Petőfi Sándor összes költeményei - 28

Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.
Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló…
De csak ugy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arczom körül
Pirosan ragyogna.
(Szalonta.)

Puszta föld ez, a hol most járok…
Puszta föld ez, a hol most járok,
Istenért sem látni virágot,
Rajta bokor sincsen, a hol a
Fülemile-madár szólana.
Az este is felhős, fekete,
Nincs a csillagoknak híre se…
Hogy jutottál mégis eszembe,
Barna kis lyány, szívem szerelme?
Eszembe jutottál, édesem,
És most már ugy tetszik én nekem,
Mintha itten a szomszédomba’
Fülemile-madár szólana,
S mintha virágok közt ballagnék,
S csupamerő csillag voln’ az ég!
(Körös-Ladány.)

Kérdezd: szeretlek-e?
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted
És egyedül érted leszen,
Hogy örök lámpa benne a hűség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
Mely, mint a villám, érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmivel,
Ha elfeledlek téged kedvesem,
Sőt ha rólad csak megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, a kit ez tart vissza csak.
Én eskü s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magas-fényesen
Mint a tejut a legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hűség is
Még a te érdemed csupán;
Hogy szerethetne mást többé, a kit te
Megszeretél, dicső leány?
Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
Nem látja azt a föld többé soha!
(Pest.)

Bucsú-pohár.
Hadd támadjon föl még egyszer a mult,
Hol szivünk és poharunk kicsordult,
Kedv s bor bennök meg nem férve már.
Koszorúnk egy levelét veszíti,
A szél épen engemet röpít ki…
Czimborák, ez a bucsú-pohár!
A miért a sorshoz úgy esengtem,
Bár sokára, de megadta: engem
Házasélet boldogsága vár.
Hányt-vetett a vad hullámos élet,
S végre, végre meglelém a révet…
Czimborák, ez a bucsú-pohár!
Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen teremnek,
Melyeket a bú szivembe zár;
Barna kis lyány ajka mézet árul,
Mézzel élek édes ajakárul…
Czimborák, ez a bucsú-pohár!
Még ez este vagyok a tiétek,
Töltsétek meg poharam, töltsétek!
Kocczantgassunk, míg e nap lejár;
Holnap messze járok, más vidéken,
Üresen fog itten állni székem…
Czimborák, ez a bucsú-pohár!
S mert szeretlek bennetek, kivánom:
Nyiljon ily út nektek is utánam.
Feleség, föld s ég közt a határ.
Adja isten azt az áldást rátok,
Hogy egyenként ezt kiálthassátok:
Czimborák, ez a bucsú-pohár!
(Pest.)

Az itélet.
A történeteket lapozám s végére jutottam.
És mi az emberiség története? vérfolyam, a mely
Ködbe vesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig.
Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
Eddig nem látott a világ; s a mostani béke
Ez csak ama sírcsend, a mely villámnak utána
A földrendítő mennydörgést szokta előzni.
Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendő,
És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta,
Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök
És örülök szilajan. A háboru istene újra
Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.
(Pest.)

Az időhöz.
Nem a terhes szekér
Alföld fertőiben,
Nem a vitorlátlan
Hajó a tengeren,
Nem e jő lassan, nem e jő:
Te jösz lassan, te vén idő.
Ah, hogy megvénülél!
Alig birod magad,
El is töréd azon
Fölül még lábadat.
Mint béna koldús, csúszsz elé,
Ki mankóját elveszité.
Öledben ásitó
Fiaid, a napok;
Ásitni általuk
Én is kedvet kapok,
Ásítok olyan nagyokat,
Hogy majd elnyelem magamat.
Förtelmes vén idő,
Rosz lelkű hatalom,
Mint fogsz te futni majd,
Ha én nem akarom,
Mint fogsz te futni majd, midőn
Velem lesz édes szeretőm.
Akkor megifjodol,
Vén bőröd leveted,
S öltesz sasszárnyakat
Köszvényes láb helyett,
És messze, gyorsan szállasz el
Az élet örömeivel.
Mostan röpülj, idő,
Mig távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én, ha mindenik
Órád eltart egy századig!
(Pest.)

