gödöllő.)
  
  Élő halott.
   Egem ki nem derűl,
   Ha jő a kikelet;
   Egem be nem borúl,
   Ha látom a telet.
   Mint őszi alkonyon
   A félhomályu köd,
   Fásult egykedvüség
   Mereng szivem fölött.
   Ellenség, jó barát,
   Végeztem veletek;
   Senkit sem gyűlölök,
   Senkit sem szeretek.
   Nincs semmi örömem,
   Nincs semmi bánatom;
   Érzelmim, vágyaim
   Mind, mind elaltatom.
   Ohajtásim közül
   Ébren csak egy marad:
   Aludjam én… minél
   Elébb… a föld alatt.
  (Debreczen.)
  
  Kördal.
   Bús az ember, ha nincs kedve;
   Borba van a kedvmag vetve.
   Hát azért iszunk mi mindig,
   Meg sem állunk tíz-husz pintig.
   Van minékünk pinczénk, házunk,
   Mindazáltal itt tanyázunk,
   Itt tanyázunk nap hosszában,
   Itt tanyázunk a kocsmában.
   Itt tanyázunk, mert van nékünk,
   Mert van nékünk feleségünk.
   Nyelves, szájas mind az asszony;
   Rá az ember hogy hallgasson?
   Van minékünk egy kis pénzünk,
   De a pénzre mi nem nézünk;
   Úgy is holtig él az ember,
   Költeni ha mer, ha nem mer.
   Hát azért csak iddogálunk,
   Míg fel nem kötik az állunk,
   Iddogálunk nap hosszában,
   Iddogálunk a kocsmában.
  (Pest.)
  
  Szemrehányás.
   Már ezt föl nem tettem rólad,
   Szív barátom!
   Te ugyan derék legény vagy,
   A mint látom.
   Oh te szív, te szív, te csalfa,
   Háládatlan!
   Szólj: ki véde annyi baj közt
   Szakadatlan?
   Sorscsapási buzogányok
   Súlya ellen,
   Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
   Nemde mellem?
   Lám, e mellnek bizton voltál
   Rejtekében,
   Bekeríte csontfalával
   Bástyaképen.
   S ím, hogy fordult most a koczka,
   S a szerencse
   Kis szeszélye víg ajakkal
   Rád köszönte:
   Mostan – ahha, háládatlan! –
   Örömödben
   Háborogva, zajgva tombolsz
   Őröd ellen.
   Égsz, dagadsz… alig hogy bírom
   E keresztet!…
   Mellemet majd meggyujtod, majd
   Megrepeszted.
  (Pest.)
  
  Lopott ló.
   Mint a porszem szélvész
   Fuvatán,
   Röpül a legény gyors
   Paripán.
   ‚Honnan, atyafi, oly
   Hevenyén?‘
   »Pusztáról csikóval
   Jövök én.
   A nyerítő ménes
   Ott legel;
   Pej csikómat onnan
   Loptam el.
   Túri vásár nincsen
   Messze már;
   Szegény legény oda
   Lovon jár.«
   ‚Ejh, nem ugy, jó földi,
   Nem ugy ám!
   Adja kend csak vissza
   Paripám.
   Enyim a ménes, mely
   Ott legel.
   A csikót kend tőlem
   Lopta el.‘
   De szavára nem hajt
   A betyár;
   Ő kegyelme már jó
   Tova jár.
   Még is a gazdának
   Vígaszul,
   Hátrafordulván, így
   Válaszol:
   »Föl se vegye kárát,
   Gazd’ uram;
   Hiszen úgy is elég
   Lova van.
   Hejh, csak egy szivet bírt
   E kebel –
   Azt is a kend lyánya
   Lopta el.«
  (Kecskemét.)
  