Hires szépség.
Róla és csak róla szól
Az új világ krónikája;
Tótágast áll az esze,
Ki csak egyszer néz is rája.
Oda hagyja aranyát
A fukar s boltját a kalmár
S a poéta rímjeit,
Hogy kövessék őt, a hol jár.
Ha látná őt a király,
Elfeledné trónját érte;
Árnya lenne a nap, és
Nem kivánkoznék az égre.
A halálos beteget
Meggyógyítja szemsugára,
És az éhes jóllakik
Egy futó pillantatára. –
Igy irák le őt nekem,
Igy beszéle róla minden.
Mit csináljak? gondolám;
Már, mondok, csak megtekintem.
S megtekintém. Eh, bolond
A világ s az lesz örökre;
Mi a szép? úgy tudja csak,
Mint apám bármelyik ökre.
Szó sincs, szó sincs róla, hogy
Szép e lyány. Uram kegyelmezz,
Hogy lehetne szép? hiszen
Nem hasonlít kedvesemhez.
(Pest.)

Válasz, kedvesem levelére.
Megjött, megjött az óhajtott levél!
Elolvasám, az isten tudja hányszor,
S még számtalanszor olvasandom el,
Mindaddig, a míg mindenik betűje,
Minden vonási válhatatlanúl
Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;
Legyen számatlan ragyogó világot
Magában tartó mindenség szivem!…
Most is kezemben e levél, s remegve
Érinti ajkam, félvén hogy talán
Szentségtelenség megcsókolnom azt.
Előttem olyan szentek e sorok!…
Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem;
Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.
Midőn feljöttem gyermekéveim
Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,
S láttam körűlem a roppant világot,
Mely szépségekben olyan gazdag, és
Gazdagságában olyan szép, hogy a szem
Egy élten át elgyönyörködhetik
Csak egy parányi részén is… midőn
Ezt a világot láttam, fölkiálték;
»Dicső, dicső a munka! hol keressem
A nagy mestert, ki mind ezt alkotá?
Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,
Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!«
S utána küldém elmémet; bejárta
Minden vidékét a bölcselkedésnek,
Röpült gyorsabban, mint az üstökös,
Röpült, a merre más elméje járt
S a merre nem járt, megfutá nagy útját,
S esztendők mulva búsan tért haza,
Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.
Ekkor veled volt szép találkozásom,
Veled, szép lyányka, s megszerettelek,
Te megnyitád előttem kebledet,
Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,
S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem,
A jó s nagy isten kebledben lakik,
Igen, te vagy az isten lakhelye!
Hol volt előtted és hol lesz utánad?
Azt nem tudom, de most benned lakik.
Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e
Boldogság épen engemet hogy ért!
Vagy oh igen, megérdemeltem én,
Hogy színről-színre lássam, mert hiszen
Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.
De netalán ha méltatlan _valék_:
Méltatlan, oh lyány, nem _leszek_ reá,
Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy
Benned nekem megmutatá magát.
Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd.
S e szerelem nagy! egykor a világot
Borítá el gyülölség képiben;
Most téged illet, téged egyedűl
E szerelemmé vált nagy gyűlölet,
E felhőktől megvált mennyboltozat.
Tiéd jövendőm, parancsolj vele.
Lemondok érted minden vágyaimról,
Reményeimről… ez még mind kevés,
De a mi több, de a mi sok, mi minden:
Ha úgy kivánod, elveimrül is
Lemondok érted; hordom fejemen,
Mig élek, s ha meghaltam, síromon
A megvetés s gyalázat bélyegét! – …
De ezt kivánni tőlem nem fogod,
Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz,
Annak nevén szégyenfolt nem lehet.
Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,
A mint megkezdém pályázásomat.
S én úgy halok meg, a mint születém,
Meg nem fordulva, hajthatatlanul.
E névnek, melyet én magam teremték,
Elpusztitója nem leszek magam.
A név, a melyet örököl utódom,
Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz…
Lehetne tán, lehetne tán nagy is,
Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,
Ha vélem együtt síkra szállanál.
Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
A múzsa tett, a múzsa ringatott.
De te erőd nem ismered, s ki bizzék
A harczosban, ha maga sem bizik?
Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,
Hol úgy is a sors többnyire azért
Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott
Boldogságunknak szemfedője légyen.
Maradj, maradj el a csaták teréről;
Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem
Árnyas magányodnak homályiban,
Mint lennél kinn, bár bámultatva, a
Nyilvánosság napfényes ormain;
Sőt kedvesebbé tészen a tudat,
Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél,
Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz
A szerénységnek rózsalevelén.
(Szatmár.)

Koronázás.
(_Heine_ után németből.)
Föl, föl, dalaim, jó dalaim!
Föl, fegyverkezzetek!
Hangoztassátok a harsonákat,
S emeljétek paizsra
Ez ifju leányt,
Ki mátul egész szivemet
Birandja mint királyné!
Üdvöz légy, ifju királyné!
Ott fönn lerántom a napról
A piros sugáru aranyat,
S belőle fölszentelt fejedre
Koronát fonok.
Az égboriték lobogó kék selymiből,
A melyen az égi gyémántok ragyognak,
Egy drága darabot lemetszek,
S koronázási köpenyként
Királyi vállaidra akasztom.
Kiséretűl adok neked
Fölczifrázott sonetteket, kevély
Terzínákat s udvarias stanzákat;
Elmésségem leszen kengyelfutód,
Bohóczod képzeletem,
Heroldod húmorom,
Nevető könyűkkel a czímerem.
Magam pedig, királyné,
Letérdelek előtted
S hódolva, pirosbársony párnán
Átnyujtom a kis darab észt,
A melyet elődöd
Még irgalomból meghagyott.
(Szatmár.)

Alkony.
Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
Lankadtan bocsátja le fejét;
Levelei, a halvány sugárok,
Bús mosolylyal hullnak róla szét.
Néma, csendes a világ körűlem,
Távol szól csak egy kis estharang,
Távol s szépen, mintha égbül jönne
Vagy egy édes álomból e hang.
Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
Ábrándos hang jól esik nekem.
Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
Tudja isten, hol jár az eszem.
(Diós-Győr.)

A gólya.
Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
Leginkább kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
Tolla kedvelteti.
Kit én választottam, a dal-mesterséghez
Nem ért az a madár,
S egyszerű, mint magam… félig feketében,
Félig fejérben jár.
Nekem valamennyi között legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.
Tán azért szeretem annyira, mert vele
Együtt növekedtem;
Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
Komoly fiú valék.
Míg társim a haza-térő tehéncsordát
Estenként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat próbáló
Kis gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
Fordult meg fejembe’:
Miért, hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
Szárnyakkal teremtve?
Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
S nem a magasságot;
Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
A magasba vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám, hát így van? hát a ki világít,
Ilyen jutalmat nyér? – –
Kivánt időszak az ősz a gyermekeknek,
Mint anya jön elé,
A ki fiainak számára kosarát
Gyümölcscsel terhelé.
Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
A gólyát elcsalod.
Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
Midőn távozának;
Miként most eltünő ifjuságom után,
Ugy néztem utánok,
S milyen bús látvány volt a házak tetején
A sok üres fészek,
Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
Hogy jövőmbe nézek.
Mikor tél multával fejér hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is felöltözék új
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha elballagtam egész
A szomszéd határba. –
Később, hogy a szikra lángra lobbant, a hogy
Ifju lett a gyermek:
Talpam alatt égett a föld, neki esem,
És paripán termek,
S megeresztett kantár-szárral vágtaték ki
A puszták terére…
Még a szél is ugyan neki gyürkőzött, hogy
Lovamat elérje.
Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
Igazán szabadnak,
Szemeim ott járnak, a hol nekik tetszik,
Nem korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
Lánczot csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a szemérmes lyány arczát,
Sürű fátyol fedi;
Jó ismerősei, barátai előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
Tündér kisasszonyt lát.
Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
Tüzes paripámon,
S midőn már ott jártam, a hol fizetésért
Sincs emberi lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
Egy futó pillanat
A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
Gólya barátomat.
Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk
A puszta legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a délibábot
Hosszasan szemlélvén.
Igy töltöttem vele gyermekségemet és
Ifjuságom javát,
Azért kedvelem, bár se tolla nem ragyog,
Se szép hangot nem ád.
Mostan is kedvelem és ugy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.
Megérkezésedet még mostan is minden
Esztendőben várom,
S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
Legrégibb barátom!
(Szalonta.)