  Az utósó alamizsna.
   A költő és a sorsharag
   Egy anyaméhből született;
   Ikertestvérek voltak ők,
   Együtt bolygák az életet.
   Fa, mint most, akkor is virúlt,
   Árnyában sok megnyúgodott;
   De használt a költőnek is:
   Ágáról tört koldúsbotot.
   S ezek valának társai:
   Koldúsbot és a sorsharag;
   Elhagyja minden hűtlenűl,
   Csak e kettő, mi hű marad.
   És lantja! lantja hová lőn?
   Hisz a költőnek lantja van…
   Igen bizony, volt lantja is,
   Mely zenge bűvösbájosan.
   Megpenditette húrjait
   Mennydörgő éjben egykoron,
   S a mennydörgésnek ágyuja
   Elszenderűlt e hangokon.
   S az ég, a barna, haragos,
   Midőn danáját hallaná:
   Feledni kezdé a boszút,
   S csillagmosolylyal néze rá.
   És a költő megéhezett,
   És emberek közé mene.
   Tudá: az emberszív kemény;
   De vélte: lágyít a zene.
   S mely a vihart elaltatá,
   És földeríté az eget,
   Elandalító hurjain
   Az ének újra zenegett.
   De melyet ég, vihar megért,
   A dalt ember nem érti meg…
   És ím a lant elszégyenűl,
   S fájdalmában ketté reped. –
   Ez volt a lant története.
   A költőbül tovább mi lett?
   Soká nyögé – nem tudni, hol? –
   Az inségterhes életet.
   Egy újabb nemzedék előtt
   Évek multán megjelenék.
   Nem őszült ő meg… fürteit
   A gond, a bú kitépte rég.
   »Egy-két garast, egy-két garast!«
   Halk hangja így esedeze;
   S mint szélringatta száraz ág,
   Remegve nyúlt ki két keze.
   A részvét megkérdezte őt:
   ‚Ki vagy, nyomornak embere!
   Kit sujtoló istenharag
   Ily könyöretlen megvere?‘
   S nevét elmondja, s újra esd:
   »Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel,
   Örök dicsőség gyermeke!
   A bőség szarva födjön el.
   Neved ragyog, miként az ég
   Csillagsugáros éjfelen;
   Mely egykor árván hangozék,
   Bámulja lantod a jelen.
   Jövel tehát! jövel, cserélj
   Bársonyt e koldusrongy helyett;
   Borostyán koronázza főd
   Dús asztalnál legyen helyed!‘
   »O szép beszéd… o köszönet!
   De én semmit sem éhezem,
   És nincsen is szükség reá,
   Hogy elcseréljem rongymezem.
   És a borostyán… oh mi szép,
   Mi jó lehet lángifjunak;
   De száraz törzsön a galyok
   Többé meg nem fogamszanak.
   Hanem ha dobsz egy-két garast:
   Fogaddsza hálaszózatom;
   Mert pénzre vár az asztalos…
   Koporsómat csináltatom.«
  (Pest.)
  
  Ki vagyok én, nem mondom meg…
   Ki vagyok én? nem mondom meg;
   Ha megmondom: rám ismernek.
   Pedig ha rám ismernének,
   Legalább is felkötnének.
   Nincs a fokos a kezemben,
   Hogyha kéne verekednem;
   Nyerges lovam messze legel,
   Nem t’ok futni, ha futni kell.
   Hogy is tudnék futni mostan?
   Mikor a fejem tele van;
   Nem csak fejem, de szívem is –
   A bor meg a leány hamis.
   Ha elhagyom galambomat,
   Kialuszom mámoromat,
   S rajtam ütnek a hadnagyok:
   Majd megmondom, hogy ki vagyok!
  (Pozsony.)
  