Panyó Panni.
Panyó Panni hires nevem,
Pirulva kén említenem,
De lekopott rólam régen
Piros kendőm, a szemérem.
Ilyen magam fajtájának
Se országa, se hazája,
Vagyok a csárdák lakosa,
Keblem betyárok vánkosa.
Tolvajnéppel czimborálok,
Én vagyok az orgazdájok,
Lopott jószág csengő ára
Hever a ládám fiába.
Tolvajoknak én danolok,
Tolvajoknak én tánczolok.
Mulassatok, jó betyárok,
Van muzsika: varju károg.
Hejh sok derék ifju legény,
Ki nyakamon függött szegény,
Ott függ most az akasztófán,
Ördög négy ágú villáján.
Hát magam mi véget érek?
Valahol megesz a féreg;
Ha már senkinek sem kellek,
A sövény alatt halok meg.
A sövény alatt dűlök el,
A czigányok temetnek el
Valami vén czigány lök be
Dögkutyával egy gödörbe.
Jaj nekem, de neked, anyám,
Te neked még inkább jaj ám!
Téged számoltat meg isten,
Mert miattad lettem ilyen.
Szép, jó legény kért meg engem,
Ki szeretett, kit szerettem.
Az anyám lebeszélt róla,
Ez volt a siralmas óra!
(Szerencs.)

Amott az a hegy…
Amott az a hegy tőlem
Mi messze, messze még!
Kék színe csak kevéssel
Sötétebb, mint az ég.
Egészen e hegyig kell
Még zarándoklanom,
Vándorsarúimat le
Csak ottan oldhatom.
Ott vár reám, ott vár a
Végczél, a jutalom,
Az én szerelmes édes
Kedves kis angyalom.
Tudom, tudom nagyon jól,
Hogy örömet hozok,
Hogy az örömtül szíve,
Lelke repdesni fog;
Csak azt szeretném tudni,
Vajon most sejti-e,
Hogy holnap ilyentájban
Oly nagy lesz öröme.
(Nagy-Peleske.)

Látom kelet leggazdagabb virányit…
Látom kelet leggazdagabb virányit,
A természetnek virág-háremét,
S a napnak rózsaszínű szempilláit:
Hasadt felhő mosolygó peremét;
Látok homályos pálmaligetet,
Hol a szellő rejtélyesen susog,
És énekel fényes madársereg…
Madarak? vagy tán zengő csillagok? –
– Látok nagy hegyről egy kék szigetet
A tenger és a messzeség ölében;
Körűlem ősz van, amott kikelet,
Vándorló darvak úsznak át az égen
Az őszbül a tavaszba, és utánok
Elküldi a szív minden vágyait,
S e vágy talán még jobban boldogít,
Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. –
– Látok mesés, holdfényes éjszakát,
Az élet alszik, a halál viraszt:
A légen szellemek suhannak át,
Ruháiktól megrezzen a haraszt;
Nem alvilági rémes szellemek:
Boldog halottak, kik lejöttenek
A holdsugárok arany fonalán
Csillagjaidból, mennyei magasság,
Hogy kedveseiket meglátogassák,
S hogy ajkaikra csókolják talán
Az édes álmat, melyben lelkeik
Az ég üdvét előre érezik.
Látok mindent, mi soha sem a szemnek,
Csak a sejtésnek látható az éjben…
S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek
Sötét világú, ábrándos szemében.
(Szatmár.)

Tompa Mihálynál.
Igy vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül,
Mit bámulsz ugy? ne szurj szemeddel keresztül.
Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.
Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
Vajon ki az ördög háborítja csended?
Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.
Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, – ugy vagyok valóban –
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hejh pedig olyan sok mondani valóm van.
Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e együtt a lant és a biblia?
Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova?
S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki, jó barátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül;
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?
S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk,
Csak akaratos ne legyen természetünk.
Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
Pohárból inni, mint a melyre kedve jött.
A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
A honnan jut, onnan issza az örömöt.
Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
De im harangoznak: tiszteletes uram,
Vegye hóna alá imádságos könyvét,
S végezze illendőn a szent szolgálatot;
Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
S isteníge gyanánt szívom az illatot.
Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.
Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
De ideje végre a szót ketté vágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a mi-atyánk helyett.
(Beje.)

Széphalmon.
Te a nemzet-hálátlanság
Égbekiáltó némasága,
A nemzet-szégyen Káin-bélyege,
Oh Széphalom!
Azért kellett-e csak
Hozzád zarándokolnom,
Hogy egy hajtásra olyan hosszút igyam
A keserűség poharából,
A milyet eddig még talán nem ittam?…
Ez volt tehát
A múzsák egykori tanyája,
Hol most haszonbérlő zsidó lakik?
Azon szobában,
Melyben Kazinczy Ferencz
Élt s kilehelte tiszta lelkét,
Most piszkos nyávogó porontyok
Henteregnek,
S a szentek szentéből, nejének
Szobájából ím kamra lett,
Mely ronda lommal van tele.
Ki innen e falak közül!
Félek, hogy e ház rám szakad,
Mert nagy teher nehezkedik rá:
Az isten átka – –
Nagy ég, a pompás kert mivé lett
Még mostan is mosolyg, mosolyg,
De szívet-szaggatólag,
Mint a megőrült szép leány.
Elvadulának a gyümölcsfák,
S alattok fű terem buján,
Sürűn és magasan;
Tán el akarja rejteni
A pusztulásnak szellemét,
Mely itt két kézzel dolgozik,
Vagy az utat akarja
Elfödni, mely sír mellé vezet,
Hogy a halottnak nyúgodalmát
Ne háborítsa senki,
Mert nyúgalomra nagy szüksége van,
Kit hetven évig üldözött az élet.
Itt nyugszik ő
Vad fák és vad füvek körében
Fölötte hófejér szobor…
Miért fejér? miért nem fekete?
Vegyétek fel s tűzzétek föl helyébe
Sötét sorsának zászlaját!
Oly bántó e fejér hazugság. –
És ezt is özvegye
Állíttatá, ez oszlopot;
De könnyen telt ki tőle,
Mert nem maradt több,
Csupán hét árva gyermeke.
S miért tett volna oszlopot
Sírjához a haza?
Hiszen mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szivá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlas az eget
A nemzetiségnek ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
Midőn magyarnak lenni
Szégyen vala.
És te, hazám, te így fizetted őt!
Mig élt: fázott és éhezett,
S most sírja olyan elhagyott,
Mint számüzötté
Ki idegen földön vesz el. –
Hálás haza,
A szent halott nevében
Vedd forró köszönetemet!
Ha gyermekem lesz,
Ki arra készül,
Hogy néked éljen:
Ide fogom majd őt vezetni
E sírhalomhoz… buzditásul.
(Széphalom.)

Meleg dél van…
Meleg dél van itt kinn a mezőben,
Rakja a nap a tüzet erősen.
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.
Két lyány gyüjti ott a széna rendét,
Két siheder hordja a petrenczét,
Hejh de nem telik nagy kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a petrencze.
Legjobb dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.
(Beregszász.)