  Merengés.
   Jó Petőfi, te sem félhetsz,
   Hogy két vállad valahogy
   A szerencse áldásának
   Nagy terhétől összerogy.
   Adománya mindössze is
   E lantocska és a dal,
   Mit belőle búsan, vígan
   Érzelmid játéka csal.
   Hátha így találna szólni
   Egy tündérvilági hang:
   »Nos, fiam, mi kell? jó kedvem
   Íme mindent megadand.«
   Mondaná, hogy: »Rád ruházom
   A bübájat, a varázst,
   Daljaid, mivé kivánod,
   Azzá testesülni lásd.
   Hogyha kell hír: minden hangod
   Egy borostyángaly legyen,
   Mig Petrarca koszorúja
   Nem vet árnyat fürtiden.
   – Hisz Petrarca és Petőfi
   Félig-meddig már rokon;
   Annál inkább osztozhatnak
   A borostyánlombokon. –
   Hogyha kincs kell: mind megannyi
   Gyöngygyé válik éneked,
   Mígnem gyöngygyel rakhatod ki
   Gombod, sarkantyúszeged.«
   Mit felelnél mindezekre,
   Mit felelnél, jó fiú?
   Tudom én szived bibéjét,
   Tudom, a szél honnan fú.
   Te bizony csak ezt felelnéd:
   Szép a hír és jó a kincs;
   És hogy őket ne kivánnám,
   Abból ugyan semmi sincs.
   De ha már ezermesterré
   Engeded, hogy válhatom:
   – Van a hírnél, van a kincsnél
   Egy igézőbb hatalom;
   Mint csillagfüggés az égen
   Változatlan, végtelen,
   Ugy függ rajta és csak rajta
   Vágyban égő kebelem! –
   Hadd legyen hát egy lépvessző,
   Egy kalitka énekem,
   S a legszebb madárt: egy lyányka
   Szívét fogja meg nekem.
  (Gödöllő.)
  
  Befordúltam a konyhára…
   Befordúltam a konyhára,
   Rá gyujtottam a pipára…
   Azaz rá gyujtottam volna,
   Hogyha már nem égett volna.
   A pipám javában égett,
   Nem is mentem én a végett!
   Azért mentem, mert megláttam,
   Hogy oda benn szép leány van.
   Tüzet rakott eszemadta,
   Lobogott is, a mint rakta;
   Jaj de hát még szeme párja,
   Annak volt ám nagy a lángja!
   Én beléptem, ő rám nézett,
   Aligha meg nem igézett!
   Égő pipám kialudott,
   Alvó szívem meggyúladott.
  (Pest.)
  
  Lánggal égő teremtette!…
   Lánggal égő teremtette!
   Nagy a harag a szivembe’;
   Úgy háborgok, úgy hánykodom
   Mintha volnék a Balaton.
   Viszontagság az életem,
   Ezer bajba keveredem,
   Hogyha leányszemem volna,
   Egy pár kendőt tele sírna.
   Eh, a sírás nem kenyerem!
   Kinek tetszik, pityeregjen.
   Én egy nagyot káromkodom,
   Úgy csillapul a haragom.
  (Pozsony.)
  
  A szerelem, a szerelem…
   A szerelem, a szerelem,
   A szerelem sötét verem;
   Bele estem, benne vagyok,
   Nem láthatok, nem hallhatok.
   Őrizem az apám nyáját,
   De nem hallom a kolompját;
   Rá-rá megy a zöld vetésre,
   Hejh csak későn veszem észre.
   Tele rakta édes anyám
   Eleséggel a tarisznyám;
   Elvesztettem szerencsésen,
   Lesz módom a böjtölésben.
   Édes apám, édes anyám,
   Ne bizzatok most semmit rám,
   Nézzétek el, ha hibázok –
   Tudom is én, mit csinálok!
  (Székelyhid.)
  
  Keresztúton állok…
   Merre tartsak?
   Ez kelet felé visz,
   Az nyugatnak.
   Akármerre megyek,
   Mindegy nekem,
   Mindenütt szomorú
   Az életem.
   Mért nem tudom, hol vár
   A halál rám?
   Hogy egyenesen azt
   Választhatnám!
  (Miskolcz.)
  
  Síkos a hó, szalad a szán…
   Síkos a hó, szalad a szán,
   Esketőre viszik babám,
   Esketőre viszik szegényt
   Mások kivánsága szerént.
   Hajh, ha mostan hó lehetnék:
   A szán alatt beroskadnék;
   Fölfordulna, s kedves babám
   Még egyszer átkarolhatnám –
   Átkarolnám, ajakára
   Csókot nyomnék utóljára,
   S melegétől hű szivének
   Elolvadnék… úgy halnék meg!
  (Debreczen.)
  
  Temetésre szól az ének…
   Temetésre szól az ének,
   Temetőbe kit kisérnek?
   Akárki! már nem földi rab,
   Nálam százszorta boldogabb.
   Itt viszik az ablak alatt;
   Be sok ember sírva fakadt!
   Mért nem visznek engemet ki,
   Legalább nem sírna senki.
  (Debreczen.)
  
  Kis furulyám szomorúfűz ága…
   Kis furulyám szomorúfűz ága,
   Temetőben szomorkodik fája;
   Ott metszettem azt egy sírhalomról,
   Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.
   Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
   Ragyogásod többé nem láthatom.
   Hogy ne volna hát sötét világom!
   Hogy volna hát élni kivánságom!
   Haza ballag nyájam este felé,
   Én ballagok a temető felé,
   Kél a holdnak halovány orczája,
   Kél furulyám epedő nótája.
   Addig epeszt a bánat engemet,
   Addig, addig nyögöm keservemet:
   Míg egyszer a hanggal egyetemben
   Lelkem is a más világba reppen.
  (Diószeg.)
  
  A virágnak megtiltani nem lehet…
   A virágnak megtiltani nem lehet,
   Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
   Kikelet a lyány, virág a szerelem,
   Kikeletre virítani kénytelen.
   Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
   Szeretője lettem én szép lelkednek –
   Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
   Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
   Titkos kérdés keletkezik szivemben:
   Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
   Egymást űzi bennem e két gondolat,
   Mint őszszel a felhő a napsugarat.
   Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
   Tündér orczád tejben úszó rózsája:
   Bujdosója lennék a nagy világnak,
   Vagy od’adnám magamat a halálnak.
   Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
   Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
   Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
   Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
  (Debreczen.)
  
  Nem megyek én innen sehova…
   Nem megyek én innen sehova,
   Noha sorsom itten mostoha;
   Hát ha volna még mostohább is,
   Nem maradnék-e itt tovább is?
   Nagyon kedves nekem ez a hely;
   Elmegy majd a tavasz, menjen el,
   Elmehet a nap, a csillagok…
   De én nem mék, én itt maradok.
   Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
   Gyökér nélkül a fa meg nem él;
   S hogy téphetném azt ki földéből,
   Ide való mátkám szivéből?
   Azért nem mék innen sehova,
   Noha sorsom igen mostoha;
   De ha volna még mostohább is,
   Megmaradnék itten tovább is.
  (Debreczen.)
  
  Hejh nekem hát vigasztalást
  mi sem ad?
   Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
   Bánatomban le kell innom magamat.
   Az irgalmát, ide avval a borral!
   A bú vagy én, de egyikünk bele hal.
   Úgy sem tetszik ez a világ én nekem;
   Sok már, a mit életemben szenvedtem,
   Nagyon is sok e parányi életre!
   Annyi baj közt kinek volna még kedve?
   Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
   Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
   Nem vagyok én az örömnek rózsája,
   De vagyok a szomorúság gyászfája.
   Én előttem ilyen élet nem élet,
   Hol az ember de semmit sem remélhet.
   Volna bár e pohár borban halálom,
   Hogy lehetne bajaimtól megválnom!
  (Pest.)
  
  1844.
  * *
  
  Honfidal.
   Tied vagyok, tied, hazám!
   E szív, e lélek;
   Kit szeretnék, ha tégedet
   Nem szeretnélek?
   Szentegyház keblem belseje,
   Oltára képed.
   Te állj, s ha kell: a templomot
   Eldöntöm érted;
   S az összeroskadó kebel
   Végső imája:
   Áldás a honra, istenem
   Áldása rája! –
   De én nem mondom senkinek,
   Ki nem kiáltom:
   Legkedvesebbem hogy te vagy
   A nagy világon.
   Titkon kisérem lépteid,
   S mindegyre híven;
   Nem, mint az árny az útazót,
   Csak jó időben.
   De mint az árnyék nő, midőn
   Az est közelget:
   Nő búm, ha sötétedni kezd,
   Hazám, fölötted.
   És elmegyek, hol híveid
   Pohárt emelve
   A sorstól új fényt esdenek
   Szent életedre;
   S kihajtom egy cseppig borát
   A telt üvegnek,
   Bár keserű… mert könnyeim
   Belé peregnek!
  (Debreczen.)
  
  Elmondanám…
   Elmondanám: »Megállj, leányka,
   Megállj, virágom, csillagom!
   Egy istenadta szívet bírok;
   Nesze, ha kell, neked adom.«
   Elmondanám, hogy: »Szívem tenger,
   Uralkodjál e tengeren!
   Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
   A hűség gyöngye itt terem.«
   Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét
   E gyöngy örökre tartja meg.«
   Elmondanám ezt, s többet ennél;
   De nem mondom, mert nincs kinek.
  (Debreczen.)
  