Kard és láncz.
Földre szállt a legszebb angyal
Isten engedelmivel, hogy
Fölkeresse, megtekintse
A legszebbik szép leányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl rája nézve
Szebb volt a föld, mint a menny,
És azért is minden éjjel
Le-lejárt a szép leányhoz.
Csillagról csillagra lépett,
És midőn elérte már
A legalsó csillagot,
Ottan egy hattyúra űlt,
Egy fejér hattyúra, és ez
Hozta őt a lyányka mellé,
A ki őt kertébe várta,
S szűz mosolylyal fogadá,
Melytől a bimbók kinyíltak
És az elhervadt virágok
Újolag föléledének.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg a hajnal nem hasadt,
És beszédök mindenről folyt,
A mi szép és a mi szent.
A leányka szemlesütve
Hallgatá a fényes angyalt
S a hogy egyszer föltekintett,
Annyi bűbáj volt szemében,
Hogy az angyal térdre omlott,
És egy csókot kére tőle,
És a lyány meg nem tagadta.
Milyen csók volt ez!… midőn
Összeért az angyal ajka
És a lyányé, az egész föld
Megrezzent a kéj miatt,
Mintha az csak egy szív volna;
S odafönn az égen minden
Csillag egy-egy csengetyű lett,
Mely varázshangon csilingelt,
S e még nem hallott zenére
A virágok, mint megannyi
Tündérek, tánczolni kezdtek,
És a hold – mivel talán az
Elpirult lyány bele nézett –
Elpirúla szinte, s tőle
Rózsaszínű lett az éj.
És az angyal csókja szépen
Megfogamzott: a leányka
Anya lett; oly gyermeket szűlt
Oly dicsőet, a minő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld és ég ölelkezék.
Kardot szűlt a lyányka, kardot,
És ez a kard… a szabadság.
* * *
Feljött a legrútabb ördög,
Sátán engedelmivel,
Fel a földre, hogy meglelje
A legocsmányabb boszorkányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl jobban tetszett
Néki a föld a pokolnál,
És azért is minden éjjel
Föl-följárt a boszorkányhoz.
Tűzokádó hegy torkában
Jöttek össze éjfelenként.
Béka-fejü, kigyó-farkú,
Láng-sörényű, sárkány-lábú
Vad fekete paripa
Hozta föl az ördögöt,
S a boszorkány, denevérek
És baglyok kiséretében,
Hórihorgas seprőnyélen
Lovagolva jött elé a
Tűzokádó hegy torkába.
Ottan űltek és beszéltek
Míg megszólalt a kakas,
És beszédök mindenről folyt,
A mi rút s szentségtelen.
S szólt az ördög: »Fázni kezdek,
Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
Le a hegy legfenekére,
A tüzeknek őshonába…
Hah, még itt is fázom, fázom,
Szinte csattog a fogam…
Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!«
S ölelkeztek, csókolóztak.
Milyen csók volt ez!… midőn
Összeértek ajkaik,
A boszorkány s ördög ajka:
Összeborzadott a föld,
S dörgött, morgott, mintha vészes
Felhőket nyelt volna el,
S el kezdett okádni a hegy,
És okádta ég felé a
Tűzesőt, tűzköveket,
És egy láng lett a világ,
Csak a csillagok s a hold
Vontak fátyolt arczaikra,
Sűrü fátyolt, feketét,
Hogy semmit ne lássanak.
S megfogant az ördög csókja,
Anya lett s szűlt a boszorkány,
Szűlt oly förtelmet, minő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld s pokol ölelkezék.
Láncznak híják a boszorkány
Undok kölykét, láncznak híják,
És e láncz… a szolgaság.
* * *
És a mennynek s a pokolnak
Két szülötte, a szabadság
S szolgaság, a kard s a láncz,
Harczot űz élet-halálra,
Hosszu harczot, hosszu harczot,
Elfáradva, nem pihenve.
Tompa, csorba már a kard,
De a láncz is szakadoz.
Várjunk, várjunk egy kicsit,
Megtudjuk már nem sokára:
Melyik lészen úr a földön?
Melyiké lesz a világ?
(Szatmár.)

Jó ideje lement a nap…
Jó ideje lement a nap,
Le is szállott már a harmat,
Már a hold is magasan van,
Éjfél is lesz innen-onnan.
Mit csinál mostan Juliskám?
Összetette kis kezit tán
S imát mond; ha imádkozik:
Tudom, értem imádkozik.
Mit csinál mostan Juliskám?
Már régen el is alutt tán;
Ha elalutt és álmodik:
Tudom, felőlem álmodik.
S ha Juliskám se nem alszik,
Se pedig nem imádkozik,
Hanem csak ugy gondolkodik;
Tudom, rólam gondolkodik.
Gondolkozzál, gondolkozzál,
Gyönyörűséges virágszál!
Gondolataid olyanok,
Mint azok a szép csillagok.
És vajon a csillagokat