  Tél végén.
   Örültök úgy-e a kies tavasznak?
   Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
   A réteken majd méhek táboroznak,
   Megostromolni a virágokat.
   S a míg elszántan ütközetre mégyen
   A szűz bimbók mézéhes ellene:
   Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
   Madárajakról lelkes harczzene. –
   Elzárkoztában a kihalt kebelnek
   Engem virág, dal, méh nem érdekel…
   Ohajtásim még is mi végre kelnek?
   Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.
   Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
   Mert melegebbek lesznek a napok,
   S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
   Kopott ruhámban fázni nem fogok.
  (Debreczen.)
  
  Fütty.
   Adta finnyás közönsége!
   Csúnyaság, a mit mivel:
   Minden este megköszönti
   Társaságunk’ füttyivel.
   És aztán a füttyök mellett
   Milyen a jövedelem?
   A szinész elébb-utóbb is
   Csak megszökni kénytelen.
   Ejh, egy rókát kétszer nyúzni,
   Ez, urak, még sem megyen;
   Már ha fütty van, legalább hát
   Tele színházban legyen!
  (Debreczen.)
  
  Végszó ***hoz.
   Isten veled, te elpártolt barát,
   Veszett ebként ki szívem megmarád,
   Isten veled;
   Fogadd a vett sebért emlékül,
   Mely fölszivárog belsejébül,
   Lelkemnek vérét, könnyemet.
   Nem a legelső rajtam már e seb,
   De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
   A sok között,
   Melyet vétkes könnyelmüséggel
   A hűtelenség fegyverével
   Bennem baráti kéz ütött.
   Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
   Melyből sok ember életkincset ás –
   Nem én, nem én!
   Gyönyörszomjas szivem… remélve…
   Az annyiszor megnyílt örvénybe
   Hanyatthomlok rohan, szegény.
   Remény, remény, mért vagy te szép virág?
   Téged nekünk az ég miért is ád?
   Azért-e csak?
   Hogy hervadandó kelyhed légyen,
   Hová csalódás éjjelében
   Szemünk harmatjai hulljanak…
   De nem panaszlok, bár keblem teli,
   S az elfojtás még inkább neveli
   Búm tengerét;
   Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
   Lelkem kiáradó fájdalmát:
   Talán már meg sem értenéd.
   Nem is kivánom megtérésedet,
   Akár ohajtod, akár megveted
   Uj frígyemet.
   Az istenség is tehetetlen
   Egygyé büvölni e kebelben
   A szertezúzott lánczszemet…
   Nem lánczszem az, nem! egy világ vala,
   Melynek napjául a hit lángola,
   A drága hit!
   Rá jött a végitélet napja,
   S már semmi föl nem támaszthatja
   Ledúlt világom romjait.
   Isten veled hát, elpártolt barát,
   Ki ábrándim ködét elzavarád,
   Isten veled!
   Fogadd a multakért emlékül
   Megcsalt barátság gyötrelmétül
   Utószor omlott könnyemet.
  (Debreczen.)
  
  A dal.
   Bölcsőben sír az éber csecsemő;
   Bölcső előtt
   A dajka zeng – el szokják a dalok
   Altatni őt.
   Sok szenvedésem síró gyermeke
   A fájdalom;
   Dalt dalra költök – dalaimmal őt
   Elaltatom.
  (Debreczen.)
  
  A nemes.
   Deresre huzzák a gazembert,
   Bünét botokkal róni le;
   Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög,
   Még mit nem mívele.
   De ő kiált ellenszegűlve:
   »Hozzám ne nyúljatok!
   Nemes vagyok… nincs nemesembert
   Botozni jogotok.«
   Hallottad e szót, meggyalázott
   Ősének szelleme?
   Most már őt húzni nem deresre:
   Akasztófára kellene!
  (Debreczen.)
  
  Szomjas ember tünődése.
   Ejnye, mi az istennyila!
   Üres már a láda fia?
   Üres ám –
   Jaj pedig be ihatnám!